Sziasztok! Itt az újabb része a novellának. :) Ne feledjétek, lentebb megtalálható a mai "adventi csokoládé" is. :) Jó szórakozást!
-------------------------------------------------------------------
(Nora)
Ott pihentem a karjaiban, de sosem vallottam volna be, hogy ha nem kapja el akkor a derekamat, ott csuklok össze. Minden erőm elszállt azon a napon, gyengébb voltam, mint eddig bármikor. Rettegtem a tudattól, hogy nem tudok majd lemenni másnap a gyerekekhez. Sebastian mentett meg.
-Itt is vagyunk- ültetett le az ágyamra, majd segített levenni a köpenyem és a papucsom. Utána elfektetett az ágyon és be is takart. - Ígérj meg nekem valamit!- kérte, mialatt letelepedett mellém.
-Meghallgatom, hogy mit szeretnél, addig nem válaszolok- suttogtam, mert nem volt erőm.
-Nem kérlek arra, hogy ne menj le a kicsikhez, mert tudom, hogy nem teljesítenéd- kezdte, én pedig helyeseltem. - De kérlek, várd meg, hogy ideérjek és segítsek neked.
-Ide akarsz jönni?- kérdeztem remegő hangon.
-Ühüm- bólogatott a srác. Az arcán egy szinte még gyermeki félmosoly játszott. - Persze, csak akkor, ha nem bánod.
-Pihenned kellene- akartam felemelni a kezem, hogy végigsimítsak az arcán, de alig néhány centit tudtam emelni a szóban forgó végtagon. - Most nyertél.
-Hidd el, pihenek!- hadarta. - Pont úgy, ahogy te a gyerekek mellett pihensz.
-Meggyőztél- egyeztem bele a dologba, mert éreztem, hogy tényleg nagyon fáradt vagyok.
-Aludj- cirógatta végig az arcom, majd nyomott a homlokomra egy puszit, ami még úgy is a szívemet melengette, hogy az ajkai és a bőröm között ott volt a maszk.
A kérésének szinte azonnal eleget tettem. Amint lecsuktam a szemeimet, mély álomba merültem. Azért szerettem aludni, mert olyankor nem éreztem a fájdalmat. Néha határtalanul nehéz volt mosolyogni, nevetni és azt mutatni az embereknek, hogy jól vagyok. Állandóan gyötört a fájdalom, néha úgy éreztem, hogy darabokra hullok, olyan erővel söpört végig rajtam a betegség. A könnyeim általában belül folytak, mert nem akartam senkire ráijeszteni. Éreztem, hogy már nincs sok hátra a földi életemből. Sosem csaltak még a megérzéseim, azonban életemben először szembementem a saját érzéseimmel és küzdöttem, hogy élhessek.
Másnap reggel hálás voltam azért, mert Sebastian megkért, hogy várjam meg őt. Az előző esti fáradtságom még nem tűnt el, a sejtjeim tiltakoztak a mozgás mellett. Martin meg is lepődött, hogy a szobámban talál, méghozzá az ágyban fekve. Közölte velem, hogy akkor a délelőtt folyamán készítünk egy képet arról, hogy a májamban mekkora a daganat. Már előre féltem, mert minden alkalommal nagyobb és nagyobb lett a beteg rész.
Délután 2-kor az ágyamban ülve, remegő kezekkel vártam, hogy megjöjjenek az eredményeim. A kezeimet bámultam és próbáltam eltüntetni a remegést, ami csak a gyengeség jele volt. Nem láthat senki gyengének, mert akkor én is össze fogok omlani. Küzdöttem, de csak pillanatokra sikerült csökkentenem a remegést. Egyre dühösebb lettem magamra, amiért ilyen dolgokat produkál a testem, pedig nem lenne szabad.
-Szabad?- jelent meg két fej az ajtómban. Odafordultam és Sebastian állt ott, valamint egy másik, 12 év körüli kisfiú.
-Persze- sóhajtottam és bedugtam a kezem a takaró alá.
-Bemutatom az öcsémet, Fabiant- mutatott a kisfiúra. - Ha nem zavar, elhoztam, mert szerintem remekül megértenék egymást odalenn néhány sráccal.
-Szia!- köszöntem a fiúnak. - Köszönöm, hogy eljöttél- próbáltam mosolyogni, de nehezemre esett.
-Nem kellene ma mégiscsak ágyban maradnod?- ült le mellém Seb.
-Nem!- vágtam rá határozottan és kissé sértetten.
-Nem szóltam- emelte fel mindkét kezét.
-Bocsánat- hajtottam le a fejem. - Csak még nem jött meg a vizsgálat eredménye.
-Nem lesz semmi baj- felelte egyszerre a két fiú.
-Bárcsak igazatok lenne!- hunytam le a szemem. - Minden alkalommal csak nagyobb a fertőzött terület, hiába a rengeteg gyógyszer és a kemo.
-Sose felejtsd el, hogy miért harcolsz!- hajolt közelebb Sebi. - Az életednél nem lehet fontosabb. Hidd el, hogy meg fogsz gyógyulni. Ott kezdődik minden.
-Miért kellene elhinnem?- fúrtam a tekintetem az övébe.
-Mert én is elhiszem- válaszolta szinte suttogva.
Annyira nehéz lehet szegénynek várni a vizsgálat eredményére. Nem csoda, hogy nem tudott felhőtlenül örülni Sebnek.Elég azzal szembenézni, hogy beteg, nemhogy még rosszabbodik is folyton az állapota.
VálaszTörlésViszont nem tudom eldönteni, hogy Fabit odavinni mennyire volt jó ötlet. Mert azért még elég fiatal ahhoz, hogy mindent felfogjon, lehet, hogy kicsit ijesztő számára, hogy látja, hogy az élet könnyen elmúlhat. A másik szempontból pedig nagyon jó, hogy felnyitják a szemét, és szembesül a mások küzdeni akarásával. És a kisgyerekeknek is tuti jó a változás, hogy új játszótárs jön, aki velük egykorú, még ha csak egy rövid időre is (szerencsére).
Remélem Nora nem lesz rosszabbul, és Seb segít neki meggyógyulni:) Jó, tudom, ilyen többnyire csak a mesében van, de akkor is örülnék neki:)
Puszi
De cukik voltak a srácok, hogy meglátogatták, na meg persze a mentés sem volt rossz :) Kíváncsi vagyok mennyire teszi majd Seb Norát erőssé, hiszen gondolom erre megy majd ki a "játék" :)
VálaszTörlésKöszönöm és várom a kövit, puszi: Timcsy :)
Jaj Seb, máris ragaszkodik a lányhoz. Fabit is vette, de nem vagyok benne biztos, hogy Ő kész van arra, hogy szembesüljön az élet szörnyűségeivel.
VálaszTörlésRemélem Nora jobban lesz vagy csak állapota változatlan lesz.
Valahogy úgy érzem síni fogunk a végén....
Imádom!
Pusz: szabus
Folytassuk már... csak kicsit, mármint rengeteget. Te az írást én az olvasást. Csak ne hagyjuk így abba, mert ez so cute!
VálaszTörlés