Love from the past

49.

(Mila szemszöge)

A monacói nagydíj idején már eltelt egy hónap az ikrek születése óta. El sem tudtam hinni, hogy mekkorák már a pici angyalaink. Hatalmas szerencsém volt a családommal, mindent megtettek, hogy tökéletesen tudjak gyógyulni. Az orvos 6 hetet mondott átlagos felépülési időnek a műtét után, amiből már négy eltelt és minden pillanattal jobban éreztem magam.

A kanapén ültem kényelmesen, megtámasztott háttal, hogy a hasizmaimat még tudjam egy picit pihentetni. Szerencsére a terhes pocak már szinte teljesen felszívódott és csak alig néhány kiló plusz volt rajtam. Ezekkel pedig nem foglalkoztam - abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy volt elég tejem etetni két igen nagyétkű babát.

-Hoztam nasit- huppant le mellém Kaisa és a kezembe nyomott egy tálat müzlivel, aszalt gyümölcsökkel és joghurttal.

-Semmi chipsz, ropi, pattogatott kukorica, nachos?- fordultam felé.

-Apa mindent elmondott, amit a doki neked. Az volt benne, hogy rostban gazdag ételekkel könnyebben rendben lesz az emésztési rendszered. Ez rostban gazdag. És egészséges is- magyarázta.

-Köszönöm!- nyomtam egy puszit a homlokára.

-Mellé pedig egy pohár finom limonádé- tette le az asztalra a tálcát Paula.

-Elkényeztettek- sóhajtottam, miközben figyeltem, ahogy a teljesen elkápráztatott nagymama meglesi a teli pocakkal alvó unokáit.

Az elmúlt hetekben a lányom és az anyósom voltak a legnagyobb segítségeim. Ők töltöttek velem szinte minden pillanatot és tartották rendben a környezetünket. Persze, a két fiú is kivette a részét, amikor nem futam volt. Élvezet volt nézni, ahogy Kimi porszívózik vagy Sebastian segít a lányomnak a frissen mosott babaruhák teregetésében.

Ideálisabb környezet nem is lehetett volna egy ilyen műtét után a felgyógyulásra. Az pedig, hogy nem hagyták, hogy eszembe jusson, hogy nem természetes úton születtek az ikrek, a lelkem tartotta rendben. Kiegyensúlyozott kismamának éreztem magam két csodálatos apró angyallal, akik apa futamait nagy szeretettel végigaludták még most.

***

Két órával később félig csalódottan ültünk ugyanott. Kimi az utolsó pontszerző helyen végzett, a Lotus nagyon nem tűnt működőképesnek. Seb a második lett, ez okozott némi vigaszt nekünk. De már előre láttam, hogy ez a szezon kicsit sem lesz sétagalopp számunkra. Főleg, ha arra gondolunk, hogy milyen bajok is vannak a csapat táján, amiről a nagyközönség még nem tud.

Babákkal együtt költöztem fel a szobánkba. Amíg aludtak, könyvet olvasgattam halk zeneszó mellett és élveztem, hogy a délutáni napsütés kicsit felmelegíti a bőröm az ablakokon keresztül. Majd 5 óra után hallottam, hogy Antti nyöszörögni kezd, így a pici hercegem magamhoz vettem.

-Éhesek vagyunk?- simítottam végig a pofiján.

A sírás ritka volt a Räikkönen házban. A magánklinika előnye volt, hogy a piciket csak annyi időre választották el tőlem, amíg a szülés után az orvosok rendbe hoztak engem és kialakították a megfelelő környezetet számunkra. Utána végig együtt voltunk, aminek köszönhetően sikerült összehangolódnunk és nagyon gyorsan kialakult a napirendünk.

Az ikrek pedig mintha egymás között mindent megbeszéltek volna. Nagyon ritka volt, hogy egyszerre akarjanak mindketten enni, mindig volt elég idő, hogy jól lakjon az éppen éhesebb. Most is megetettem Anttit, majd a büfizés közben már Anneli is ébredezni kezdett. Ő volt a soron következő. Persze, akaratos hölgyként ő hamarabb kieresztette a hangját, mint a bátyja.

Utána magam mellé fektettem a szépségeimet és néhány párnával és takaróval vettem körbe őket, hogy még véletlenül se eshessen semmi bajuk. Ha Kimi itthon volt, persze, ő feküdt az ikrek másik oldalán, de néha muszáj volt nélkülöznünk őt. Mint ahogyan most is. Nekem pedig csak annyiban volt újdonság a dolog, hogy két babával vártam őt haza.

***

(Kaisa szemszöge)

A szobámban ültem és néztem a rengeteg csomagom. Így, augusztus közepén nyaralás helyett költözni készültünk. Anyuék úgy döntöttek, hogy az ikreket is otthon akarják nevelni Finnországban, ahogy engem is és ezt meg is értettem. Én pedig maradhattam a magántanulói státuszomban attól függetlenül, hogy nem versenyzem tovább.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy is lenne a legjobb nekem. A szüleim mellett akartam lenni, az öcsém és a húgom mellett, ahogy nőnek, de vele szemben ott volt Sebastian is, akivel nagyon is jól alakult a kapcsolatunk. Közel éreztem őt magamhoz, igazán szerelmes voltam, ő meg elég komoly és érett ahhoz, hogy az én butaságaimat megakadályozza.

Kisétáltam a nappaliba, ahol anyu és apu tartózkodtak a babákkal. A testvéreimhez mentem először, akik a babaszőnyegen feküdtek és a felettük lévő játékokkal szórakoztak. Odaültem hozzájuk és nyomtam a két pici fejre egy-egy puszit. Az a semmivel össze nem téveszthető, megnyugtató babaillat lengte őket körbe.

-Te mikor kerültél ide?- pillantott felém a csomagok közül apa.

-Csak most- néztem fel rá. - A legjobb helyet kerestem a lakásban.

-Megtaláltad- emelkedett fel anyu is a ruhahalom közül.

-Tudom- nevettem és hagytam, hogy Anneli az ujjamat rágcsálja. - Van némi szabad időtök?

-Rád mindig- jöttek közelebb.

-2 nap múlva megyünk haza- sóhajtottam fel. A szüleim összenéztek, de igyekeztem nem odafigyelni a néma kommunikációra. - Én… hoztam egy döntést.

-Hallgatunk- biccentett anyu. Azt már ezerszer átbeszéltük, hogy nem akarnak elszakítani Sebtől, de nem is akarják, hogy 15 évesen egyedül bolyongjak Svájcban. Ezért is nem jelentkeztem át egy helyi gimnáziumba.

-Le szeretnék mondani a magántanulói státuszról- mondtam ki magabiztosan, habár éreztem, hogy minden porcikám remeg.

-Miért?- döbbent meg apu. - Azt hittem, hogy jönni akarsz velünk. Így nem tudsz Seba mellett sem lenni.

-Tudom- hunytam le a szemeim. - De szeretnék teljesen a sulira koncentrálni most, hogy ez maradt nekem- csuklott el a hangom. Még mindig nehezemre esett kimondani, hogy a versenyszerű úszásnak vége. - Nézelődtem az interneten és találtam egy sportszakos középsulit. Minden évfolyamban két osztály van, az egyikbe profi sportolók járnak, a másik pedig olyanoknak van fenntartva, mint én.

-Mit takar az olyan, mint te?- ráncolta a szemöldökét anyu. - Mert én egy normális tinédzsert látok magam előtt.

-A másik osztályba a versenysportot valamilyen ok miatt feladni kényszerültek járnak. Itt vannak órák, amik segítenek feldolgozni a veszteséget, plusz olyanok, amelyek felkészítenek, hogy később segíthessünk a hasonló helyzetbe kerülteknek- hadartam. - Én szeretnék ezzel foglalkozni. Segíteni a rehabilitációban, a felépülésben.

-Iskolát szeretnél váltani…- vette a karjaiba apa a kicsit nyűgös Anttit.

-Igen. Viszont, ha elfogadják, elölről kell kezdenem a gimis tanulmányaimat.

-Biztos vagy ebben?- csúszott mellém anya. A vállára hajtottam a fejem és megszorítottam a kezét. - Mi lesz veled és Sebbel?

-Nem tudom- sóhajtottam.

Erre a kérdésre nem nagyon akartam gondolni. Mindenképpen fájdalmas a döntés, hiszen ha velem is marad, alig fogom látni. Azonban úgy éreztem, hogy ismerem annyira, hogy tudjam, egy ilyen döntésben nem hátráltatna. Eddig is azt kérte, hogy a saját dolgaimat tegyem előtérbe és úgy gondolom, hogy ezek után is ezt kéri, bármi is fog történni. Ha pedig mégsem lenne helyes az elgondolásom, akkor az lesz a helyes, ha még most befejezzük.

***

(Sebastian szemszöge)

Ültem az ágyamon és némán hallgattam a szeretett nő hangját, miközben elmondja, hogy az lesz a legjobb, ha mi ketten befejezzük, merthogy ő hazamegy, és nem tudunk találkozni. Nem tudtam, hogy honnan vette, hogy nekünk nem kellene emiatt együtt lennünk. Csak hümmögtem, mint aki beletörődik a dolgokba, de nem így tettem.

Amint a telefont kinyomta, azonnal felöltöztem. Az első felindulásból történő nagyobb baj okozásának elkerülése érdekében egy órát autóztam, utána mentem csak a Räikkönen-házhoz. Megcsörgettem barátomat, mert a csengővel nem akartam felkelteni a kicsiket. Így gond nélkül jutottam be. Szó nélkül mutattak a szoba felé, ami rejtette az angyalomat.

Elmélázva ácsorgott a szekrénye mellett. Úgy vettem észre, a gondolatai nagyon is máshol járnak. Nem vette észre, hogy beléptem, így volt lehetőségem a szobában szétnézni. Mindenhol a csomagjai voltak - néhány összepakolva, míg mások kissé szétdobálva. Teljes volt a káosz, és ahogyan láttam, benne is ugyanez zajlott le.

-Szia!- súgtam halkan, de még erre is összerezzent és felkapta a fejét. A szemei vörösek voltak, tudtam, hogy könnyeket ejtett… Miattam.

-Nem kellene itt lenned- sóhajtotta nekem szipogva.

-Mindenképpen itt lennék- igyekeztem közelebb jutni. - Hogy jutott eszedbe szakítani?

-Elmondtam…- suttogta.

-Nem fogok azért lemondani rólad, mert én utazom, te pedig azt választottad, hogy otthon maradsz, segítesz a testvéreid nevelésében és azt tanulod, amivel az életed tölteni akarod- emeltem fel a fejét. - Azt hiszem, hogy bebizonyítottuk már, hogy a mi párosunk működik. Azt pedig kétlem, hogy el akarnának minket tiltani.

-De te itt élsz!- emelte meg a hangját.

-Igen, amikor neked szünet van, hozlak magammal- öleltem át a derekát. - Mila és Kimi nem tud még erről az ötletemről, de szerintem megegyezhetünk. Amúgy meg talán be is fogadnak. Még szobára sincs szükségem, ha beengedsz magad mellé- mosolyogtam rá.

-Tudod, hogy igen- pillantott rám.

-Nem döntheted el nélkülem, hogy vége- mondtam neki nagyon komolyan. - Ha egyszer mégis azt akarod, hogy vége legyen, elfogadom. De csak abban az esetben, ha már nem szeretsz vagy mást szeretsz. Amit pedig a telefonban mondtál, hogy nem érzem már irántam ugyanúgy, nem hiszem el. Hiszen az este még hiányoztam.

