2012. október 31., szerda

Somewhere I belong





 BE IN LOVE

-Olyan gyönyörű vagy- suttogta a fülembe és ki tudja, hogy hányadik alkalommal csókolt szájon az éjszaka folyamán.
Átadtam magam az érzésnek, ami a helyzetünkkel járt. A puha takaró alatt a meztelen testem az övéhez simult, az ujjai újra és újra bebarangolták minden porcikámat, és nem bírtam ki, hogy ne nyögjek fel, amikor egy-egy érzékenyebb pontomon siklott végig a keze.
-Kimi!- súgtam a nevét és a kezem a tarkójára simítottam.
-Hmmm?- kérdezett vissza, de nem hagyta abba a nyakam kényeztetését.
-Én… neked… mármint… te jó ég!- makogtam össze-vissza, mert lehetetlen volt egy mondat összerakására odafigyelni, mikor ő ilyen hévvel csókol és simogat.
-Türtőztetem magam egyetlen percre- kuncogott a fülem mellett és az egyik keze a derekamon nyugodott meg, míg a másikon valószínűleg támaszkodott.
-Neked milyen volt?- kérdeztem csukott szemekkel.
Éreztem, ahogy az arcom felforrósodik. Nem tudtam máshogy a tudtára hozni, hogy engem mi foglalkoztat. Mert az egy dolog volt, hogy nekem nagyon is jó volt az elmúlt egy óra, sőt, kifejezetten tökéletes és eszményi. De ez még nem jelentette azt, hogy ő is élvezte és neki is olyan érzései vannak ezzel kapcsolatban, mint nekem.
-Mennyei- kaptam meg a válaszom. – Sosem szerelmeskedtem még senkivel.
-Most ezt nem értem…- ráztam meg a fejem és felhúztam az orrom gondolkodás közben.
-Így annyira édes vagy- nyomott egy puszit az orrom hegyére. – Korábban nem egy nővel feküdtem le, ez igaz. De az szinte minden alkalommal csak a szexről szólt. Ez most nem. Veled szerelmeskedtem, és ez olyan magasságba emelte a testi kapcsolatokat, amiről álmodni sem mertem. Miattam ne aggódj, élveztem és együtt élvezni is fogjuk még sokáig.
-Annyira hiányoztál az életemből!- fésültem az ujjaimat a hajába, hogy utána magamhoz húzhassam egy csókra.

***

-Anyu megint duzzog- léptem vissza a kórterembe.
-Most miért is?- kérdezte a bátyám.
-Mert mondtam, hogy veled megyek Svájcba- rántottam meg a vállam és megtorpantam, amikor az ismerős férfikar a derekamra fonódott. – Abban reménykedett, hogy elfelejtem ezt és megint otthon leszek.
-Nehéz elengednie pont téged- szólt Hanna. – Tudod, hogy mindig féltettek és az, hogy felnőttél, nekik rémisztő.
-Lassan bele kell törődniük, hogy saját életem lesz- dőltem a finn mellkasának. – Saját ház, saját kis család…
-Saját gyerekek- folytatta Kimi. Hirtelen nagyon nagy lett a csend. – Előbb vagy utóbb.
-Saját élet- bólintottam. – Valahol veletek.
-Én igazából gondolkoztam ezen…- kezdte Sebastian, de aztán elhallgatott.
-Akkor mondd el!- kértem és odamentem hozzá. Az ágy szélén ült, a zárójelentését vártuk.
-Tudod, amit mindig beszéltünk… talán meg lehetne valósítani…- kezdett játszani az ujjaimmal.
-Veled bármikor- egyeztem bele.
-Beavatnátok?- kérte a finn.
-Mindig az volt a terv, hogy akkor is együtt élünk majd, ha már mindketten megtaláltuk a szerelmet- méláztam el. – Ez jelen esetben azt jelentené, hogy össze kell cuccolnunk.
-Nálad vagy nálam?- vágta rá Kims.
-Komoly?- kérdezett vissza Seb. – Akkor nálam.
-Oké- jött a beleegyezés.
-Most vagy én veszítettem el a fonalat nagyon, vagy éppen megbeszéltétek, hogy miattam egy házban fogtok lakni- pislogtam magam elé. Habár nem láttam, néhány reakcióm nagyon is hasonlított a látó társaim reakciójára.
-A második- kuncogott Hanna. – Szerintem ez nagyon is érdekes együttélés lesz.
-Ne is mondd- temettem az arcomat a kezeim közé. Mire is vállalkoztunk? Még magunk sem tudtuk.

***

-…igen, és brokkoli is mehet bele- magyarázta Heikki barátnőmnek a konyhában.
-Nem!- jött az azonnali tiltakozás három oldalról is.
Én a konyhapultnál hallgattam, hogy miképpen is készül az ebédünk, Sebastian a nappaliban nézett valami focimeccset, míg Kimi éppen az egyik szekrénybe pakolta a kupáit. Azonban a brokkoli mindenkinek a szemében egy olyan dolog volt, amit nem akart látni – esetemben ízlelni – az ebédünkben.
-Nem értem, hogy mi bajotok vele…- motyogta Heikki.
-Hanna, ha beleteszed, eskü, hogy megdobállak vele- mondtam barátnőmnek.
-Még csak az kellene!- nevetett fel, majd a finn edző heves tiltakozása ellenére a hűtő mélyére rejtette a zöldséget.
-Nincs itthon tejföl- jegyezte meg percekkel később Han.
-Majd hozunk- álltam fel. – Seb, megyünk sétálni!- kiáltottam a bátyámnak.
-Engem meg itt hagy a kisasszony?- simult a hátamnak Kimi, amint leszálltam a székről.
-Sietek- húztam a fejét magamhoz és megcsókoltam. Úgy éreztem, hogy végre jó helyen vagyok, jó kezekben.

2012. október 26., péntek

Love from the past



Sziasztok! Azt hiszem, hogy mondhatom, hogy itt is a várva várt rész. :D A 7 komment áll, de szólok, hogy ebből a történetből nincs semmi tovább, úgyhogy nem tudom, mikor lesz folytatása. Jó olvasást!

