Life or death - novella, 5. rész

(Sebastian)

A gyerekosztály ajtaja előtt álltunk mind a hárman. Furcsa volt az a köpeny, amit rám adtak, de ez kellett ahhoz, hogy biztosítsák, úgy érek a betegekhez, nem lesz semmi bajuk. Már nem volt semmi, ami megakadályozott volna abban, hogy szorosan átöleljem őket.

Nora próbálta az arcára varázsolni a mosolyát, de nem sikerült neki. Dr. Schmitdh alig néhány perce közölte vele, hogy a rák egy újabb vékony részt támadott meg a májában. Nem akart többet mondani, azonban ez a minden pillanatban erős fiatal nő kijelentette, hogy tudni akarja, mennyi ideje van hátra. Amikor elhangzott az, hogy mindösszesen 4 hét, akkor tört össze. Azóta látom rajta, hogy elveszítette a meglévő erejét.

-Menjünk- emelte fel a fejét. Odaléptem mellé és megöleltem.

Alig léptünk be, a gyerekek máris letámadták őt. Láttam, ahogy könnyek szöknek a szemébe, mialatt leül a kis barátai mellé. Hallottam, ahogyan bemutatja az öcsémet, de nem tudtam másra figyelni. Üdvözöltem én is a kicsiket, de a szülők közelében maradtam. Nem tudtam, hogy mit is kellene tennem azért, hogy megnyugtassam. El akartam hinni, hogy nem fog meghalni és el is akartam hitetni vele mindezt.

-Sebastian!- hallottam meg a nevem. Lefelé pillantottam és az egyik kislány ott állt előttem.

-Mondd!- térdeltem le elé és a sarkaimra ültem, így egészen egy szintbe kerültünk.

-Miért szomorú Nora? Rosszat mondott neki a doktor bácsi?- kérdezte, én pedig elcsodálkoztam, hogy milyen gyorsan megérzik a bajt.

-Nem- ráztam meg a fejem mosolyogva. - Csak az álmában találkozott az anyukájával és nagyon hiányzik neki. Miatta szomorú, mert ő már az angyalokkal lakik.

-Biztos?- kérdezte gyanakodva, de láttam rajta a megkönnyebbülést.

-Biztos- bólintottam. - Menj, öleld meg és hidd el, hogy máris jobban fogja érezni magát!

A kislány visszaszaladt a társai közé, én pedig felkeltem. Láttam Fabiant, ahogy néhány vele egykorú fiúval beszélget. Ő mondta, hogy szívesen eljönne velem, anya pedig könnyekben tört ki, amikor ezt meghallotta az öcsémtől. Tudtam, hogy nagy szíve van, de sosem gondoltam, hogy ekkora.

-Elnézést!- szólított meg úgy 10 perc múlva egy férfi. - Beszélhetnék magával?- kért és arrébb ment.

-Miben segíthetek?- kérdeztem udvariasan.

-Arra kérem, hogy vigye el innen Norát- jelentette ki mindenféle mellébeszélés nélkül.

-Melyikük az öné?- pillantottam a gyerekek felé, hogy a pillanatnyi megdöbbenésemet el tudjam rejteni.

-5 hónapja elveszítette a saját harcát- rándult meg az arca fájdalmasan. - Azóta segítek a többi szülőnek.

-Akkor maga is tudja, hogy Nora mennyire fontos a gyerekeknek- néztem rá komolyan.

-Ezért kérem arra, amire- bólintott. - Látom rajta, hogy nagyon ki van borulva. Ez minket, szülőket is megijeszt és félek, hogy a kicsiket még jobban. Elég egy apró mondat és teljesen össze fog omlani. Nézze!- tette a két kezét a vállaimra. - Ez a lány olyan erővel küzd a gyerekekért, amilyennel még mi, szülők sem vagyunk képesek. Ő az utolsó reményük. Ha most azt látják, hogy ő is elhagyja magát, akkor hiába volt minden, amit eddig megtett értük. Érti már?

-Értem- bólintottam.

Határozott léptekkel szeltem át a teret. Lehajoltam a kis csoporthoz, közvetlenül a lány mögött. Elmondtam nekik, hogy Nora most egy kicsit álmos és szomorú, ezért visszaviszem a szobájába, hogy másnap boldogan jöhessen le játszani. Mindenki elbúcsúzott tőle, én pedig a karomba emeltem őt és kifelé indultam. Éreztem, ahogy próbálja ütögetni a mellkasomat és a vállamat, hogy tegyem le, de nem figyeltem rá. Amint elég messze kerültünk a gyerekektől, zokogva, sikoltozva és rúgkapálva követelte tőlem, hogy engedjem el, de csak rendületlenül vittem tovább a szobájáig. Lefektettem az ágyra, majd fölé térdeltem. A térdeimmel összeszorítottam a combjait, hogy ne tudjon rugdalózni, míg küzdöttem azzal, hogy teljesen le tudjon nyugtatni. Éreztem minden pofont, amit kaptam, de alig volt bennük erő. Nem tudtam mérgesnek lenni, amiért így akar megszabadulni tőlem.