Csak lebegtem tudatlanul. Nem tudtam, hogy hol lehetek, mi lehet velem, kik lehetnek mellettem. Hallottam a gépek csipogását, a körülöttem lévők beszédét, ami összefolyt egyetlen hanggá, éreztem, mikor valaki a pulzusomat nézte vagy végigsimított az arcomon. Mindössze a szemem nem nyitottam ki.
Önző módon élveztem a helyzetemet. Senki és semmi nem érdekelt. A gondolataim teljesen eltűntek, nem volt jó és rossz pillanat, baj és öröm csak valami régi, ismeretlen dologként létezett. Egy olyan helyen lehettem, ahol nem bánthattak és ahol én sem bánthattam senkit a világon.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mikor a szemem kipattant. Nem akartam látni és hallani senkit, így csak bámultam a fehérre meszelt plafont. Az orromon betódult a fertőtlenítő semmivel össze nem téveszthető szaga, amitől a gyomrom felfordult. Utáltam a kórházakat, túl sok időt töltöttem ilyen helyen az elmúlt években.
Valaki hirtelen mellém lépett és a szemembe világított egy lámpával. Mérgesen pislogtam és meg akartam szólalni, de végül csendben maradtam. Ha rájönnek, hogy ébren vagyok és észlelem a jelenlétüket, akkor nem hagynak békén és mindent tudni akarnak majd. Nyugalomra volt szükségem, csendre és békére.
- A kisasszony ébren van, hall mindent- jelentette ki az orvos és pedig mérgesen felszusszantottam.
- Köszönünk mindent!- felelte erre egy női hang.
Annyit már megtudtam, hogy Evangeline a szobában van mellettem. Egy hosszú pillanatig őrületes vágyat éreztem arra, hogy megnézzem, van-e még valaki itt, de végül nem tettem meg. Durcás kislány módjára tovább kémleltem a plafont. Éreztem, ahogy az ágy széle lesüpped, de még erre sem reagáltam.
- Szombat van, alig néhány perce kezdődött meg a pályán a szabadedzés- jelentette ki a lány. – Rob és Seb is volt benn elköszönni, de aludtál. Kimi a kicsik szobájában van, vigyáz rájuk.
A szívem hevesebben kezdett dobogni a férfi neve hallatán. Dühösen fújtattam, nem akartam tudomást venni ezekről az érzésekről. El akartam felejteni az érzéseimet, a múltamat, élni akartam anélkül, hogy bárki és bármi miatt el kelljen gondolkoznom a cselekedeteim előtt. Menekülni akartam a kialakult helyzet elől.
- A babák jól vannak, Rinának már csak hőemelkedése van, Kalle láza is már 38,5 alatt van- folytatta tovább barátnőm. – Kimi el sem mozdul mellőlük. Na jó, nincs igazam, ő és Rob ingáznak a szobád és az ikrek szobája között. A doki sajnos nem engedte meg, hogy egy szobában legyetek, mert még gyenge vagy idegi alapon.
- Hahó!- hallottam meg a férfi hangját és újra elképesztő ritmusban kezdett a szívem zakatolni. – Bejöhetünk?
- Miért ne jöhetnétek?- telt meg melegséggel Angel hangja. – Szedd össze magad, a gyerekeidnek egy kiegyensúlyozott anyára van szükségük- súgta még nekem.
Vettem egy nagy levegőt és a kútba hajítottam az eddigi viselkedésemet egy időre. Annyit még hajlandó voltam belátni, hogy kihat a kicsikre az, ami velem történik. Ha én a padlón vagyok, ők sem fognak hamarabb meggyógyulni. És a legfőbb célom az volt, hogy elmúljon végre a láz és a fájdalom. Ügyetlenkedve feltoltam magam ülő helyzetbe és közben akaratlanul is sziszegés hagyta el a szám az infúziós tű miatt.
- Nagyon fáj?- pislogott rám Rina az ágy mellől.
- Csak egy kicsit, ha nem vagyok ügyes- próbáltam meg elmosolyodni.
- Ilyet Lotti is adott neked, nem, anyu?- érdeklődött Kalle tovább.
- Nem hittem, hogy erre emlékezni fogtok- meredtem meglepetten a gyerekekre.
- Amikor keresztapuval néztük a mesét nálad. Nem szeretted, mikor jött Lotti azzal- nevetett a kislányom és rámutatott az infúziós tasakra.
- Nem vicces- húztam fel az orrom játékosan megsértődve.
- Apa, mehetünk, anyu most rossz kislány- jelentette ki a kisfiam kuncogva.
- Ilyen gyorsan magamra hagynátok?- fordultam felé újra. Csak akkor láttam, hogy Kimi az ajtó mellett állva figyeli a kis szócsatánkat.
- Apu, miért vagy olyan messze?- érdeklődött tőle Rina. – Nem szeretsz minket?
- Dehogynem, kicsim- lágyult el a férfi tekintete. – Ti vagytok a legfontosabban a világon nekem.
- Akkor gyere ide!- kiáltotta egyszerre a két törpe.
Evangeline somolyogva hagyta el az ágyam szélét, hogy odaengedje a Jégembert, aki foggal-körömmel tiltakozott a dolog ellen. Az ikrek az ágyamon ültek a két oldalamon és türelmesen várták az apjukat. A férfi végül leült oda, ahol az előbb barátnőm ücsörgött. A kislányunk arcán igazi, boldog mosoly jelent meg ezt látva.
- Mit csináltál az arcoddal, anya?- szólalt meg újra a kisfiam. Döbbentem pislogtam rá.
- Anyának volt egy kis balesete tegnap- kezdett magyarázni Kimi, még mielőtt bármit mondhattam volna. – Azért is van most ő is itt. És el fognak tűnni az arcáról azok a sebek, nem kell félni.
- És a keze?- mutatott a bekötözött csuklóimra a fiúcska.
- Az is este sérült meg. Nem lesz semmi baj, anya pillanatok alatt meggyógyul, akárcsak ti ketten- vette át Rinát is maga mellé Kims. – Megígéritek nekem?
- Igen- vágta rá a két csibész.
Kimi várakozó pillantása az én arcomon nyugodott. Nem akartam elhinni, hogy nekem is szólt ez a kérése, ezért nem feleltem neki. Ő azonban türelmesen nézett továbbra is engem, semmi sürgető nem volt abban, amit tett. Én mégis úgy éreztem, hogy újra a hatalmába kerít az a fuldokló érzés, ami előző este.
- Csipet-csapat, ideje visszamenni a szobátokba, mert a doktor bácsi nagyon mérges lesz, ha nem talál ott titeket- simogatta meg a baba buksikat barátnőm. – Adjatok puszit anyának, aztán irány az ágy.
Megkaptam a két puszit, amit még a lélekjelenlétemnek köszönhetően tudtam viszonozni, de amint becsukódott mögöttük az ajtó, én összetörtem. Úgy éreztem, hogy valaki két kézzel préseli ki a levegőt a tüdőmből. A szemem könnybe lábadt, akaratlanul is újra és újra valami fájdalmat akartam okozni magamnak. De ismételten meg lettem akadályozva.
- Zaira, elég volt!- szólt rám Kimi és azonnal tudtam, ő rohant be hozzám előző nap.
- Eressz!- rángattam meg a kezem, de semmi reményem nem volt.
- Ne okozz még több fájdalmat magadnak és nekünk, kérlek!- kezdte el simogatni az arcom. – Próbálj meg nagy levegőt venni, hogy lelassuljon a szívverésed és megnyugodj.
Minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy oda tudjak figyelni rá. Együtt lélegeztünk, velem együtt csinált mindent, amivel le tudott nyugtatni. Mikorra elmúltak az érzéseim, teljesen kimerültem. Visszadőltem a párnák közé és küzdöttem az ellen, hogy aludni akarjak. Meg kellett hallgatnom, ami érdekelt.
- Még mindig Zoéba vagy szerelmes, ugye?- kérdeztem halkan.
- Te vagy Zoé- jelentette ki. – Te voltál Zoé. És még mindig emlékszem arra, hogy milyen szeretni Zoét.
- Értem- bólintottam csalódottan.
- Rengeteget beszélgettem Robbal tegnap óta- folytatta, észre sem véve a megjegyzésem. – És végig az volt az érzésem, hogy akiről beszél, azt ismerem. Nem kértem, ő mégis mindent elmondott kettőtökről. Azért harcol, hogy veled legyek.
- Kár, hogy veszett ügy mellett áll- csuktam be a szemeim és elfordítottam a fejem.
- Csak akkor veszett az ügy, ha nem hagysz nekem időt- cirógatta meg az arcom, mire visszafordultam felé. – Nem tudok ígérni semmit, csak azt, hogy próbálkozom. Meg akarlak ismerni, hogy megtudhassam, mit is érzek.
- És az ikrek?- kérdeztem remegő ajkakkal.
- Nekik nem lehet nemet mondani- mosolyodott el. – Szeretnék részese lenni az életüknek, persze, csak ha téged nem zavar.
- Nem, soha nem zavarna- mondtam ki, amit gondoltam.
- Most hagylak aludni- adott egy puszit a homlokomra. – És ne idegeskedj, kérlek!
Meglepve pislogtam rá, ő pedig mosolyogva hagyott magamra. Már becsukta az ajtót, mikor rájöttem, hogy az alsó ajkam rágcsálom. Még emlékezett egy régi szokásomra…
2011. február 26., szombat
2011. február 24., csütörtök
A múlt kísértése - 16. rész
Tekintve, hogy holnap délutánig nem leszek netközelben, felteszem a folytatást, lehet elmélkedni. :)
--------------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------------
(Sebastian szemszöge)
Kilépve a kórteremből csak néztem a két jelen lévőt. Kimi a tekintetével képes lett volna ölni, ebben biztos voltam. Rob pedig dacosan állta ezt a pillantást. Olyanok voltak, mint két óvodás, akik azon vitatkoznak, hogy ki játszhat az egyetlen autóval. Mindketten ugyanazt akarták és nem tudtak megbékülni egymással.
- Elegem van belőletek- jelentettem ki és leültem egy székre. – Nem egy játékon vagy egy csokin veszekedtek, hanem egy emberen. Vegyétek már észre magatokat!
- Seb, neked mi bajod van?- kérdezte Kimster.
- Az a bajom, hogy gyerekesen viselkedtek – fakadtam ki. – Egymást marjátok és hibáztatjátok ahelyett, hogy segítenétek Zairának. Nem veszitek észre, hogy mennyire szenved és őrli magát?
- Nincs ember, aki ezt ne venné észre- jegyezte meg Rob.
- Ti meg mit csináltok? Egymás torkának ugrotok- keltem fel és járkálni kezdtem. – Pedig nagyobb szüksége nem is lehet rátok, mint most.
- Ha ennyire okos vagy, magyarázd el a dolgot nekünk is- fonta össze a karjait a mellkasa előtt Kimi.
- Pocsék anyának érzi magát, mert betegek az ikrek és nem tud kettészakadni, hogy mindkettővel ott lehessen minden pillanatban. Felőrli, hogy megbántott téged,- pillantottam Smedley-re – és még jobban fáj neki, hogy kihasznált éveken keresztül. És ne is beszéljünk arról, hogy szenved a szerelmetek miatt- néztem Kimire.
- Csak azt lehet kihasználni, aki hagyja magát- jegyezte meg a mérnök halkan. – Nem akarom, hogy azért érezze magát rossz embernek, mert én hagytam magam. Megtehettem volna, hogy szólok nektek, de nem volt elég lelki erőm nemet mondani neki.
- Hogy lett a neve Zaira?- kérdeztem a férfit.
- Mikor megműtötték és plasztikázták az arcát, hogy élhessen, teljesen maga alatt volt. Kijelentette, hogy Zoé meghalt abban a pillanatban, mikor elvették tőle a vonásait. Új nevet akart, új személyiséget. Végigolvastam neki a naptárat, nem is egyet és erre a névre esett a választása. Attól a pillanattól fogva nem hallgatott a Zoéra- felelte Smedley és a halántékát masszírozta.
- És az ikrek?- szólalt meg Kimi halkan.
- Ők az élet csodái- révedt el Rob. – Mindenki biztos volt benne, hogy a kisfiú, aki Zaira méhében növekedett, meghalt. Egy orvos tartott ki amellett, hogy él, ezért elvitte őt ultrahangra. Akkor derült ki, hogy ketten vannak, de egészségesek és élnek. Ezzel fogadtak, mikor Moszkvába értem.
- Ő nem is tudott róla?- kérdeztem rá a dologra.
- Nem, semmit nem tudott. Egy pillanatig nem volt biztos, hogy túléli. Döntenem kellett, hogy komplikáció esetén mit tegyenek. Önző voltam, azt mondtam, hogy őt mentsék meg- hajtotta le a fejét az angol. – A szíve négyszer állt le abban a két hétben, míg szinte minden nap műtötték. Azt hittem, hogy örökre el fogom veszíteni.
