Love from the past

48. rész

„2013. március 18., hétfő

Most, hogy mindenki alszik a hazafelé tartó repülőn, le tudom írni az előző éjjel pillanatait. Mondjuk, nem csodálom, hogy kidőltek. Apu ünnepelt rendesen, Sebnek meg hosszú volt az éjszakája velem. Ami életem egyik legcikibb, mégis legszebb éjjele volt.

Valamikor fél 1 után jöttünk el a buliból. Apu és Sebastian mellett én is bemehettem. Ők ittak, én nem részben a gyógyszereim miatt, részben azért, mert nem nagyon próbáltam még az alkoholt. Sportolóként soha nem jutottam igazán olyan helyzetbe, hogy igazán akartam volna inni.

Seb csak annyi alkoholt fogyasztott, hogy kicsit többet mosolygott, de nagyon vigyázott rám - szerintem apu megbízásából is részben. Így is meglepett, hogy nem kellett elpakolnom abból a szobából, tehát az egész hétvégét együtt töltöttük.

-Azért jól érezted magad?- kérdezte Seb, amikor becsukta utánam az ajtót.

-Még kissé rosszul viselem az ilyen cipőt- emeltem mega magas talpú szandálomat. - De egy zuhany szerintem segít.

-Addig én elpakolom a dolgaim- kaptam egy csókot.

Tény, hogy ő még kissé szét volt pakolva, míg az én dolgaim rendszerezett módon hevertek a táskámban. Összeszedtem a zuhanyozáshoz szükséges dolgaimat és elvonultam. A meleg víz megnyugtatott és kissé el is álmosított. A hajamat felkötöttem, belebújtam a rövidnadrágomba és a pólóba, amit még a születésnapomkor vettem kölcsön Sebtől és tisztán, jó illatúan csoszogtam ki a hálóba.

-Hmmm- futottam bele Basi karjaiba. - Imádom ezt a barackillatot.

-Én is kedvelem- jegyeztem meg, mialatt kényelmesen bújtam a karjaiba.

-Gyere- kapott fel és fektetett az ágyra. - Azt hiszem, ezt megengeded nekem- mosolygott rám, majd a kezébe vette a lábam és masszírozni kezdte.

Teljesen ellazultam, megmentő volt a masszázs, amit kaptam. Sajogtak a lábaim, régen terheltem ennyire a lábaimat, nagyon jól esett minden mozdulata. Lehunytam a szemeimet és élveztem a dolgot. A görcs kezdett szépen eltűnni a lábaimból.

-Jobb?- feküdt mellém nagyjából negyed óra múlva.

-Újra használhatónak érzem a lábaim- fordultam felé.

Csak néztük egymást. A keze a derekamra siklott, éreztem, ahogy a tenyere égeti a bőröm a pólón keresztül is. Még közelebb csúsztam hozzá. Szinte teljesen összesimultunk. Óvatosan megcirógattam a nyakát, amire egy mosoly volt a válasz. Végigsimított az arcomon és megcsókolt. De ez nem egy olyan kis apró csók volt, mint a korábbiak. Nem álltunk meg néhány ölelés és csók után. Nem hagytam.

Igyekeztem teljesen hozzá préselni magam, amennyire csak lehetséges. A kezeim először csak a póló felett, majd már alatta simítottak végig újra és újra a hátizmain. Az ő kezei csak lassan mozdultak meg, sokáig csak a derekamon pihent, majd onnan a csípőmre, a fenekemre, a combomra kalandozott. Halkan felnyögtem, amikor kissé belemarkolt a fenekembe.

Szinte végig én voltam a kezdeményező. Egyre többet akartam. A kezem a mellkasára, majd a hasára tévedt, az ujjaim és a tenyerem alatt éreztem, ahogy az izmai összehúzódnak. Nem mertem kinyitni a szemem, fogalmam sem volt, hogy ő engem néz vagy ő is csak élvezi, ami történik közöttünk. Hangosan kalapáló szívvel döntöttem el, hogy ideje még tovább lépni.