-Most is- gördült le néhány könnycsepp az arcán.

-Olyan butus vagy- szorítottam magamhoz. - Szeretlek és ezen az sem változtat, ha ezer kilométerre vagy tőlem. Az sem, ha nem egy országban lakunk. Az sem, ha ezért ingáznom kell. Nekem megéri.

-Szeretlek- suttogta.

Fogalmam sincs, meddig öleltem őt magamhoz. Olyan pillanat volt ez, amit egyhamar nem felejtünk el. Ő gyerekfejjel a legjobbat akarta nekem, én azonban nem fogadtam el az önkényes döntést. Számomra fontos volt ez a kapcsolat, az egymás iránti érzelmek, ő maga. A lány, akiért bármit megtettem volna a világon.

-Akkor számíthatok állandóan egy plusz személyre?- hallottuk meg Milát. Az ajtóban állt mosolyogva, minket nézve. Nevetve bólintottam abban a tudatban, hogy a Räikkönen házaspár teljes vállszélességgel mellettünk áll.

***

„2014. augusztus 15., péntek

Korzika gyönyörű hely volt és végre én is eljuthattam ide. Apu a bulik helyett most családi nyaralásra hozott el mindenkit: a nagyit, a keresztszüleimet, az unokaöcséimet, az ikreket, anyut és engem. Valamint csatlakozott a másik felem, Basi is. El sem akarom hinni, hogy még mindig működik a suli meg a versenyek mellett. Annyira kitartó, hogy sokszor már-már csak egy álombeli jelenésnek tűnik a szememben.

A forró napsugarak simogatták a bőrömet a jacht fedélzetén fekve. Kényelmesen napoztam azután, hogy be lettem kenve napolajjal. Bár szerencsés voltam, csak nagyon ritkán égtem le és nyár végére általában gyönyörű barna színem lett. Egészen délutánig kinn voltunk a nyílt tengeren: a három felnőtt férfi jet-ski versenyeket tartott, mi néha anyával és Kriistivel úsztunk a tengerben, a srácok meg elszórakoztatták magukat a halomnyi játékkal.

Egy kései ebéd után - az ikrek pont előtte gondolták úgy, hogy alszanak egy nagyot - a tengerparton kötöttünk ki egy játszótéren. Hintáztattuk Anttit és Annelit, Titus és Juustu homokvárháborút vívott (kié lesz a nagyobb és szebb), a nagyi hol az egyiknek segített, hol a másiknak, míg a szülők inkább andalogtak.

-Tetszik ez a hely- ölelt át Seb.

-Nekem is- sóhajtottam. - Olyan megnyugtató itt lenni.

-Mi lenne, ha ketten is elmennénk néhány napra?- fordított maga felé. - Csak te és én. Még futam előtt.

-Komolyan?- csillant fel a szemem.

-Kréta, 4 nap, szülői engedéllyel- felelte.

-Basiiii!- csimpaszkodtam a nyakába. - Imádlak!

-Én is szeretlek- nevetett fel.

Az örömömre mindenki felkapta a fejét. Szerencsére az ikrek nem tudtak kiesni a hintából, de mindketten felém kapálóztak „Sasa pussz” kéréssel, ami azt takarta, hogy öleljem meg őket és adjak nekik puszit. A két srác csak rám pillantott, hogy miért visongok, a nagyi mosolyogva csóválta a fejét, anyuék pedig ugyanolyan mosollyal jöttek vissza hozzánk.

-Köszönöm!- ugrottam a nyakukba, de főként apa kapott el.

-Óvatosabban! Anyádat nem terhelhetjük- jelentette ki dorgálóan.

-Mi van?- nyögtem fel értelmesen.

-Apád csak azt akarta a tudtodra hozni, hogy újabb kistestvér van úton- nézett rám anya.

-Gratulálok!- öleltem meg őket.

Jobb napunk nem is lehetett volna. Együtt volt a család, szeretetben, nyugalomban és ennek örömére még egy babahír is közbeszólt. A tökéletes nyaralás a tökéletes emberekkel.”

The end

Love from the past

48. rész

„2013. március 18., hétfő

Most, hogy mindenki alszik a hazafelé tartó repülőn, le tudom írni az előző éjjel pillanatait. Mondjuk, nem csodálom, hogy kidőltek. Apu ünnepelt rendesen, Sebnek meg hosszú volt az éjszakája velem. Ami életem egyik legcikibb, mégis legszebb éjjele volt.

Valamikor fél 1 után jöttünk el a buliból. Apu és Sebastian mellett én is bemehettem. Ők ittak, én nem részben a gyógyszereim miatt, részben azért, mert nem nagyon próbáltam még az alkoholt. Sportolóként soha nem jutottam igazán olyan helyzetbe, hogy igazán akartam volna inni.

Seb csak annyi alkoholt fogyasztott, hogy kicsit többet mosolygott, de nagyon vigyázott rám - szerintem apu megbízásából is részben. Így is meglepett, hogy nem kellett elpakolnom abból a szobából, tehát az egész hétvégét együtt töltöttük.

-Azért jól érezted magad?- kérdezte Seb, amikor becsukta utánam az ajtót.

-Még kissé rosszul viselem az ilyen cipőt- emeltem mega magas talpú szandálomat. - De egy zuhany szerintem segít.

-Addig én elpakolom a dolgaim- kaptam egy csókot.

Tény, hogy ő még kissé szét volt pakolva, míg az én dolgaim rendszerezett módon hevertek a táskámban. Összeszedtem a zuhanyozáshoz szükséges dolgaimat és elvonultam. A meleg víz megnyugtatott és kissé el is álmosított. A hajamat felkötöttem, belebújtam a rövidnadrágomba és a pólóba, amit még a születésnapomkor vettem kölcsön Sebtől és tisztán, jó illatúan csoszogtam ki a hálóba.

-Hmmm- futottam bele Basi karjaiba. - Imádom ezt a barackillatot.

-Én is kedvelem- jegyeztem meg, mialatt kényelmesen bújtam a karjaiba.

-Gyere- kapott fel és fektetett az ágyra. - Azt hiszem, ezt megengeded nekem- mosolygott rám, majd a kezébe vette a lábam és masszírozni kezdte.

Teljesen ellazultam, megmentő volt a masszázs, amit kaptam. Sajogtak a lábaim, régen terheltem ennyire a lábaimat, nagyon jól esett minden mozdulata. Lehunytam a szemeimet és élveztem a dolgot. A görcs kezdett szépen eltűnni a lábaimból.

-Jobb?- feküdt mellém nagyjából negyed óra múlva.

-Újra használhatónak érzem a lábaim- fordultam felé.

Csak néztük egymást. A keze a derekamra siklott, éreztem, ahogy a tenyere égeti a bőröm a pólón keresztül is. Még közelebb csúsztam hozzá. Szinte teljesen összesimultunk. Óvatosan megcirógattam a nyakát, amire egy mosoly volt a válasz. Végigsimított az arcomon és megcsókolt. De ez nem egy olyan kis apró csók volt, mint a korábbiak. Nem álltunk meg néhány ölelés és csók után. Nem hagytam.

Igyekeztem teljesen hozzá préselni magam, amennyire csak lehetséges. A kezeim először csak a póló felett, majd már alatta simítottak végig újra és újra a hátizmain. Az ő kezei csak lassan mozdultak meg, sokáig csak a derekamon pihent, majd onnan a csípőmre, a fenekemre, a combomra kalandozott. Halkan felnyögtem, amikor kissé belemarkolt a fenekembe.

Szinte végig én voltam a kezdeményező. Egyre többet akartam. A kezem a mellkasára, majd a hasára tévedt, az ujjaim és a tenyerem alatt éreztem, ahogy az izmai összehúzódnak. Nem mertem kinyitni a szemem, fogalmam sem volt, hogy ő engem néz vagy ő is csak élvezi, ami történik közöttünk. Hangosan kalapáló szívvel döntöttem el, hogy ideje még tovább lépni.

Remegett a kezem, amikor becsúsztattam a kezem a nadrágja alá. A pólóm alatt az oldalamon fekvő keze azonnal megdermedt. Nem hagytam, hogy abbahagyja a csókokat, azokból merítettem erőt mindenhez, amit tenni akartam. Mert némi bátorsággyűjtés után az alsónadrágja alá bújtattam a kezem és megérintettem a férfiasságát.

-Kaisa!- szakadt el tőlem Seb és szinte kirántotta a kezem a nadrágjából. - Elég volt!

-Nem akarsz?- suttogtam magam elé és lassan kinyitottam a szemem.

-Te nem akarod ezt- jelentette ki és hátrébb csúszott.

-De… én… én igen…- rebegtem magam elé.

-Nem- nyúlt óvatosan felém és felültetett. - Nézz rám!- emelte meg a fejem. - Nem fogok azért lefeküdni veled, mert Hanna miatt valahol belül egy kényszert érzel arra, hogy felnőtt nőként viselkedj. Még nem vagy készen.

-De, készen állok!- jelentettem ki, mialatt a görcsösség, amit eddig észre sem vettem, megszűnt.

-Nem, kicsim- kelt fel az ágyról. - Ez egy fontos dolog. Azt akarom, hogy pozitív emlékeid legyenek arról, ami közöttünk történt. Túl sokan kapkodják el. Én is elkapkodtam tinédzserként. Neked ezt nem fogom hagyni- guggolt le az ágy mellé. - Akarlak, kívánlak, érezhetted- nézett a szemembe, mire fülig pirultam. - De kivárom, hogy ne csak a tested, hanem a lelked is készen legyen minderre.

Fogalmam sem volt, mit is válaszolhatnék. Hiszen én azt hittem magamról, tényleg készen vagyok arra, amire készülök. Amíg nem mondta ki, nem vettem észre, hogy a lelkem mélyén hatalmas harcot vívott az eszem a szívemmel. Az, hogy még az úszás miatt elkezdtem szedni a fogamzásgátlót korábban, nem jelenti, hogy egyből érett lettem a szexhez. Seb ezt mérte fel. És mindezzel megmentett attól, hogy olyan hibát kövessek el, ami talán a kapcsolatunkba is kerülhetett volna.”

***

(Sebastian szemszöge)

Bahrain után éjszaka értünk haza és Kaisa nálam maradt. Négy futamon voltunk túl, ebből kettőt nyertem meg, köztük az utolsót is. Kimi ment haza, Mila a 8. hónapban tartott, bármelyik pillanatban megérkezhettek az ikrek. Csak reméltük, hogy minden rendben lesz, ezért mindenki igyekezett figyelni a kismamát, hogy betartson minden orvosi utasítást.

Korán felébredtem. Éjjel 2 után értünk haza, én mégis ébren voltam már reggel fél 8-kor. Valamiért kiment az álom a szememből. Ültem az ágyon és néztem a mellettem fekvő lányt. Ausztrália után csak most, Bahrain-ben volt megint kinn velünk. Igyekezett pótolni a suliban, haladni, a futam előtt fejezte be a vizsgáit, amik nagyon is jól sikerültek. Büszke voltam rá, tudtam, hogy mennyire nehezen küzdött meg azzal, hogy nem úszhat versenyszerűen többé.