- De még mindig él…- nézett a kórterem ajtajára Kimi.
- Igen, még él. De a terhességének a baleset utáni feléről nem tud, ahogy a szülésről sem. Végig kómában volt, mesterségesen táplálták, hogy a kicsik megfelelően fejlődhessenek. A 8. hónapban volt, mikor vissza tudtam hozatni Angliába, ott születtek meg a kicsik császármetszéssel.
- És a nevek?- kíváncsiskodtam tovább.
- Ahhoz semmi közöm. 2 hónappal később, mikor felébredt, Zaira maga választott nevet a babáinak. Csak az fájt neki, hogy nem látta őket- sóhajtott fel Rob és folytatta, mielőtt kérdezhettünk volna. – Csak körvonalakat és fényeket látott. A balesetben sokat sérült a szeme, annak is örülhettünk, hogy nem vakult meg.
- Még mindig nem hiszel benne, igaz?- léptem oda Kimihez.
- Nem merek hinni- hajtotta le a fejét. – Még egyszer nem fogom kibírni, ha elveszítem őt.
- Elég a csevejből- lépett ki a szobából Angel. – Valamelyikőtök fogja magát és elmegy egy orvosért, aki hoz egy nyugtatóinjekciót Zairának, a másik megy és lerendezi Ecclestone-t, mert Zaira ilyen állapotban nem mehet vissza a pályára, a harmadik meg segít nekem.
- Megyek orvosért- léptem meg, hogy a két nagylegény lerendezze a dolgokat egymás között.
(Zaira szemszöge)
Barátnőm egy pillanatra ment csak ki, de úgy éreztem, megfojt a szoba levegője. Nem tudtam, hogy mi történik velem, mit kellene tennem. Csak azt éreztem, hogy elegem van, el akarom felejteni az elmúlt órákat, a gyerekeimet akarom boldogan és egészségesen, hogy el tudjak bújni velük a világ elől.
- Zaira, nyugodj meg!- hallottam egy határozott és nyugodt hangot. A képzeletem játéka nem segített a dolgok javulásában. A kezem megindult, hogy belemarjak a combomba, de valaki elkapta a csuklómat. – Nem teheted, hallod?
- Engedj el!- kezdtem rángatni a csuklóm és a látásom is kezdtem elveszíteni. – Ne vedd el tőlem a képeket!
- Kicsim, amíg nem nyugszol meg, nem javul semmi- mondta a hang és a kezeim még mindig béklyóban tartotta.
- Nem hiszek neked!- csattantam fel és akkorát rántottam a kezemen, hogy leestem az ágy széléről. A fal felé kezdtem csúszni. – Te már nem akarsz engem, ezért bántasz!
- Zaira, én nem bántalak- bizonygatta nekem kétségbeesett hangon. – Szeretlek!
- Te nem szeretsz- ráztam a fejem és végigkarmoltam az arcom. – Mindenki Zoét szereti, nem engem!
- Zaira, kérlek!- fogta le valaki újra a kezeimet, majd egy apró szúrást éreztem.
- Nem adom fel, nem hagyom, hogy legyőzzetek!- rángattam újra a kezem, de kezdett elszállni az erő belőlem.
Éreztem, ahogy valaki a karjaiba emel és szorosan átölel. Az orromon beáramlott az illata és valahol mélyen ismerős volt. Nem tudtam, hogy honnan, csak abban voltam biztos, hogy ismerem az illatot és szeretem. Bárki karjaiban voltam, vigyázott rám, ezt tudtam csak biztosan.
2011. február 23., szerda
A múlt kísértése - 15. rész
Hogy mi a doppingszerem? Csak akkor árulom el, ha titok marad. :P:D Az doppingolt egész héten, hogy ti itt vagytok, olvastok és nyomot is hagytok magatok után. :D Úgyhogy magatoknak köszönjétek a dolgot. :D
-------------------------------------------------------
Az orvos nem kecsegtetett jó hírekkel. Kijelentette, hogy ő már nem tud sokat tenni a babámért, be kell vinnünk a kórházba, hogy ne lehessenek problémák. Újra kezdtem összetörni, nem voltam biztos abban, hogy kibírom azt, ami most körülöttem történik. Csak az akadályozott meg a teljes letargiában, hogy Seb mellettem volt.
Remegő kezekkel öltöztettem át a nedves pizsamából a fiamat, majd csak simogattam a fejét és néztem az arcát. Békés volt, semmi nem emlékeztetett arra, hogy mi is történt nem olyan régen. A mentősök alig 5 perccel később érkeztek és vitték el tőlem a kicsit. Már rohantam volna utána, mikor felfogtam, hogy Rina nincs sehol. Pocsék anyának éreztem magam.
- Seb, hol van Rina?- néztem az unokaöcsémre.
- Angel elvitte, hogy ne is lássa Kalle szenvedését és megnyugodhasson. A szobánkban lehetnek- nyugtatott meg.
- Mit tegyek?- pillantottam rá kétségbeesetten. Az egyik felem ment volna a kórházba, míg a másik a kislányomat akarta megnyugtatni. Ketté akartam szakadni, hogy mindkettővel ott lehessek.
- Menj be a fiad után- jelentette ki Sebi. – Mi pedig utánad visszük a kisangyalt, jó?
- Kérlek, küldd utánam Robot, mert bele fogok őrülni abba, ha egyedül vagyok- mondtam még, majd kirohantam a szobából.
Sajnáltam a taxist, aki a mentő után vitt, mert végig veszekedtem vele az egész utat. A kisbabáim féltése teljesen átvette felettem az irányítást és minden pillanat pokoli volt, amit nélkülük töltöttem. A rettegés, amit éreztem, felülmúlt minden korábbi félelmet, fájdalmat, a poklok poklát is.
A recepciós lányt is kiosztottam, mikor nem tudta azonnal megmondani, hogy merre is keressem a kisfiamat. Végül nagy nehezen eljutottam a kórteremig, ahová belépve láthattam, ahogy egy nővér infúziót köt be a pici gyermeknek. Ijedten kaptam el a fejem, hogy ne kelljen látnom a dolgot, mert úgy éreztem, megszakad a szívem.
A nővér kedvesen odajött hozzám és mutatta, hogy menjek nyugodtan oda az ágy mellé. Még annyit sikerült kiszednem belőle, hogy az orvos hamarosan megvizsgálja, de jelenleg stabil az állapota. Odamentem a kicsi mellé és leültem az ágy szélére. Csak simogattam a fejét és reméltem, hogy nagyon gyorsan elfelejthetem azt a rémálmot, amibe belecsöppentem.
Nem tudom, hogy meddig ülhettem egyedül és hagyhattam, hogy a negatív gondolatok átjárjanak, mikor kinyílt az ajtó. Nem néztem fel, úgy gondoltam, hogy tudom, ki érkezett. Nem szólaltam meg, mert nem tudtam, hogy a múltkori kitörésem után mire számítsak Robtól. Nem akartam újra megbántani őt.
- Kalle!- hallottam meg a kislányom riadt hangját.
Erre már felkaptam a fejem és megfordultam. A szívem kihagyott egy ütemet, mikor megláttam az elém táruló képet. Rina még mindig pizsamában volt, belebugyolálva egy hatalmas és meleg pulcsiba, ami Kimihez tartozott. Az említett személy volt, aki a karjaiban tartotta a pici lányt.
- Semmi baj, édesem- keltem fel és odamentem hozzájuk. – Kalle rendbe fog jönni, a doktor bácsi meg fogja gyógyítani.
- Anya, megölelsz minket?- kérdezte halkan a kicsi.
Félve pillantottam Kimire, akinek az arca nem tükrözött semmit. Nem tudtam, hogy mit is kellene tennem, mivel Rinán látszott, hogy nem lesz hajlandó elengedni az apját. Végül ő volt az, aki segített eldönteni a dolgot. A jobb kezébe helyezte a kislány teljes súlyát és magához húzott engem. A fejem a vállára hajtottam és átöleltem fél kezemmel a derekát, a másikkal pedig a lányunkat.
- Ez nem jelenti azt, hogy megbocsátottam- morogta a fülembe Kimi.
- Tudom- feleltem és éreztem, ahogy elkezd rázni a zokogás.
- Anya, miért sírsz?- simogatta meg a hajam a kislányom.
- Anya nagyon aggódik, mert betegek vagytok- válaszolt helyettem Kimi, mivel még inkább a vállába fúrtam a fejem. – Nem szeretné, hogy sokáig betegek legyetek, mert szomorú lesz.
- Te is?- kérdezett vissza a lányka.
- Igen, kicsim, én is az leszek- erősítette meg őt Kims.
- Odafeküdhetek Kalle mellé?- kérdezte a kislány.
Nem tudtam neki felelni. Csak elvettem Kimitől és odavittem a testvére mellé. Az ágy bőven elég nagy volt a két gyereknek, így gond nálkül le tudtam tenni oda a kislányt. A másik ágyról levettem a takarót és őt is betakartam. Adtam a fejére egy puszit, majd ő is lehunyta a szemeit és lassan el is aludt.
A könnyeim még mindig potyogtak, némán, hang nélkül sírtam. Fájt látni a gyerekeimet ebben az állapotban. Az pedig csak tetézte a helyzetet, hogy Kimi hiába volt itt, semmi közöm nem lehetett hozzá. Éreztem a belőle áradó fájdalmat, a kérdések mázsás súlyát, a szerelmünk csírája pedig még véletlen sem lebegett körülöttünk.
- Együtt voltatok vele, igaz?- szólalt meg halkan, nem messze tőlem.
- Ha rajta múlik, akkor ma a felesége vagyok és az ikrek őt hívják apának- válaszoltam. – Szerelmes volt belém, amikor csak tehette, megpróbált rávenni, hogy legyek vele, mert boldoggá tud tenni. Még arra is rávette magáát, hogy egy gyenge pillanatomban megcsókoljon.
- Utána meg kaptam egy hatalmas pofont és 3 hét némaságot- szólalt meg Smedley az ajtóból.
- Azt hittem, tagadni fogod- fordult felé Kimi gúnyos mosollyal.
- Nem tagadom, mert tényleg szerelmes voltam belé és azt akartam, hogy elfelejtsen téged. De őt valami olyan erő köti hozzád, ami ellen én kevés vagyok. Megértettem, amikor az arcomon csattant a keze- jött beljebb Rob.
- Mégis mellettem maradtál- emeltem fel a fejem. – Miért?
- Sosem tudlak elengedni teljesen- nézett rám egy szomorú mosollyal. – Ne érts félre, szerelmes vagyok Lottiba, de a szívem mélyén még őrzöm a szerelmet, amit irántad éreztem. De felfogtam, hogy neked Kimi az igazi.
- Smedley, válogasd meg a szavaid!- mordult fel a finn. – Csak Zoé számára voltam az igazi, ő pedig Zaira.
- Csökönyös marha- csattant Seb hangja a feszült csendben. – Ne hazudj már magadnak, ha nem muszáj!
- Miben is, ha szabad tudnom?- kérdezte az említett.
- Még én is elismerem, hogy egy címeres idióta voltam, mert nem ismertem meg azonnal a nővéremet. De nézz végre a szemébe egyszer, komolyan! Meg fogod érteni, hogy miről beszélek- pillantott rám Sebi.
- Elég volt- szólalt meg Evangeline is, aki eddig unokaöcsém mögött ácsorgott. – Tűnés, kifelé! Minden pasi kifelé- terelgette a fiúkat. – Odakinn rendezzétek le a tesztoszteron túltengéseteket, aztán esetleg beszélhetünk- csukta be az ajtót az orruk előtt, majd mellém lépett, hogy megnyugtasson.
-------------------------------------------------------
Az orvos nem kecsegtetett jó hírekkel. Kijelentette, hogy ő már nem tud sokat tenni a babámért, be kell vinnünk a kórházba, hogy ne lehessenek problémák. Újra kezdtem összetörni, nem voltam biztos abban, hogy kibírom azt, ami most körülöttem történik. Csak az akadályozott meg a teljes letargiában, hogy Seb mellettem volt.
Remegő kezekkel öltöztettem át a nedves pizsamából a fiamat, majd csak simogattam a fejét és néztem az arcát. Békés volt, semmi nem emlékeztetett arra, hogy mi is történt nem olyan régen. A mentősök alig 5 perccel később érkeztek és vitték el tőlem a kicsit. Már rohantam volna utána, mikor felfogtam, hogy Rina nincs sehol. Pocsék anyának éreztem magam.
- Seb, hol van Rina?- néztem az unokaöcsémre.
- Angel elvitte, hogy ne is lássa Kalle szenvedését és megnyugodhasson. A szobánkban lehetnek- nyugtatott meg.
