Folytatásról

Sziasztok!

Úgy terveztem, hogy idén még hozok nektek részt (függetlenül attól, hogy a 7, a részre vonatkozó komment nincs meg), azonban elakadtam... Fejben nagyjából kirajzolódott, hogy merre szeretném tovább vinni a történetet, de a szavak nem jönnek hozzá. Ezért most a vizsgaidőszakom végéig felfüggesztem az írást, utána azonban gőzerővel folytatom a történetet, mert még sok dolog van, amit meg szeretnék valósítani. Remélem, hogy velem tartotok 2013-ban is. :D Nagyon boldog új évet mindenkinek!

Love from the past

Sziasztok! Nagyon is kételkedtem abban, hogy ez a hétvége előtt készen lesz, de úgy tűnik, szerencsétek van. Mikulás bácsi mégis hozott ajándékot... a folytatást! Jó olvasást!

29. rész

London egy pezsgő világváros általában véve is, de így hogy az egész világ erre a városra figyelt a négyévente rendezendő lehető legnagyobb sportesemény miatt, szinte már majdhogynem riasztó is lett. Nekem eleve félelmetes volt, hogy ennyi ember közé menjek, de megtettem. Úgy éreztem, hogy ez segít újra visszatérni és a lányomért bármire hajlandó voltam.

Jansen társasága sokat segített rajtam. Mivel olimpikonok voltak, Kaisa és Hanna-Maria is benn laktak az olimpiai faluban. Én pedig egyedül valószínűleg nem lettem volna hajlandó mászkálni a városban. Persze, azt nem mondom, hogy bezárkóztam volna a hotelszobámba, de sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam így, hogy ő is mellettem volt.

Kimi persze állandóan hívogatott, nagyon nem akart Magyarországon lenni, főleg úgy, hogy én nem voltam vele. Pont ezért is kértem meg Paulát, hogy menjen a fia után, mert ismertem már annyira, hogy tudjam, még így sem garantált, hogy nem jön utánunk. Jobban fél és féltett, mint ahogyan azt bárki is hitte volna róla. A világ nem ismerhette az érzékeny, „emberi” Kimit.

Szerettem vele beszélni telefonon, mert kicsit olyan érzésem volt, mintha velem lenne. És az sem volt egy utolsó szempont, hogy sokkal könnyebb volt neki megnyílni úgy, hogy nem kellett a szemébe néznem. Mert minden alkalommal éreztem a szégyent, amikor a családommal voltam. Nem akartam én lenni, akit le kell tagadni azért, ami megtörtént vele.

-Mila! Készen vagy?- kopogott az ajtón Jansen. – Siess, mert elkésünk!

-Jövök!- kiabáltam ki és még egyszer megnéztem magam a tükörben.

Valószínűleg mindenki őrültnek fog nézni, amiért hosszú nadrág és hosszú ujjú felsőt viselek, de nem érdekelt. A fehér, vékony anyagú nadrág tökéletes nyári viselet volt és takarta a foltokat. Míg a felsőm egy, a finn nemzeti úszóválogatottnak készült szériából való, a húgomtól kaptam néhány éve. Megfelelő ruhadarab, hogy az úszóinknak szurkoljunk.

-Csinos vagy!- jegyezte meg a holland, amikor meglátott.

-Neked nem narancsban kellene feszítened?- vigyorogtam rá, amikor észleltem, hogy rajta is finn zászlós felső van.

-Minek?- kérdezett vissza, és közben elindult kifelé. – Nem éppen vagyok nagy nemzeti rajongó. És ha minden jól megy, akkor a leendő párom sem holland.

-Mi is van köztetek?- néztem rá nagy szemekkel, mivel a húgom minden ilyen kérdésnél csak sejtelmesen mosolyog, de semmit nem mond nekem.

-Nincsen semmi- rántotta meg a vállát Jansen, és a liftekhez ment.

-Ezt nem veszem be- siettem utána. – Ne már! Miért nem tudhatok rólatok?

-Ha lenne valami, elmondanám, tudod- pillantott rám egy kedves mosollyal. – De mivel itt van ez az olimpia, még véletlenül sem akartunk belemenni valamibe, ami hátráltatná Riát.

-Riát?- kaptam fel a fejem. Időközben már a recepción leadtuk a kulcsokat és gyalog indultunk az uszodába, tekintettel arra, hogy a forgalom teljesen meg volt bénulva, metrózni meg kár lett volna egy 10 perces út miatt. – A húgomat nem szoktuk becézni.

-Ő kérte, hogy ne hívjam a teljes nevén, mert túl hosszú- védekezett.

-Nem fogod ennyivel megúszni- böktem meg az oldalát nevetve.

-Majd a húgoddal megbeszéled- zárta le a témát. – Ti, nők úgyis szeretitek az ilyen csevejeket.