26. rész

(Mila szemszöge)
Alig 18 órája szabadítottak ki, de már újra Finnországban voltam, közvetlenül a házunk előtt. Szorosan kapaszkodtam Jansen karjaiba két okból is. Részben alig tartottak a lábaim és rettentően fájt minden sérülésem, részben pedig a félelem miatt. Csak sétáljak be úgy, mintha semmi nem történt volna? Mit fognak gondolni? Mit fognak mondani? Hogyan fognak fogadni? Milyen pillantásokkal néznek majd rám? El tudnak-e fogadni így is?
A gyengéd terelgetésnek engedve lépkedtem a bejárati ajtó felé. A férfi, aki a testőröm volt, velem jött ide is – de már barátként. A rendőrség őt nem vádolta semmivel, miután kihallgattak engem is. Tanú volt az ellen a féreg ellen, akárcsak én. Mindkettőnket be akartak vonni a tanúvédelmi programba, de elutasítottuk. Én csak vissza akartam kapni az életem, ő pedig szabad akart lenni annyi évnyi önkéntes száműzetés után.
Alig egy lépés választott el az életemtől, de nem mertem megtenni. Nem sminkeltem ki magam, az arcom tele volt foltokkal, és akkor ne is beszéljünk a testem többi részéről. Úgy akartam hazaérni, hogy lássák, milyen vagyok most. Mert ha így eltaszítanak, akkor tudom, hogy mennem kell. Egy olyan helyre, ahol nem tud rólam senki semmit. És ha ez kellett volna ahhoz, hogy ők boldogok legyenek, megtettem volna.
Arra kaptam fel a fejem, hogy a túloldalról kulcszörgés hallatszik. A mögöttem állóra pillantottam, aki valószínűleg csengetett, amíg én a gondolataimban voltam elmerülve. Biztató mosollyal az arcán állta a tekintetem, ami csak akkor fordult vissza, amikor meghallottam a bejárati ajtó jellegzetes nyikorgását.
-Úristen!- nézett végig rajtam a húgom. – Mila!- nyújtotta felém a kezét, hogy átölelhessen, de gyáván meghátráltam. – Gyere!- állt arrébb, fel sem véve az előbbi reakciómat.
-Ki az?- hallottam a nappal felől Kaisát.
-Meglepetésem van- nevetett fel Hanna-Maria. Rápillantottam az arcára, amin könnyek peregtek végig.
Lassan, nagyon lassan jutottam el a nappaliig. Amint beléptem, meg is torpantam, nem hagytam Jansennek sem, hogy tovább terelgessen engem. Kimi és Kaisa nézett fel rám a kanapéról. A lányunk eltátotta a száját, felpattant és felém is rohant volna, ha az apja nem kapja el azonnal a karját. Fújtatva fordult vissza, de nem szabadult.
-Oda akarok menni anyához!- mordult az apjára.
-Várj!- kérte Kimi és ő is felállt. – Isten hozott itthon, Mimi!- pillantott rám és a hangja olyan lágy volt, hogy szinte simogatott.
-Ne már, apu!- rángatta a kezét Kaisa.
-Figyelj rám!- szólt rá, de mintha a falnak beszélne. – Kaisa, nézz rám!- fordította maga felé. – Látod anyát. Látod, hogy mit viselt el kettőnkért. Nem rohanhatsz oda hozzá azonnal. Biztos, hogy a teste is tele van sebekkel, amik egy öleléstől is fájhatnak neki. És nem tudhatjuk, hogy mennyire fél. Még tőlünk is, igen- pillantott fel rám a férfi, majd újra a lányunkra koncentrált. – Mi nem tudjuk, milyen volt neki ott, ezért türelmesnek kell lennünk, rendben?
-Nagyon nehéz- suttogta könnyes szemekkel közöttünk járatva a tekintetét.
-Tudom, kicsim! Nekem is- vallotta be Kims, majd egymást ölelve fordultak felém.
-Én…- szólaltam meg rekedt hangon, de eddig bírtam zokogás nélkül. – Bocsássatok meg!
-Bárcsak szóltál volna nekünk!- mondta a húgom, és megérintette a karom. Ijedten léptem hátrébb, egyenesen Jansen karjai közé.
-Mila, emlékszel, miért volt az egész?- simított végig az arcomon, ahol volt egy pici szabad hely. – Értük. Mert szereted őket és ők is szeretnek téged. Ők jók és nem bántanak.
-Kaisa…- suttogtam a kislányom nevét és minden maradék erőmet összeszedve fordultam felé. Nem mozdult a hívásomra. – Sajnálom!- pillantottam rá és kinyújtottam felé a remegő karjaimat.
Kimi kezei lehullottak róla, hagyva neki, hogy végre elérjen engem. Lassan jött felém és a tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. Mikor már csak egy lépés választotta el tőlem, megtorpant. Tudtam, hogy az én dolgom megtenni az utolsó lépést felé. Nagyot sóhajtottam, és odaléptem elé. Először megsimogattam az arcát, hogy tudjam, ez az egész nem egy álom. Majd lassan felé nyúltam és átöleltem őt. Olyan gyengéden fűzte körém a karjait, ahogy csak tudta. Egy porcikám sem kívánta ezt a fajta érintkezést, mégis a legtökéletesebb pillanat volt. Újra úgy éreztem, hogy élhetek még.
-Nagyon fáj?- motyogta a fejét a vállamra hajtva.
-Volt már rosszabb is- súgtam és újra végigsimítottam a fején. Reméltem, hogy velem marad, de rettentően gyorsan elhúzódott.
-Miattam soha ne fájjon semmid- mosolygott rám. Nem lépett el, csak már nem ölelt.
-Gyere vissza!- nyúltam felé. – Most te vagy a valóságom, a legboldogabb biztos pont az életemben.
-Szeretlek, anya!- motyogta a fejét a vállamra hajtva.
Megmondani sem tudtam volna, hogy meddig is álltunk ott ketten, csak azt vettem észre, hogy a lábaim már nem bírják tartani a súlyomat. Össze is csuklottam, de még mielőtt a földön fekve találhattam volna magam, két erős kar tartott meg. Felpillantottam és Kimi karjai között hevertem. El akartam magamtól lökni, de a mosolya és a nyílt tekintete nem engedett. Az egyik fotelhez vezetett, leültetett és elengedett.
-Mila, minden rendben?- kérdezte Jansen. Felpillantottam rá, ő pedig úgy állt az ajtóban, mint régen. Tudtam, hogy bármikor ugrana és eltüntetne mindenkit, ha arra kérném.
-Ő Jansen- fordultam Kimi és Kaisa felé. – Ő vigyázott rám, amíg megtehette. Nincs családja és nincs hová mennie sem…
-Akkor marad- vágta rá a húgom, aki nem messze ácsorgott a férfitól. – Vagy eljöhet hozzám is.
-Nem szeretnék semmiféle problémát jelenteni- szólt Jansen, először Kimire, majd a húgomra nézve.
-A pasim kidobott, egyedül maradtam egy hatalmas házban, jó lenne a társaság- mosolygott tovább Hanna-Maria. – És akkor a nővérem sincs messze, bármikor találkozhattok.
-Igazán hálás vagyok!- hajtotta meg a fejét az egykori testőröm. – De ha szeretnéd, maradok!- nézett a szemembe.
-Te magad mondtad, hogy ők nem bántanak- csúsztattam a remegő kezem a földön ülő Kimi vállára. – Jól leszek!
-Holnap jövünk reggel, jó?- lépett hozzám a testvérem és nyomott egy puszit a fejemre. – Örülök, hogy itthon vagy, nővérkém!
Megvártuk, amíg távoznak. Tele voltam félelemmel, mikor hárman maradtunk, mégis maradtam és nem marasztaltam senkit. Az eszem és a szívem is tudta, hogy nyitnom kell a családom felé, ha egyszer tényleg szeretnék még normálisan élni, bármennyire nehéz. Azonban azzal is tisztában voltam, hogy nem kérhetem meg egyiküket sem, hogy segítsenek a testemen lévő sebek kötéseinek cseréjében, valamint némelyik gyógykenőccsel történő bekenésével. Kaisa már így is túl sokat viselt el ebből a szörnyűségből, Kimi pedig… csak nem akartam, hogy erre is emlékezzen. Ki kellett találnom valamit.
-Tudunk valamiben segíteni?- kérdezte Kimster felnézve rám.
-Szükségem lenne valakire, aki segít nekem…- pillantottam rá remélve, hogy érti, mire gondolok.
-Itt vagyunk- huppant le az apja mellé Kaisa is.
-Én… nem szeretném, hogy ezeket tudjátok- hunytam le a szemem, mert úgy éreztem, hogy ezzel elárulom őket.