Remegett a kezem, amikor becsúsztattam a kezem a nadrágja alá. A pólóm alatt az oldalamon fekvő keze azonnal megdermedt. Nem hagytam, hogy abbahagyja a csókokat, azokból merítettem erőt mindenhez, amit tenni akartam. Mert némi bátorsággyűjtés után az alsónadrágja alá bújtattam a kezem és megérintettem a férfiasságát.

-Kaisa!- szakadt el tőlem Seb és szinte kirántotta a kezem a nadrágjából. - Elég volt!

-Nem akarsz?- suttogtam magam elé és lassan kinyitottam a szemem.

-Te nem akarod ezt- jelentette ki és hátrébb csúszott.

-De… én… én igen…- rebegtem magam elé.

-Nem- nyúlt óvatosan felém és felültetett. - Nézz rám!- emelte meg a fejem. - Nem fogok azért lefeküdni veled, mert Hanna miatt valahol belül egy kényszert érzel arra, hogy felnőtt nőként viselkedj. Még nem vagy készen.

-De, készen állok!- jelentettem ki, mialatt a görcsösség, amit eddig észre sem vettem, megszűnt.

-Nem, kicsim- kelt fel az ágyról. - Ez egy fontos dolog. Azt akarom, hogy pozitív emlékeid legyenek arról, ami közöttünk történt. Túl sokan kapkodják el. Én is elkapkodtam tinédzserként. Neked ezt nem fogom hagyni- guggolt le az ágy mellé. - Akarlak, kívánlak, érezhetted- nézett a szemembe, mire fülig pirultam. - De kivárom, hogy ne csak a tested, hanem a lelked is készen legyen minderre.

Fogalmam sem volt, mit is válaszolhatnék. Hiszen én azt hittem magamról, tényleg készen vagyok arra, amire készülök. Amíg nem mondta ki, nem vettem észre, hogy a lelkem mélyén hatalmas harcot vívott az eszem a szívemmel. Az, hogy még az úszás miatt elkezdtem szedni a fogamzásgátlót korábban, nem jelenti, hogy egyből érett lettem a szexhez. Seb ezt mérte fel. És mindezzel megmentett attól, hogy olyan hibát kövessek el, ami talán a kapcsolatunkba is kerülhetett volna.”

***

(Sebastian szemszöge)

Bahrain után éjszaka értünk haza és Kaisa nálam maradt. Négy futamon voltunk túl, ebből kettőt nyertem meg, köztük az utolsót is. Kimi ment haza, Mila a 8. hónapban tartott, bármelyik pillanatban megérkezhettek az ikrek. Csak reméltük, hogy minden rendben lesz, ezért mindenki igyekezett figyelni a kismamát, hogy betartson minden orvosi utasítást.

Korán felébredtem. Éjjel 2 után értünk haza, én mégis ébren voltam már reggel fél 8-kor. Valamiért kiment az álom a szememből. Ültem az ágyon és néztem a mellettem fekvő lányt. Ausztrália után csak most, Bahrain-ben volt megint kinn velünk. Igyekezett pótolni a suliban, haladni, a futam előtt fejezte be a vizsgáit, amik nagyon is jól sikerültek. Büszke voltam rá, tudtam, hogy mennyire nehezen küzdött meg azzal, hogy nem úszhat versenyszerűen többé.

Azokban a pillanatokban, amikor mellettem feküdt ilyen ártatlanul, mindig úgy éreztem, hogy helyesen cselekedtem, amikor nemet mondtam arra, hogy lefeküdjek vele Melbourne-ben. Persze, a dolog nem maradt annyiban, Kaisa rengeteget próbálkozott. Minden alkalommal kicsit tovább jutottunk, kicsit közelebb ahhoz, hogy megtörténjenek a dolgok. Mégis, féltem, hogy bántanám, hogy fájdalmat okozok neki, hogy vége lenne, ha teljesen megkapom őt.