-Ezt úgy mondod, mintha ti, pasik soha nem beszélnétek meg az ilyen dolgaitokat- szóltam vissza még, hogy tudja, ez a téma nagyon nem lezárt, bármennyire szeretné.

Habár nem voltunk érdekeltek egy számban sem, azért kimentünk az uszodába. Kaisa persze a csapattal szurkolt együtt, engem pedig megnyugtatott, hogy láttam a mosolygós arcát. Időközben persze én telefonról követtem a Forma-1 alakulását is, hiszen már szombat volt, az utolsó jelentős szabadedzés ideje az időmérő előtt és tudni szerettem volna, hogy is alakul Kimi sorsa.

„Szia, anya! Hol végzett apa? K.” – kaptam az üzenetet pontban délben. Felpillantottam és a másik oldal kis kék-fehér csapatából a csillogó kék szemek felénk pásztázták a közönséget.

„A 6. helyen, minden rendben a kocsival. Anya”- válaszoltam neki.

Délután szerencsére kapott néhány óra szabadságot, akkor együtt elmentünk ebédelni, majd leültünk a hotelben megnézni az időmérő edzést, ahol Kimi az 5. helyen végzett. Utána kettesben rendeltünk egy hatalmas adag gyümölcskelyhet fagyival és anya-lánya beszélgetést tartottunk, ahol a téma egy Danii nevű kedves úszótársa volt, aki 16 éves és úgy tűnik, hogy tetszik az én nagylányomnak.

-Szia, drágám!- vette fel a telefont és hangosítottam ki, amikor megláttam Kimi nevét a képernyőn villogni.

-Szia!- köszönt vissza egy nagy sóhaj után. – Minden rendben? Jól vagy?

-Jelenleg majdnem tökéletesen- feleltem és felmosolyogtam a velem szemben ülő Kaisára.

-Mitől vagy ennyire kis boldog?- kuncogott fel.

-Szia, apu!- szólalt meg a lányunk is.

-Szia, hercegnőm! Merre is van életem két ragyogó gyémántja?- faggatott minket.

-A hotelben egy hatalmas fagyis gyümölcskelyhet majszolunk- adtam meg a választ.

-Én is akarok olyat!- kezdett nyafogni. – Felülök egy gépre és 3 óra múlva ott is vagyok, jó?

-Holnap este rendben lesz- vágtam rá. – Addig inkább okoskodj azon, hogy is kerülsz dobogóra, bajnokom!

-Dobogóra? Milyen nagy elvárások vannak, kérem szépen!- nevetett.

-Hazai futam, nehogy már ne lássanak!- szólt most Kaisa. – Egy csomó mindenki ott van tuti.

-Jól van, kicsim!- lágyult el a hangja, mint minden olyan alkalommal, amikor a kislánya valami olyat mondott, ami neki nagyon jól esett. – Igyekszem mindent megtenni az ügy érdekében.

-Helyes- bólintott Kaisa, habár ezt Kimster nem láthatta.

-Nekem asszem mennem kell- váltott a hangszíne. – Már itt is állnak a nyakamban, ez média-dolog.

-Ne készítsd ki szegény riportert, jó?- kérdem kedvesen.

-Az neked nagyon sokba fog kerülni…- hagyta függőben a gondolatot.

-Majd személyesen megbeszéljük- mosolyodtam el, és éreztem, hogy fülig vörösödtem. – Nagyon szeretünk!

-Én is szeretlek titeket! Még beszélünk!- búcsúzott. – Sziasztok!

-Szia!- köszöntünk kórusban, majd kinyomta a hívást.

-Azért jó, hogy itt lesz, amikor én úszok- pislogott rám Kaisa.

-Ha futamot kellett volna kihagynia, akkor is jönne- simogattam meg az arcát. – Kéred az utolsó szőlőt vagy az enyém lehet?- böktem a tálra, aminek már csak az alján találhattunk néhány falatot.

-Akkor enyém az utolsó körte- alkudozott és meg sem várva a válaszomat ette meg a gyümölcsdarabot.

***

„1997. november 8., szombat

Anya lettem! El sem hiszem! Egy csodaszép, szőke kis hercegnőt kaptunk. Nagyon nehéz volt, rettentően fájt, de minden pillanat megérte. Olyan gyönyörű!

Még délelőtt folyt el a magzatvizem. Szerencsére a november a versenyszezonban már a szünet időszaka, így Kimi itt lehetett velem. Most, így este már fáradt vagyok, de nem érdekel, ahogyan az sem, hogy alig 2 órája szültem. Kaptunk az élettől egy csodaszép, mesebeli angyalt, aki örökre összeköt minket és aki mindig itt lesz velünk.