-Fel tudom hívni nekem Markot- érintette meg a kézfejemet a férfi. – De csak akkor, ha teljesen megbízol benne és bennünk. Senki olyan nem jön a közelbe, akit nem szeretnél.
-Mark…- mondtam ki a nevet és eszembe jutott, hogy mennyi mindent tett ő már értünk. – Annyi dologgal tartozunk már neki.
-Megkérem, hogy jöjjön- bólintott Kimi és a telefonjával a kezében hagyott minket kettesben.
-Mesélj nekem, kicsim!- néztem a lányomra. – Mi történt veletek?
-Futamra jártunk, vagy háromszor mentünk Enstone-ba is, meg amúgy haragszik ránk a nagyi meg nagyapa is- pillantott rám és értettem, hogy a szüleimről beszél. – Mikor elmentél, mindenki itt volt nálunk és úgy követtek minket, hogy arra vártak, hogy mikor fogunk teljesen magunkba fordulni. Apa elküldte őket. Paula nagyi, keresztapuék és keresztanyu sem sértődött meg, ők értették, hogy ketten szeretnénk lenni, de a te szüleid nem- fintorgott.
-Nem akarok velük találkozni!- dőltem hátra.
-Akkor nem kell- csilingelt a lányom hangja. – Apu úgysem enged senkit a közeledbe, akit nem szeretnél látni.
-Jelenleg nem akarok szinte senkit látni- sóhajtottam hangosan. – Nyugalomra van szükségem, rátok és arra, hogy legyen időm elfelejteni ezt az egészet.
-Holnap kitaláljuk- jött vissza Kimi. – 10 perc múlva itt is van Mark.
-Köszönöm!- suttogtam és a tekintetemmel igyekeztem érzékeltetni, amit érzek.
-Ha szeretnél, zuhanyozz le nyugodtan!- pillantott rám. – És nem tudom, hogy mennyire szeretnél velem egy ágyban aludni…
-Fogalmam sincs- ráztam meg a fejem, elmondva a tényleges gondolataimat. – De jó lenne, ha valaki lenne velem.
-Akkor én alszok közöttetek- ült a fotel karfájára Kaisa. – Együtt is alszotok meg nem is.
-És akkor vagy apád, vagy én a földön végezzük- ráztam a fejem elnézően.
-Lehet. De én nem- kacsintott ránk. – Akkor audjunk itt, a kanapén. Ha Ramiék négyen simán elfértek, akkor mi is el fogunk.
-Nem is rossz ötlet…- mondta Kims, majd rám pillantott.
-Segítenél a lépcsőkkel?- böktem az emelet felé.
Nagyon nehezemre esett minden bonyolultabb mozgás. A kezébe kapaszkodtam és közben úgy éreztem magam, mint egy 80 éves öregasszony, hiszen azokat szokták kísérgetni. A máskor alig egy perces út most sokszorosára nőtt. De a vége ugyanaz volt, ami előtte már annyiszor: a hálószobánk.
-Leviszem akkor az ágyneműket- bökött az ágyra, mikor csendben álltunk egymással szemben.
-El sem hiszem, hogy tényleg visszafogadtok- bukott ki belőlem.
-Ez soha nem volt kérdés!- lépett szorosan elém. – Szeretlek, veled akarom leélni az életemet, történhet bármi. Az más, hogy szívem szerint addig ütném azt a férget, amíg mozog- szorította ökölbe a kezeit. – A lényeg, hogy vigyázunk rád és én tudom, hogy újra a régi lehetsz. Együtt küzdünk és minden rendbe fog jönni. Jó lesz így?- emelte meg a kezét és alig egy centire volt az arcomtól.
-Szeretlek!- suttogtam és a tenyerére fektettem az arcom. Felszisszentem, de nem hagytam, hogy elengedjen.
-Ha megjött Mark, akkor majd felküldöm- cirógatott a hüvelykujjával, majd egy óvatos puszit nyomott a homlokomra. – Mi pedig lenn leszünk és csak egy szavadba kerül.
-Köszönöm!- hajoltam oda hozzá és önmagam is megleptem, hogy alig néhány milliméterrel kerülte el a szám az övét a puszi alatt.
Mikor magamra maradtam, bevonultam a fürdőbe. Igyekeztem végig háttal lenni a tükörnek, hogy ne kelljen szembesülni a testem sérüléseivel. Sziszegve szedtem le a kötszereket magamról, néhol vékonyan szivárgott a vérem. Beálltam a zuhanyfülkébe és csak folyattam magamra a meleg vizet. Kicsit ellazította az izmaimat, de közben csípte is a felszakadt sebeket. Az arcomat a sugár felé fordítottam és abban reménykedtem, hogy talán a cseppekkel az elmúlt hetek emlékei is távoznak a fejemből. A merengésemet kopogás zavarta meg.
-Mila, én vagyok az, Mark!- hallottam meg az ajtón túlról a hangját. – Bemenjek és ott lássam el a sebeket vagy szeretnél kijönni?
-Gyere be!- döntöttem el gyors mérlegelés után, a vizet elzárva. A kabinba húztam a törölközőmet és az alsóneműmet.
-Utólagos engedelmeddel a táskádból a lányotok kivette a krémet- adta tudtomra és hallottam, ahogy pakolászik. – Hoztam kötszert is, Kimi azt mondta, hogy át kell kötni néhány sérülésedet.
-Igen- helyeseltem és felhúztam az egyetlen fehérneműmet.