Nagyjából egy órát elmélkedtem mellette ülve, figyelve a rezdüléseit, amikor felkeltem és eldöntöttem, hogy lemegyek az edzőterembe. Készítettem magamnak egy gyümölcsturmixot és azzal együtt vonultam le a gépek közé. A fülembe dugtam a fülhallgatót és a futáshoz összeállított zenemixet indítottam el. Beprogramoztam a futógépet és igyekeztem levezetni az energiáimat, amelyeket az emésztett fel, hogy távol tartsam magam Kaisától.

Futottam, súlyzóztam, majd az evezőpadra ültem át. Nem néztem az órára, csak ki akartam hajtani magam minél jobban. Férfi voltam és nem tagadtam meg, hogy mint nő, kívánom a barátnőmet, napról napra egyre jobban.

-Nem kellene szusszannod?- vette ki a fülemből a fülest szerelmem.

-Szia!- mosolyogtam fel rá. - Csinos vagy- dicsértem meg. Egy hosszú, csíkos ruhában állt előttem.

-Mióta vagy ébren?- nyújtott felém egy törölközőt és egy ásványvizet.

-Korán ébredtem- töröltem meg az arcom. - Köszi! Amúgy nem akartalak felébreszteni.

-Mint látod, nem sikerült- ereszkedett le mellém. - Fél 11 van.

-Oh- lepődtem meg.

-Menj, zuhanyozz le!- ölelte át a nyakam. - Utána csinálunk valami ebédet, jó?

-Rendben- húztam magamhoz és megcsókoltam.

Együtt mentünk a nappaliba, majd én a szobám felé vettem az irányt. Gyorsan ledobáltam a cuccaimat, majd beálltam a forró zuhany alá. A sugár felé fordítottam az arcom, és élveztem, ahogy az apró vízcseppek ezrei záporoznak rám. Minden eltelt perc után egyre inkább éreztem, hogy mennyire elfáradtam, mindez azonban jóleső fáradtság volt. Hirtelen ugrottam meg, amikor megéreztem a puha ujjakat a mellkasomon.

-Kaisa!- nyögtem fel ijedtem. - Kérlek, menj ki!- szűrtem ki a fogaim között az önmegtartóztatásom utolsó szálaiba kapaszkodva.

-Nem- kaptam a pimasz feleletet.

-Kaisa!- fordultam felé.

-Pofa be és csókolj!- rántott magához teljesen és az ajkai máris megtalálták a számat.

Az egész egy pillanat volt. A selymes bőr hozzásimult az enyémhez. Először láttam és éreztem őt teljesen meztelenül. Először volt, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Talán nem is akartam mást, csak őt.

***

(Kaisa szemszöge)

Délután 3 elmúlt, amikor megjelentünk otthon. Igyekeztem minden egyes porcikámmal, hogy ne vigyorogjak állandóan, de nem volt egyszerű rejtegetni a boldogságomat. Szárnyaltam testileg és lelkileg is. Persze, az élményeim nem voltak a regények és filmek idilli képeihez hasonlóak abból a szempontból, hogy bár tökéletes pillanatokat töltöttünk együtt, a fájdalom elkerülhetetlen dolog volt. Azonban az a néhány pillanat mintha nem is létezett volna.

-Mit mondasz, ha megkérdezik, mitől ragadt a mosoly az arcodra?- karolt át Seb.

-Attól, hogy te nyertél, apa is a dobogón állt, itthon vagyok és heteken belül nagy és okos nővér lehetek- soroltam az érveimet. - Csak boldog vagyok.

-Ezt örömmel hallom- nyomott egy csókot a fülem mögé. Már nyúltam az ajtó kilincséért, amikor az kitárult előttem. - Nagyi?

-Jönnek a testvéreid- mondta egyszerre idegesen és izgatottan.

-Mi? Most?- kerekedtek el a szemeim.

-Kimi, siess!- hallottam meg anya hangját, majd a következő pillanatban láttam is őket. Apu hozta kifelé anyát a házból a karjaiban.