Mikor a kezembe foghattam, alig láttam őt a könnyeimtől. Persze, minden szülő elfogult, de az én kislányom akkor is a világ legcsodálatosabb kisbabája. És amikor megláttam őt Kimi karjaiban… az volt a tökéletes pillanat! Látni, hogy milyen csodálattal és milyen szeretettel nézi a pici babaarcot, elképesztő élmény volt. Azt hiszem, kicsit beleszeretett a lányába.

És megkaptuk az első játékunkat is, ami egy hófehér plüssmaci. Siirka nagyi ajándékozta a kicsi dédunokájának, amint beengedték hozzánk. Néhány perccel később megérkeztek a testvéreink is. Örültem, hogy Rami el tudta hozni a húgomat, hogy legalább ennyi időre láthassa a keresztlányát. Merthogy őket választottuk keresztszülőknek.

Majd úgy egy órával később Kimi szülei jöttek látogatóba. Alighogy meglátták a pici hercegnőt, elámultak. Olyan csodálattal pillantottak rá és akkora szeretettel, amit el sem merek hinni. Azt hiszem, hogy ez a tökéletes kisbaba, aki a miénk, az egész család szeme fénye lesz. Merthogy valahogyan anyát és apát is rávette valaki, hogy jöjjenek be és amint találkoztak a kislányunkkal, kissé megenyhültek.

Éjszakára mindenkit hazaküldtem. Vagyis Kimit rábíztam Ramira és Tonira (habár lehet, ez nem volt a legjobb ötlet). Tudtam, hogy ünnepelni fognak és nem is akartam megakadályozni. A kicsi angyalkát is elvitték éjszakára, hogy pihenhessek. Nehéz volt elengedni, az anyai szív és érzések nagyon is hatalmukba kerítettek. Hiába tudtam, hogy jó kezekben van, nem akartam máshol látni. Kaisa helye mellettünk van… örökké!”

***

Habár Kimi kifejezetten megkért, hogy ne menjek nagyon semerre, amíg nem jön, nem bírtam ki, hogy ne lássam minél hamarabb, ezért Jansent rábeszéltem, hogy a délutáni döntők helyett a repteret célozzuk meg. Most sem Kaisával, sem Hanna-Mariával nem volt időnk találkozni, a másnapi verseny előtti utolsó edzést tartották. És már az is sokat számított nekem, amit így a Kimi közelében tölthettem.

Az, hogy London teljes területén tömeg volt, sokat segített. Az elején rettegtem, de kénytelen voltam hozzászokni újra az idegen emberek közelségéhez. Élni akartam, a családommal lenni ugyanolyan nyugodtan, mint régen. És ehhez le kellett győznöm azokat a félelmeket, amiket az elmúlt hetek okoztak.

Egy kapucsínót szürcsölgetve vártam, hogy megérkezzen a magyar gép. Tudtam, hogy egyedül lesz, hiszen Mark a kedvesével egyenesen Egyiptomba utazott nyaralni, Paula pedig haza, hogy utána felkészüljön a Ramiékkal közös nyaralásra. Egy-két fotós persze lézengett errefelé, de hittem, hogy nem fogják kiszúrni – voltak érdekesebb személyek is, mint egy pilóta.

-Kimentesz, ha a fejemet akarja venni, mert hagytam magam rábeszélni, hogy idejöjjünk- nézett rám Jans.

-Persze, majd megmondom, hogy a te ötleted volt- rántottam meg a vállam.

-Miért is szívod a vérem?- húzta fel a szemöldökét meglepetten.

-A leendő sógorom vagy, csak szeretném tudni, hogy normális ember kerül a családba- rántottam meg a vállam.

-A leendő sógorod?- tátotta el a száját. – Attól elég messze vagyok, nem gondolod?

-Nem- szürcsöltem bele a koffeinadagomba. – Habár még nem jöttetek össze, szerintem ez a kapcsolat hosszú lesz.

-Legyen igazad- sóhajtott és elmeredt a távolba.

Nem tudtam, hogy mi is juthatott eszébe, de nem is akartam zavarni. Inkább rápillantottam a táblára, ahol az érkező járatokat írták ki és a szívem azonnal hevesebben kezdett dobogni, amint észleltem, hogy néhány perccel korábban landolt a budapesti gép. Jansennel nem is törődve pattantam fel és rohantam oda ahhoz a kapuhoz, ahonnan a finnt várhattam.

Régen voltam már annyira izgatott, mint abban a pillanatban. Alig bírtam ki, hogy ne rohanjak keresztül a kapukon és keressem meg valahol a csomagkiadónál. Szerintem körülöttem vagy egy tucatnyian hülyének néztek vagy szimplán elmebetegnek, ahogy ott toporogtam. De nem érdekelt, türelmetlen voltam… nagyon.