- Mit tegyek?- pillantottam rá kétségbeesetten. Az egyik felem ment volna a kórházba, míg a másik a kislányomat akarta megnyugtatni. Ketté akartam szakadni, hogy mindkettővel ott lehessek.
- Menj be a fiad után- jelentette ki Sebi. – Mi pedig utánad visszük a kisangyalt, jó?
- Kérlek, küldd utánam Robot, mert bele fogok őrülni abba, ha egyedül vagyok- mondtam még, majd kirohantam a szobából.
Sajnáltam a taxist, aki a mentő után vitt, mert végig veszekedtem vele az egész utat. A kisbabáim féltése teljesen átvette felettem az irányítást és minden pillanat pokoli volt, amit nélkülük töltöttem. A rettegés, amit éreztem, felülmúlt minden korábbi félelmet, fájdalmat, a poklok poklát is.
A recepciós lányt is kiosztottam, mikor nem tudta azonnal megmondani, hogy merre is keressem a kisfiamat. Végül nagy nehezen eljutottam a kórteremig, ahová belépve láthattam, ahogy egy nővér infúziót köt be a pici gyermeknek. Ijedten kaptam el a fejem, hogy ne kelljen látnom a dolgot, mert úgy éreztem, megszakad a szívem.
A nővér kedvesen odajött hozzám és mutatta, hogy menjek nyugodtan oda az ágy mellé. Még annyit sikerült kiszednem belőle, hogy az orvos hamarosan megvizsgálja, de jelenleg stabil az állapota. Odamentem a kicsi mellé és leültem az ágy szélére. Csak simogattam a fejét és reméltem, hogy nagyon gyorsan elfelejthetem azt a rémálmot, amibe belecsöppentem.
Nem tudom, hogy meddig ülhettem egyedül és hagyhattam, hogy a negatív gondolatok átjárjanak, mikor kinyílt az ajtó. Nem néztem fel, úgy gondoltam, hogy tudom, ki érkezett. Nem szólaltam meg, mert nem tudtam, hogy a múltkori kitörésem után mire számítsak Robtól. Nem akartam újra megbántani őt.
- Kalle!- hallottam meg a kislányom riadt hangját.
Erre már felkaptam a fejem és megfordultam. A szívem kihagyott egy ütemet, mikor megláttam az elém táruló képet. Rina még mindig pizsamában volt, belebugyolálva egy hatalmas és meleg pulcsiba, ami Kimihez tartozott. Az említett személy volt, aki a karjaiban tartotta a pici lányt.
- Semmi baj, édesem- keltem fel és odamentem hozzájuk. – Kalle rendbe fog jönni, a doktor bácsi meg fogja gyógyítani.
- Anya, megölelsz minket?- kérdezte halkan a kicsi.
Félve pillantottam Kimire, akinek az arca nem tükrözött semmit. Nem tudtam, hogy mit is kellene tennem, mivel Rinán látszott, hogy nem lesz hajlandó elengedni az apját. Végül ő volt az, aki segített eldönteni a dolgot. A jobb kezébe helyezte a kislány teljes súlyát és magához húzott engem. A fejem a vállára hajtottam és átöleltem fél kezemmel a derekát, a másikkal pedig a lányunkat.
- Ez nem jelenti azt, hogy megbocsátottam- morogta a fülembe Kimi.
- Tudom- feleltem és éreztem, ahogy elkezd rázni a zokogás.
- Anya, miért sírsz?- simogatta meg a hajam a kislányom.
- Anya nagyon aggódik, mert betegek vagytok- válaszolt helyettem Kimi, mivel még inkább a vállába fúrtam a fejem. – Nem szeretné, hogy sokáig betegek legyetek, mert szomorú lesz.
- Te is?- kérdezett vissza a lányka.
- Igen, kicsim, én is az leszek- erősítette meg őt Kims.
- Odafeküdhetek Kalle mellé?- kérdezte a kislány.
Nem tudtam neki felelni. Csak elvettem Kimitől és odavittem a testvére mellé. Az ágy bőven elég nagy volt a két gyereknek, így gond nálkül le tudtam tenni oda a kislányt. A másik ágyról levettem a takarót és őt is betakartam. Adtam a fejére egy puszit, majd ő is lehunyta a szemeit és lassan el is aludt.
A könnyeim még mindig potyogtak, némán, hang nélkül sírtam. Fájt látni a gyerekeimet ebben az állapotban. Az pedig csak tetézte a helyzetet, hogy Kimi hiába volt itt, semmi közöm nem lehetett hozzá. Éreztem a belőle áradó fájdalmat, a kérdések mázsás súlyát, a szerelmünk csírája pedig még véletlen sem lebegett körülöttünk.
- Együtt voltatok vele, igaz?- szólalt meg halkan, nem messze tőlem.
- Ha rajta múlik, akkor ma a felesége vagyok és az ikrek őt hívják apának- válaszoltam. – Szerelmes volt belém, amikor csak tehette, megpróbált rávenni, hogy legyek vele, mert boldoggá tud tenni. Még arra is rávette magáát, hogy egy gyenge pillanatomban megcsókoljon.
- Utána meg kaptam egy hatalmas pofont és 3 hét némaságot- szólalt meg Smedley az ajtóból.
- Azt hittem, tagadni fogod- fordult felé Kimi gúnyos mosollyal.
- Nem tagadom, mert tényleg szerelmes voltam belé és azt akartam, hogy elfelejtsen téged. De őt valami olyan erő köti hozzád, ami ellen én kevés vagyok. Megértettem, amikor az arcomon csattant a keze- jött beljebb Rob.
- Mégis mellettem maradtál- emeltem fel a fejem. – Miért?
- Sosem tudlak elengedni teljesen- nézett rám egy szomorú mosollyal. – Ne érts félre, szerelmes vagyok Lottiba, de a szívem mélyén még őrzöm a szerelmet, amit irántad éreztem. De felfogtam, hogy neked Kimi az igazi.
- Smedley, válogasd meg a szavaid!- mordult fel a finn. – Csak Zoé számára voltam az igazi, ő pedig Zaira.
- Csökönyös marha- csattant Seb hangja a feszült csendben. – Ne hazudj már magadnak, ha nem muszáj!
- Miben is, ha szabad tudnom?- kérdezte az említett.
- Még én is elismerem, hogy egy címeres idióta voltam, mert nem ismertem meg azonnal a nővéremet. De nézz végre a szemébe egyszer, komolyan! Meg fogod érteni, hogy miről beszélek- pillantott rám Sebi.
- Elég volt- szólalt meg Evangeline is, aki eddig unokaöcsém mögött ácsorgott. – Tűnés, kifelé! Minden pasi kifelé- terelgette a fiúkat. – Odakinn rendezzétek le a tesztoszteron túltengéseteket, aztán esetleg beszélhetünk- csukta be az ajtót az orruk előtt, majd mellém lépett, hogy megnyugtasson.
A múlt kísértése - 14. rész
A két legdrágább olvasómnak, mert még mindig könnybe lábad a szemem a szombati kommentektől. :)
-------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------
(Kimi szemszöge)
Távolinak és hazugnak tűntek azok a percek, amiket a hajón töltöttem a nővel, aki azt állítja, a menyasszonyom. Vissza akartam kerülni oda, a jótékony tudatlanság világába, ahol még nem mondta meg nekem, hogy ő Zoé. Képtelen voltam hinni neki, nem akartam tudni, hogy igaz-e amit mond.
Teljesen összezavartak a dolgok. Mikor elveszítettem életem szerelmét, elveszítettem a fiam is. Ő pedig hirtelen kijelenti, hogy nem, Zoé nem halt meg, ő maga az és a gyerekek az én gyerekeim. Nem lehet igaz, nem tudok hinni benne. Soha életemben nem láttam senkit, aki hasonlítana rá, ő sem hasonlít. Nem hasonlíthat!
És Smedley? Miért nem szólt, ha végig tudott róla? Tisztában volt vele, hogy mennyire szenvedek, hogy mennyire padlóra küldött az, ami történt. Azzal is tisztában volt, hogy nem tudok felejteni, képtelen vagyok arra, hogy túllépjek ezen. Felháborított, hogy átvert, becsapott.
A szálloda recepciósával rendeltettem magamnak egy bérautót. Csak a sebesség volt, ami segíthetett legyőzni a bennem dúló érzelmeket. Át kellett gondolnom a dolgot, át kellett értékelnem az elmúlt éveket, mindent, amit éreztem, gondoltam, kimondtam. A bár felé siklott a tekintetem többször is, de végül nem mentem be.
Egész éjszaka száguldoztam. Nem érdekelt, hogy elkapnak és elveheti a jogosítványom. Még az sem érdekelt volna, ha felborulok és megsérülök. Menekülni akartam abból a világból, ami fojtogatott. Csak arra vágytam, hogy vége legyen az életnek, ami egy olyan tréfát űzött velem, ami felszakította az összes sebet, amit nehezen tudtam csak befoltozni. Az elmélkedésemből a telefonom csörgése szakított ki.
- Hogy van még bőr a pofádon felhívni engem?- morogtam a készülékbe, miután megláttam a képernyőn villogó nevet.
- Utálhatsz, engem kicsit sem zavar- válaszolt higgadtan. – De azt tudnod kell, hogy végig téged szeretett.
- Nem hiszem – vágtam rá azonnal. – Ha annyira szeretett volna, akkor nem hagy szenvedni.
- Ha nagyon tudni akarod, hogy miért nem szólt, akkor keress meg. Van róla néhány képem, hogy miként nézett ki- felelte halkan a férfi.
- Majd meglátom- mondtam ingerülten és rácsaptam a telefont Robra.
Egy félkört írtam le az üres úton és visszaindultam Monte-Carlo-ba, hogy megnézzem azokat a híres fotókat. Csak ekkor tűnt fel, hogy már világos van. A műszerfalra pillantva láthattam, hogy fél 9 múlt, ami azt jelentette, hogy olyan 10 órán keresztül száguldoztam. Kicsit sem éreztem magam fáradtnak testileg, de ez nem így volt a lelkemben.
*****
(Zaira szemszöge)
- Az volt a szerencsém, hogy nem az ablak mellett ültem- kezdtem bele a mesélésbe. – És a mellettem ülő férfi a testével védett a zuhanáskor. Ő meghalt, de mindent megtett értem és a babáimért. A füst, a tűz és a forróság engem is elért. Hogy miért vagy hogyan élhettem túl, azt én sem tudom.
- Zaira, ha ez neked nehéz…- pillantott rám a lány.
- El kell mondanom, mert be fogok golyózni, ha tovább kell magamban tartani ezeket a dolgokat- tettem le a bögrémet, mivel a kezem remegett. – Csak a türelmedet kérem.
- Ez csak természetes- bólintott rá a dologra Angel. – Tudod, hogy bennem megbízhatsz.
- Tudom- mosolyodtam el, majd újra elkomorultam, mikor visszatértem a történethez. – Ott feküdtem óriási fájdalmak között abban a tudatban, hogy a baba a méhemben már nem él. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy képes legyek szólni valakinek. Csak rányomtam a telefonra a tenyerem, nem tudtam, hogy mit teszek. Megváltás volt hallani Rob hangját. Annyit tudtam neki mondani, hogy Moszkvába jöjjön, és senkinek ne szóljon.
- Miért? Miért nem mondhatta el nekünk? Vagy csak nekem?- érdeklődött tovább a lány.
- Tudtam, hogy meg fogok halni. És azzal is tisztában voltam, hogy emberi roncsként fekszek a rengeteg törmelék között. Csak azt akartam, hogy boldog emlékeitek legyenek rólam. Vágytam a halálra azokban a pillanatokban- hunytam le a szemem, amiből könnyek potyogtak.
- Nem kell folytatnod, én megértelek- ölelt át barátnőm.
- Nem elmondom, mert még egyszer nem biztos, hogy lesz elég lelki erőm rá- tiltakoztam az abbahagyás ellen. – Utána…
- Kalleeeeeeee- szakított félbe a kislányom sikolya.
Mindketten berohantunk a hálóba. Rina az ágy végében kuporgott remegve a félelemtől és a láztól. Az arcán patakokban folytak a könnyek és a levegőt is nehezen vette. Ennél aggasztóbb volt, hogy a fiam rángatózott, remegett, csapkodott. Odarohantam hozzá és próbáltam csitítani, de nem ébredt fel.
- Eva, vidd ki Rinát és hívd az orvost! Most!- mondtam komolyan megkövült barátnőmnek, aki azonnal cselekedett.
Az a 2 perc, amit Kalle mellett töltöttem, maga volt a pokol. Mindennél jobban vágytam arra, hogy cserélhessek vele, és a fájdalom az én testemet kínozza. Semmi nem volt annál fájdalmasabb anyaként, mint látni a saját gyerekemet szenvedni. A tudat, hogy nem segíthetek neki, kezdett az őrületbe kergetni.