Egyetlen bugyiban kellett elé állnom, hogy valóban mindenütt segíthessen. Remegtem, amikor a kezemmel a melleimet takarva kiléptem elé. Egy pillanatra kerekre nyíltak a szemei és a szája is tátva maradt, de gyorsan rendezte a vonásait. Óvatosan közelebb húzott a fényhez, majd körbevizsgált mindenhol.
Szakszerűen és minden rezdülésemre odafigyelve kezdte el belemasszírozni a testembe a krémet. A hátamon hosszában egyenes vonalú véraláfutások voltak, a vállaimon néhány nem túl mély vágás, a kezeimen jól kivehető ujjnyomok és néhány cigarettacsikk helye, a melleimen szúrt sebek, a teljes hasamon véraláfutások ezrei, mindkét lábamon megszámlálhatatlan folt, szúrás vagy vágás.
-Engedd le a kezed!- kérte, amikor elém lépett. Végig remegtem abban a tudatban is, hogy jó kezekben vagyok. – Mit mondott az orvos, milyen időközönként kellene végigcsinálni ezt?
-Kétszer kenni naponta és addig kötni, amíg nem hegesedik- ismételtem el az amszterdami kezelőm szavait.
-Akkor délelőttönként segítek, és esténként pedig szintén megismételjük ezeket a dolgokat- fordult el, amikor végigért a testem bekenésével.
-Ne mondd el nekik, hogy ennyire rossz, jó?- kértem, mialatt engedelmesen hagytam, hogy teleaggasson gézlapokkal és kötésekkel. – Elég, hogy látják a zöld-lila és püffedt arcomat.
-Nem mondom el- ígérte. – És remélem, hogy gyorsan felszívódnak- simított végig egy kis püffedt területen a karomon. – A legtöbb talán már a jövő héten is csak halványan fog látszani.
-Az remek lenne- sóhajtottam fel.
Némán fejezte be a kötések elhelyezését, majd amíg én felöltöztem, ő tapintatosan elfordult tőlem és elrendezte a dolgait. Egy hosszú ujjú, nadrágos pizsama mellett döntöttem, aminek a szabása is lehetővé tette, hogy ne mindig érintkezzen a testemmel, így könnyítve a helyzetemet.
-Ugye, tudod, hogy mi mindannyian nagyon szeretünk?- állított meg az ajtóban Mark.
-Igen- bólogattam. – És én is azért mentem el, hogy nektek ne eshessen bajotok.
-Ezzel pedig az őrületbe kergetted Kimit- dorgált egy szelíd mosollyal. – Négy éjszakát bőgött végig, mint egy kisgyerek. Ha hagyom neki és nem emlékeztetem minden egyes másodpercben a lányotokra, utánad ment volna, otthagyva az egész versenyzői életét. Még Sebastiannal sem beszél miattad, habár az a német hibája is.
-Rendbe tudom még hozni valahogy ezt az egészet?- kérdeztem, de a kezem már a kilincsen volt.
-Biztos vagyok benne- simított végig a hátamon, majd segített visszajutni a földszintre.
-Jó lesz így?- mutatott a lányom az ággyá átalakított kanapéra, amin már ott volt mindenki párnája és takarója.
-Tökéletes- sétáltam oda és végigdőltem a puha helyen.
-Jó éjszakát nektek! Holnap találkozunk!- intett az edző és két pillanat múlva már sehol nem volt.
-Még nem tudok mindent- kaptam el Kaisa kezét és lehúztam magam mellé. – Mi volt ez a húgommal? Mi az, hogy szakított?
-Tobias hazajött és egyszerűen közölte vele, hogy talált magának valami feltörekvő színésznőt az USA-ban- rántotta meg a vállát a lány. – Keresztanyu meg kijelentette, hogy kap két napot, hogy eltűnjön az életéből, aztán itt volt nálunk. Az első 2 órát végigbőgte, aztán azóta egyre jobban van. Ma már láttam, hogy flörtölt az egyik helyes úszómesterrel- kacsintott rám.
-És mi az, hogy apád meg Seb nem beszélnek?- faggattam tovább.
-Seb számon kérte apun, hogy miért nem kerestet téged- feküdt le mellém. – Mert apa senkinek nem mondta, hogy egy csomó mindenkit ráállított az ügyre. Titokban tartotta, hogy nekünk ne fájjon. De főleg nekem- sóhajtott fel. – És apu még nem hagyta neki, hogy bocsánatot kérjen. Tegnap azt mondta, hogy lassan már felül egy gépre és idejön.
-Majd megoldom- kacsintottam a lányunkra, de utána inkább nem kérdeztem, mert láttam, hogy az apja közeledik.
-Mit pusmognak életem hölgyei?- ült le a másik oldalra, majd eldőlt. Félhomály volt, hiszen útközben eloltotta a villanyokat.
-Kiderítettem, hogy miképpen is lett független a húgom- húztam nyakig a takarómat.
-Érdekes egy történet volt- fintorgott. – Holnapra van egy meglepetésem neked!- nyúlt át Kaisa felett és megsimogatta a homlokom.
-Micsoda?- kérdeztem vissza.
-Titok, de tetszeni fog, ebben teljesen biztos vagyok- mosolygott rám. – De most aludjunk!- kapcsolta le az utolsó fényforrást.
Elvackolódtam a takaróm alatt. Amint megtaláltam a tökéletes pozíciót, éreztem, hogy a mellettem fekvő lányunk közelebb csúszik hozzám, majd egy óvatos nyomás keletkezett a derekam magasságában, ami Kimi minket ölelő karja volt. Teljes biztonságban merültem újra álomba.