Már akkor kiszúrtam a kockás inges, rövidnadrágos, papucsos, baseball-sapkás „idegent”, amikor megjelent a folyosó végén. Amikor felemelte a fejét és a tekintete találkozott az enyémmel, egy pillanatra megtorpant és döbbenten bámult, majd rá kicsit sem jellemzően kezdett felém sietni. Amint átlépte annak a zónának a határát, ahová nem léphettem be, már a nyakába is ugrottam, nem törődve azzal, hogy néhány sebesülésem még mindig fáj.

-Hogy kerülsz ide, Mimi?- állított a talpamra. – Kértelek, hogy maradj a szállodában.

-És várjak még legalább egy órát, mire látlak?- néztem rá fel. – Eszemben sem volt olyan sokáig távol lenni tőled.

-Kis butusom!- mosolygott rám és nyomott egy puszit a számra.

-Csak ennyi?- érdeklődtem lebiggyesztett ajkakkal.

-A többit majd kettesben- karolta át a derekam, odafigyelve, hogy érezzem az érintését, de szinte hozzám se érjen és ne okozzon fájdalmat. Azért egy picit hosszabb csókot sikerült kiharcolnom magamnak. – Oh, helló!- köszönt, mikor észrevette a tőlünk nem messze szobrozó Jansent.

-Helló!- köszönt vissza a holland. – Jó futam volt.

-Kicsit unalmas, de kösz!- ráztak kezet.

10 teljes percünkbe telt egy üres taxit találni, de így is gyorsnak számított az egész. Aztán eljutni a szállodába kerek 76 perc. Más esetben biztos, hogy frusztrált lettem volna, de most csak odabújtam Kimihez és élveztem az együtt töltött perceket. Biztonságban voltam és biztonságban is éreztem magam… először, mióta kiszabadultam az értük vállalt fogságomból.

Love from the past

Sziasztok! Meg is hoztam a folytatást. Átkötő rész lett, ami nem is valami hosszú, de azért remélem, hogy tetszeni fog. :))

28. rész

„1997. október 17., péntek

Sajnos amíg mindketten kiskorúak voltunk, attól kellett tartanunk, hogy elveszik tőlünk a babánkat. De most, hogy Kimi nagykorú lett, már nem volt mitól tartani. Féltem, hogy valamiképpen elrontom a napját. Kész tervet eszeltem ki arra, hogyan küldöm majd haza, hogy ünnepeljen velük. Azonban reggel ez az egész borult.

-Csinálhatsz akármit, ma nem megyek sehová nélkületek- simult a hátamhoz és a pocakom kezdte simogatni.

-De Kimster…- súgtam és jobban a karjai közé bújtam.

-Ma lettem felnőtt- duruzsolta a fülembe. – Azokkal akarok ünnepelni, akiket szeretek. Igen, a szüleim is rettentően fontosak- magyarázta, amikor érezte, hogy közbe akarok vágni, - de a családom már ti vagytok- nyomott egy csókot a nyakamra. – Érzed, hogy a hercegnőnk is helyesel- kuncogott. Kaisa pici kezei és lábai hevesen mocorogtak és ezt mindketten éreztük.

Valóban egész nap velünk volt. Együtt vásároltunk be at ebédhez, majd amíg mi elkészültünk az étellel, ő elment edzeni, hiszen nagyon komolyan vette a versenyzést. Hármasban ebédeltünk és Siirkával közösen még egy tortát is sütöttünk neki. Délután pedig elmentünk újra a kislányunknak vásárolni. Éppen a rugdalózókat vettük szemügyre, amikor meglepetés ért minket.

-Gyerekek!- hallottuk meg Paula hangját.

-Anya! Apa!- fordult meg Kimi és vele én is. Eddig a derekam ölelte. Féltem, hogy elengedi, de nem tette.

-El sem hiszem, hogy mintkét fiam felnőtt- lépett közelebb Matti. – És már nemsokára neked is családod lesz- tette a fia vállára a kezét. – Szabad?- pillantott rá a pocakomra, majd a szemembe nézett.

-Persze- bólintottam. Meghatottan simított végig a hasamon és könnyfátyol lepte el a szemét, amikor a kicsi meg is mozdult.

-Nem tudtuk eldönteni, - szólt közbe Paula, - hogy melyik babakádnak örülnétek jobban- kapta el a kezem és húzott a helyre, ahol nézelődtek. – Nekünk tetszik az egyszerű rózsaszín is, de az a sárga pillangós remek!- mutogatott.

-Nem kádra van szükségünk- ráztam meg a fejem. – Szeretet és támogatás az, ami nekünk a legjobban kellene. Jelenleg ezt a testvéreinktől, Kimi nagymamájától és egymástól kapjuk meg.

-Mimi!- lépett mellém Kims. – Jól vagy?- cirógatta meg az arcom és letörölt néhány könnycseppet.

-Azt hiszem- fordultam felé és hozzábújva rejtettem el a könnyeim.

-Gyere, menjünk haza!- kezdett el terelgetni lassan. A szüleihez nem fordult vissza, nem mondott semmit.