Azokban a pillanatokban, amikor mellettem feküdt ilyen ártatlanul, mindig úgy éreztem, hogy helyesen cselekedtem, amikor nemet mondtam arra, hogy lefeküdjek vele Melbourne-ben. Persze, a dolog nem maradt annyiban, Kaisa rengeteget próbálkozott. Minden alkalommal kicsit tovább jutottunk, kicsit közelebb ahhoz, hogy megtörténjenek a dolgok. Mégis, féltem, hogy bántanám, hogy fájdalmat okozok neki, hogy vége lenne, ha teljesen megkapom őt.

Nagyjából egy órát elmélkedtem mellette ülve, figyelve a rezdüléseit, amikor felkeltem és eldöntöttem, hogy lemegyek az edzőterembe. Készítettem magamnak egy gyümölcsturmixot és azzal együtt vonultam le a gépek közé. A fülembe dugtam a fülhallgatót és a futáshoz összeállított zenemixet indítottam el. Beprogramoztam a futógépet és igyekeztem levezetni az energiáimat, amelyeket az emésztett fel, hogy távol tartsam magam Kaisától.

Futottam, súlyzóztam, majd az evezőpadra ültem át. Nem néztem az órára, csak ki akartam hajtani magam minél jobban. Férfi voltam és nem tagadtam meg, hogy mint nő, kívánom a barátnőmet, napról napra egyre jobban.

-Nem kellene szusszannod?- vette ki a fülemből a fülest szerelmem.

-Szia!- mosolyogtam fel rá. - Csinos vagy- dicsértem meg. Egy hosszú, csíkos ruhában állt előttem.

-Mióta vagy ébren?- nyújtott felém egy törölközőt és egy ásványvizet.

-Korán ébredtem- töröltem meg az arcom. - Köszi! Amúgy nem akartalak felébreszteni.

-Mint látod, nem sikerült- ereszkedett le mellém. - Fél 11 van.

-Oh- lepődtem meg.

-Menj, zuhanyozz le!- ölelte át a nyakam. - Utána csinálunk valami ebédet, jó?

-Rendben- húztam magamhoz és megcsókoltam.

Együtt mentünk a nappaliba, majd én a szobám felé vettem az irányt. Gyorsan ledobáltam a cuccaimat, majd beálltam a forró zuhany alá. A sugár felé fordítottam az arcom, és élveztem, ahogy az apró vízcseppek ezrei záporoznak rám. Minden eltelt perc után egyre inkább éreztem, hogy mennyire elfáradtam, mindez azonban jóleső fáradtság volt. Hirtelen ugrottam meg, amikor megéreztem a puha ujjakat a mellkasomon.

-Kaisa!- nyögtem fel ijedtem. - Kérlek, menj ki!- szűrtem ki a fogaim között az önmegtartóztatásom utolsó szálaiba kapaszkodva.

-Nem- kaptam a pimasz feleletet.

-Kaisa!- fordultam felé.

-Pofa be és csókolj!- rántott magához teljesen és az ajkai máris megtalálták a számat.

Az egész egy pillanat volt. A selymes bőr hozzásimult az enyémhez. Először láttam és éreztem őt teljesen meztelenül. Először volt, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Talán nem is akartam mást, csak őt.

***

(Kaisa szemszöge)

Délután 3 elmúlt, amikor megjelentünk otthon. Igyekeztem minden egyes porcikámmal, hogy ne vigyorogjak állandóan, de nem volt egyszerű rejtegetni a boldogságomat. Szárnyaltam testileg és lelkileg is. Persze, az élményeim nem voltak a regények és filmek idilli képeihez hasonlóak abból a szempontból, hogy bár tökéletes pillanatokat töltöttünk együtt, a fájdalom elkerülhetetlen dolog volt. Azonban az a néhány pillanat mintha nem is létezett volna.

-Mit mondasz, ha megkérdezik, mitől ragadt a mosoly az arcodra?- karolt át Seb.

-Attól, hogy te nyertél, apa is a dobogón állt, itthon vagyok és heteken belül nagy és okos nővér lehetek- soroltam az érveimet. - Csak boldog vagyok.

-Ezt örömmel hallom- nyomott egy csókot a fülem mögé. Már nyúltam az ajtó kilincséért, amikor az kitárult előttem. - Nagyi?

-Jönnek a testvéreid- mondta egyszerre idegesen és izgatottan.

-Mi? Most?- kerekedtek el a szemeim.

-Kimi, siess!- hallottam meg anya hangját, majd a következő pillanatban láttam is őket. Apu hozta kifelé anyát a házból a karjaiban.

-Kaisa, fejezd be a csomagolást, utána gyertek!- szólt nekem apu útközben, míg anyu meg sem tudott szólalni.

Beviharzottam a házba, egyenesen a szüleim hálójába. Valószínűleg pont a dolgaikat csomagolták a kicsiknek, azt a csomagot, amit a kórházba akartak vinni. Fogtam a bőröndöt és tovább rendezgettem az ágyon heverő és félig benne lévő holmikat.

-Nincs még korán?- hallottam meg Sebet.

-Nem tudom, azt hiszem, már nincs- álltam meg egy pillanatra. - Úgy rémlik, anya azt mondta, hogy ilyenkor már nem lesz gond, ha megszületnek. Plusz lehetett számítani arra, hogy előbb jönnek.

-Legyünk pozitívak- lépett mellém Basi és segített a pakolásban. Mindösszesen fél óra kellett, hogy készen legyünk.

-Várj!- állítottam meg, amikor már kifelé tartottunk. - Az ajándékuk!

-Még meg sem születtek, te már elkényezteted őket- hallottam magam mögött a nevetését, mialatt a szobámba mentem. A két kicsi sapkával együtt siettem vissza és indulhattunk a kórházba.

***

(Kimi szemszöge)

Este 8 volt, amikor beléptem a kórterembe. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy öten vagyunk és mindenki egészséges. Antti és Anneli még inkubátorban voltak, tekintettel arra, hogy a 34. hétben születtek. Azon kívül, hogy mindketten alig voltak kicsit nehezebbek, mint 2 kg, minden teljesen rendben volt velük. És a mamával is.

-Szia!- simítottam végig Mila arcán, miután mellé ültem az ágyon.

-Szia!- mosolygott rám bágyadtan.

-Sajnálom- fogtam meg a kezét, hogy utána megcsókolhassam.

-Mit?- ráncolta a szemöldökét.

-Azt, hogy nem szülhetted meg őket természetes úton. Hogy nem lehettem veled- vallottam be. Fogalmam sem volt, mindez mennyire fogja megviselni.

-Így volt rendben- sóhajtott fel. - Nekik így volt a legjobb. Kaisával átélhettem, milyen is a szülés természetes szépsége. Azt hiszem, hogy nincs hiányérzetem. Talán csak te- mosolygott tovább.

-Olyan gyönyörűek- hajoltam oda hozzá és nyomtam egy csókot a homlokára. - Akárcsak a mamájuk.

-Nemsokára otthon lehetünk- sóhajtott fel. - Most csak arra vágyok. Most két és fél hétig itt leszel velünk te is.

-Nem akarok futamokra járni, mikor te itt vagy két pici babával, akiknek én vagyok az apja- vallottam be.

-De itt vagyok én is- szólt bele Kaisa. - Meg a nagyi. Anya egy pillanatig nem lesz egyedül, ezt megígérem neked.

-Látod? Néhány napot kibírunk, utána meg úgyis jöttök haza- kontrázott Mila azonnal.

-Van egy kis ajándék a testvéreimnek- szólt a lányunk. - Nem játékot hoztam nekik, valami olyat akartam, ami később is megmaradhat, ha elrakjátok- nyújtott felénk egy kis csomagot.

Elvettem és odaadtam Milának, aki kibontotta a kis meglepetést. Kaisa arcán láttam a hatalmas izgalmat, amit a véleményünk okozott. De hogyisne imádtuk volna? Hiszen két csodaszép sapka volt a két csodaszép babánknak a csodaszép nővérüktől. A tökéletes ajándék a tökéletes embertől.

Love from the past

47. rész

(Kaisa szemszöge)

Nagy levegőt vettem és fentebb csavartam a hangerőt a zenén. Azt reméltem, ha üvöltő zene mellett csinálom a kötelező gyakorlatokat, akkor a feszültség is távozik belőlem. Mert szét akartam esni darabokra az engem maró fájdalmas féltékenység minden apró szikrája miatt. Tenni nem tudtam semmit több ezer kilométer távolságból és ez volt a tényleg végzetes.

Brittától kaptam egy üzenetet, miszerint maga Hanna jelent meg Ausztráliában és levakarhatatlan. Beköltözött Sebastian szobájába, miután megtudta, hogy én nem vagyok ott és mindenhol úgy járkál, mintha valaki nagyon is jelentős személy lenne és követeli a jogait, mint pilótabarátnő. Ezzel szemben én Svájcban ültem és vártam a világvégét.

Csináltam a gyakorlatokat, amik segítettek a szervezetemnek, hogy újra 100%-os állapotba kerülhessek. Közben igyekeztem inkább az enyhe fájdalomra koncentrálni, hogy ne járjon tovább az agyam mindenféle idegesítő dolgon, amit nem akadályozhatok meg. Komolyan, olyan ötletek ezrei záporoztak a fejemben, ami minden épelméjű, szerelmes nőt kiborított volna.

-Mi a fene…?- fordultam meg, mikor a zene elhallgatott.

-Szabad megtudni, hogy minek köszönhetjük a töménytelen mennyiségű zúzós zenét?- pislogott rám anya. – Zeng a ház.

-Bocsánat- sütöttem le a szemem.

-Mi a baj? Mert az egy dolog, hogy zenét hallgatsz, amíg a gyógytornát végzed- simított végig az arcomon. – De nem így szoktad. Nem ilyen zenékkel és nem ezzel a hangerővel.

-Anya, ott van vele Hanna- hadartam kétségbeesetten. – Rámászik. Elcsábítja. Én meg nem vagyok ott. Ki sem békültünk igazán.

-Ha jól értem, mardos a féltékenység- állapította meg, mire bólintottam. – Miért nem mondtad?

-Mert te sem tudsz tenni ellene- sóhajtottam fel szomorúan.

-De, tudok- nevetett fel. – Rendelek neked jegyet Ausztráliába, amíg összepakolsz.

-Te most tényleg egyedül elengedsz oda?- döbbentem meg teljesen.

-Bármikor egy kanál vízben képes lettem volna megfojtani Jennit- nézett rám. – Néha apádat is. Volt, hogy eltiltottam tőled, mert a kedves felesége nem volt hajlandó normálisan viselkedni veled vagy a közeledben. Igazából csak nem akartam őket látni, de nem tudtam mit tenni azért, hogy eltűnjön. Te megteheted, hogy kihúzod magad és küzdesz.

-Pakolhatok?- pislogtam meglepetten, tele szeretettel iránta.

***

(Sebastian szemszöge)

Elegem volt, de nagyon. Meg fogok őrülni, ha ez a nő továbbra is a nyomomban lesz. Komolyan, így nem lehet élni. Hogy bírtam éveket vele élni? Nem hiszem el, hogy nem értette meg még mindig, hogy régen nem akarok tőle semmit. Nem ő kell nekem. Nem őt szeretem. Nem rá vágyom, de nagyon is. Nem ő az, akivel kicsit még mindig össze vagyok veszve, mégis eladnám a lelkem azért is, hogy veszekedjen velem.

-Drágám, mi lenne…

-Hagyd abba!- fordultam vissza hirtelen. A hotel folyosóján voltunk és bántotta a fülemet a mézédesen csábító, nyájas hangnem. – Nem vagyok az édesed. Sem a drágád, sem a szerelmed, sem semmid, amit ilyen idióta becézéssel mondasz- kezdett emelkedni a hangom. – Nincs semmi közöd hozzám már régóta. Mást szeretek, más tartozik hozzám, szóval kopj már le!