2012. október 23., kedd

Somewhere I belong



Sziasztok! Meglett a hét komment és itt is vagyok. Azért ezzel, mert a Love from the past folytatásán még szeretnék egy picit csiszolni. Nem vagytok elfelejtve, remélem, tudjátok. Jó olvasást!



ONT THE RIGHT WAY

A műtét egy kicsit tovább tartott, de az orvos azt mondta, hogy minden sikeres volt, ne aggódjunk, Sebastiannak semmi baja nem lesz. A következő futamon autóba is szállhat, habár ezen kívül a fizikai megterhelés nem engedett. Ezt Heikkivel kell majd megbeszélnünk, de tudtuk, hogy nem fog problémát csinálni.
Már egy ideje beesteledett, de mi nem mozdultunk a testvérem mellől. Ott akartam lenni vele, amikor felébred, hogy valahogyan megköszönjem, amiért engedett nekem. Tényleg boldognak éreztem magam Kimivel és elmondani sem tudtam, hogy ezért még mennyivel jobban szerettem Sebet.
-Talán vissza kellene menni a…
-Nem!- fojtottuk a szót Tommiba Hannaval ketten.
-Vegyük úgy, hogy ki sem nyitottam a számat- sóhajtott fel. Egy ideje már próbálkoztak ezzel.
-Biztos, hogy nem kellene pihenned?- súgta a fülembe Kimi. – Álmos vagy és fáradt. Kiszívta az erődet ez a rengeteg idegeskedés.
-Vele akarok lenni, mikor felkel- bújtam hozzá.
-Rendben- cirógatta végig a hátam. – De utána megyünk, nem érdekel, mit mondasz.
Hallgattam, mert éreztem a hangján, hogy nem fog engedni ebből. Az, hogy vele voltam és őt öleltem, segített egy kicsit megnyugodni. Lehunytam a szemeimet, míg a fejem a vállán pihent. Éreztem a simogatását, a puszikat, amik olyan biztatóak, lágyak, szerelemről árulkodóak voltak. El is tudtam volna aludni a karjai között, de a szívritmust mérő monitor csipogása felélénkült.
-Sebastian…- hallottam Hanna hangját és erre én is felkaptam a fejem.
-Úgy érzem magam, mint akit leütöttek egy palacsintasütővel- morogta halkan, majd megköszörülte a torkát.
-Akkor az égvilágon semmi bajod- nevetett fel Tommi.
-Majd ha felkeltem, kipróbáljuk rajtad is, jó?- kérdezett vissza.
-A humorod a régi- kuncogott barátnőm.
-Köszönöm!- léptem egy kicsit közelebb, de nem engedtem el Kims kezét.
-Sokat gondolkodtam azon, amit a fejemhez vágtál tegnap- kaptam a választ. – Hanna és Tommi is egy csomó érvet tett le mellettetek, Kimi meg végképp. Ha neki sem adok esélyt, akkor kinek?
-Szeretlek!- indultam lassan az ágy felé, a finnem pedig irányított.
-Én is szeretlek, húgi!- fogta meg a kezem a bátyám. – De pocsékul nézel ki. Ahogy te is, szívem!
-Ne csodálkozz- mondta Hanna. – Végig érted aggódtunk.
-Itt vagyok- szorította meg a kezem. – És szerintem alszok tovább- nyomott el egy ásítást. – Nektek is ezt kellene.
-Visszük vissza a lányokat- mondta Kimi. – Te meg pihenj, hogy téged is vihessünk, amilyen hamar csak lehet.
-Egy apró hiba és neked annyi, ugye tudod?- kérdezett vissza Seb.
-Sejtettem- válaszolt Kimi és a hangján hallottam, hogy mosolyog.
-Reggel jövünk- simítottam a kezem a bátyám arcára, majd nyomtam egy puszit a homlokára.
-Várni foglak titeket!- paskolta meg a térdem.
Felkeltem mellőle és arrébb húzódva vártam meg, hogy mindenki más is elbúcsúzzon tőle. Majd Kimivel kéz a kézben mentünk a kórház elé, ahonnan taxi vitt négyünket a hotelbe. Az étterembe bementünk vacsorázni, amire már szükségünk is volt. Az aggodalom miatt egész nap nem ettünk, még csak nem is nagyon beszéltünk egymással. Ezzel szemben most mindenki felszabadult volt és alig tudtuk túlkiabálni egymást.
A kellemes és kicsit kései vacsora után elbúcsúztunk és megegyeztünk, hogy 8:20-kor találkozunk a hallban. Kissé remegő kezekkel nyitottam be a szobába, amivel most Kimivel osztozom. Tudtam, hogy ez már egy kapcsolat, azt is, hogy mit akarok, csak azt nem tudtam, hogyan is hozzam a tudtára.