Fájt, hogy miattam és a babánk miatt a kapcsolatuk ennyire megromlott, hiszen tudtam, hogy nekik mennyit számít a család és egymás szeretete. Hiszen ha nincs a család, nincs meg bennük az a kitartás, szeretet és összetartás, ami mindig körülvette őket, akkor biztos, hogy nem bírták volna véghezvinni azt, amit. Kimi akkor nem lenne versenyző és egyik srácnak sem lenne egy biztosnak mondható háttere.

Amint hazaértünk a nagyi házába, kaptam egy nagy bögre nyugtató teát, majd amint elfogyasztottam, ágyba lettem parancsolva. Már csak néhány hét volt a babánk születéséig és ez fáradékonnyá tett. Így pillanatok alatt elszunnyadtam most is. Mikorra felébredtem, Kimppa már nem volt mellettem, de a hangját hallottam.

-… Apa, komolyan mondom, hogy lassan túl sok lesz.

-Nyugodj meg, Kimi!- hallottam meg Mattit is. – Hatalmas dolog, hogy vállaltátok ezt a csodát, ami megadatott nektek. És tudom, hogy nem vagyunk mintaszülők anyáddal, hiszen nekünk kellett volna a legnagyobb segítséget nyújtani nektek. És csak remélem, hogy anyád is rádöbben, hogy mit is veszít, ha nem vayunk veletek. Csak kívánhatom, hogy bocsáss meg nekem, fiam!

-Félek, hogy Milát felemészti az egész helyzet és össze fog omlani- sóhajtott fel Kims.

-Az a kislány nagyon sok mindent elviselt érted- válaszolta a papája. – Tudom, hogy nehéz, de tudasd vele minél gyakrabban, hogy mennyire fontos és mennyire sokat jelent neked. Hidd el, hogy belőled meríti minden erejét. Láttalak ma titeket együtt. Úgy kapaszkodott beléd, mintha te lennél, aki életben tartja.

Matti akaratlanul is eltalálta a dolgot. Sokszor éreztem, hogy Kimi nélkül már feladtam volna, és akkor a kislányunk sem lenne. De ő velünk volt, egy pillanatig sem engedte el a kezem és ez mindent megadott. Felkeltem, letöröltem a könnyeimet és kiléptem a kis folyosóra. A két férfi hirtelen hallgatott el az érkezésemre.

-Matti, nem vacsorázol velünk?- léptem oda melléjük. – Olyan sok mindent kellene megbeszélnünk.

-De, nagyon szívesen- mosolygott rám szívből. Mellé léptem és átöleltem, mert úgy éreztem, hogy nincs a világon még egy ember, akinek akkora szíve van, mint ennek a férfinek, aki a kislányom nagypapája.”

***

Rávenni Kimit, hogy hajlandó legyen nélkülem elmenni Németországba… maga volt a pokol. Azt hittem, hogy soha nem hagyja magát meggyőzni, hiszen egy másodpercig sem akart elengedni maga mellől. Én sem akartam távol lenni tőle, de az emberekben nem bíztam és inkább választottam, hogy maradok a lányunkkal.

Tudtam pontosan, hogy mitől fél. Nem akarta, hogy újra magamba forduljak most, hogy végre engedtem nekik, hogy közelebb kerüljenek hozzám. Mellettem akart lenni minden pillanatban, hogy újra ő jelentse a biztonságot és bebizonyíthassa, sosem fog bántani és mindig szeretni fog. És amilyen makacs volt, nem hagyta, hogy elmondjam neki, tudom és nem hagyom el magam pont ezek miatt.

-Anya, szerinted apu nem fog visszafordulni?- huppant le mellém a kanapéra csütörtökön este Kaisa.

-Tettem róla, hogy ne tegye meg- mosolyogtam rá.

-Mit?- csillant meg a szeme.

-Felhívtam Tonit és odaküldtem, hogy apáddal legyen- válaszoltam. – Magyarországra pedig megy vele Paula.

-És te…?- pislogott rám.

-Megyek Londonba veled, ahogy eredetileg terveztük- húztam magamhoz és nyomtam egy puszit a homlokára. – Jansen jön velünk, így apád is megnyugszik és én is biztonságban érzem majd magam. Ki nem hagynám életed legnagyobb lehetőségét.

-Szeretlek, anya!- nyomott egy puszit az arcomra Kaisa.

-Én is szeretlek, hercegnőm!- simogattam a haját. Az ölemben fekve szunnyadt el és akkor úgy éreztem, hogy talán kezdek visszatalálni a régi önmagamhoz.

***

Éjszaka motozásra ébredtem a szobában fekve. Ijedten húztam össze magam és bújtam szinte teljesen a takaró alá. Ez volt az első estém, hogy egyedül mertem aludni, de már kicsit sem tartottam annyira jó ötletnek a dolgot. Éreztem, hogy kiszárad a szám és lassan összeszorul a gyomrom félelmemben.