-Kaisa, fejezd be a csomagolást, utána gyertek!- szólt nekem apu útközben, míg anyu meg sem tudott szólalni.

Beviharzottam a házba, egyenesen a szüleim hálójába. Valószínűleg pont a dolgaikat csomagolták a kicsiknek, azt a csomagot, amit a kórházba akartak vinni. Fogtam a bőröndöt és tovább rendezgettem az ágyon heverő és félig benne lévő holmikat.

-Nincs még korán?- hallottam meg Sebet.

-Nem tudom, azt hiszem, már nincs- álltam meg egy pillanatra. - Úgy rémlik, anya azt mondta, hogy ilyenkor már nem lesz gond, ha megszületnek. Plusz lehetett számítani arra, hogy előbb jönnek.

-Legyünk pozitívak- lépett mellém Basi és segített a pakolásban. Mindösszesen fél óra kellett, hogy készen legyünk.

-Várj!- állítottam meg, amikor már kifelé tartottunk. - Az ajándékuk!

-Még meg sem születtek, te már elkényezteted őket- hallottam magam mögött a nevetését, mialatt a szobámba mentem. A két kicsi sapkával együtt siettem vissza és indulhattunk a kórházba.

***

(Kimi szemszöge)

Este 8 volt, amikor beléptem a kórterembe. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy öten vagyunk és mindenki egészséges. Antti és Anneli még inkubátorban voltak, tekintettel arra, hogy a 34. hétben születtek. Azon kívül, hogy mindketten alig voltak kicsit nehezebbek, mint 2 kg, minden teljesen rendben volt velük. És a mamával is.

-Szia!- simítottam végig Mila arcán, miután mellé ültem az ágyon.

-Szia!- mosolygott rám bágyadtan.

-Sajnálom- fogtam meg a kezét, hogy utána megcsókolhassam.

-Mit?- ráncolta a szemöldökét.

-Azt, hogy nem szülhetted meg őket természetes úton. Hogy nem lehettem veled- vallottam be. Fogalmam sem volt, mindez mennyire fogja megviselni.

-Így volt rendben- sóhajtott fel. - Nekik így volt a legjobb. Kaisával átélhettem, milyen is a szülés természetes szépsége. Azt hiszem, hogy nincs hiányérzetem. Talán csak te- mosolygott tovább.

-Olyan gyönyörűek- hajoltam oda hozzá és nyomtam egy csókot a homlokára. - Akárcsak a mamájuk.

-Nemsokára otthon lehetünk- sóhajtott fel. - Most csak arra vágyok. Most két és fél hétig itt leszel velünk te is.

-Nem akarok futamokra járni, mikor te itt vagy két pici babával, akiknek én vagyok az apja- vallottam be.

-De itt vagyok én is- szólt bele Kaisa. - Meg a nagyi. Anya egy pillanatig nem lesz egyedül, ezt megígérem neked.

-Látod? Néhány napot kibírunk, utána meg úgyis jöttök haza- kontrázott Mila azonnal.

-Van egy kis ajándék a testvéreimnek- szólt a lányunk. - Nem játékot hoztam nekik, valami olyat akartam, ami később is megmaradhat, ha elrakjátok- nyújtott felénk egy kis csomagot.

Elvettem és odaadtam Milának, aki kibontotta a kis meglepetést. Kaisa arcán láttam a hatalmas izgalmat, amit a véleményünk okozott. De hogyisne imádtuk volna? Hiszen két csodaszép sapka volt a két csodaszép babánknak a csodaszép nővérüktől. A tökéletes ajándék a tökéletes embertől.

Love from the past

47. rész

(Kaisa szemszöge)

Nagy levegőt vettem és fentebb csavartam a hangerőt a zenén. Azt reméltem, ha üvöltő zene mellett csinálom a kötelező gyakorlatokat, akkor a feszültség is távozik belőlem. Mert szét akartam esni darabokra az engem maró fájdalmas féltékenység minden apró szikrája miatt. Tenni nem tudtam semmit több ezer kilométer távolságból és ez volt a tényleg végzetes.