-Lehetne halkabban?- nyílt ki egy ajtó tőlünk úgy tíz méterre. – Nem lehet aludni, mert zeng az emelet.

Tátott szájjal fordultam a saját szobám ajtaja felé. Egy kócos, álmos és morcos szőke angyal állt az ajtóban tréningnadrágban és egy kinyúlt pólóban. A karjait összefonta a mellkasán és igyekezett szemmel gyilkolni – csak remélni mertem, hogy nem engem.

-Te meg, drága szívem – lépett ki és indult el felénk – mi lenne, ha eltűnnél?- nézett egyenesen az exemre. A hangja már-már megtévesztően kedves, de érezni lehetett mögötte a dühös élt. – Kapsz nagyjából 3 percet, hogy összeszedd a holmidat és eltűnj. A többit darabokra szaggatva fogom kihajítani.

-Mégis milyen gyerek kis csitri vagy te, hogy így merj beszélni velem?- találta meg a hangját Hanna. – Te meg hagyod?- lökött meg engem. – Egy kölyök vagy, akinek ki kellene mosni a száját!

-Inkább a tiédet kellene kimosni, ki tudja, milyen dolgok jártak már ott- csatlakozott egy nyugodt férfihang. – És ha még egyszer megengeded magadnak ezt a hangnemet a lányommal szemben, nem éred meg a holnapot, de már az éjfélt sem- sétált el mellettünk Kimi és ölelésébe vonta a lányát.

-3 perc- mondtam Hannának teljesen hidegen.

Csak álltam a saját szállodai szobámban és néztem, hogy a nő, aki valamikor az életet jelentette, fel-alá rohangál, hogy összeszedje a dolgait. Ezalatt a Räikkönen-család be sem lépett a szobába. Én is csak azért, mert elég sok mindent el tudtam képzelni a valaha volt szerelmemről az elmúlt napok után.

Ahogy mindennel kész volt, egyenesen elém trappolt és már csimpaszkodott is belém, hogy megcsókoljon. Azonnal lehámoztam magamról, még esélyt sem kapott, hogy megpróbálhassa, ami a fejében volt. Meglepetésemre Kaisa is ott állt mellettem és amint kellő távolságban voltam, teljes erejéből felpofozta Hannát.

-Tűnj el a közelünkből! Azonnal!- sziszegte azzal a hűvös és elutasító maszkkal az arcán, amit Kimi a médiának mutatott.

-Hogy kerülsz ide?- fordítottam magam felé azonnal a lányt.

-Apa, akkor 9-re lenn leszek az előcsarnokban- nézett el mellettem a finn felé.

-Ezer szemed rá- hallottam a nekem szóló figyelmeztetést, amire biccentettem. Az ajtó csukódása után végre rám figyelt ő is.

-Felültem egy repülőre, aztán fogtam egy taxit, utána meg elkértem a kulcsodat- sorolta a válaszát.

-Ezt értem. De mégis… hogy kerültél ide?- kérdeztem ugyanazt.

-Britta szólt. Anya elengedett. Én jöttem- rántotta meg a vállát. – Baj?- pislogott fel a szempillái alól.

-Mégis hogy lehetne baj?- fogtam a két kezem közé az arcát, hogy végre megcsókolhassam.

Nem tiltakozott egy pillanatig sem. A karjaimban tartottam őt. Régóta vágytam arra, hogy úgy legyen velem, hogy ő is velem akar lenni. Ha mást nem is, annyit köszönhetek Hannának, hogy féltékennyé tette az én szépségemet és visszahozta nekem. Végigsimítottam a fiatal női arcon. Kissé még álmos volt, de érzelmekkel teli tekintet nézett vissza rám. Megváltás volt, felemelő és felszabadító érzés.

-Nagyon megviselt az utazás?- húztam le a kanapéra és nem engedtem el egy pillanatra sem.

-Túl hosszú volt abban a tudatban, hogy veled van valaki, aki nálam tapasztaltabb és tudom, hogy sokat jelentett neked- sóhajtott fel.

-Jelentett és jelent valamit, mert az első volt- feleltem. - De mindent lerombolt, ami minket összekötött. Túl sok minden volt, amivel elárult. Ezzel megszüntetett minden pozitív érzést.

-Akkor nem zavar, hogy kidobtam?- pislogott fel rám.

-Teljesen lenyűgöztél- vallottam be neki. - Imádtam, ahogy kiálltál értünk.

Olyan volt, mintha a mondataimmal köveket tüntettem volna el a szívéről. Kicsit szorosabban öleltem, hogy érezze, mennyire fontos ő nekem. Újra beleszerettem az angyalomba.

***

(Kimi szemszöge)

Ahogyan mindig, a lányom most is pontosan érkezett. Sebastian kísérte őt, rá támaszkodhatott. Külső szemlélőként ezt láthatta az ember, de én mást. Láttam azt a mély kötődést közöttük, ami meglepett. Áldásomat adtam rájuk, úgy gondoltam, hogy tinédzser szeszély csak a dolog. Most már láttam, hogy ez annál komolyabb. Valamint azt is láthattam, hogy szerencsére egy olyan emberrel való kapcsolatra bólintottam rá, akire számíthat, aki vigyáz rá.

-Biztos, hogy ki akarsz jönni?- pillantottam Kaisára. - Le fognak támadni.

-Nem akarok egyedül maradni- nézett rám. Bár a szemét tőlem örökölte, a tekintete ugyanolyan volt, mint Miláé.

-Szeretném, ha csak akkor mászkálnál, ha veled vagyunk. Vagy legalább valaki olyannal vagy, aki meg tud óvni- kértem. Mindketten tudtuk, hogy ez inkább egyféle parancs volt.

***

Még csak egy szabadedzésen voltunk túl, de rengetegen érdeklődtek Kaisa iránt. Mivel az én lányom volt, a baleset is nagyobb port kavart, mint más helyzetben. Azóta először volt a nyilvánosság előtt. Az pedig csak tetézte a dolgot, hogy Mila nem volt velünk. Az ikreket nem mondtuk el a családon kívül senkinek és nem is volt tervben.

-Szokatlan, de velem jössz?- kérdeztem a lányom, amikor indultam nyilatkozni.

-Azt hiszem- biccentett némi gondolkodás után.

Karját fogva segítettem oda, ahol a kötelező nyilatkozatokat adtuk. Egy pillanatra teljes lett a csend, hiszen itt csak mi, pilóták szoktunk jelen lenni. Odavezettem Kaisát az első csoport újságíró elé és végig átkarolva őt vártam a kérdéseket. Ahogy arra számítani lehetett, az első kérdések hozzám érkeztek és az autóról faggatóztak. Mígnem egy nő vette a bátorságot, hogy eltérjen a tárgytól.

***

(Mila szemszöge)

A háttérben ment a tévé a szobában, amíg én a frissen mosott ruhákat rendezgettem az ágyon. Amolyan háttérzaj volt csak, azért, hogy ne érezzem magam annyira egyedül. Paula velem volt, de ő éppen az ebédhez szükséges dolgok beszerzésén fáradozott, így valamilyen szinten mégiscsak egyedül maradtam. Akkor kaptam fel a fejem, amikor meghallottam a Forma-1-et. És tátott szájjal bámultam magam elé, amikor a lányom nézett a kamerába.

„-Az úszókarrieremnek vége- jelentette ki talán először a balesete óta. - Profi sportolóként sajnos már nem léphetek az emberek elé. A tanulásomra szeretnék koncentrálni, támogatni aput a karrierjében, valamint segítséget nyújtani olyanoknak, akik hasonló helyzetbe kerültek.

-Nem bánja, hogy vége?- kérdezte egy nő.

-Nem én döntöttem- jelentette ki szikrázó szemekkel. - Csak megbékélni tudok a történtekkel, ami sikerül is, ha nem emlékeztetnek olyanok, mint maga.”

Egyszerre volt bennem düh és büszkeség. A kérdező nőt meg tudtam volna fojtani, amiért ilyen baromsággal zaklatja a lányomat. Az viszont, ahogyan Kaisa kiállt magáért, hatalmas büszkeséggel töltött el. Már egy ideje sejtettem, hogy a lányom igazán felnőtt, de egyre több dologban bizonyítja, hogy mindez már nem csak sejtés. Kaisa Seppälä-Räikkönen felnőtt nő volt.

Love from the past

Sziasztok! Íme, a folytatás! Jó olvasást mindenkinek! Holnap reggelre pedig jó szurkolást!!!

46. rész

(Mila szemszöge)

Hosszú időszak van a hátunk mögött. Kaisa gyógyulása sok erőt kívánt mind tőlünk, mind tőle. Sokszor hallottam kiabálni, sírni, szenvedni a fájdalomtól. A fordulópont talán akkor érkezett el, amikor lekerültek a gipszek és orvosi javaslatra vízben kezdte meg a gyógyulását. Megnyugtatást jelentett, hogy egyre kevésbé ingerlékeny, egyre vidámabb, egyre több élet költözik vissza belé. De mind tudtuk, hogy valami nincs rendben. Ez pedig a Sebastianhoz fűződő kapcsolata volt.

Nem beszéltünk róla, nem kérdezgetett, nem utalt rá sehogyan, csak a szeme mutatta, hogy milyen mérhetetlenül hiányzik neki a német. Arról sem tudott, hogy ő minden nap érdeklődik utána, hogy itt akarna lenni, de nem fogja megsérteni azt a durván megfogalmazott kérést, hogy hagyja békén. Én tudtam, milyen anélkül élni, akit a világon a legjobban szeretsz, és félem, hogy egy olyan fiatal és törékeny lelket, mint amilyen a Kaisáé, könnyen porrá zúzhat.

-Még mindig nincs nevük- sóhajtottam fel egy márciusi délelőttön a kanapén ücsörögve, a notebook képernyőjét bámulva, ahol egy utónévoldal volt megnyitva.

-Kincsem, ne legyél türelmetlen!- nyújtott felém egy pohár limonádét Paula.

-Anyunak igaza van- folytatta Kimi is. – Ráérünk.

-Ezt mondod a gyerekszobára is- pillantottam rá dorgálóan. – 3 hete ígéred, hogy kifested. 4 nap múlva indulsz Ausztráliába. Készen lesz valaha?

-Akkor is imádlak, ha nyűgös vagy- huppant le mellém. – Amúgy holnap jön a kölyök és megoldjuk.

-Ide tudtad hívni?- döbbentem meg.

-Belátta, hogy nem lehet örökké távol akkor sem, ha ez a helyzet nem változik többé.

-Kaisa tud már róla?- faggattam tovább.

-Miről tudok-e?- bicegett felénk az említett.

-Holnap jön Sebastian és kifestjük a babaszobát- vázolta halálos nyugalommal Kims.

-Ide jön? Minek?- mordult fel lányunk.

-Mert megkértem, hogy segítsen, azért- folytatta az apja. – Ellenvetés?

-Van, de úgysem érdekel téged- fordított nekünk hátat és indult vissza a szobájába.

***

(Kaisa szemszög)

Mégis hogy gondolták? Miért pont őt? Miért nem Ramit? Vagy Markot? Vagy bármelyik idióta barátját apának? Miért pont azt kellett, akivel hetek óta nincs kapcsolatom? Ők is pontosan tudják, hogyan bánt velem és mégis kiállnak mellette. Nem akarom látni! Nem akarok tudni róla! Nem akarok tőle semmit! De főleg nem látni, szeretni, pozitív érzéseket táplálni iránta.