-Csak én vagyok, édesem!- hallottam meg a halk hangot egészen közelről. Kipillantottam a takaró alól és Kimi komoly arca jelent meg előttem.

-Miért nem ünnepelsz?- ültem fel lassan és éreztem, hogy lehullanak a félelmem által rám aggatott láncok.

-Nekem most itt a helyem- fogta meg a kezem. – Szia, drágám!

-Szia!- mosolyogtam rá.

-Gonosz dolog volt utánam küldeni Tonit- húzta fel az orrát megsértődve.

-Eléd küldtem- nyomtam egy puszit a szájára. – Korábban ott volt és tudtam, hogy megnyugszol majd, ha veled van valaki.

-Kit kapok a jövő hétre?- kezdett el átöltözni.

-Anuykádat- adtam meg magam. Kár lett volna tagadni a dolgot.

-És te…- merengett el, majd a szekrény mellől rám pillantott.

-Londonban a lányunkkal, a nővéremmel és Jansennel- válaszoltam.

-Mila, ez veszélyes- ráncolta a szemöldökét.

-Nem veszélyes- tiltakoztam. – Élnem kell.

-De nem nélkülem- lépett újra mellém.

-Nem lehetünk együtt örökké- sóhajtottam fel. – Tudod te is, hogy mindketten szeretnénk, de az élet nem így működik. Néha el kell engednünk a másik kezét ahhoz, hogy tovább folyjon minden. De ez nem jelenti, hogy a szívem ne nálad lenne. Egyszer régen azt elraboltad és nem fogom visszakérni. Fájhat bármennyire, hogy nem vagyunk egy helyen, egymás mellett, tudom, hogy újra látni foglak és ez segít tovább menni.

-Rettegek, hogy megint eltűnsz- ült le mellém.

-Nem fogok- pillantottam a szemébe. – Soha többé nem tűnök el. Megígérem!

-Apa emlékére?- kérdezett azonnal.

-Matti emlékére- bólintottam hezitálás nélkül. És mindketten tudtuk, hogy ezt sosem fogom megszegni, hiszen az egyik legszentebb ember az életünkben az apukája volt.

Somewhere I belong

Sziasztok! Ez is elérkezett, itt az utolsó rész. Remélem, hogy tetszett ez a rövidebb kis történet és olyan vége lett, amire vágytatok! :))

 EVERYTHING IS POSSIBLE

Álmosan fordultam át a másik oldalamra az ágyban. Nem volt kedvem felkelni, mert az már azt jelenti, hogy betöltöttem a 30-at. Ezért úgy döntöttem, hogy jobban járok, ha még alszok egy kicsit, mert akkor talán nem talál rám ez a szám. De nem sikerült visszaaludnom, mert motoszkálást hallottam.

-Ügyesen- suttogott Kimi, majd az ajtó visszakerült a helyére. – Jól van, hercegnőm, nagyon ügyes voltál!- dicsérte meg a kíséretét. – Te is, nagyfiú. Na, gyertek!

Éreztem, ahogy az ő oldalán az ágy besüpped egyszer, kétszer, majd harmadszor is. Már tudtam, hogy ezen a napon nem alszok tovább, tényleg itt van, és azokkal tölthetem, akik a legtöbbet jelentik nekem. Nem mozdultam, vártam. Kims már valószínűleg tudta, hogy ébren vagyok, de nem rontotta el a dolgot azzal, hogy elárul engem.

Négy apró kezecske, két apró gyermek puszija, ami megédesítette a reggelemet. Feléjük fordultam és kinyitottam a szemem. Foltokat láttam, alakokat, színeket, de nem többet. Már ez is több volt a semminél, annál a fényérzékelésnél, amiben annyi évet éltem le. A tudománynak és a férjemnek is rengeteget köszönhetek ezen a téren.

-Boldog sülinapoooot, ajaaaaa!- hallottam meg a két hangot, amint ébernek találtak.

-Köszönöm!- nyúltam feléjük és az ölelésembe húztam a két kincsemet.

-Boldog születésnapot, szerelmem!- súgta a fülembe Kimi, hogy utána kicsit fészkelődve mögém fekhessen.

-Nem akarok 30 lenni- nyafogtam, amin csak nevetett.

-Akkor én mit mondjak? A 40 közelebb van, szinte már érzem a szelét- suttogta és megcsókolta a nyakam.

-Aja, én csináttam a kakajót!- dicsekedett az egyik pöttöm.

-Én meg a jeggejit!- jött rá a válasz.

-Igen?- kérdeztem és felültem. – Akkor kóstoljuk meg, hogy milyen ügyesek is vagytok.