Brittától kaptam egy üzenetet, miszerint maga Hanna jelent meg Ausztráliában és levakarhatatlan. Beköltözött Sebastian szobájába, miután megtudta, hogy én nem vagyok ott és mindenhol úgy járkál, mintha valaki nagyon is jelentős személy lenne és követeli a jogait, mint pilótabarátnő. Ezzel szemben én Svájcban ültem és vártam a világvégét.

Csináltam a gyakorlatokat, amik segítettek a szervezetemnek, hogy újra 100%-os állapotba kerülhessek. Közben igyekeztem inkább az enyhe fájdalomra koncentrálni, hogy ne járjon tovább az agyam mindenféle idegesítő dolgon, amit nem akadályozhatok meg. Komolyan, olyan ötletek ezrei záporoztak a fejemben, ami minden épelméjű, szerelmes nőt kiborított volna.

-Mi a fene…?- fordultam meg, mikor a zene elhallgatott.

-Szabad megtudni, hogy minek köszönhetjük a töménytelen mennyiségű zúzós zenét?- pislogott rám anya. – Zeng a ház.

-Bocsánat- sütöttem le a szemem.

-Mi a baj? Mert az egy dolog, hogy zenét hallgatsz, amíg a gyógytornát végzed- simított végig az arcomon. – De nem így szoktad. Nem ilyen zenékkel és nem ezzel a hangerővel.

-Anya, ott van vele Hanna- hadartam kétségbeesetten. – Rámászik. Elcsábítja. Én meg nem vagyok ott. Ki sem békültünk igazán.

-Ha jól értem, mardos a féltékenység- állapította meg, mire bólintottam. – Miért nem mondtad?

-Mert te sem tudsz tenni ellene- sóhajtottam fel szomorúan.

-De, tudok- nevetett fel. – Rendelek neked jegyet Ausztráliába, amíg összepakolsz.

-Te most tényleg egyedül elengedsz oda?- döbbentem meg teljesen.

-Bármikor egy kanál vízben képes lettem volna megfojtani Jennit- nézett rám. – Néha apádat is. Volt, hogy eltiltottam tőled, mert a kedves felesége nem volt hajlandó normálisan viselkedni veled vagy a közeledben. Igazából csak nem akartam őket látni, de nem tudtam mit tenni azért, hogy eltűnjön. Te megteheted, hogy kihúzod magad és küzdesz.

-Pakolhatok?- pislogtam meglepetten, tele szeretettel iránta.

***

(Sebastian szemszöge)

Elegem volt, de nagyon. Meg fogok őrülni, ha ez a nő továbbra is a nyomomban lesz. Komolyan, így nem lehet élni. Hogy bírtam éveket vele élni? Nem hiszem el, hogy nem értette meg még mindig, hogy régen nem akarok tőle semmit. Nem ő kell nekem. Nem őt szeretem. Nem rá vágyom, de nagyon is. Nem ő az, akivel kicsit még mindig össze vagyok veszve, mégis eladnám a lelkem azért is, hogy veszekedjen velem.

-Drágám, mi lenne…

-Hagyd abba!- fordultam vissza hirtelen. A hotel folyosóján voltunk és bántotta a fülemet a mézédesen csábító, nyájas hangnem. – Nem vagyok az édesed. Sem a drágád, sem a szerelmed, sem semmid, amit ilyen idióta becézéssel mondasz- kezdett emelkedni a hangom. – Nincs semmi közöd hozzám már régóta. Mást szeretek, más tartozik hozzám, szóval kopj már le!

-Lehetne halkabban?- nyílt ki egy ajtó tőlünk úgy tíz méterre. – Nem lehet aludni, mert zeng az emelet.

Tátott szájjal fordultam a saját szobám ajtaja felé. Egy kócos, álmos és morcos szőke angyal állt az ajtóban tréningnadrágban és egy kinyúlt pólóban. A karjait összefonta a mellkasán és igyekezett szemmel gyilkolni – csak remélni mertem, hogy nem engem.