Az ágyamon ültem és igyekeztem órákig úgy csinálni, mint aki tanul. Mindenkit, aki be akart jönni, ezzel az indokkal ráztam le. Valójában semmi kedvem nem volt a hegyi beszédekhez, hogy milyen a viselkedésem, mit és hogyan kellene tennem holnap. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok tengerében fürödtem, mikor megérkezett az ölembe Basi, az ajándék cicám. Felnéztem és a nagyi állt az ágyam mellett egy tálcával.

-Szabad?- kérdezte mosolyogva. Igenlő bólogatásomra az ágy szélére ült, majd a kezembe nyomott egy tányér áfonyás pitét. – Hogy vagy?

-Bicegek- jelentettem ki az egyértelműt.

-Te is tudod, hogy nem erre gondolok – rázta a fejét elnézően.

-Jól vagyok- ejtettem ki a számon életem egyik legnagyobb hazugságát.

-Láttalak már jól lenni, angyalom- mosolygott továbbra is. – Amit most nekem elmondasz, kettőnk között marad. A szüleid elküldtem sétálni. Senki nem hall még véletlen sem. Hacsak ez a kis bestia nem beszél- mutatott az ölemben doromboló macskára.

-Ő a csendestárs- cirógattam a kis állat nyakát, mire nyávogni kezdett, nevetést váltva ki mindkettőnkből.

-Akkor hogy is van az én egy szem lány unokám?- kérdezte újra a nagyi.

-Fáradtan, összezavarodottan, szerelmesen, dühösen…- soroltam, amik az eszembe jutottak. – Akarom is látni Sebet meg nem is. Akarom, hogy itt legyen, de mégsem. Beszélni szeretnék vele, de lehet, hogy akkor megint veszekednénk. Nem tudom- ráztam meg a fejem tanácstalanul.

-Holnap találkozni fogtok, akár szeretnéd, akár nem- mondta ki a legnagyobb félelmem. – Biztos vagyok benne, hogy nem fog kihagyni egy alkalmat, hogy lásson, ha már itt van.

-Ettől félek- fintorogtam. – Bezárkózok, jó?

-Ugyan, szívem- nevetett fel. – Legyél felnőtt! Mutasd meg, hogy komolyan gondoltad, hogy túlságosan féltő volt. Bár szerintem hízelgő, hogy ennyire féltett téged- evett egy újabb falat süteményt.

-De nem kellett volna folyton megemelnie a hangját- bizonygattam a saját igazam.

-Ez lehet- hagyta rám a nagyi. – Nem akarod megbeszélni vele?

-Nem- tiltakoztam azonnal és egy falat pitével tömtem be a szám.

***

Mikor reggel 9 után kimentem a nappaliba, azt láttam, hogy apu valamilyen sablonokat válogat. Közelebb araszoltam, hogy lássam, miről is van szó. A nagy festékes vödrök mellett ott volt valamiféle szobaterv és a kellemesen meleg sárga színű falrészen kék illetve rózsaszín festékkel két név.

-Anneli és Annti?- kérdeztem rá.

-Igen- nézett fel rám apu. – Vélemény?

-Anneli Seppälä-Räikkönen és Annti Seppälä-Räikkönen- mondtam ki a neveket. – Jól hangzik igazán.

-Tetszik neki- kiáltott fel apu, amitől ijedtemben megugrottam.

-Tényleg?- jelent meg anya a konyhában sugárzó arccal.

-Tényleg- mosolyogtam rá. – Van valami reggeli?

-Omlett egy kevés- nyúlt felém, így odasántikáltam és megöleltem. – De ha mást kérsz…

-Remek lesz- mosolyogtam rá és leültem a konyhapult mellé enni.

Igazából csak meg akartam mutatni magam, hogy ne piszkáljanak, hogy nem jövök ki a szobámból. Így sem sikerült elkerülni a németet. Már a mosatlant pakoltam be a mosogatógépbe, amikor hallottam a bejárati ajtó nyílását. Tudtam, hogy ő az, nem is volt kérdés. Úgy tettem, mintha semmi nem történt volna és elindultam kifelé.

-Szia, Kaisa!- szólított meg egészen vidáman csengő hangon.

-Szia!- fordultam felé. – Hogy vagy?

-Köszi, egész jól- biccentett. – Gyógyulsz? Látom, egészen könnyedén mozogsz már. Legalábbis úgy tűnik…

-Csak úgy látszik, még van, ami fáj. Meg nem túl nagy a terhelhetőségem- húztam el a számat.

-Rendben leszel- mosolygott rám. Megolvasztotta a szívemet. Éreztem, hogy mit érez irántam, a szavai egyértelműen elárultak mindent. – Mila, csodaszép vagy!- fordult anya felé.

A nappali kanapéjára ültem le, onnan szemléltem az eseményeket. Valahogyan nem akarózott messzebb menni. Megnéztem a terveket, a festékek színét, mindent, amit apa szétszórt. Addig hallottam, hogy már volt valami, amin sikerült összekapniuk. Hosszú egy festés lesz, az tuti. Még mi sem tudtuk megmondani, hogy meddig nyúlhat el a dolog.

***

Este 9-kor halványbarna és fehér pöttyökkel tele lévő ruházatban vonult le a férfinépség az emeletről. Anya nagy mosollyal az arcán, ragyogva lépkedett mögöttük. Az ikrek neve került a barna falakra fehérrel, ha minden igaz. Én nem láttam, a lépcsőzés még nem volt éppen nekem való.

-Annyira gyönyörű- huppant le mellém anyu. – A testvéreidnek is tetszik… vagy tetszeni fog. Nagyon kis aktívak.

-Mi mások lennének? Hiszen Räikkönenek- nevettem fel.

-Téged nem érdekel?- kérdezte Sebastian tőlem.

-Nem tudom megnézni- ráztam meg a fejem.

-De akarod látni?- faggatott tovább.

-Nem bírja még a térdem a lépcsőzést- vágtam rá dühösebben.

-Gyere!- lépett elém és a karjába kapott.

Felsikoltottam a hirtelen érzésre. Belecsimpaszkodtam a nyakába és megfogadtam, hogy megfojtom, amint letett. Kicsit sem számítottam tőle egy ilyen magánakcióra, főleg nem ilyen hirtelen.

***

(Sebastian szemszöge)

Habár nem tudott róla, egész nap őt figyeltem. Amikor csak lehetett, lestem minden mozdulatát. Feltöltött energiával már az, hogy láthatom. A hangja egészen a szívemhez ért és felmelegítette. Pokoli volt az elmúlt heteket végigélni nélküle. A személye, a hangja, a mosolya, a kisugárzása, mindene hiányzott. Fuldoklásból mentett ki ez a szobafestés.

Öntudatlan volt, hogy csak úgy a karjaimba kaptam, de a legjobb döntésem a nap folyamán. Azonnal a nyakam köré fonta a karjait és a görcsösség, ami az első másodpercben megvolt, most teljesen felengedett. Magamhoz szorítottam és úgy éreztem, hogy képtelen leszek elengedni. Megrészegített az illata, megolvasztott az érintése.

Ahogy beértünk és felkapcsoltam a világítást, akkor sem tettem le. Csak álltam vele a szobában, ő pedig mocorgott a karjaimban, forgatta a fejét, érdeklődve szemlélődött, hogy mit is alkottunk meg. Néha majdnem kiugrott a kezemből, de nem hagytam neki menekülésre lehetőséget. Végül hatalmas szemekkel nézett engem, kissé szikrázó szemekkel.

-Letennél végre?- mordult rám.

-Miért is?- kérdeztem vissza és fordultam egy kicsit, hogy lássa más szögből is a munkánk.

-Mert így nem tudom megnézni rendesen- csapott a vállamra.

-Mondd, merre menjek és máris megnézheted- adtam neki alternatívát.

-Vettel, ne szórakozz velem!- kezdett az arca is vörösödni.

-Nem szórakozok- engedtem le a lábaira, de a derekát nem engedtem el.

-Annyira pofátlan vagy- nyögött fel.

-Csak ki akarom használni a veled tölthető időt- adtam meg neki a válaszomat. – Látni a szép arcod, amíg engeded. Hallani, ahogy pörölsz velem. Érezni a bőröd melegét, amíg nem teszel mozgásképtelenné.

-Szerencséd, hogy az még jelen esetben nekem okozna nagyobb károkat- mormogta.

-Tetszik így a hajad- igazgattam meg a puha tincseket. – Az is, hogy ilyen hosszú. Meg imádom ezt az illatát.

-Ezt most hagyd abba!- emelte fel a kezét és kissé eltaszított. – Nem fogok néhány mondattól meg bóktól a karjaidba omlani. Megbántottál, nagyon mélyen, pont egy olyan életszakaszban, amikor segítségre lett volna szükségem. Ezt nem felejtettem még el.

-De el fogod- húztam magamhoz és nyomtam az arcára egy csókot. – Tudom, hogy el fogod felejteni…

-Na, milyen egy zseni apád van?- lépett be Kimi megszakítva minket.

-Én is akarok új szobát- fordult felé a lány. – Ha már az ikrek kapnak…

-Egyből kis követelőzős lettél- szűkítette össze a szemeit a finn.

-Ha már ilyen zseni apám van…- ismételte a lány.

-A kis cseles- lépett mellé és átölelte.

Csak néztem őket. Az egyik legjobb barátomat és a lányát. Az apósjelöltemet és a lányát. Nem éppen tudtam még ezt a két fogalmat összemosni. Nekem ők a barátaim voltak, amíg Kaisa az életem. Akkor is, ha bőszen tiltakozott a dolog ellen. Akkor is, ha most még dühös volt rám. Tudtam, hogy lehet közös jövőnk és azt is, hogy nem hagyom ezt a jövőt elkallódni.

***

Eltelt a festés óta négy nap, ideje volt elindulni az első futamra. Egy részem rohant volna már hetekkel ezelőtt, hogy róhassam a köröket, érezzem az adrenalin zubogását a véremben, gyorsulhassak 300-ig, miközben mellettem néhány milliméterre egy fal van. Imádtam azt, amire az életemet tettem fel.

A másik részem viszont ki akarta jelenteni, hogy nem megy sehová. Itt a nő, akit szeretek, még nem gyógyult meg, még szüksége van a támogatásra, hogyan is utazhatnék egy másik kontinensre? Ezt az énemet csak nagyon nehezen tudtam elnyomni, mert tudtam a kötelességemet. És azt is, hogy ezzel mindenki tisztában van a környezetemben.

Már meg sem voltak lepődve, amikor megérkeztem. Persze, az nem volt elhanyagolandó tény, hogy Kimivel együtt utazok majd Ausztráliába. Ahogy arra számítani lehetett, az egész család a nappaliban volt. Kimi Milát ölelgette, a hasát simogatta. Látszott rajta, nem akarja magára hagyni a családját. Kaisa csak ücsörgött, míg Paula valamit csomagolt.

-Egy kis útravaló- nézett rám mosolyogva. – Tudom, hogy tudtok enni azon a gépen, de mégiscsak finomabb a házi készítésű étel.

-Ugyan, semmi szükség rá!- néztem rá. Igazi tyúkanyó volt.

-Vettel, szádat befogod és elpakolsz- szólt a finn. – Ha nem kell, megeszem én!