Sebastian volt az, aki szó szerint kirángatott a szobából. Karmoltam, sikítottam, haraptam, tomboltam, mindent csináltam, csak azért, hogy ne kelljen egyedül hagynom a kicsit. Észre sem vettem, hogy Rina és Evangeline sehol nem voltak. Seb pedig nyakon öntött egy kancsó vízzel, ami lenyugtatott egy picit, de nem eléggé.
- Higgadj le!- nézett rám szigorúan. – Az ikreknek nem egy hisztis libára van szüksége, hanem az anyjukra- jelentette ki. – Nem borulhatsz ki, amíg ők a közelben vannak és látnak.
- Én nem bírom tovább- néztem fel a kék szemekbe.
- Bírni fogod- guggolt le elém és a térdeimen támaszkodott. – Itt vagyunk veled. Itt van Angel, itt van Lotti, melletted van Rob és én is. Mindig, bármi is történik.
- Rob már nem hinném- hajtottam le a fejem és a bűntudat összeszorította a szívem.
- Már beszéltem vele ma, kicsit sem mérges és azt is elmeséltem neki, hogy miért nem akartad, hogy lássa, ha kibuksz Kimi miatt. De ő már ismer mindenhogy, nem tudsz neki újat mutatni- simogatta meg az arcom.
(Evangeline szemszöge)
Látni, hogy egy olyan aprócska 2 éves gyerek, mint Kalle, görcsösen rángatózik és dobálja magát az ágyban, teljesen lebénított. A kislány sikolya még mindig a fejemben visszhangzott, ami nem segített ép ésszel gondolkozni. Szerencsére Zaira észnél volt és képes voltam cselekedni, mikor felszólított.
A karjaimba kaptam a kicsi hercegnőt, magamhoz vettem az inhalátorát, de közben már az orvost hívtam. Anélkül, hogy körbenéztem volna, a szobából kifelé mentem céltudatosan. Minél messzebb akartam vinni Rinát attól a helytől, ahol a testvére volt, hogy esélye se legyen látni még egyszer azt a borzalmat.
- Édesem?- hallottam meg Sebi meglepett hangját.
- Menj be Zairához! Kalle nagyon rosszul van, kell valaki mellé- pillantottam rá kedvesem arcára, aki már rohant is a szoba felé.
Lassan, megfontoltan lépkedtem a mi szobánkhoz, ami a folyosó másik végén volt. A kislány a kezemben még mindig sírt, valamint még mindig féltem attól, hogy fulladásos roham törhet rá, annyira nehezen és rendszertelenül vette a levegőt. Még nem volt dolgom ennyire kicsi gyerekkel, de úgy éreztem, hogy tudom kezelni, mert a legjobb barátnőm ezt várja tőlem.
A lépcső előtt torpantam meg. Közvetlenül a lift mellett volt, de nem szokott rajta senki közlekedni, tekintve, hogy az 5. emeleten vagyunk. Most mégis egy szőke fejet láttam, ami maga elé mormolt néhány finn szidalmat. Ezeket az évek alatt már én is sikeresen megtanultam és a legtrágárabb kifejezések hagyták el a pilóta száját.
Meglepetten kapta fel a fejét, mikor meghallotta a kislány hüppögését. Kővé dermedve bámultunk egymásra, nem tudtuk, mit is kellene tennünk vagy mondanunk. Végül Rina volt, aki miatt megszakadt ez a kontaktus, mert kapálózni kezdett a kezemben. Azonnal a szájába tettem a készüléket, hogy minél előbb megnyugodjon.
Még túl sem volt a nehezén, mikor Kimi már ott állt előttünk és ő tartotta a lányka súlyát. A kék szemek ijedten pislogtak és még mindig könnyek fedték, de lassan kezdett újra nyugodtan és egyenletesen lélegezni. Biztatóan simogattam a kis arcocskát, ami még mindig piros pozsgás volt a láztól.
- Mi történt?- kérdezte Kimi, mikor a pici lány a mellkasának dőlt fáradtan.
- Kalle lázgörcsöt kapott- feleltem halkan. – Rina pedig bepánikolt. Elhoztam, hogy ne lássa a testvérét.
- Úristen!- kerekedtek el a szemei és szorosabban ölelte a kis testet magához. – Semmi baj, hercegnőm, itt vagyok veled.
- Kimi- motyogta a kislány mosollyal az arcán. – Apuci!
- Tessék?- kérdezte a férfi Rinát.
- Anya éjszaka mesélt és te voltál az apukám- csukta le a szemeit a kicsi. – Az én apucim.
- Aludj csak, kicsi lány!- léptem közelebb hozzájuk. – Az álmaidban nem érhetnek bajok.
Elindultam a szobánk felé és Kimi követett. Óvón ölelte magához a lányát. aki a pulcsijába kapaszkodva süllyedt egyre mélyebbre az álomvilágban. Láttam az arcán valami olyan érzelmet, amit nem tudtam beazonosítani. Talán ilyen lehet, mikor egy férfi először szembesül igazán azzal, hogy apa lett.
2011. február 22., kedd
A múlt kísértése - 13. rész
A kérdéseket felírtam, ígérem, mindenre lesz válasz. :) És Kimi szemszöget is hozok a következő részben, már tervben volt. :D
------------------------------------------------------------------
------------------------------------------------------------------
Csak ültem az ágyon a kicsik mellett. Nem akartam felnézni és összetalálkozni Kimi megrovó tekintetével. A szavaiból sütött a fájdalom, a kétségbeesés és a vád. Megértettem az érzéseit, de reméltem, hogy fel tudja fogni, miért titkoltam azt, hogy életben vagyok. És nem akartam ennyire megkeverni az érzéseit.
- Elegem van!- pattant fel hirtelen, majd kifelé kezdett rohanni.
- Nem hagyhatod itt a családod!- szólalt meg Sebastian.
- Nem tudom, hogy ők tényleg a családom- fordult vissza egy pillanatra, majd távozott.
Rob megrázta a fejét, kiment a nappaliba és Lottival együtt tért vissza. Seb még mindig a falnak döntött háttal figyelt minket és kutatta, amire kíváncsi volt. Evangeline nem mozdult mellőlünk, továbbra is a kezem szorongatta, ami engem teljesen megnyugtatott. Lotti volt az, aki végül megtörte a csendet.
- Zaira, öltözz át, addig vigyázok a gyerekekre- simogatta meg a karom. Nagy nehezen lekászálódtam az ágyról és magammal húzva legjobb barátnőmet, odaléptem Sebi elé.
- Menjetek vissza a szobátokba, pihennetek kell!- kértem őket.
- Holnap nincs semmi dolgunk, maradunk- jelentette ki unokaöcsém.
- Végig fogják aludni az éjszakát- pillantottam rá a babáimra. – Ti is pihentek és átgondoljátok, amit megtudtatok. Én nem futok el.
- Mindig bíztam- borult a nyakamba Angel. – Sosem szűnt meg a bizalmam, ami kértél tőlem.
- Tudom, drága!- öleltem vissza őt, majd Seb is csatlakozott hozzánk.
Végül elengedtek és hajlandóak voltak elmenni aludni. Én is bementem a fürdőbe, ahol lemostam a sminkem és felvettem néhány kényelmesebb ruhadarabot. Azt, hogy a könnyeim újra kitörjenek belőlem, Rob belépése akadályozta meg. Lazán ki volt gombolva a rajta lévő ing néhány gombja és a nyakkendője és kibontva lógott a nyakában. Elég volt egy pillantást vetnie rám ahhoz, hogy tudja, mit is érzek. Szorosan magához ölelt és a hajam simogatta.
- Mire volt jó, hogy lebuktattad magad?- kérdezte meg végül.
- Túl közel voltak. És látni Eva megvetését és Kimi fájdalmát miattam fájt. Elegem lett, eddig bírtam- töröltem le a könnyeim, amelyek utat találtak maguknak.
- És most mi nézhetjük, hogy te szenvedsz. Remek- mormolta ironikus hangon.
- Tudod, mit?- léptem hátrébb. – Önző voltam és kész. És igen, az elmúlt 2 évben is önző voltam. Ezt akartad hallani, nem?
- Zoé, én…
- Zoé meghalt!- válaszoltam ingerülten. – Ne kergess egy nem létező nőt. Hagyj engem békén!
- Kidobsz?- kerekedtek el a szemei.
- Még itt vagy?- fordítottam neki hátat. A következő, amit hallottam, az a fürdő ajtajának csukódása volt. Odamentem és résnyire nyitottam.
- Hercegnőm, gyógyulj meg gyorsan!- adott egy puszit Rina arcára. – Nagyfiú, te is szedd össze magad!- simogatta meg Kalle fejét. – Rám bármikor számíthattok!- mondta a két alvó csöppségnek, majd Lottival együtt távoztak.
Pokoli érzés volt egyedül maradni. Sosem akartam megbántani azt az embert, aki megmentette az életünket. De azt sem kívánhattam, hogy végignézze az összeomlásomat. Kimi szaval összetörték a szívem, akárcsak az évekkel ezelőtti csendes távozása. Most Sebre volt szükségem, ő tudta pontosan, hogy mit lehet velem tenni ilyenkor.
A reggeli nap első sugarai a fotelben ücsörögve találtak rám. Az éjszaka sikerült néha elbóbiskolnom, de nem volt igazi alvás, mert végig Rina miatt aggódtam. Hajnali 3kor volt egy csúnya fulladása, azóta békésen aludtak mindketten. Szerettem volna, ha valaki megnyugtat, de akiket el tudtam volna képzelni magam mellett, azok nem lehettek mellettem. A fájó esti beszélgetések felidézésen kopogás zavart meg.
- Az éjszaka történtek után senki nem várja el, hogy békésen aludjunk- nyújtott felém egy bögre tejeskávét Angel.
- Valahogy sejtettem, hogy nem fogsz aludni- engedtem be. – Még emlékszem a régi, átbeszélgetett éjjelekre.
- Most is lesz néhány, ha nem tévedek- ült le a kanapéra.
- Rengeteg minden történt, azt sem tudom, hol kellene elkezdenem- kortyoltam egyet az italomból.
- Mondjuk ott, hogy miként élted túl a balesetet…
2011. február 20., vasárnap
A múlt kísértése - 12. rész
(Sebastian szemszöge)
Alig vártam, hogy Angel végre elmagyarázza nekem, hogy mi is történt. Nem értettem az egészet, nem tudtam, hogy hihetek-e annak, amit Zaira írt abba a könyvbe. Káosz volt bennem, amire választ akartam kapni, mert úgy éreztem, hogy megőrülök. Főleg attól, hogy a menyasszonyom szó nélkül rohant el mellőlem.
- Gyere, felmegyek veled- lépett mellém egy barna hajú nő. – Rob valószínűleg Zaira után vitte a barátnődet.
- Menjünk- álltam fel és nem törődve a közeledő szponzorral, kisiettem a teremből.
A lift ajtaja nem sokkal előttünk csukódott be. Hiába nyomkodtam a gombot, nem akart jönni a következő. Majdnem úgy döntöttem, hogy lépcsőzöm, mikor végre kinyílt előttünk az ajtó és elindulhattunk az emelet felé, ahol a szobánk volt. Annál az ajtónál álltunk meg, ahol délután Eva kiosztotta a nőt. Még a kilincsre sem tehettük a kezünket, mikor kinyílt az ajtó és egy aggódó Smedley lépett ki.
- Nem láttátok Zairát?- pillantott a mellettem lévő nőre, majd rám.
- Nem, mi is őt keressük- feleltem neki. – Nincs itt?
- Nincs- rázta meg a fejét. – És lenn sincs. Felhívom és elmegyek orvosért, ti menjetek be!- intett nekünk, majd el is viharzott.
Bementünk a szobába és nyitva volt a háló ajtaja. Láttam életem nagy szerelmét, ahogy az ágyon ül a két apró kicsi mellett, akik délután még nekem kiabáltak kinn a pályán. A fejüket simogatta, mialatt az arcát könnyek mosták. Odamentem, leültem mögé és átöleltem őt. Hátrafordította a fejét, majd halkan megszólalt.
- Seb, ő Zoé. Tudom- pislogott ki néhány könnycseppet. – Rob is megmondta nekem.
- Nem tudom elhinni- suttogtam magam elé és a szemeim a két arcocskát nézték. Ez azt jelentette, hogy ők az unokaöcsém és az unokahúgom.
- Felhívom Robot, hogy siessen, mert mindketten lázasak- hagyott magamra kedvesem.
Közelebb húzódtam a gyerekekhez. Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy milyen érzések kavarognak bennem. El sem akartam hinni, hogy létezik ilyen csoda. Felfoghatatlan volt számomra, hogy túlélték, hogy itt voltak, és hogy el tudták intézni, hogy mi ne tudjunk róla. Tucatnyi kérdés akart előtörni belőlem, de várnom kellett, mert Smedley visszatért az orvossal.