Az ölembe került a tálca, amin a mennyei falatok voltak. A számhoz emeltem a szendvicset és beleharaptam. A kedvenc sonkám, saláta, paradicsom és sajt ízei keveredtek rajta. Majd leöblítettem egy korty kakaóval, ami pont annyira volt édes, amennyire én szerettem. Sejtettem, hogy életem párja figyelt ezekre, de határtalan szeretetet éreztem a két manó iránt is.

-Emily, soha nem ettem még ennél finomabbat- dicsértem meg a kislányom. – És Tobias, a te kakaód sokkal finomabb, mint keresztapué.

-Látjátok, mondtam, hogy anyának minden nagyon fog tetszeni- mondta a gyerekeknek Kimi. – Gyertek, törpék, egyetek ti is!- vonta őket hozzánk.

Az ágyban elfogyasztott családi reggeli után megmosakodtam és felöltöztem, majd a két kincsünket is átöltöztettük. Négyesben mentünk ki a konyhába, hogy nekikezdjünk a napi dolgainknak. Hétfő volt, de ez nem akadályozta meg anyáékat abban, hogy bejelentkezzenek ebédre Fabival kiegészülve.

-Boldog születésnapot, te nagy ökör!- öleltem át a bátyámat, amint mögé értem.

-Én? Nagy ökör?- kérdezte nevetve. – És akkor te…?- nyomott egy puszit az arcomra. – Boldog szülinapot!

-Lányok?- érdeklődtem, míg felültettem mellé a kisfiamat.

-Deena mesét néz Hannaval, Jule pedig teli pocakkal szundizik- kelt fel. – Szóval kell a segítség, ha akarunk is ebédelni.

-Kejestapu, én kakajóm jobb- dicsekedett azonnal Tobi.

-És én jeggejim is- folytatta a húga.

-Látom, a gyerekeid megelőztek- sóhajtott fel színpadiasan. – Na, majd a torta evésekor megbeszéljük.

-Seb, ne neveld rosszra az ikreinket!- szólt Kimi.

-Mintha te nem befolyásolnád a 3 éves lányomat- méltatlankodott az említett.

-Oké, elég volt!- vetettem véget nevetve a civódásnak. – Édes, itt a lista, menjetek el vásárolni, jó?- nyújtottam oda Kiminek a papírt. – Te meg csábítsd ki a lányod az ágyból, hogy a feleséged segíthessen nekem, és akkor haza is hozhatjátok a reptérről anyáékat- magyaráztam Sebastiannak.

-Rendben- egyezett bele a két férfi és már el is indultak.

Évekkel korábban nem hittem volna, hogy ennyire csodálatos lehet az életem. Aztán a bátyám műtéte mindent megváltoztatott. Megtanultuk értékelni egymást. Az összeköltözésünk után azzal lephettem meg Kimit a 33. születésnapján, hogy kisbabánk lesz. A család gyorsan le is szervezett egy esküvőt, karácsonykor összeházasodtunk és májusban a világra jöttek az ikrek: Tobias és Emily.

Aznap érte Sebastiant is a nagy meglepetés, Hanna közölte vele, hogy nekiállhat egy másik vendégszoba átalakításának is. Január elején született meg Deena, majd a nyári szünetben ők ketten is összeházasodtak. Az ikreink 2. szülinapja után sikerült engem is rábeszélni egy teljes körű kivizsgálásra, majd egy műtétre, ami valamennyit javított a szememen, és ezzel önállóbbá tett.

Boldog családként éltünk ugyanabban a házban, ahová annyi évvel korábban Sebastian egyedül költözött. Szerettem ott lenni, emlékeztetett arra, hogy mennyi mindenért küzdöttünk már együtt. És a gyermekzsivaj pedig élettel telivé tette. Ezt a zsivajt azért mostanság panaszos sírás is betöltötte, mivel a kicsi Juliette már nagy, 6 hónapos baba volt és a fogacskái elkezdtek kibújni. Azonban úgy vettem észre, hogy a bátyám csak még jobban kényezteti a kislányát ezért.

A családom mellett megtanultam, hogy milyen a valódi élet. Igen, megesett, hogy bántottak, hogy szomorú voltam, de sosem cseréltem volna el ezeket a perceket sem. Megerősítettek és segítettek, hogy legyen egy hely, ahová tartozom.

Love from the past

Sziasztok! Itt is vagyok a folytatással. Sajnos van egy rossz hírem: a suliban elkezdődött a hajtás, plusz jelen pillanatban a magánéletem is úgy alakul, hogy nem csak a magam idejével kell számolnom, így a folytatások mostantól hetente egyszer, kedd és csütörtök között fognak jönni. A 7 komment ettől még marad. Remélem, hogy azért nem pártoltok el tőlem. Jó olvasást! :))

27. rész

(Kimi szemszöge)

Alig mutatott 6-ot az óra, amikor kipattantak a szemeim. Azonnal felültem és megnyugodva láttam, hogy életem két szerelme ott fekszik egymást ölelve a kihúzható kanapé másik oldalán. Halkan felkeltem, Mila mellé osontam és leültem a földre, hogy láthassam őt. Magamba akartam szívni a tudatot, hogy visszakaptam őt.