-Nem mondtam, hogy nem kell- vágtam vissza. Mindösszesen felesleges fáradozásnak éreztem, habár Paula sokban hasonlított anyára, így meg sem leptek a dolgok. – Anyu mondta, hogy tegnap este beszéltél Fabiannal- fordultam Kaisa felé.

-Felhívtak- közölte velem úgy, mintha ez felérne egy csodával. – Majdnem egy órán keresztül beszéltem velük. Kifaggattak mindenről.

-Ez miért olyan meglepő?- guggoltam le elé. – Ismernek, szeretnek, érdekli őket, hogy mi van veled. Csak jobban el tudod mondani, mint én.

-De nem tartozok hozzájuk- pislogott rám.

-De hozzám igen- simítottam végig az arcán.

Már tiltakozásra nyitotta a száját, amikor megfogtam a kezét és felhúztam. Határozottan indultam a folyosó felé, de nem rángattam és nem rohantam. Alkalmazkodtam az igényeihez. Meguntam, hogy egy falat emel közénk, úgy éreztem, lépnem kell, méghozzá azonnal. Amint nem volt egy figyelő szempár sem, a falhoz nyomtam.

-Tiltakozhatsz. Mondhatsz akármit. Haragudhatsz rám akármennyire. De nem tagadhatod, hogy legalább annyira velem akarsz lenni, mint én veled- néztem a szemébe. A kezem lassan a nyakára csúsztattam, az ujjaim a hajába fűztem a tarkóján. – Követtem el hibákat, ebben biztos vagyok. Te meg úgy viselkedtél, mint egy tini. Végre egyszer korodhoz illő voltál, nem az a komoly nő, aki már most benned él- kuncogtam fel és szeretetteljesen megsimítottam a csípőjét. – Akarlak! Szeretlek! És nem fogom hagyni, hogy ellökj magadtól!

Nem vártam választ, főleg nem így, hogy kicsit letámadtam. Riadt őzikeszemekkel pislogott rám, de nem láttam jelét, hogy el akarna mozdulni. Felé hajoltam és megcsókoltam. Nem hagytam időt a tétovázásra. Érezni akartam őt, akit szeretek, aki az enyém, akivel összetartozok. Mindketten tudtuk, nem tudunk külön lenni, legyen bármilyen bajunk is.

Love from the past

Sziasztok! Tudom, eltűntem... Bevallom, nem nagyon tudtam, hogy is kellene folytatnom... És az élet is úgy alakította (és alakítja máig), hogy nem sok időm van írni. Egy biztos, nem hagyom félbe a történetet. Ééééés... (dobpergés...) most itt a folytatás! Ajánlanám Liinának, aki biztat, mellettem van minden apró bajomnál és a legjobb társíró, akit az ember kívánhat!!!

45. rész

(Mila szemszöge)

Éveket öregedtünk mindannyian napok alatt. A műtétek után az orvosok kijelentették, hogy a lányunk az intenzív osztályra kerül, valamint napokig altatni fogják. Hiába pöröltünk velük, hogy láthassuk és mellette lehessünk, csak percek adattak meg nekünk, amitől csak rosszabb volt mindenkinek. Nem tölthettünk mellette elég időt és ez kiborító volt mindenki számára.

Abban reménykedtünk, hogy jobb lesz, ha végre felébresztik. De nem lett… Amint Kaisa megtudta, hogy mi történt, hogy mennyi műtéten kellett átesnie, hogy szinte újra kell tanulnia járni és a versenyszerű úszásról le kell mondania, önkéntes némaságba vonult. Akármit tettünk, mondtunk, kértünk, nem volt semmiféle válasz.

Engem ez küldött a teljes letargiába. Még én sem fogtam fel teljesen, hogy min is kell keresztülmennie a lányomnak, de a teljes elutasítása megbénított. Árnyként jártam a lakásban körbe-körbe, amíg össze kellett pakolnom, hogy minél hamarabb Svájcban lehessünk, ahol a megfelelő ellátásban részesülhet Kaisa.

A régi-új ház soha nem volt még annyira rideg, mint amikor beléptünk a baleset után egy héttel. A tudat, hogy miért is kerültünk ide, elrontott mindent, eltörölte a nyár szép emlékeit. Csak egy hely volt, ahonnan menekülni akartam a családommal. Úgy éreztem, hogy felemészt az, hogy nem szól egy szót sem hozzánk.

A második reggelen arra ébredtem, hogy a földszintről a félig nyitva hagyott ajtón át fojtott beszélgetés zajai szűrődnek fel. Az órára néztem, ami majdnem delet mutatott. A rendszertelen alvásom mellett meg sem lepett, hogy mikor is ébredek. Magamra vettem egy puha köntöst, a lábam a papucsomba bújtattam és a földszint felé igyekeztem.

-Min vitatkoztok?- kérdeztem fáradt és lemondó hangon. A nappali közepén ott állt Kimi és Sebastian, mindkettő feje vöröslött.

-Bementem Kaisához és…- kezdte a német.

-És üvöltözött vele ebben az állapotban!- csattant fel Kims.

-Micsoda?- értem a férjem mellé.

-Nem üvöltöztem- jelentette ki Seb. – Nem beszélt továbbra sem. Dr. Hintsa azt mondta, hogy amíg nem beszél senkivel és a pszichológus nem tudja felmérni, mennyi kár érte a lelkét, nem lesz javulás. Visszamentem hozzá és nem a leghiggadtabban beszéltem vele- sóhajtott fel.

-Mit mondtál?- folytattam a faggatást.

-Elmondtam neki, hogy mind tisztában vagyunk azzal, hogy az eddigi élete részben összeomlott, mert a miénk is. Megpróbáltam vele megértetni, hogy azzal, hogy teljesen magába fordul, nem fog jobb lenni. Közöltem vele, hogy van élet ezután is. Megmondtam, hogy ettől még mindannyian ugyanúgy imádni fogjuk, hogy minden teljesen normális lesz, ha hagyja, hogy foglalkozzunk vele, hogy törődjünk vele és segítsünk. Mindezt kissé kiakadva, kissé kapkodva. Csak fel akartam őt rázni, Mila!- pislogott rám a nagy kék szemeivel. Olyan volt, mint egy gyerek, aki nem tudja, hogy rosszat tett-e.

-Minek kell neked kiabálni vele?- mordult Kimi. – Nyugalom kell neki, hiszen…

-Miért nem tettük meg előbb- vágtam közbe. Mindkét férfi meglepetten bámult rám. – Fel kellett bosszantani. Haragossá tenni. Azt kell éreznie, hogy dühös és küzdenie kell ez ellen.

-Neki adsz igazat?- húzta fel a szemöldökét a Kimster.

-Kimppa- érintettem meg a kezét. – Ismered a lányod. Olyan makacs és önfejű, mint te. A düh pedig egy olyan dolog, amit ritkán érez és ha érzi is, gyűlöli. Küzdeni akar ellene, hogy elmúljon. Tudni fogja, hogy ezt csak úgy érheti el, ha tesz valamit a mostani állapota ellen.

-Ha ma estig nincs semmi változás, akkor elfelejtheted az áldásomat rátok- mordult még fel a finn és eltűnt az edzőterem felé vezető folyosón.

-Hibáztam?- fordult felém Seb.

-Nem- simogattam meg a vállát. – Azt hiszem, megmentettél minket- öleltem meg.

***

Másnap délután mentem be a kórházba. Kimi délelőtt elköszönt a lányunktól, hiába akart maradni, szólította a munka. Otthon megnyugtatott, hogy nem kell aggódnom, Kaisa tényleg elkezdett beszélni és talán a hangulata is jobb egy fokkal. Ezért döntöttem úgy, hogy én inkább máskor megyek be, hiszen addig sem lesz egyedül.

Már majdnem a kórterem ajtaja előtt voltam, amikor ismerős hangok csapták meg a fülem. Tettem néhány lépést arra, amerre a beszélgetőket sejtettem. Ott láttam meg Sebastiant és Aki Hintsa-t, a McLaren korábbi csapatorvosát, aki az összes sportsérülést – és nem sportsérülést - kezelte Kiminél és a lányunknál.

-…De nem beszél!- hallottam meg a német dühös hangját.

-Nemrég voltam nála, hajlandó volt velem a kisasszony szót váltani- felelte az orvos.

-Onnan jövök- mutatott felém Seb. – Nem szólalt meg.

-Sebastian- tette a vállára a kezét a férfi. – Tegnap szinte zengett az emelet magától- jegyezte meg elnézően. – Maga volt, aki a kislánnyal megérttette, hogy semmi haszna nincs abból, ha némasággal tiltakozik a megváltoztathatatlan ellen. Maga döbbentette rá, hogy mi is a gyógyulás helyes útja. Maga szerint egy önfejű tinédzser kivel nem beszél?

Nem vártam meg Seb válaszát, hanem bementem Kaisához. Az ágyon feküdt, az egyik lába felpolcolva, a keze kötésben, a fején is kötés, míg az arcát ezernyi apró vágás gyógyuló nyoma fedte. Éppen valami magazint lapozgatott unottan. Felemelte a fejét és az újságot arrébb is dobta, amikor meglátott.

-Anya!- ejtette ki a nevem, amitől könnyek szöktek a szemembe.

-Soha többé ne legyél ennyire önfejű és makacs- siettem oda hozzá, hogy utána magamhoz ölelhessem.

-Sajnálom- sütötte le a szemeit. – Nagyon mérges vagy?

-Nem- simítottam végig az arcán. – Csak aggódtam érted. Mind nagyon aggódtunk.

-Nem mind- rázta meg a fejét.

-Ő is nagyon aggódott- ültem le az ágy szélére. – Éppen kiborulva faggatja Akit, hogy mi az, hogy beszélsz, mikor nem szólalsz meg előtte.

-Anyu, ő tegnap ordibált velem- háborodott fel és az ajtó felé bökött.

-És ha nem teszi meg, meddig nem szólsz még?- faggattam szelíden. Válasz nem érkezett. – Na látod- somolyogtam, amikor csak csendben bámult engem.

-Mi lesz, ha máskor is így szól hozzám?- pislogott fel rám a szempillái alól.

-Akkor erős leszel és visszavágsz- simítottam végig az arcán. – Apád, amikor összejött Jennivel, néha nem látott, nem hallott… Kicsit elhanyagolt minket. Volt néhány vitánk. Az elején összetörtem, de be kellett látnom, hogy csak akkor változik bármi is, ha képes vagyok ugyanazzal a hévvel ellenszegülni. Megértette, hogy mit tett, hogy miben változott és minden visszatért a normál kerékvágásba.

-Azért egy darabig nem akarok vele beszélni…- fonta maga elé a nem gipszelt karját.

-Ahogy gondolod- hagytam rá. – De azért hagyd, hogy ő próbálkozzon- kértem. – És ne kínozd túl sokáig.

***

(Kimi szemszög)

Két hét volt még a szezonkezdetig és nem akartam, hogy a napok elteljenek. Nem akartam úgy menni bárhova, hogy a feleségemet – aki ikerterhes – és a beteg lányomat magára hagyom. Így is túl sokat voltam távol a hülye tesztek miatt. Komolyan megfordult a fejemben, hogy mindent magam mögött hagyok, de hamarabb jöttek rá, minthogy kivitelezhettem volna a tervemet.