Kimentem a két nőhöz és megálltam a kanapé mellett. Csak néztem az ajtót, ami mögött a babák voltak. Ott akartam lenni, hogy Zoé soha ne vádolhasson azzal, hogy nem vagyok mellettük. Rápillantottam Angel arcára és a szemeiben láttam kavarogni a kérdéseit. De azt tudtam, hogy a bizalma, ami sosem veszett el, most vissza fog fizetődni.
Összerezzentem arra, mikor kivágódott az ajtó és a számomra ismeretlen arcú nő végigrohant a szobán, hogy a gyerekek mellett legyen. Majd utána mindenki legnagyobb meglepetésére Kimi sétált be és követte a nőt anélkül, hogy egy pillantást vetett volna ránk. Nem tudtam, hogy mennyit tudhat, de nem szólaltam meg.
*****
(Zaira szemszöge)
Hallottam, ahogy az ajtó egy halk kattanással becsukódik, de nem néztem fel. Féltem a Kimi szemeibe nézni és látni benne, hogy mit érez. Még jobban rettegtem a Jégember arcától, ami jelen helyzetben biztos, hogy padlóra küldött volna. Most pedig erősnek kellett lennem, nem adhattam fel, mert az ikreknek szüksége van rám.
Éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy, majd megláttam a jól ismert tetovált kart, ami átnyúlt előttem, hogy megsimogassa a kislányunk arcát. A szemeimet a kezére függesztettem, miközben éreztem, hogy megremegek attól, hogy a nyakamon érzem a lélegzetvételeit. Meg akartam maradni ebben a nyugodt, békés állapotban.
- A kislány betegebb, habár ugyanolyan magas a lázuk- közölte az orvos.
- Tudom- bólintottam. – A születésénél lévő légzésproblémák okozzák- folytattam, amit már elmondott nekem néhány orvos.
- Akkor tudja- nézett meglepve az orvos. – Azzal is tisztában van, hogy mennyire kell vigyáznia rá?
- Igen, nálam van minden- bólintottam ismételten. – Van valami, amit szedniük kell?
- Írok receptet és akkor ki is tudják váltani- bólintott, majd körmölt néhány sort és felém nyújtotta. – Ha bármi történik, akkor hívjanak.
Felállt, kezet fogtak Kimivel, majd magunkra hagyott minket. Gyorsan lerúgtam magamról a magas sarkú cipőmet és bemásztam Rina és Kalle közé. Rob közben bejött, majd némi kutakodás után felém nyújtott egy inhaláló készüléket, ami a kislányé volt. Hálásan bólintottam, ő pedig csak megvonta a vállát.
- Bejöhetünk?- kérdezte az ajtóból Eva, aki mögött ott állt Seb.
- Persze, gyertek- bólintottam, miközben a babáim fejét simogattam.
- Nem tudok hinni benned- jelentette ki Kimi hirtelen. – Zoé nem tette volna ezt velem.
- Egy pengeélen táncolva, összeégve, abban a hitben, hogy meghalt a kisbabám, az őrület határán voltam. Csak rányomtam a mellettem heverő telefonra, el sem hittem, hogy működni fog. Utána pedig csak annyit tudtam mondani Robnak, hogy Moszkvában keressen. Ha láttál volna akkor, ma nem lennél velem- néztem rá.
- Még mindig veled van- bökött az ajtóban álló Rob felé.
- Néha kísért az arca, ahogy először láttam- felelte a férfi. – Maga volt a pokol, rá sem ismertem.
- Zoé csak egy fiúval volt terhes- kötött belém újra életem szerelme.
- A 6. hónapban derült ki egy ultrahangon, hogy ketten vannak. Rina alulfejlett volt, az sem volt biztos, hogy életben lesz, mikor megszületik- sorolta Rob, nekem pedig elindultak a könnyek a szememből. Evangeline azonnal felénk mozdult és leült az ágy másik oldalára, továbbá megfogta a kezem biztatásként.
- Mi vagy te, szóvivő?- mordult fel Kims. – Nem tőled kérdeztem.
- Csak ő tud erről beszélni, mert én semmire nem emlékszem…
A múlt kísértése - 11. rész
Sok szeretettel a két "bajkeverőnek": Rékának és Goofnak. Nagyra tartalak titeket, mert el meritek mondani a véleményeteket nekik. :) Köszönöm, hogy vagytok nekem!
----------------------------------------------------------
----------------------------------------------------------
(Evangeline szemszöge)
Mosolyogva ültem Sebastian mellett. A könyvem előttem hevert, végül lehoztam, hogy aláírja az a nő. Volt egy kis lelkiismeret-furdalásom, mert nem akartam, hogy olyan dolgokat kelljen elmondania, amik fájhatnak neki. Ennyire én sem voltam mérges rá. De a cselekedete, miszerint Alonso nyakába borította a pezsgőt… nagyon tetszett.
- Még szerencse, hogy nem az enyémbe- adott egy puszit Seb.
- Rád nem lehet haragudni- mosolyogtam rá. – Még kiabálni sem tudok veled rendesen, csak ha a futam miatt vagy ideges.
- Én ennek örülök- vigyorgott rám. – Amúgy mit írt az a nő a könyvedbe?
- Nem tudom- ráztam meg a fejem és magam elé húztam a kötetet. – De mindjárt megnézzük!
Kinyitottam a könyvet és az első oldalon megláthattam az írását. Már ettől a hideg futkosott a hátamon… Zoé ugyanígy formálta a betűit. A szöveg pedig hasonló hatással volt rám:
„Sok szeretettel a legjobb barátnőmnek, a leendő sógornőmnek! Bocsáss meg nekem, amiért nem mondtam el a dolgot. És köszönöm a bizalmadat, akár megvolt, akár nem! Zoé”
- Angel, mi ez?- pislogott mellettem a vőlegényem.
- Annyira éreztem- suttogtam magam elé és a szemem könnybe lábadt. Egészen Smedley-ék asztaláig rohantam.
- Evangeline, minden rendben?- kérdezte Felipe. – Olyan sápadt vagy.
- Hol van Zaira?- néztem bele a mérnök szemeibe. – Hol van?
- Felment a kicsikhez- kelt fel Rob is az asztaltól. – Elkísérlek!
Némán mentünk el a lifthez, majd szálltunk be a felvonóba és utaztunk egészen az 5. emeletig. Akkor sem szólt egy szót sem, mikor idegesen elindultam a szoba felé, ahol délután még vitáztam vele. Csak az ajtó előtt közvetlenül kapta el a karom, hogy megállítson.
- Miért nem mondtad meg nekem?- kérdeztem könnyes szemekkel. – Miért hagytad, hogy abban a hitben éljünk, hogy meghaltak?
- Ő akarta így- szólalt meg Smedley. – Nem tudom, miért engem hívott, de csak annyit kért, hogy senki ne tudjon róla. Senkinek nem kívánom, hogy átéljen bármi hasonlót. A rosszabb napjaimon rémálmokban kísért a sérült és teljesen kiszolgáltatott éne. Gyere, beszélj vele te!
Benyitottunk a szobába, ahol csak egy kislámpa égett. A kanapén ott aludt egy lány, gondolom, ő vigyázott a gyerekekre, amíg Zoénak meg kellett jelennie odalenn. Rob elment mellette és benyitott a hálóba, ott pedig a fürdőbe, de barátnőm nem volt sehol. Gondterhelt arccal jött vissza hozzám.
- Nincs itt- ráztam meg a fejem.
- Az a kisebb baj- pillantott a háta mögé aggodalmasan. – Kalle lázas.
- Menj le és keresd meg őt! Én vigyázok a gyerekekre- indultam a háló felé.
*****
(Zaira szemszöge)
Nem tudtam, mit is kellene mondanom Kiminek. Annyira közel volt hozzám, mégis olyan távol éreztem magamtól. A pillantásai, amikben rengeteg volt a fájdalom, szinte égettek. Tudtam, hogy ideje lesz színt vallanom, de nem tudtam, miképp mondhatnám el neki ezt az egész történetet.
- Gyönyörű vagy- súgta a fülembe, mikor mögém lépett a jacht korlátjához.
- Talán annyira mégsem- húztam le a bolerót a vállamról, így látszottak a sebeim.
- Így is szépnek talállak- simított végig a jobb vállamon. – Nem befolyásol holmi heg vagy seb.
- Miért csinálod ezt velem?- fordultam vele szembe.
- Megbabonázol- nézett a szemembe. – A tekinteted beszippant, és úgy érzem, hogy soha többé nem tudok onnan szabadulni. Az illatod teljesen elbódítja a józan eszem és többé nem tudok tisztán gondolkozni. A hangod olyan, mintha csak azért lenne, hogy engem szórakoztasson.
- Ne mondj nekem ilyeneket- hajtottam le a fejem. Éreztem, hogy már túl sok, amit kapok.
- A szívem hevesebben dobog, mert velem vagy- húzta a kezem a mellkasára. – Évek óta nem éreztem magam így. És tiltakozhatok, mondhatok bármit, érzem, hogy képes lennék szeretni téged. Ő pedig megbocsátaná nekem.
- Rád nem lehet sokáig haragudni- bukott ki belőlem hirtelen. – Ahhoz túl közel kerülsz az emberekhez.
- Akkor engedj közelebb, kérlek!- emelte fel az arcom, majd egy rövidke csókot nyomott az ajkaimra.
- Kimi, el kell mondanom…- kezdtem volna, de a telefonom csörgése megszakított. Rob neve villogott rajta. – Mi történt?... Tessék? Mondd, hogy ez valami rossz vicc… Azonnal ott leszek!- csaptam le, meg sem várva a válaszát.
- Mi a baj?- karolta át a derekam, hogy ne tudjak elrohanni.
- A kicsiknek 40 fokos láza van- mondtam remegve az idegességtől. – Vissza kell mennem!
- Veled megyek!- jelentette ki azonnal és az ujjainkat összekulcsolva siettünk a szálloda felé.
A fejemben a kuszábbnál kuszább gondolatok kergették egymást. Nem tudtam mit tenni a dolgok ellen. A gyerekeim egészsége volt a legfontosabb, de minden pillanatban mellette voltak a ki nem mondott titkok, amiket tudnia kellett a mellettem lévő férfinak is. Elmondhattam volna neki, de nem volt rá lehetőségem.
A szállodában szó nélkül rohantunk el a meglepett emberek mellett, akik az előcsarnokban tartózkodtak. Nem érdekelt senki és semmi, csak a kicsik. A felvonóban idegesen mászkáltam, túl lassúnak találtam. Az emeletre kilépve lélekszakadva rohantam a szoba felé, aminek szinte feltéptem az ajtaját és meglepett Sebastian és Lotti mellett elfutva érkeztem meg a kicsikhez.
- Kérem, kisasszony, menjen ki!- mondta egy orvos, mikor benyitottam. Csak Rob volt benn.
- Ő az édesanyja a kicsiknek- mondta a dokinak, majd mellettem kisomfordált.
- Zaira- lépett be Kimi is egy perccel később.
- Uram, kérem…- kezdte az orvos, de a szavába vágtam.
- Maradnia kell, mert ő az ikrek apja- néztem egy pillanatra a szőke finnre, majd visszafordultam a láztól kipirult arcú gyerekek felé.
2011. február 19., szombat
A múlt kísértése - 10. rész
- Elnézést kérek, Mr. Ecclestone, de senki nem volt olyan visszataszító és szemtelen, mint Alonso- mondtam mérgesen az öreg úrnak. – Mivel meghívott és támogatta a könyvemet, eljöttem és részt veszek a rendezvényeken, de azt nem tűröm, hogy a magánéletemről faggassanak ilyen hangnemben.
- Nem gondolja, hogy azért kissé elragadtatta magát azzal a pezsgővel?- érdeklődött Bernie.
- Nem gondolom- húztam ki magam. – Senkinek semmi köze ahhoz, hogy a sebek a hátamon miért vannak. És ha bárki hasonló hangnemben megkérdezi, újra a nyakába borítok valamit.
- Zaira, higgadj le!- lépett mögém Rob és a kezeit a vállamra tette. – Gondolj a kicsikre.
- A babáim- mosolyodtam el egy pillanatra, majd újra elkomorult az arcom. – Azt sem akarom, hogy megpróbálják erőszakosan kihúzni belőlem a kicsik apjának a nevét.
- Talán elmesélhetné a történetét- vetette fel a nagyfőnök.
- Azt lesheti- fordítottam neki hátat, majd odasétáltam az asztalhoz, ahol Lotti ült. – Miért kell ezt a borzalmas sötétített lencsét hordanom? Olyan, mintha félhomály lenne a teremben.
- Azért kell hordanod, hogy a szemed végre rendben legyen. Így sem fogod megúszni a rendes szemüveget- mosolygott barátnőm. – De előtte ott van még a műtét a szünetben.