-Te meg, drága szívem – lépett ki és indult el felénk – mi lenne, ha eltűnnél?- nézett egyenesen az exemre. A hangja már-már megtévesztően kedves, de érezni lehetett mögötte a dühös élt. – Kapsz nagyjából 3 percet, hogy összeszedd a holmidat és eltűnj. A többit darabokra szaggatva fogom kihajítani.

-Mégis milyen gyerek kis csitri vagy te, hogy így merj beszélni velem?- találta meg a hangját Hanna. – Te meg hagyod?- lökött meg engem. – Egy kölyök vagy, akinek ki kellene mosni a száját!

-Inkább a tiédet kellene kimosni, ki tudja, milyen dolgok jártak már ott- csatlakozott egy nyugodt férfihang. – És ha még egyszer megengeded magadnak ezt a hangnemet a lányommal szemben, nem éred meg a holnapot, de már az éjfélt sem- sétált el mellettünk Kimi és ölelésébe vonta a lányát.

-3 perc- mondtam Hannának teljesen hidegen.

Csak álltam a saját szállodai szobámban és néztem, hogy a nő, aki valamikor az életet jelentette, fel-alá rohangál, hogy összeszedje a dolgait. Ezalatt a Räikkönen-család be sem lépett a szobába. Én is csak azért, mert elég sok mindent el tudtam képzelni a valaha volt szerelmemről az elmúlt napok után.

Ahogy mindennel kész volt, egyenesen elém trappolt és már csimpaszkodott is belém, hogy megcsókoljon. Azonnal lehámoztam magamról, még esélyt sem kapott, hogy megpróbálhassa, ami a fejében volt. Meglepetésemre Kaisa is ott állt mellettem és amint kellő távolságban voltam, teljes erejéből felpofozta Hannát.

-Tűnj el a közelünkből! Azonnal!- sziszegte azzal a hűvös és elutasító maszkkal az arcán, amit Kimi a médiának mutatott.

-Hogy kerülsz ide?- fordítottam magam felé azonnal a lányt.

-Apa, akkor 9-re lenn leszek az előcsarnokban- nézett el mellettem a finn felé.

-Ezer szemed rá- hallottam a nekem szóló figyelmeztetést, amire biccentettem. Az ajtó csukódása után végre rám figyelt ő is.

-Felültem egy repülőre, aztán fogtam egy taxit, utána meg elkértem a kulcsodat- sorolta a válaszát.

-Ezt értem. De mégis… hogy kerültél ide?- kérdeztem ugyanazt.

-Britta szólt. Anya elengedett. Én jöttem- rántotta meg a vállát. – Baj?- pislogott fel a szempillái alól.

-Mégis hogy lehetne baj?- fogtam a két kezem közé az arcát, hogy végre megcsókolhassam.

Nem tiltakozott egy pillanatig sem. A karjaimban tartottam őt. Régóta vágytam arra, hogy úgy legyen velem, hogy ő is velem akar lenni. Ha mást nem is, annyit köszönhetek Hannának, hogy féltékennyé tette az én szépségemet és visszahozta nekem. Végigsimítottam a fiatal női arcon. Kissé még álmos volt, de érzelmekkel teli tekintet nézett vissza rám. Megváltás volt, felemelő és felszabadító érzés.

-Nagyon megviselt az utazás?- húztam le a kanapéra és nem engedtem el egy pillanatra sem.

-Túl hosszú volt abban a tudatban, hogy veled van valaki, aki nálam tapasztaltabb és tudom, hogy sokat jelentett neked- sóhajtott fel.

-Jelentett és jelent valamit, mert az első volt- feleltem. - De mindent lerombolt, ami minket összekötött. Túl sok minden volt, amivel elárult. Ezzel megszüntetett minden pozitív érzést.

-Akkor nem zavar, hogy kidobtam?- pislogott fel rám.

-Teljesen lenyűgöztél- vallottam be neki. - Imádtam, ahogy kiálltál értünk.