Este, a gyógytorna után még vittem néhány gyümölcsöt Kaisának a kórházba. Már nem volt annyira zabos senkire, mindenkivel beszélt, de azt vettem észre, hogy a kölyökkel nem felhőtlen a viszonyuk. A lányom türelmetlen, nyűgös, hirtelen haragú lett. Néha nehéz volt nekünk is kezelni, de igyekeztünk. És a németnek még ezerszer több türelemre volt szüksége.

Otthon Mila a nappaliban volt és fagyit kanalazott. Odatelepedtem mellé, az ölelésembe húztam és csak simogattam. Szerettem érezni, ahogy a két kicsi mocorgott a pocakjában. Csodának tartottam őket, méghozzá olyannak, ami talán kárpótol minket a rengeteg elszenvedett rosszért. Azért, amit átéltünk, amin együtt keresztül mentünk.

-Nemsokára velünk lesznek- szólalt meg szerelmem. – És még nevük sincs.

-Ráérünk a nevekkel- nyomtam egy csókot az arcára.

-Nem- tiltakozott. – Hamarabb akarom tudni a nevüket, minthogy a kezembe vehetném őket. Kaisa neve is olyan hamar meglett.

-Akkor gondolkozunk rajtuk a napokban, jó?- húztam még közelebb. – De most más terveim vannak veled.

Felkeltem mögüle és a karjaimba kaptam. Hiába volt várandós, hiába volt 2 baba a pocakjába, alig néhány kilót szedett fel. Még mindig pehelysúlyúnak éreztem. Elindultam vele a földszinti háló felé. Valójában egy vendégszoba volt, de ide költöztünk le néhány napja, hogy ne kelljen lépcsőznie. Nem akartam esélyt sem adni arra, hogy baja eshessen.

Végigfektettem a puha párnák között, kényeztetni akartam. Alig hagytunk egymásra időt, mióta bajaink voltak és hiányzott a Nő. Az, akit feleségül vettem, aki a gyerekeimet hordja a szívem alatt, aki már megajándékozott egy hercegnővel. Megérdemelte, hogy a középpontban legyen, az én életem középpontjában.

***

Reggel, amikor felébredtem, már nem volt mellettem. Magamra kaptam egy alsót és egy pólót, majd elindultam a keresésére. Nem tévedtem, a konyhában találtam rá, éppen szendvicseket gyártott. Mögé lopakodtam és szorosan magamhoz öleltem.

-Megijesztettél- fordult felém és a vajazó késsel mutogatott.

-Nem akartalak- csókoltam meg engesztelésül. – Nem feküdtél mellettem.

-Aki hívott. Délután hazahozhatjuk a lányunkat- közölte velem.

-El sem hiszem- sóhajtottam fel, miközben leültem. – Bírni fogod egyedül, ha nem leszünk itthon?

-Valahogyan megoldjuk- pillantott rám. – És Paula is megígérte, hogy jön. Azt hiszem, már holnap.

-És nekem anya ezt miért is nem említette?- húztam fel a szemöldököm.

-Mert alig pár perce raktam le a telefont?- kérdezett vissza.

-Nyugodtabb leszek, ha itt lesztek egymásnak- biccentettem.

Egészen délutánig ketten voltunk, együtt töltöttük a napot, igyekeztünk felkészülni Kaisa hazaérkezésére. Kialakítottuk a szobáját a földszinti vendégszobában, elrendeztük a dolgait, Mila a kedvenceit főzte neki. Én mentem érte a kórházba. Minden papírt aláírtam, megbeszéltem Akival, hogy mikor milyen vizsgálatokra és rehabilitációra kell majd járnia a lányunknak, majd elindultam a kórterem felé.

A dolgai össze voltak pakolva, de továbbra is némán duzzogott. Valószínűleg ez Sebastiannak szólt, aki rendületlenül jelen volt az életében. Nem vettem figyelembe a makacs hercegnőmet, a némettel beszélgetve és az ő segítségét kérve jutottunk el a kocsihoz és indultunk el haza. Kaisa hisztis királylánnyá vált, de igyekeztem úgy tenni, mintha minden normális lenne.

***

(Mila szemszög)

Némi házilag sütött csokis sütivel és üdítővel szerelkeztem fel a konyhában, hogy köszöntsem itthon a lányomat. A kis tálcámmal indultam el a földszinti szoba felé. Mosolyogtam abban a tudatban, hogy itthon van, velünk van, végre elkezdheti az érdemleges gyógyulást. Kicsi nyugodtabb voltam, mint hetekkel korábban.

Az ajtó résnyire nyitva volt, de ha csukva lett volna, akkor is hallottam volna mindent. Megtorpantam és nem mentem tovább. Nem akartam belecsöppenni egy vitába, ahol nem tudok nyugodt szívvel igazat adni egyik félnek sem. Jelenleg ez volt a helyzet, hiszen Kaisa folyton felfújt minden dolgot az elmúlt napokban.

-…Nem mondhatsz nekem ilyet!- pörölt a lányom.

-Nem megbántani akartalak…- felelte a német.

-Dehogynem! Folyton csak piszkálsz minden hülyeséggel!

-Kaisa, ez nem így van! Szeretlek!- folytatta Seb.

-Nem!- csattant a dühös kamaszhang. – Hagyjál engem békén!

-Mi?- hökkent meg Sebastian és vele egyszerre én is.

-Nem akarom, hogy itt legyél. Ne gyere ide! Nincs rád szükségem!- hangzott a dühös ítélet.

-Én…- nyögött fel a férfi. Nem láttam, mi történik, de el tudtam képzelni. – Remélem, nagyon boldog leszel! Habár most nem hiszed el, én tényleg őszintén szeretlek és ez nem fog elmúlni az egyik napról a másikra. Viszlát, drága!

A kezemben tartott tálcán összekoccantak az üdítős poharak. Teljesen megdöbbentem a történteken. Szoborként állva meredtem a szobából kilépő, meggyötört arcú Sebastianra. A fiatal, mindig mosolygós, életvidám arc most egy megviselt embert mutatott. A szemei szomorú fénye a szívem mélyére hatolt és nem akartam hagyni, hogy így távozzon.

Bánatos mosollyal vette el tőlem az elkészített finomságot és indult vissza a nappali felé. Valószínűleg láthatta rajtam, hogy képtelen leszek így bemenni a lányomhoz és mondani bármi okosat. Letette a kis kávézóasztalra a tálcát, majd megállt velem szemben. Mondani akartam valamit, ami megnyugtatja, ami biztatja, de nem jöttek a szavak.

-Veletek meg mi történt?- jelent meg Kimi.

-Szakítottak- nyögtem ki nagy nehezen.

-Mert…?- nézett barátjára férjem.

-Ahogy otthagytál minket kettesben, megkérdeztem, hogy vihetek-e neki valamit, segíthetek-e valamiben. Rám förmedt, hogy hagyjam már békén. Annyit mondtam, hogy velem nyugodtan beszélhet így, de végig kellene gondolnia, hogy ez a modor hová fog vezetni nálatok- túrt a hajába Seb idegesen. – Teljesen kiakadt… Nem hiszi el, hogy szeretem és azt akarja, hogy hagyjam békén.

-Ez a lány- hunyta be a szemét Kims, miközben megállt mellettem.

-Mit csinálsz most?- néztem fel barátunkra.

-Megyek a csapathoz- sóhajtott fel.

-De a teszt még nem kezdődik- jegyeztem meg.

-Dolgozok bármin, amin tudok- felelte. – Megpróbálok nem gondolni arra, ami történt. Megpróbálom valahogy elfelejteni, hogy mennyire hiányzik.

-Vissza akar majd kapni, ebben biztos vagyok- léptem oda hozzá és megöleltem.

-De nehogy azonnal megadd magad!- vágta rá Kimi. Meglepetten néztünk rá. – Már nem gyerek. Rá kell döbbennie, hogy egy ilyen döntésnek mekkora a súlya.

-Vigyázzatok rá nagyon!- kérte még Sebastian, majd távozott.

Újra összeszedtem a tálcát, az egyik poharat kinn hagytam és elindultam Kaisa szobájába. Az ágyon ücsörgött, valamilyen könyvet lapozgatott, mikor beléptem. Az arcán nem volt egy csepp könny sem, dühösen bámult maga elé, sértett kislányként. Letettem a sütit mellé, majd leültem az ágyra. Felnézett rám és várta, hogy mondjak valamit.

-Biztos vagy abban, hogy ez jó lesz így?- simítottam végig az arcán.

-Igen- felelte eltökélten, de a szeme mást sugallt. Tudtam, itt még sok könnycsepp fog egy arcon lecsordulni, mire minden újra visszaáll a normális kerékvágásba.

Love from the past

Sziasztok! Itt is a folytatás! Nem lett olyan hosszú, mint terveztem, de itt kellett elvágni, hogy legyen izgalom. Jól érzitek, hamarosan vége a történetnek, de ez az esemény azért tartogat magában pár lehetőséget.Ígérni nem ígérek a következővel kapcsolatban, amint lesz időm és energiám, hozom! Jó olvasást!

44. rész

(Mila szemszöge)

A karácsony és a szilveszter egyfajta álomvilág volt számomra. A családunkkal lehettünk, mindenki mosolygott, boldog volt, szinte minden tökéletessé vált. Talán néha már túlságosan tökéletessé, de nem tudtam betelni a dolgokkal és nem is akartam. Ismertem az életet, tudtam, semmi nem tart örökké, ezért ki akartam élvezni minden pillanatot.

Kaisa szinte repkedett, mióta Kimi tudta a legnagyobb titkát. A fadíszítés közben persze volt egy nagy beszélgetés, tisztáztak néhány dolgot a kapcsolatról, de nem szóltunk bele a lányunk szerelmi életébe. Mindösszesen azt szerettük volna, ha nem követ el hibákat, mint mi magunk gyerekfejjel. Hiába tudtam, hogy ő nem tekint hibának dolgokat, amit akkor megtettünk, de tudtam, hogy mik a következményei például egy korai terhességnek. Valamint azt is, hogy Sebastiant mennyire megviselné, ha ő „rontana el mindent”.

Az újévet hetesben töltöttük és köszöntöttük. A mi házunkban volt a nyugodt szilveszter. Kimi nélkülem nem akart elmenni sehová bulizni, így eldöntöttük, hogy életünkben először vállaljuk a felvigyázó szerepét. Paulát elhozta hozzánk, továbbá a keresztfiaink is velünk voltak, hogy Kriisti és Rami elmehessen kicsit kikapcsolódni. És persze a pocakomban a babáink is ünnepeltek – már érezni lehetett a mocorgásukat.

Süteményt sütöttünk, társasjátékokat játszottunk – a három fiú persze életre-halálra, koktélokat kevertünk a srácoknak, hogy felnőttes dolgot is csináljunk (természetesen alkohol nélkül gyümölcslevekből és szirupokból). Éjfélkor az udvarról néztük a tűzijátékot kölyökpezsgővel koccintva és valamikor 1 óra közül kerültünk ágyba, ahol kettesben töltött gyönyörű pillanatokat éltünk át.

Kaisa Sebastiannal töltötte az idejét Németországban a Vettel családdal. Nagyon féltek mindketten, hogy mit is fognak szólni a kapcsolatukhoz. Ahogy sejtettük, nem volt túl egyszerű elfogadtatni a szülőkkel, de szerencsére nem zárkóztak el teljesen attól, hogy megismerjék a lányunkat és a két fiatal bevallása szerint a helyzet napról napra javult és lett a hangulat egyre családiasabb.