- Ne is emlegessük, nincs kedvem ezen gondolkozni. Így is megrémít. Eleget feküdtem már kések alatt- kortyoltam az asztalon lévő borból.
- Látom, nagyon nem tetszik neked ez az estély- ült le mellém Felipe.
- A kezem már fáj, annyiszor írtam le, hogy kinek és miért dedikálom a könyvem- sóhajtottam fel. – Ha titeket nem zavar, én felmennék az ikrekhez- pillantottam rájuk.
- Menj csak, majd kimentünk- biccentett a férfi, én pedig el is indultam.
Alig léptem ki a teremből, beszélgetés foszlányait hallottam meg. Ellopakodtam a fal mellé, ami még takart és akkor meghallhattam, hogy két férfi taglalja az estét. A fő téma én voltam, sajnos. Szívesen kihagytam volna ennek a kis eszmecserének a hallását.
- Harcias kis nőcske, nem tagadom- hallottam meg a spanyol hangját. – Még mindig ragadok a pezsgőtől.
- De izgató, hogy ennyire titokzatos- felelte egy másik hang… Webbert ismertem fel benne.
- Ha engem kérdezel, Smedley megdöntötte már párszor- mondta nemtörődöm stílusban Alonso. – Ki kellene cselezni az angolt és máris az enyém lenne.
- Nekem is rá fáj a fogam. Csinos kis bige, kipróbálnám- lett vágyakozó az ausztrál hangja. – Biztos egy vadmacska a kicsike.
Eddig hallgattam az érdekesnek nem mondható eszmecserét, majd sarkon fordultam és elhagytam a hotelt. Sosem hittem, hogy lesznek olyanok, akik használati tárgyként fognak kezelni. Azt pedig végképp nem hittem, hogy vannak emberek, akik ennyire undorító módon képesek a nőkkel bánni.
Idegesen koptattam a métereket a magas sarkú cipőmben. Fel sem pillantottam, csak mentem, amerre a lábam vitt. Nem akartam senkivel találkozni, nem akartam, hogy bárki tudomást szerezzen arról, ami történt. Mire felpillantottam, a kikötőben sétálgattam. Hatalmas sóhajjal pillantottam a csendben ringatózó hajókra.
Elindultam, hogy kiszellőztessem a fejem, de nem sokáig jutottam, mivel az orromig sem láttam. A fények nagyon halványak lehettek, mert a kontaktlencse koromfekete képet nyújtott nekem. Ügyetlenül kiszedtem a táskámból a tartót, majd nagy nehezen sikerült a lencséket a helyükre tennem. Ekkorra kicsit jobb volt a helyzetem.
- Nem biztonságos egyedül lófrálni ilyen sötétben- szólalt meg mögöttem egy férfi.
- Nem szándékozom itt maradni- vágtam vissza, mivel kissé még rosszul láttam messzire és ő pont takarásban volt.
- Elkísérjelek?- jött közelebb és kibontakozott előttem Kimi Räikkönen alakja.
- Köszönöm, nem szükséges- ráztam meg a fejem. Nem akartam kettesben maradni vele.
- Talán mégis jó lenne, ha nem lennél egyedül. Láttam a hotel környékén kószálni Webbert meg Alonsót- biccentett arra, amerre a szállásom volt.
- Másra sem vágyom, mint rájuk- morogtam magam elé.
- Ha van kedved, maradhatsz még egy kicsit- biccentett a jachtok felé.
- Miért?- kérdeztem vissza meglepve.
- Mert melletted úgy érzem, hogy ő is a közelemben van- hajtotta le a fejét. – Tudom, hogy önzőség, és alig ismerlek, de ezt az érzést nem tudom nem észrevenni.
- Menjünk- adtam be a derekam elég gyorsan.
- Nem gondolja, hogy azért kissé elragadtatta magát azzal a pezsgővel?- érdeklődött Bernie.
- Nem gondolom- húztam ki magam. – Senkinek semmi köze ahhoz, hogy a sebek a hátamon miért vannak. És ha bárki hasonló hangnemben megkérdezi, újra a nyakába borítok valamit.
- Zaira, higgadj le!- lépett mögém Rob és a kezeit a vállamra tette. – Gondolj a kicsikre.
- A babáim- mosolyodtam el egy pillanatra, majd újra elkomorult az arcom. – Azt sem akarom, hogy megpróbálják erőszakosan kihúzni belőlem a kicsik apjának a nevét.
- Talán elmesélhetné a történetét- vetette fel a nagyfőnök.
- Azt lesheti- fordítottam neki hátat, majd odasétáltam az asztalhoz, ahol Lotti ült. – Miért kell ezt a borzalmas sötétített lencsét hordanom? Olyan, mintha félhomály lenne a teremben.
- Azért kell hordanod, hogy a szemed végre rendben legyen. Így sem fogod megúszni a rendes szemüveget- mosolygott barátnőm. – De előtte ott van még a műtét a szünetben.
- Ne is emlegessük, nincs kedvem ezen gondolkozni. Így is megrémít. Eleget feküdtem már kések alatt- kortyoltam az asztalon lévő borból.
- Látom, nagyon nem tetszik neked ez az estély- ült le mellém Felipe.
- A kezem már fáj, annyiszor írtam le, hogy kinek és miért dedikálom a könyvem- sóhajtottam fel. – Ha titeket nem zavar, én felmennék az ikrekhez- pillantottam rájuk.
- Menj csak, majd kimentünk- biccentett a férfi, én pedig el is indultam.
Alig léptem ki a teremből, beszélgetés foszlányait hallottam meg. Ellopakodtam a fal mellé, ami még takart és akkor meghallhattam, hogy két férfi taglalja az estét. A fő téma én voltam, sajnos. Szívesen kihagytam volna ennek a kis eszmecserének a hallását.
- Harcias kis nőcske, nem tagadom- hallottam meg a spanyol hangját. – Még mindig ragadok a pezsgőtől.
- De izgató, hogy ennyire titokzatos- felelte egy másik hang… Webbert ismertem fel benne.
- Ha engem kérdezel, Smedley megdöntötte már párszor- mondta nemtörődöm stílusban Alonso. – Ki kellene cselezni az angolt és máris az enyém lenne.
- Nekem is rá fáj a fogam. Csinos kis bige, kipróbálnám- lett vágyakozó az ausztrál hangja. – Biztos egy vadmacska a kicsike.
Eddig hallgattam az érdekesnek nem mondható eszmecserét, majd sarkon fordultam és elhagytam a hotelt. Sosem hittem, hogy lesznek olyanok, akik használati tárgyként fognak kezelni. Azt pedig végképp nem hittem, hogy vannak emberek, akik ennyire undorító módon képesek a nőkkel bánni.
Idegesen koptattam a métereket a magas sarkú cipőmben. Fel sem pillantottam, csak mentem, amerre a lábam vitt. Nem akartam senkivel találkozni, nem akartam, hogy bárki tudomást szerezzen arról, ami történt. Mire felpillantottam, a kikötőben sétálgattam. Hatalmas sóhajjal pillantottam a csendben ringatózó hajókra.
Elindultam, hogy kiszellőztessem a fejem, de nem sokáig jutottam, mivel az orromig sem láttam. A fények nagyon halványak lehettek, mert a kontaktlencse koromfekete képet nyújtott nekem. Ügyetlenül kiszedtem a táskámból a tartót, majd nagy nehezen sikerült a lencséket a helyükre tennem. Ekkorra kicsit jobb volt a helyzetem.
- Nem biztonságos egyedül lófrálni ilyen sötétben- szólalt meg mögöttem egy férfi.
- Nem szándékozom itt maradni- vágtam vissza, mivel kissé még rosszul láttam messzire és ő pont takarásban volt.
- Elkísérjelek?- jött közelebb és kibontakozott előttem Kimi Räikkönen alakja.
- Köszönöm, nem szükséges- ráztam meg a fejem. Nem akartam kettesben maradni vele.
- Talán mégis jó lenne, ha nem lennél egyedül. Láttam a hotel környékén kószálni Webbert meg Alonsót- biccentett arra, amerre a szállásom volt.
- Másra sem vágyom, mint rájuk- morogtam magam elé.
- Ha van kedved, maradhatsz még egy kicsit- biccentett a jachtok felé.
- Miért?- kérdeztem vissza meglepve.
- Mert melletted úgy érzem, hogy ő is a közelemben van- hajtotta le a fejét. – Tudom, hogy önzőség, és alig ismerlek, de ezt az érzést nem tudom nem észrevenni.
- Menjünk- adtam be a derekam elég gyorsan.
2011. február 17., csütörtök
A múlt kísértése - 9. rész
Réka, nagyon-nagyon-nagyon boldog születésnapot! :)
----------------------------------------------------------------
----------------------------------------------------------------
(Rob szemszöge)
Félelmekkel és kételyekkel bámultam a kis dohányzóasztal fájának erezetét. Nem tudtam, hogy mit is kellene tennem Zaira összeomlása ellen. Nagyon jól palástolta, hogy elviseli a körülötte történő dolgokat, de én mellette voltam, segítettem neki kimászni élete legnagyobb gödréből. Fogalmam sem volt, hogy képes lesz-e újra talpra állni.
- Rob!- simított végig az óvó női kar a vállamon.
- Mennyit tud Felipe?- pillantottam fel rá.
- Meglepte, hogy itt vagyok, főleg az, hogy veled- ült le mellém a kanapéra. – Mondtam neki, hogy akkor kerültünk közel egymáshoz, amikor a balesete volt tavaly. Nem akartam neki hazudni.
- Nem hazudtál- néztem a szemébe. – Csak nem mondtál el mindent. Majd beszélek vele, de még nincs itt az ideje, hogy mindent elmondjunk.
- Hogy bírod?
- Nehezen- nyúltam a keze után, majd a tenyereim közé rejtettem kezét. – Nem az a nehéz, hogy vannak dolgok, amiket rajtam kívül szinte senki nem tud. A munkámban is elég sok titkot őrzök, ezeket a titkokat pedig sosem osztom meg senkivel, ha Zaira nem kér meg rá.
- Akkor mi bánt?- cirógatta meg az arcom.
- Félek attól, hogy ő nem fogja bírni, hogy össze fog omlani. Egyszer tudtam neki segíteni, de félek, hogy másodjára nem sikerülne a dolog. És az ikreket is nagyon féltem, mert hatalmas törés lenne, hogyha valami baja lenne az anyukájuknak.
- Én itt vagyok- szorította meg a kezem. – És mindig itt leszek. Segítek bármiben, akár a kicsikkel van baj, akár Zairával, esetleg, ha úgy érzed, el akarsz menekülni a világ elől, akkor abban is melletted állok.
- Pont erre van szükségem- mosolyodtam el. – Lotti, mondd, hogy kerülsz ide?
- Van egy titkos segítőm. Kerítőnőt játszik- nevetett fel vidáman. – Sajnos többet nem mondhatok.
- Azt hiszem, hogy nem is kell. Majd megköszönöm neki- húztam magamhoz, hogy addig csókolhassam, ameddig elég szusz van benne és bennem.
*****
(Zaira szemszöge)
Nevetve ültem le egy pillanatra a hatalmas fürdőkád mellett. Kb. fél óra múlva meg kell majd jelennem egy kisebb bálon. Megkértem Robot, hogy jelezze Ecclestone-nak, hogy csak azután vagyok hajlandó lemenni, hogy a gyerekek elaludtak. Most is ők voltak, akik a kádban pancsoltak.
- Anya, gyereeeee!- mászott a széléhez Rina.
- Ma nem fürdök veletek- térdeltem oda mellé és adtam egy puszit az orrára.
- Miért?- mászott oda Kalle is.
- Anyának ma le kell jönnie velem, hogy megmutassa a bácsiknak, hogy mennyire szép- szólalt meg Rob az ajtóból.
- Keresztapu!- csillant fel Rina szeme. – Gyere pancsizni!
- Nem jön- rázta a fejét a bátyja. – Szép ruhában van.
- Mentek?- fordultam a férfi felé én is.
- Igen, Lotti már vár odalenn. Biztos, hogy így jó lesz?- húzta fel a szemöldökét.
- Persze- bólintottam. – És most menekülj, nehogy elázzon az öltönyöd.
- Azért még mindig jól áll a vizes póló- kacsintott, majd sietve távozott és csukta be maga után az ajtót, mivel felé akartam fröcskölni.
Csak abba nem gondoltam bele, hogy ezzel a saját gyerekeimet buzdítom. Nagy hévvel kezdték ők is a víz fröcskölését. Először egymást vették célba, majd engem is és a végére már teljesen felesleges lett a pólóm és a melltartóm is, mindkettőből csöpögött a víz. Végül csak sikerült kikönyörögnöm őket a kádból.