2012. október 17., szerda

HAPPY BIRTHDAY, CHAMPION!

Sziasztok! Azt hiszem, nem kell sokat mondanom... ma egy csodaszép nap van, ami nekünk, rajongóknak a szívében nagyon is előkelő helyet foglal el. :) Remélem, hogy tetszeni fog, amivel én szeretnék rá emlékezni. :) Csak dőljetek hátra és élvezzétek az én "fotóalbumomat". :D

HAPPY 33TH BIRTHDAY, KIMI MATIAS RÄIKKÖNEN!!!





1. kép:
Egy szőke kisbaba édesdeden szundikál édesanyja karjaiban az otthon csendes melegében.

„-Nézd, Matti, mennyire kis tökéletes- pillantott fel a nő férjére.
-Gyönyörű kisfiú- simogatta meg a baba fejét a férfi, ahogy felesége mellé telepedett. – Köszönöm neked!
-Nem, én köszönöm, hogy vállaltad velem őket- mondta a nő és a tekintete elkalandozott a kiságy felé, ahol egy másfél év körüli, hasonlóan szőke kisfiú aludt.
-Sosem volt kérdés- állt fel a férfi. – Tudod, hogy szeretlek- nézett újra a nőre és a szívét megtöltötte az a határtalan szerelem, amit érzett. – Ők pedig a szerelmünk gyümölcsei. Két csodaszép, erős kislegény. Persze, hogy akartam őket én is.
-És mi lesz ezután? Nem tudom, hogy fogunk megélni- jelentek meg a gondok okozta ráncok a női arcon.
-Minden rendben lesz. Érzem- válaszolta a férje, és mindketten tudták, nem fogják feladni soha.”


2. kép:
Egy 5 éves fiú és a 3 és fél éves testvére a kertben játszanak a kellemes nyári melegben.

„-Ez az enyém- akaratoskodott a nagyobb fiú, amikor az öccse szemet vetett a motorjára.
-Cak kölcönveszem- pislogott rá nagy kék szemekkel a kisebb.
-Nem!- vágta rá a nagy. – El fogod jontani.
-Én nem- rázta a fejét a pöttöm.
-Akkoj is enyéééém- húzta magához a kis járművet a nagyfiú.
-Rami! Kimi! Min veszekedtek, fiúk?- lépett ki a kis fészerből az édesapjuk.
-Apa, mondd meg neki, hogy enyém- magyarázott azonnal a nagyobb fiú.
-Én cak atókázok veje kicit- futott a papája mellé a másik.
-De enyém!- folytatta ugyanazt az idősebb.
-Rami, gyere ide te is!- hívta magához a fiát a férfi. – Nézd, azzal, hogy odaadod Kiminek, hogy kipróbálja, még a tiéd marad a motor. Ha baja lesz, megjavítjuk, jó? Az öcséd nem akar rosszat.
-Apa, kéjek sépen én is olyat- bökött a Kimi nevű a motorra.
-Rendben, kapsz egyet te is- csókolta homlokon fiait a férfi, majd büszkén nézte, ahogy a két gyerek kézen fogva megy oda a kicsi, általa barkácsolt motorhoz.”


3. kép:
Pöttöm szőke kisfiú ül egy gokartban, a fején lévő sisak plexije fel van tolva és a hüvelykujját mutatja.

„A kisfiú remegő gyomorral húzta a fejébe a sisakot, amit odaadtak neki. Az egy dolog volt, hogy otthon és a nagyszülei kertjében állandóan száguldozott a motorjával, amit az édesapja barkácsolt, de most a hely gokart pályán volt és versenyre készült. Nem akart szégyent hozni a családjára, akik annyi mindent megtettek azért, hogy neki és a testvérének jó legyen.
Emlékezett az apja tanácsaira a rajtrácson. Arra is, hogy milyen volt, amikor megtanította őket, hogyan kell fékezni. Otthon kialakított egy pályát és felfestett csíkokat, ahol meg kellett nyomni a féket, hogy lendületvesztés nélkül tudjanak végigmenni. Lassan el is sajátította a bátyjával együtt a technikát és attól a pillanattól kezdve bárhol meg tudta csinálni.
Egész idő alatt csak önmagára koncentrált. Hallotta a fülében a saját szíve vad dobogását, de csak szorította a kormányt és ment. Mennie kellett, ha azt szerette volna, hogy büszkék legyenek rá. És mindent megadott volna azért, hogy lássa az anyukája arcán a mosolyt, ami csakis neki szól.
A kockás zászló túl gyorsan lendült fel előtte. Ő még szeretett volna menni újra, újra és újra. Órákon keresztül, ahogy a nagyok a tévében. Olyan akart lenni, egy bajnok, akire büszke a családja. Lassan leállt és a tekintetével kereste a szüleit. Látta, ahogy felé sietnek és nemcsak az anyukája, hanem a nagymamája is büszkén mosolyog és integet felé. Sikerült, amit akart: megnyerte élete első komoly versenyét 8 évesen.”


4. kép:
A 16 éves szőke fiú boldog mosollyal az arcán ölel magához egy lányt, a mellettük lévő kis asztalon két kupa hever.