Olyan volt, mintha a mondataimmal köveket tüntettem volna el a szívéről. Kicsit szorosabban öleltem, hogy érezze, mennyire fontos ő nekem. Újra beleszerettem az angyalomba.

***

(Kimi szemszöge)

Ahogyan mindig, a lányom most is pontosan érkezett. Sebastian kísérte őt, rá támaszkodhatott. Külső szemlélőként ezt láthatta az ember, de én mást. Láttam azt a mély kötődést közöttük, ami meglepett. Áldásomat adtam rájuk, úgy gondoltam, hogy tinédzser szeszély csak a dolog. Most már láttam, hogy ez annál komolyabb. Valamint azt is láthattam, hogy szerencsére egy olyan emberrel való kapcsolatra bólintottam rá, akire számíthat, aki vigyáz rá.

-Biztos, hogy ki akarsz jönni?- pillantottam Kaisára. - Le fognak támadni.

-Nem akarok egyedül maradni- nézett rám. Bár a szemét tőlem örökölte, a tekintete ugyanolyan volt, mint Miláé.

-Szeretném, ha csak akkor mászkálnál, ha veled vagyunk. Vagy legalább valaki olyannal vagy, aki meg tud óvni- kértem. Mindketten tudtuk, hogy ez inkább egyféle parancs volt.

***

Még csak egy szabadedzésen voltunk túl, de rengetegen érdeklődtek Kaisa iránt. Mivel az én lányom volt, a baleset is nagyobb port kavart, mint más helyzetben. Azóta először volt a nyilvánosság előtt. Az pedig csak tetézte a dolgot, hogy Mila nem volt velünk. Az ikreket nem mondtuk el a családon kívül senkinek és nem is volt tervben.

-Szokatlan, de velem jössz?- kérdeztem a lányom, amikor indultam nyilatkozni.

-Azt hiszem- biccentett némi gondolkodás után.

Karját fogva segítettem oda, ahol a kötelező nyilatkozatokat adtuk. Egy pillanatra teljes lett a csend, hiszen itt csak mi, pilóták szoktunk jelen lenni. Odavezettem Kaisát az első csoport újságíró elé és végig átkarolva őt vártam a kérdéseket. Ahogy arra számítani lehetett, az első kérdések hozzám érkeztek és az autóról faggatóztak. Mígnem egy nő vette a bátorságot, hogy eltérjen a tárgytól.

***

(Mila szemszöge)

A háttérben ment a tévé a szobában, amíg én a frissen mosott ruhákat rendezgettem az ágyon. Amolyan háttérzaj volt csak, azért, hogy ne érezzem magam annyira egyedül. Paula velem volt, de ő éppen az ebédhez szükséges dolgok beszerzésén fáradozott, így valamilyen szinten mégiscsak egyedül maradtam. Akkor kaptam fel a fejem, amikor meghallottam a Forma-1-et. És tátott szájjal bámultam magam elé, amikor a lányom nézett a kamerába.

„-Az úszókarrieremnek vége- jelentette ki talán először a balesete óta. - Profi sportolóként sajnos már nem léphetek az emberek elé. A tanulásomra szeretnék koncentrálni, támogatni aput a karrierjében, valamint segítséget nyújtani olyanoknak, akik hasonló helyzetbe kerültek.

-Nem bánja, hogy vége?- kérdezte egy nő.

-Nem én döntöttem- jelentette ki szikrázó szemekkel. - Csak megbékélni tudok a történtekkel, ami sikerül is, ha nem emlékeztetnek olyanok, mint maga.”

Egyszerre volt bennem düh és büszkeség. A kérdező nőt meg tudtam volna fojtani, amiért ilyen baromsággal zaklatja a lányomat. Az viszont, ahogyan Kaisa kiállt magáért, hatalmas büszkeséggel töltött el. Már egy ideje sejtettem, hogy a lányom igazán felnőtt, de egyre több dologban bizonyítja, hogy mindez már nem csak sejtés. Kaisa Seppälä-Räikkönen felnőtt nő volt.