- Nem alszol ma velünk?- kérdezte már az ágyban fekve a kisfiam.
- De, veletek alszom- simogattam meg a fejét. – Csak kicsit még el kell mennem, de eszembe sem jutott, hogy máshol aludjak.
- Mesélsz?- pislogott fel álmosan Rina.
- Persze, édesem!- ültem le az ágy végébe egy mesekönyvvel, és a kedvenc meséjüket olvastam fel.
Mikor már mindketten az álmok békés országában jártak, kimentem a szobából. Már várt rám Amanda, aki az egyik pultos volt a Ferrari-nál. Ő vállalta el végül, hogy itt marad a kicsikkel. Elmentem zuhanyozni, megszárítottam a hajam, gyorsan kivasaltam, majd magamra vettem a ruháimat. Még gyorsan sminkeltem, majd nagy levegőt vettem és lementem a hotel földszintjére. A terem előtt Rob várt rám.
- Benn lenne a helyed a barátnőd mellett- pillantottam rá komolyan.
- Lotti jó kezekben van- lépett közelebb. – Viszont benn mindenki rólad beszél és a délutánról.
- Mit mondanak?- kérdeztem félve.
- Találgatják, hogy honnan szerezted a sebeket. Készülj fel arra, hogy ott fognak megsebezni, ahol a legjobban fáj, habár ezt nem tudják- ölelt meg.
- És ez csak a kezdet- suttogtam, majd minden erőmet összeszedve léptem be az ajtón a bálterembe…
2011. február 13., vasárnap
A múlt kísértése - 8. rész
Habár sokan nem érdemlik meg, hogy ennyire hamar legyen folytatás... de megírtam.
------------------------------------------------------------------
------------------------------------------------------------------
A hátam mögé pillantottam, ahol barátnőm meglepve pislogott rám. Végül szó nélkül léptem ki a folyosóra, mielőtt belépett volna mellettem a szobába. Az anyai védelmezés bennem volt, meg akartam kímélni az ikreket ezektől a hangos szóváltásoktól. A lány kissé meglepve pislogott rám, de gyorsan rájött, hogy miért.
- Legalább anyaként nem vagy pocsék- vettette oda Eva.
- Köszönöm a bókot!- feleltem gúnyos hangvétellel. – De nem értem, hogy miből veszed, hogy csak ebben vagyok jó. Tudtommal nem ismersz.
- Nem is akarlak megismerni!- emelte meg a hangját.
- Mit vétettem ellened?- lépődtem meg.
- Hogy volt merszed hozzá? Honnan tudtál meg ennyi mindent?- lépett közelebb.
- Elmagyaráznád, hogy miről beszélsz?- fontam össze a karjaimat a mellkasomon.
- Ne tettesd nekem, hogy nem tudod a dolgot- csattant fel elég vehemensen. – Megírtad az életüket.
- Kiről beszélsz?- húztam fel a szemöldököm.
- Zoéról- kiabált a lány. – Róla és Kimiről. És rólunk. Egy egész évünket írtad meg.
- Mégis honnan tudnám, hogy milyen volt egy évetek? Soha életemben nem találkoztam veletek- feleltem neki idegesen.
- Nem hiszek neked. Minden pillanatunk ott van azokon a papírokon- folytatta kiabálva. – Hazudsz!
- Evangeline, fejezd be!- hallottam meg Rob hangját a folyosó végéről.
- Te csak ne oktass ki engem!- fordult felé a lány. – Te is elárultál minket.
- Nem, soha nem árultalak el- rázta meg a fejét a mérnök. – És Zaira nem tudott rólatok semmit.
- Persze, majd el is hiszem- tette csípőre a kezét a lány.
Farkasszemet néztem vele. Azt sem vettem észre, hogy Lotti kilépett a szobából a folyosóra. Rob megdöbbenve bámult a lányra, majd rám, és ismét rá. Közben a kiabálásra befutott még néhány pilóta, csapattag és fejes. Vettem egy mély levegőt, majd elhatároztam magam. Egy mozdulattal lekaptam magamról a hosszú ujjú felsőm.
- Mi a…?- pislogott döbbentem Evangeline.
- Nem tudhattam rólatok. Kómában feküdtem, és ezeket a sebeket próbálták eltüntetni a testemről, mint láthatod, nem sikerült- rebegtem halkan.
- Elég volt!- szólt Rob, miközben a pulóverét ráterítette a hátamra, ezzel eltakarva a sérüléseimet. – Angel, tudom, hogy mekkora veszteség Zoé, nekem is rettentően hiányzik. És igen, vannak, amik az életben is megtörténtek és Zaira megírta, de nem tudhatta. Hagyj neki nyugtot, kérlek!
- Én…- kezdte halkan a lány, de én már nem láthattam, mivel Rob vállába fúrtam az arcom, hogy ne lássák a könnyeim.
- Kicsim, menjünk- hallottam Seb hangját.
A következő, amit éreztem, hogy Smedley a karjaiba emel és bevisz a szobába. Sokáig csak duruzsolást hallottam, nem is figyeltem arra, hogy mi is a téma. Éreztem, hogy ez a vita sok volt nekem és fájt. Sok sebet felszakított bennem, amik még nem gyógyultak meg. Talán Rob is tudta ezt, azért nem engedett el.
- Szólok Bernie-nek, hogy este nem jössz, jó?- suttogta a fülembe, miközben a hátam simogattam.
- Ne szólj neki!- emeltem meg a fejem. – Nem akarom, hogy miattam bármi kellemetlenség legyen.
- Zaira, tudom, hogy ez mennyire megvisel téged- törölte le a könnyeimet. – Nem akarlak újra látni teljesen összeomolva.
- Nem fogsz- ráztam meg a fejem. – Most van 2 aprócska ember, aki tartja bennem a lelket- néztem arra az ajtóra, ami mögött a kicsik aludtak.
- Azért én féltelek- suttogta Rob, de nem válaszolt érdemben.
2011. február 12., szombat
A múlt kísértése - 7. rész
Csak azért, mert olyan szépen kérted, Goof! :)
------------------------------------------------------------------
------------------------------------------------------------------
Miután megkezdődött a második szabadedzés, összeszedtem az ikreket, hagytam egy rövid levelet Robnak, hogy kicsit fájt a fejem, ezért visszamentünk a hotelbe. Valóban azonban a repülőtérre mentünk, hogy összeszedjük az orvosomat és barátnőmet, Lottit. Ő volt a mi drága Smedley- nk szerelme.
Boldogan öleltük meg egymást, majd mentünk vissza a szállodába, ahol először a mi szobánkba mentünk és összeszedtem a dolgainkat. Lotti persze tiltakozott az utolsó pillanat után is, hogy ő nem akar minket kitúrni, de megmondtam neki, hogy azért hívtam, mert szeretném, ha végre lenne valami közte és Rob között.
- És a könyv?- kérdezte a lány.
- Eva kibukott rajta- feleltem komolyan. – De még nem beszéltünk komolyan egymással.
- Akkor mi lesz veletek?- pislogott rá.
- Fogalmam sincs. Gondolom, le akarja szedni a fejem a történtek miatt- dörzsöltem meg a szemem.
- Mondtam már, hogy figyelj jobban a látásodra- váltott át dorgálóra a hangja. – Még ott a műtét, amit el kell végeznünk, nem szeretnék tovább is azon aggódni, hogy mi lesz veled.
- Figyelek a látásomra- vágtam rá a kelleténél gyorsabban.
- Nem hiszek neked- indult ki a szobából. – Jövök mindjárt, hozom a dolgaim. Te meg szedd elő a cseppeket!
Nagy sóhajjal, de felkeltem és bementem a szobába, ahol a kicsik aludtak. Óvatosan leültem az ágy szélére melléjük, majd az éjjeliszekrényről levettem a kis henger alakú szemcseppet. Utána megsimogattam a két baba buksit és adtam mindkettőre puszit. Gyorsan elhagytam a szobát, majd a nappaliban váltam a lányra.
Amint visszajött, megvizsgálta a szememet és megállapította, hogy javult bár, de nem eleget. Újabb dorgáló mondatokat kaptam és tudtam, hogy igaza van. Amint kész voltunk mindennel, felém nyújtotta a szemüveget, hogy óvja a szemeimet. Majd a kezembe nyomott egy pár kontaktlencsét, amelyeknek sötétített volt az üvege. Ezt kell viselnem este.
- Azt hittem, hogy te fogod kísérni Robot- pislogtam meglepetten.
- És ki vigyázna a gyerekekre?- kérdezett vissza azonnal.
- Már megbeszéltük Felipe sajtósával. És én sem akarok tovább maradni- ráztam a fejem. – És örülnék neki, ha lenne valaki, akivel tudok beszélni.
- Én nem szándékozom ilyen…- kezdte, de kopogás zavarta meg.
Kinyitottam az ajtót és egy londiner állt ott, kezében két ruhával, amiket takart a védőzsák. Megköszöntem neki, hogy elhozta őket, majd a kezébe nyomtam némi pénzt, ő pedig ment is. Felakasztottam a két vállfán a szekrények fogóira, majd lehúztam róluk a védőket. Egy csodaszép fekete flitteres és egy tűzvörös csoda volt előttünk.
- Ruhát is szereztem neked- mutattam a pirosra. Földig érő volt, alakot követő, a hátán mély kivágással, szolid dekoltázzsal.
- Gyönyörű, de miért nem te viseled a piros ruhát? – fordult felém.
- A háta…- böktem rá és kissé idegesen fontam magam köré a karomat.
- Sajnálom, elfelejtettem- lépett mellém és megölelt. – De az a fekete is szép nagyon. Viszont a karod…
- Lesz egy boleróm- vágtam rá.
Végigpillantottam az én ruhámon is. Mindkét oldalon három vékony pánt tartotta, nem volt túl kihívó és a hátamat teljesen takarta. Szűk volt, az alakomat tökéletesen fogja követni és a térdem fölé fog érni. A boleró pedig takarni fogja a karomat és azt a részt, ami a hátamból látszana.
- Nem kellene szégyellned a dolgot- szólalt meg halkan a lány.
- Nem szégyellem- ráztam meg a fejem. – De nem akarom, hogy olyan emberek is lássák ezeket a hegeket, akiknek semmi köze hozzám. Nem akarom, hogy emiatt bántsa bárki Robot vagy a gyerekeket.
- Értelek- bólogatott Lotti. – És elmegyek veled, mert látom, hogy szükséged lesz a támogatásra.
- Köszönöm!- öleltem meg mosolyogva. A pillanatot kopogás zavarta meg. Kinyitottam az ajtót és egy villámló szemű Evangeline állt előttem.
2011. február 10., csütörtök
A múlt kísértése - 6. rész
Sziasztok! Mivel elkezdődött a 2. félév az egyetemen és más dolgaim is vannak, kevesebb időm jut írni. Gondoltam, egy kis egyezkedéssel mindenki jól jár. :) Ha meglesz szombat estig a 4 komment, akkor nem kell jövő csütörtökig várni a folytatásra. Jól hangzik, nem?
------------------------------------------------------------------
------------------------------------------------------------------
Csütörtök volt, vagyis a szabadedzések napja. Mikorra reggel felébredtem, Rob már a fürdőben volt. Rendeltem neki reggelit, mert ismertem annyira, hogy a nagy rohanásban és munkában el is felejtené. Hálásan pislogott rám, mikor felé nyújtottam az egyik bögrét. Kortyolt egyet, majd magához vette az asztalon heverő péksütemény kupac legtetején heverő darabot.
- Sok sikert és jó munkát!- adtam az arcára egy puszit.
- És ti?- fordult vissza az ajtóból.
- Ott leszünk, csendben, hogy titeket ne zavarjunk. Megmutatom az ikreknek a környezetet- simogattam meg a karját.
- Imádom, hogy mindig tudod, mivel tudsz segíteni- nyomott egy puszit a homlokomra, majd magamra hagyott.
Mire 10-kor felbőgtek a motorok, már a két kicsivel kinn ültünk a motorhome-ban és a gyerekek mindketten egy-egy szelet sütit majszoltak, amit a pultos lányoktól kaptak, miután elvarázsolták őket. Én csak arra figyeltem, hogy a piros pólójuk ne legyen tiszta folt, mire végeznek.
Amíg ott ücsörögtünk, többen megkörnyékeztek egy-egy aláírásért a könyvükbe vagy valami másra. Nem hittem, hogy néhány nappal a könyv megjelenése után ekkora lesz a kereslet iránta és irántam is. Az volt a szerencsém, hogy mindenki meghagyta nekem a magánszférát és a gyerekeimet nem kellett belevonnom a dologba.
- Mehetünk Kimihez- tette le a villáját Rina.
- Ki mondta, hogy megyünk hozzá?- lepődtem meg a kijelentés után.
- Ő mondta, hogy mehetünk- kotyogott bele Kalle a húga mellől.