„Nem szeretett Angliában lenni. Messze volt otthonról, de a karrierje máshogy nem indulhatott be. Így is túl sokat adott már neki a családja. Ha ennyit megtettek és feláldoztak érte, az a minimum, hogy meghálálja azzal, hogy nyer.
A verseny tetszett neki. Nem éppen sikerült a kvalifikációja, így önmagának tette küzdelmessé a futamot. Mégis, azt szerette a legjobban, hogy test-test ellen küzdhet a többiekkel. Újra és újra előznie kellett, ha jót akart és a fülére is csak biztató szavak jöttek a csapatrádión keresztül. Dicsérték, hogy jól csinálja, ő pedig tovább akarta hajtani a vasparipáját, hogy megmutassa, nem véletlenül került ide.
3 kanyar volt és a második helyen állt. Tudta, hogy egyetlen esélye lesz nyerni. Mindent beleadott és sikerült. Az adrenalin újabb heves lökete zúdult végig az erein, amikor elsőként látta meg a zászlót. Nem lehetett letörölni a mosolyt a kölyökképéről a dobogón, amikor hallgatta a himnuszt. Büszke volt… nagyon büszke.
Persze, a csapat ünnepelni akart és ő sem volt semmi elrontója. A kiskorúságát figyelembe véve csak egy üveg sört nyomtak a kezébe, amit lassan kortyolgatott. Figyelte a környezetét, a szerelőket, akik segítik, a mérnököket és az ismeretleneket. Látott közöttük egy lányt is… egy lányt, akivel már annyiszor beszélt, mégsem történt semmi.
Nagy levegőt vett és odasétált a lányhoz. Nem mondott semmit, csak felé nyújtotta a karját, és vitte táncolni. Hallotta a dallamos nevetést a füle mellett, amikor megforgatta. Elhatározta, hogy cselekedni fog. Óvatosan maga felé fordította a szív alakú arcot és a száját a puha ajkakra nyomta. Kapott is választ azonnal, édeset és mennyek közé repítőt. Nem is engedték el egymást egész éjjel, így a képeken is együtt pózoltak.”

5. kép:
Peter Sauber hatalmas mosollyal az arcán kezet fog a fiatal ígérettel, a csapat következő évi pilótájával, Kimi Räikkönennel.

„Sauber úr elégedetten lépett ki a hatalmas FIA feliratú kamionból. Sikerült, amit annyira akart. A leszerződtetett kölyök, aki mindösszesen 23 együléses versennyel a háta mögött került a szárnyai alá, megkapta a szuperlicenszt – még ha csak ideiglenes, 4 versenyre szólót is. Annyi érve volt, hogy egy idő után sem Todt, sem Ecclestone nem tudott vele vitatkozni, pedig akartak, nagyon is.
-Látom, odafigyelsz hazád ifjú tehetségeire, nehogy elkallódjanak- szólt a csapatvezető a két szőke férfi felé.
-Helló, Peter!- mosolyodott el az idősebb. – Mi újság?
-Mika!- fogadta el a felé nyújtott kezet a férfi. – Jó híreim vannak, fiam- tette a kezét a másik, csendben ácsorgó 21 éves tehetség vállára. – Habár csak ideiglenes, de megvan az engedélyed.
-Akkor vezethetek?- csillant fel a pilóta szeme.
-Igen, vezethetsz- bólintott az öreg.
-És megmutatod neki, hogy miért is bízunk benned- veregette vállon Mika. – Ha bármi kell, szólj!
-Köszönöm!- fogott kezet a két honfitárs.
-Gyere, Kimi, ideje még jobban belemerülnünk az autó részleteibe- indult el a csapatfőnök és újdonsült pilótája szó nélkül követte.”


6. kép:
A 2003-as Maláj Nagydíj győztese, Kimi Räikkönen a kezében a díjjal és a pezsgős üveggel ünnepel a dobogón.

„Ez csak egy álom lehet- gondolta a férfi, mikor áthaladt a célvonalon. Hallotta, hogy közlik vele, nyert, de nem tudta elhinni, hogy pont ő. A fiú, akinek az apja három állásban dolgozott azért, hogy nekik mindenük meglegyen a versenyzéshez a bátyjával. A fiú, aki alig kapta meg a licenszt, hogy itt maradhasson. És most győzött.
Nem bírt nem mosolyogni. Persze, nem az a hatalmas mosoly volt, amit otthon, a családja és a barátai láthattak, de boldog mosoly. A rajongók megszámlálhatatlan nyelven kiabáltak felé, ezért odaintett. Látta a hatalmas zászlókat az ezüst nyilak jelével, néhányon még a saját arcát is felfedezte, nem beszélve a nemzetének zászlajáról.
A dobogós ceremónia és a nyilatkozatok szinte kiestek. Mire felébredt a kábulatból, azt vette észre, hogy az edzője – akit szintén Mikának köszönhet, akárcsak az ülését – húzza, hogy siessen kicsit jobban. Alig lép be a bokszába, már a nyakában is vannak a szerelői és terelik kifelé, ahol a sajtó vár rá… újra.
Leül a földre, hallja maga körül mindenütt az örömittas beszélgetést és megnyugtatja. A csapat és a főnökei büszkék rá. És ha ők így éreznek, akkor a szülei remélhetőleg még jobban örülnek neki. Erre a gondolatra elmosolyodott újra és nem érdekelte, hány vaku villan is a szemébe. Nyert és ez volt a lényeg.
-Három, kettő, egy…- hallotta a visszaszámlálást és egyszerre kiáltotta a csapattal: Yeah!”


7. kép:
Jenni és Kimi az esküvőjük napján a fotózáson szerelmes csókban forrnak össze.

„Mondhatta volna valaki, hogy ideges leszek. Soha nem voltam az a fajta ember, aki nagy feneket kerít a dolgoknak, de most igenis ideges voltam. Az esküvő szervezéséből annyira vettem ki a részem, hogy rábólintottam a dolgokra és hajlandó voltam elmenni a Hugo Boss üzletébe, hogy kiválasszam az öltönyöm.
Valami tört fehér vagy mi a fene volt a neve. Szerintem fehér, ahogy az ingem és a nyakkendőm is. Újra megigazítottam, de nem tudtam ettől sem megnyugodni. A nőt akartam magam mellett, akit szeretek, hallani a szájából az igent, megcsókolni és tudni, hogy tényleg az enyém. Aztán majd futam után elbújni vele a világ szeme elől.
Apa szólt, amikor eljött a pillanat. Kimentem a kastély kertjébe és a hatalmas jégkapu előtt vártam rá. Jégembernek mondtak, ennyiben stílusos akartam maradni. Átvezetni egy jégkapu alatt a finn nyárban. Az ötlet neki is tetszett, úgyhogy most mindent így tettem. Amint megkaptam őt, belém karolt és elindultunk együtt a végzetünk felé.
Beszédek, igenek, gyűrűváltás, csók és elmondhattam, hogy nős ember vagyok. Elmentünk egy fotózásra – amit sosem szerettem, de most elviseltem a kedvéért minden morgás nélkül – aztán jöhetett a fogadás és a szórakozás. Nem nagyon mozdultunk egymás mellől, újra és újra megcsókoltuk egymást.
Nem tudom, hogy mi a férjek feladata. Fogalmam sincs, hogy milyen is lesz minden most, hogy össze is házasodtunk. De szeretni akarom őt és boldoggá tenni, amíg csak lehetőségem van rá.”