Azt hiszem, nekünk azért volt könnyebb a dolog, mert mi is elkövettük a saját hibáinkat tizenévesen. Nekem elég zűrös volt a fiatalkorom, amíg Kimi mellett le nem nyugodtam. Utána pedig közösen vágtunk bele abba a dologba, amit családnak neveznek, ahol gyerek fejjel kellett megkomolyodnunk és felelős szülőkké válnunk. Talán az nyugtatta mindkettőnk lelkét, hogy egy olyan férfi volt a lányunk mellett, aki felfogta a felelősségét.

***

(Kaisa szemszöge)

A január első hete gyorsan eltelt és már csak azon kaptam magam, hogy újra otthon vagyok és tanulok, mert a nyakamon a vizsgáim. Reggeltől estig a füzeteket bújtam, aminek több oka is volt. Egyrészt nem akartam szégyent hozni a szüleimre, meg akartam nekik mutatni, hogy lehet bennem bízni és kiérdemeltem azt, hogy magántanulói státuszba tegyenek. Másrészt pedig elviselhetőbb volt Seb hiánya, amíg eltereltem a figyelmem. Így is segített, hogy Basi, az egyre nagyobb cicám emlékeztetett rá.

Végül 4,3-as átlaggal zártam a félévet, aminek nagyon örültem. Úgy éreztem, hogy mindent megtettem a siker érdekében és tényleg nem tudtam volna többet összehozni a tudásomból. Szerencsére a szüleim is így látták a dolgokat, meg voltak velem elégedve. Így semmi akadálya nem maradt, hogy elmenjek a fotózásra, amit még korábban sikerült lebeszélni.

Nagyon élveztem a dolgot, remek ruhákat kaptam és egy profi csapat foglalkozott velem. Amikor rápillantottam a végső képekre, el sem akartam hinni, hogy tényleg én vagyok rajtuk. Egy felnőtt nő nézett velem szembe, aki valamilyen szinten hasonlított rám. Sehol nem volt a mindennapi, felkötött hajú, sminket nem használó, kicsit sportos lány.

Apának és Sebnek e-mailben továbbítottam a képeket, mert mindketten Angliában voltak. Apu üléspróbán, Basi fejleszteni és szimulátorozni. A nyakunkon voltak a tesztek, az új autók bemutatói, így egyre kevesebbet láttuk őket. Majd amint elküldtem a képeket, anya is leült mellém és együtt kielemeztük a képeket.

-Kész nő lettél- nézett rám nagy mosollyal.

-Igyekszem- sandítottam rá.

-El kell fogadnom, hogy ideje lesz a kicsi babámat elengedni- simított végig az arcomon.

-Lesz két kicsi babád, aki pótol engem- fordultam felé.

-Nem, nem- rázta a fejét. – Egyikük sem tud a helyedbe lépni. Csak annyi történhet meg, hogy melléd lépnek. Amúgy nézegettem a képeidet kicsi korodból és ezt találtam- nyújtotta át nekem.

Felnevettem, mikor megláttam önmagam egy nyári képen olyan 2 éves forma körül. Anyu szerint már akkor volt egyéniségem, ő imádta ezt a képet rólam. És addig hadakozott velem, amíg beleegyeztem, hogy kirakhatja. Csak Sebastian meg ne lássa, mert soha nem mosom le magamról a dolgot!

***

A tesztekre nem mentem, felkészülési időszak volt és úgy döntöttem, hogy rám férne némi igen komoly edzés a csapattal. Állandó délelőtti konditermi alapozásokon és délutáni maratoni úszásokból állt minden napom. Anyát elküldtem apával, hogy még most legyen vele, amíg utazhat és a babák nem születtek meg.

Remek helyem volt a nagyinál, aki elkényeztetett. Szerettem nála lenni, bár nagyapa nagyon hiányzott. De tudtam, hogy ez az érzés sosem fog megszűnni, ezért igyekeztem eltemetni magamban és elterelni a nagyi figyelmét is, amikor csak lehetett. És ketten együtt olyan ötletekkel álltunk elő, amitől égnek fog állni a családunk haja.

Reggelente Hanna-Maria vett fel és vitt edzésekre, amiket már csak másodedzőként irányított a baba miatt. Azt hiszem, hogy nem fogjuk győzni pelenkával a családban, annyi picúr lesz egyszerre. De nem lesz gond legalább a játszópajtások terén, mint nálam, akinek kevés barátja volt, mivel nem voltak velem egykorú gyerekek a családban a születésemkor.

Szerettem vele edzeni, ő pontosan tudta, hogy mire is van szükségem ahhoz, hogy tökéletes formába kerüljek. Az úszás volt az életem és bár anya féltett az élsporttól, nem szólt bele a dologba és hagyta, hogy azt tegyem, amit szeretek. Én pedig vízi lánynak születtem, a vízben éreztem magam szabadnak és függetlennek.

***

(Kimi szemszög)

Utolsó nap volt a teszten, aminek örültem. Nem azzal volt a bajom, hogy autóba kell ülni vagy dolgozni kell. Sokkal inkább az volt a bajom, hogy az időmet nem tölthetem Milával most, amíg megtehetem. Így is elgondolkoztam, hogy biztos folytatnom kell-e a versenyzést most, hogy még két baba csatlakozik a családunkhoz. Sokszor éreztem, hogy ideje lenne inkább apaként szerepelnem az életben.

Ebédszünet előtt fél órával szálltam ki az autóból. A srácokkal megbeszéltünk néhány módosítást, majd úgy döntöttem, délutánig kibírják nélkülem. Markkal elmentünk ebédért, majd visszavonultam az öltözőnek kialakított részbe. Nyugalom volt, nem zavartak. Kicsit jól esett megpihenni. Már csak a családom hiányzott a teljes békéhez.

-Ki keres ilyenkor?- kérdeztem Markot, mikor megszólalt a telefonja.

-Mila…- mondta és egyből felém nyújtotta a készüléket.

-Kicsim? Minden rendben?- vettem fel aggódva.

-Haza kell jönnötök…- rebegte alig hallhatóan.

-Jól vagy? A babák? Mi történt?- hadartam azonnal.

-Nem…- suttogta és zokogássá torzult a hangja.

-Kisfiam, nagy a baj- szólalt meg anya, aki valószínűleg átvette a telefont a feleségemtől.

-Anya, mondj már valamit!- szólítottam fel talán kicsit erélyesebben, mint kellett volna.

-Kaisa kórházban van- mondta és éreztem, ahogy a vér még sebesebben száguld az ereimben. – Az uszodában történt baleset, az öltözőben egy egész falszerkezet dőlt össze, több lány is benn volt éppen. Alig tudták őket kiszedni a romok alól…

-Anya, hol a lányom? Mi van vele?- hadartam, és közben már a ruháimat dobáltam be a táskámba.

-Műtik. Mindent megtesznek érte… Jönnötök kell!- szólt kissé már hisztérikus hangon.

-Nagyon vigyázzatok magatokra! Rohanok!- mondtam neki és megszakítottam a hívást.

Mark nem kérdezett, megértette, hogy mennünk kell. A csapatnak csak annyit mondtam, hogy családi vészhelyzet, ne haragudjanak, mennem kell. Mivel sokuknak voltak gyerekei, értették, hogy nem maradok. Már a kocsiban voltam, amikor eszembe jutott, hogy Sebastian valószínűleg semmit nem tud. Odaadtam az edzőmnek a telefont, hogy küldjön a németnek egy üzenetet, egy óra múlva legyen a reptéren, mert jönnie kell.

Bármennyire nem rajongtam azért, hogy a lányom egy nála 10 évvel idősebb férfivel jár, tudtam, milyen, amikor az ember nem tud a szerelme mellett lenni. Milana mellett átéltem, milyen, amikor nem lehetsz vele, hogy könnyítsd a szenvedésén. A lányom ezt nem élhette át, és ha én tehettem azért, hogy mindez máshogyan legyen, akkor ez volt a minimum, ami a kötelességem az apjaként.

***

(Mila szemszöge)

A tudat, hogy a lányom életveszélyben van, teljesen megőrjített. Nem tudtam magammal mit kezdeni, segíteni akartam rajta bármi áron. Még mindig a fülemben csengett a húgom hisztérikus hangja, amivel közölte, hogy mi is történt az uszodában. Csak a szerencsének köszönhettük, hogy nem kell érte is aggódnunk.

A kórházi folyosó rideg és barátságtalan volt. A falak nagyjából egy méter magasságig zöld csempével kirakva, majd felette fehérre meszelve. A padló hófehér járólapokból állt, minden lépés visszhangzott a nagy csendben. Két oldalon műanyagszékek voltak kihelyezve a látogatók számára, a fejünk fölött a neoncövek néha meg-megvillantak. A folyosó végén pedig a hatalmas kétszárnyú ajtó, ami a műtőkhöz vezető utat zárta el. Mindez steril szaggal körbevéve, amitől az ember gyomra felfordul.

Paula mellettem ült és igyekezett nyugtatni. Több mint 3 órája semmi hírünk nem volt a lányomról. A pánik hullámokban uralkodott el rajtam, nem tudtam uralni a saját testemet. Anya voltam, aki saját magát soha nem helyezte előtérbe. Az akaratom pedig nem volt elég erős, hogy egyensúlyt tudjak teremteni magamban a meg nem született ikreim és a veszélyben lévő lányom között. Kaisa volt most előtérben.

-Mimi- hallottam meg egy vágyott hangot. – Mimi, itt vagyok!- éreztem meg az óvatos simogatást.

Kinyitottam a szemeimet, valószínűleg elszunnyadtam a várakozásban. A terhességemnek köszönhetően sokkal fáradékonyabb voltam és a stresszhelyzet sem segített. Ahogy oldalra fordítottam a fejem, láttam Kimit, akinek a kinti hidegtől még piros volt az arca. Velem szemben pedig ott állt egy halálsápadt német is.

-Nem tudunk semmit órák óta- bújtam bele férjem ölelésébe. – Semmit- suttogtam és a könnyeim potyogni kezdtek.

-Nyugodj meg, kicsim!- simogatta a fejem. – Rendben lesz minden- nyugtatott. – Amint szállítható állapotba kerül, visszük Svájcba.

-Svájcba?- néztem fel és úgy tűnt, Sebastiant is meglepte ez a hír.

-Beszéltem Akival, a magánklinikáján fogja kezelni a lányunkat- felelte Kimi. – Nem hagyom, hogy a szemünk fénye ne a legjobb kezekben legyen. Benne bízhatunk, te is tudod.

-Tudom- érintettem meg a csuklóján a heget, amit szintén a finn orvos műtött, akit a McLaren-es időkből jól ismertünk.

-Akkor a kölyök is mellette lehet- bökött a németre. – Tudod, hogy szüksége lesz rá.

-Ott leszek- szólalt meg érkezésük óta először Seb. – Persze, csak ha engeditek.

-Miért ne engednénk?- pillantottam fel rá. – Kelleni fog neki a támasz. Kelleni fogunk mindannyian.

-Még mindig semmi- lépett elénk Paula. Fel sem tűnt, hogy elment. – A nővér azt mondta, hogy még mindig a műtőben vannak, nem mondhat semmit.

-Nem hiszem el- morrant fel Kimi. – Tudni akarom, hogy mi van vele, az én vérem!

Ezzel a lendülettel felpattant mellőlem és elrohant a nővérpult felé. Csak néztem utána és reméltem, hogy valóban megtud néhány dolgot, ami könnyít a lelkünkön a lányunkkal kapcsolatban.