- Most nem megyünk, mert túl sok autó kocsikázik odakinn. És amúgy is komoly feladatot kell megoldanunk, ha meg akarjuk lepni keresztaput- hajoltam hozzájuk közelebb.
Mindkét szem huncut fénnyel kezdett csillogni és ettől tudtam, hogy a Räikkönen témát felejthetjük. Mindig izgatottá tette őket minden, amikor segíthettek nekünk. Szerettek a középpontban lenni, akárcsak minden kis herceg és hercegnő. Most is minden alkalmazott, aki éppen ráért, őket ajnározta és szeretgette.
A másfél óra végén Alonso volt a tabella élén, ami nem keltett bennem semmiféle érzelmet. Boldog mosoly került az arcomra, mikor a szemem lejjebb csúszott egy sort. Sebastain volt a második, ali lemaradva, ami biztató volt. Rob és Felipe duója az 5. helyet kaparintotta meg és az arcukon láttam, hogy ennek annyira nem örülnek.
A két kicsit összeszedtem, majd a két oldalamon velük távoztam a vörösök területéről. Sétálni indultunk a forgatagban. A két pöttöm izgatottan forgatta a fejét és csodálkozott rá mindenre és mindenkire. Vidáman nevettem a reakciókon, amiket némely dolog kiváltott náluk. Nekem már nem tudtak újat mutatni ezek a dolgok.
- Sebastian- kiáltott fel egyszerre a két törpe, mikor odaértünk a Red Bull elé. Körbeforogtam, de sehol nem láttam az említett németet.
- Nincsen sehol- guggoltam le eléjük.
- Nem baj, majd kijön- nevettek ki és skandálni kezdték a nevét. – Sebastian! Sebastian!
- Nem tán két ifjú Vettel- szurkoló- állt meg mellettünk Britta, a sajtósa.
- De, azok mindketten és remélik, hogy kijön, ha hívják- mosolyogtam a nőre.
- Megyek és próbálok tenni valamit az ügy érdekében- mosolygott rám, majd bement a csapat szállására.
A körülöttünk lévő emberek vidáman szemlélték a két elvetemedett szurkolót, akik az én kincseim voltak. Egymást próbálták túlharsogni, néha egy-egy ember is beszállt a kiabálásba. Még a fotósok is letették a gépeiket néhány kép után és együtt szórakoztak velünk, felnőttekkel. De szerencsére Britta segített és megjelent Seb az ajtóban, a nyomában pedig Evangeline.
- Úgy hallottam, valakik nekem szurkolnak- lépdelt felénk mosolyogva.
- De jó!- ugrándozott felé Rina egyből.
- Zaira!- ejtette ki a nevem a nő és a szemei szikrákat szórtak. – Hogy merted…
- Ha lehet, ezt ne most!- szóltam közbe. – Ne a sajtó előtt. És kérlek, ne a gyerekek előtt- kértem őt, és végül rábólintott a dologra. De már tudtam, hogy nem úszom meg a fejmosást.
2011. február 4., péntek
A múlt kísértése - 5. rész
Köszönjétek Zsaninak! :)
----------------------------------------------------
----------------------------------------------------
(Evangeline szemszöge)
Alig vártam, hogy az a könyv a kezembe kerüljön és elolvashassam. Imádtam a love story-kat, de ez még izgalmasabb volt, hiszen abban a környezetben játszódott, ahol én is élek már évek óta. Azt hittem, hogy majd tele lesz apró hibákkal, amin jót nevetek, de ettől függetlenül élvezni fogom. Tévedtem.
Amint megjelent, meg is kaptam a saját példányomat. Bevonultam a nappaliba, leültem egy kényelmes fotelbe, a lábaimra terítettem a kedvenc plédem és olvasni kezdtem. Az első néhány oldallal még nem volt semmi bajom. Egyszerű bemutatás és néhány gondolat a főszereplőnőtől, ami igazán megfogja az embert.
Majd jött az 5. oldal, amitől a történet kezdett ismerőssé válni. És még végig sem olvastam az első fejezetet, mikor tudtam, hogy a történetet ismerem. Zita, Kevin, Emily, Simon és Richard mind olyan emberek voltak, akik meghatározták az életem. Csak nem ezeken a neveken, de ezekben a szituációkban.
Nem tettem le egy percre sem, kíváncsi voltam, hogy mi is lesz a vége, hogy meddig merészkedett el az a nőszemély, hogy mennyi mindent írt meg. És benne volt minden apró pillanat, minden intim percük és percünk. Nem akartam elhinni, hogy van valaki, aki képes arra, hogy ennyire undorítóan beleássa magát valamibe.
- Ez a nő gusztustalan- vágtam földhöz a könyvet, mikor éjszaka befejeztem.
Hiába volt éjjel fél 2, megengedtem magamnak egy sikoltást, hogy a feszültség távozzon belőlem. Egy álmosan pislogó Seb azonnal meg is jelent a galérián és onnan pislogott, hogy mi történt velem. Mikor látta, hogy egyben vagyok, lassan elindult felém, majd megpróbált átölelni, de nem hagytam neki.
- Angel?- ráncolta össze a szemöldökét.
- Megkeresem ezt a Zairát és kitekerem a nyakát- morogtam. – Esküszöm! És Rob Smedley sem ússza meg, hogy el merte neki mondani a dolgokat.
- Miről beszélsz, édes?- lépett elém Seb és elkapta a derekam.
- Bernie imádott könyvéről és arról a becstelen írónőről- panaszoltam. – Az egész történek Zoé és Kimi szerelmét írja le. Még a baleset is benne van.
- Semmi baj, Eva! Itt vagyok veled!- húzott magához és a hátamat kezdte simogatni.
Addig észre sem vettem, hogy a szemeimből potyogni kezdtek a könnyek. A fejem a vállára hajtottam és halkan sírtam. Akkor éreztem csak, hogy teljesen felkavart, amit olvastam. Újra éltem életem legszebb és egyben legpokolibb évét is. Azt az évet, amelyben megtaláltam a szerelmes, és amely elvette tőlem a legjobb barátnőmet.
Másnap reggel már a reptéren voltunk, hogy Monaco felé vegyük az utunk. Kimi megígértette velünk, hogy néhány napot vele töltünk az Iceman fedélzetén, így már szombaton odautaztunk a mini államba. Sokáig rágtam magam azon, hogy mondjak-e neki valamit, de a végén úgy döntöttem, hogy nem kavarom fel őt.
- Milyen az új könyv?- pillantott ránk a napszemüvegének takarásából.
- Milyen könyv?- kérdezett vissza Seb.
- Az, amit Bernie folyton emleget. Valami lóerős cucc- rántotta meg a vállát. – Csajszi, te biztos, hogy olvastad, mert szereted az ilyen könyveket.
- Olyan átlagos- feleltem faarccal. – Van benne szerelem meg F-1. Az adatok pontosak, de nincs más, ami titeket érdekelne.
- Ha nagyon érdekelne, elkérném a világ legjobb nőjétől- ment el mellettem és adott nekem egy puszit. Mióta Zoé meghalt, nem nézett soha úgy egy nőre sem, mint potenciális szerető vagy szerelem.
- Biztos, hogy jó, hogy megkíméljük attól, ami abban a könyvben van?- ráncolta a homlokát Sebi.
- Senki nem mondja meg, hogy a mi életünk. Odafigyelt arra, hogy felcseréljen eredményeket, hogy a neveink kicsit se hasonlítsanak. Csak az mondhatná meg, aki ismeri a történeteinket. Nem akarom felszakítani a sebeit- pillantottam a hátam mögé.
- Rendben, akkor maradjunk ebben- bólintott rá, majd kaptam egy rövidke csókot.
- Azért, ha nem bánod, én felkeresem és elbeszélgetek vele. Meg kell tudnom, hogy meddig hajlandó elmenni, ha ezeket le merte írni- szorult ökölbe a kezem, de csak addig, amíg Kimi vissza nem ért közénk.
2011. február 2., szerda
A múlt kísértése - 4. rész
Kissé tartottam attól, hogy mi fog kisülni ebből a látogatásból. Meglepett, hogy a távolságtartónak és hűvösnek mondott Kimi Räikkönen szó nélkül felengedett minket a hajóra és minden kérdésre válaszolt, amit az ikrek feltettek neki. A korlátnak támaszkodva figyeltem a kis hármast, mikor Toni mellém lépett.
- Nem mindennapi, igaz?- kérdezte a barátját figyelve.
- Mindenki úgy tudja, hogy szinte lehetetlen feltörni azt a páncélt, amit maga köré húzott. Erre felhoz minket ide és a gyerekeimmel van- fordultam oda a jó baráthoz.
- A kisfia pont olyan idős lenne, mint ők- felelte csendesen Toni. – Nem tudom, hogy ismered-e a történetet.
- Igen, ismerem- bólintottam. Kimi arcán mosoly ült. Egy szomorú, fájdalmas mosoly. – Volt azóta bárki, aki boldoggá tette?
- Mióta Zoé és a kicsi meghaltak, nem engedett magához senkit. Sokáig csak Sebastian Vettel és az ő barátnője beszéltek vele, senki más. Kevés ember maradt meg mellette és tartott ki. Nehéz volt nekünk is, de nem hagytuk magára.
- Nem maradt semmi a lánytól?- néztem újra Tonira.
- Csak egy fényképalbum és azok a gyűrűk, amiket az esküvőre vett- mutatott a barátjára.
Ha nem hívja fel a figyelmemet a dologra, észre sem veszem, hogy a férfi nyakában egy láncon ott van egy gyűrű, valamint, hogy a középső ujján szintén ott virít ugyanaz az ékszer. Bár nem nősült meg, mégis úgy élt. Felpillantott rám, majd megengedett egy fáradt mosolyt felém.
- Rina, Kalle, ideje lenne mennünk- léptem oda a gyerekekhez.
- Anya, mi még szeretnénk maradni- pislogott rám a kisfiú.
- Tudjátok, hogy holnap reggel korán kell felkelnünk, ha ki akarunk menni a pályára- simogattam meg az arcukat.
- Biztonságos 2 ekkora gyerekkel a Forma-1?- kérdezte Kimi.
- Egy bokszban eléggé- mosolyogtam rá. – Smedley és Massa felségterületén pedig tökéletesen.
- Smedley?- kérdezte a 2 fiú egyszerre.
- A kicsik keresztapja- bólintottam. – És tényleg mennünk kellene, mert még intéznem kell egy új szobát is Lottinak.
- Lotti?- ráncolta össze a szemöldökét Toni. – Te tudsz erről, Kims?
- Nem tudhat- nevettem, mielőtt a Jégember felelhetett volna. – Még nekem sem vallotta be nyíltan, hogy szereti. De talán megtörik a jég előbb vagy utóbb.
- Akkor sok sikert nektek!- engedett utunkra minket Kimi.
Segített a két törpének lejönni a hajóról, majd megígérte nekik, hogy ha erre járunk a hétvégén, akkor újra felmehetünk hozzájuk. A két apróság végig csacsogott és játszadozott a szállodába vezető úton. Alig bírtam velük, előbújt a csintalan énjük, amihez egyedül kissé kevés voltam.
A recepciónál sikeresen tudtam foglalni még egy szobát… az 5. emeleten. Már előre féltem a dologtól, hiszen a kicsikkel mi költözünk oda, amint Rob tudomást szerez az orvosomról. Ha neki nem is fog tetszeni, akkor is ez lesz a legjobb megoldás a számunkra. Túl sokat áldozott fel az életéből ahhoz, hogy tovább legyek mellette hála nélkül.
A szobában lepakoltunk, rendeltem némi vacsorát így 6 óra táján, majd kicsit rendet tettem, mert a kicsik szétpakoltak. Együtt megvacsoráztunk, még játszhattak, majd fürdés és végül 8 órakor esti mese és alvás. Gyorsan elpilledtek mindketten, mivel lefárasztotta őket a délutáni séta és a sok élmény.
Alig csuktam be mögöttük az ajtót, mikor belépett a szobába Rob fáradtan. Odaléptem elé és megöleltem. Erőt akartam adni neki és erőt akartam meríteni a jelenlétéből. Fontos volt a jelenléte, hogy tudjam, ő itt van nekem. Óvatosan eltolt magától, majd a kanapéhoz vezetett, leültetett és elmondatott mindent, ami velünk történt.
- Engem pedig letámadott Angel- mondta végül. – Kérdőre vont a könyved miatt.
- Mert neked is megköszöntem?- húztam fel a szemöldököm.
- Elég sok mindenre rájött, hogy milyen információkat adtam neked- masszírozta a halántékát, amiből tudtam, hogy a feje fáj. – De még mindig találkozni akar veled.
- Előbb vagy utóbb úgy is eljött volna ez a pillanat- ráztam meg a fejem. – Akkor talán ideje lesz, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)