8. kép:
Kimi Räikkönen a csapat körében rá nem jellemző vigyorral ünnepli első világbajnoki címét.

„-We are the champions…- hallottam mindenhonnan, ahogy a csapat üvöltötte együtt Freddie Mercury-val.
Igen, világbajnok a csapat. De ami nekem még fontosabb: világbajnok lettem. Annyi szenvedés után, 2 elveszített cím után elmondhattam, hogy felértem a csúcsra. Sokan kételkedtek, amikor kiderült, ide fogok jönni a vörösökhöz. Most láthatták: megérte. Nyertem, egy ponttal, de az meg kit is érdekel?
-Gyere már!- rángatta meg a karom vigyorogva Mark. – Haladj, téged várnak!
-Jövök már!- nevettem fel. Ritkán láttam őt szétcsapva, de most már kifejezetten jól állt. Pedig még alig múlt este 9.
-Terveznek berontani ide tömegesen- nézett be hozzám Andrea Stella, aki januártól az új versenymérnököm lesz.
-Már mondtam, megyek- pillantottam rá. – Csak beszéltem a szüleimmel, a feleségemmel és a nagyimmal.
-Jól van, csak mindenkinek jobb, ha ide nem jutnak be- nézett körbe.
-Ebben igazad van- bólintottam és követtem az ünneplők közé.
A csapat szó szerint el volt ázva. Néhány üvegnyi pezsgőt szétlocsoltak és meg sem számoltam, mennyi alkohol fogyott. Láttam olyat, aki már egy széken szundított, de a nagy rész még egymást támogatva üvöltötte, ami éppen szólt. Alig vettek észre, de utána éltetni kezdtek, majd koccintani kellett szinte minden második emberrel. Gyorsan sikerült nekem is jó állapotba kerülni.”


9. kép:
A rally szerelmesei csodájára járnak a finn Jégember új autójának, amelyet sok rajongó ’Icecar’ néven nevez emlékeztetve a kasztnira festett ’Iceman’ feliratokra.

„Először hülyeségnek gondoltam, hogy legyen nagyon különleges a kocsi festése. Nem mindegy, hogy milyen lesz? Úgyis mindenki tudni fogja, hogy melyik vagyok én, hiszen ez az egyetlen Ice One Racing színeiben induló autó. Aztán Rami mondta, hogy legyen feltűnő azzal, hogy a tetoválásom mintáját rakjuk rá.
Mikor megláttam, elállt a szavam. Valami eszméletlenül jól néz ki az egész. Végigsimítottam rajta és tudtam, hogy ez kellett nekem. Saját csapat, saját kocsi, büszke pilóta és remélhetőleg egy jó szezon.  Az tuti, hogy a kocsim már előre bejön. És ha nekem bejön, akkor sokaknak fog még tetszeni.
A sátrunkban bújtam el a kíváncsi tekintetek elől. Meglapulva néztem, hogy mindenki csodájára jár a kocsimnak. A tűzálló ruha ujját feltűrtem, hiszen benn volt fűtés és én nem messze ácsorogtam a kellemes meleget adó fűtőtestről. Felemeltem a bal kezem és az alkaromon cikázó feliratot elkezdtem összehasonlítani eggyel a kocsiról.
-Én még mindig ezért vagyok oda- éreztem meg egy puha simítást.
-Szia, Jen!- fordultam az érkező nő felé.
-Mikor megyünk egy kört vele?- ölelte át a nyakam. Az érintésére összerezzentem, mert a keze átfagyott a kinti hidegben.
-Még vagy két óra, amíg lezárják a helyet- böktem kifelé. – Utána velem jöhetsz a pályabejárásra, ami az első szakaszhoz tartozik. Már végigmentünk rajta Kajjal egyszer.
-Akkor vinned kell- mosolygott rám. Közelebb húztam és megcsókoltam.
-Tudod, hogy neked bármit- mondtam és együtt folytattuk a kocsi és az emberek figyelését.”


10. kép:
Sebastian Vettel a kamion korlátján támaszkodik, míg Kimi Räikkönen egy kezével a korlátot fogva figyeli a németet Dél-Koreában.

„Figyeltem Sebastiant. Nem szoktunk túlságosan belemenni a versenyzéssel kapcsolatos dolgokba, de most feljött a világbajnokság. Aggódott és nyomást érzett magán, ebben biztos voltam. Úgy érezte, hogy túlságosan rossz volt az évkezdése ahhoz, hogy most ennyire jó legyen a sorsa. Fél, hogy elveszíti, amiért küzd.
-Mit mondjak én? Még nem nyertem- szólaltam meg.
-Én már igen- sóhajtott. – De ez nem elég hozzá.
-Akarni is kell, igen- folytattam a gondolatot és mellé támaszkodtam, mialatt intettem a közönségnek. – És te akarod is.
-Elég ez hozzá?- fordult felém. Már megtanulta tőlem, hogy a napszemüveg nemcsak divatos, hanem segít elrejteni az érzéseinket, amit a tekintetünk elárul.
-Elég lehet. Neked igen- paskoltam vállon. – Fernando is akarja, de közben összevissza beszél minden baromságot. Ezzel szemben te még mindig a földön állsz két lábbal.
-Mert ha emelkedni merek, kegyetlenül visszarántotok- vigyorodott el. Igen, ez kellett neki: emlékeztetni arra, kicsoda.
-Nehogy már egyedül repülj- rántottam meg a vállam. – Még a végén el találsz tűnni. Akkor kit fogok állandóan lealázni tollasban?
-Veled sem beszélek többet, Räikkönen!- legyintett, de azért ott maradt mellettem, hogy megvitassuk, merre is megyünk majd a születésnapomat megünnepelni.”