Majdnem két órát ültem egyhelyben mellette, mikor úgy éreztem, hogy minden tagom megmerevedett. Felkeltem, kinyújtóztam és elindultam a konyhába. Feltettem a kávét főni, előszedtem a reggelihez szükséges dolgokat a hűtőből, kenyereket pirítottam és megterítettem három főnek. Gondolkodtam azon, hogy tojást is sütök, de nem kívántam és úgy voltam vele, hogy ha a lányok kérnek, akkor külön megcsinálom.

A két bögrébe öntöttem kávét, ízesítettem, majd ezeket egyensúlyozva ültem vissza melléjük. A saját reggeli ébresztőmet kevergetve néztem tovább szerelmem arcát. Azonnal érzékeltem, amikor felébredt. Megrebbentek a szempillái, majd szimatolni kezdett. Kicsit közelebb toltam hozzá a bögréjét, hogy tökéletesen érezhesse az illatát.

-Kávé?- kérdezte álmosan motyogva.

-Igen, ahogy szereted- válaszoltam neki és megsimogattam az arcát.

-Mióta elmentem, nem ittam kávét- nyitotta ki a szemeit és máris keresni kezdte az italt. – Egészségtelennek volt titulálva. Szerintem meg egyszerűen nem volt kedvük miattam beszerezni egy kávéfőzőt.

-Én készítettem neked- nyújtottam oda a bögréjét, amit elvett, majd azzal együtt ült fel.

-Ez zseniálisan jó!- sóhajtott és csukott szemekkel újra kortyolt egyet.

-Apu, megtartunk- emelte fel a fejét Kaisa, majd nyögött egyet és visszazuhant a párnák közé.

-Köszönöm a lehetőséget!- nevettem fel. – Gyertek, minden kész a reggelihez.

-Nem ehetünk itt?- pislogott rám Mimi. – Most ez így annyira jó. Kérlek!

-Akkor keresek tálcákat- emelkedtem fel és adtam egy puszit a fejére, mielőtt visszamentem.

Míg pakoltam, fél szememmel figyeltem őket. Szerettem volna Milanát magamhoz ölelni, megcsókolni, simogatni, de tudtam, hogy nem tehetem. Egyrészt azért, mert vissza kell szereznem a bizalmát, amit az a mocsok elvett, másrészt pedig, mert nem tudtam, hogy milyen sebei vannak. Gondoltam arra, hogy majd megkérdezem Marktól, de szinte biztos voltam benne, hogy megeskette őt, nem mond nekem semmit és nem kérném arra, hogy szegje meg a szavát. El kellett fogadnom, hogy lehet, sosem tudom meg ezeket.

-Ha évek múlva ugyanezt kérem,- pillantott rám Mimi – akkor is eszünk az ágyban?

-Megfelelő indokokkal- helyeztem elé, amit neki szántam. – Rá tudsz venni, ebben biztos vagyok- súgtam a fülébe. Nem akartam nagyon közel kerülni hozzá, de nem bírtam magammal.

-Talán megoldhatjuk- engedett egy pici mosolyt.

***

(Mila szemszöge)

Otthon lenni úgy, hogy ne féljek, még nem sikerült. A történtek után abszolút semmi bizalmam nem volt az emberek felé. Egyedül Jansen volt, aki bármikor a közelembe jött vagy felém nyúlt, nem rezzentem össze. Igyekeztem leküzdeni ezt, hiszen vissza akartam kapni azt az életet, amit azelőtt éltünk, hogy elmentem.

Fél 10-re a ház tele volt emberrel. Alig fogyasztottuk el a reggelinket, Mark már meg is jelent, hogy kezelje a sebeimet, majd elvigye Kimit edzeni. Majd jött a húgom és a jelenlegi legjobb barátom. Kaisa pedig húzta a száját, mert tudta, hogy mennie kell. Nem akart elengedni, feladta volna az olimpiai részvételt a kedvemért.

-Jól vagy?- követett a konyhába Jans, miután a lányom és a testvérem elmentek.

-Azt hiszem – sóhajtottam fel. – Még én magam sem tudom, hogy mikor félek tőlük és mikor érzem magam teljesen biztonságban.

-Türelmetlenebb vagy, mint a családod- somolygott.

-Rossz szokás- kezdtem neki előkészíteni az ebédet. – És te meg a testvérem?

-Faggatott rólad és arról, mi történt veled, de nem mondtam sokat- nyugtatott meg. – Inkább én faggattam őt arról, hogy kicsoda is és milyen ember.

-Megtudtál valami érdekeset?- fordultam felé.

-Azt mindenképpen, hogy gyengéim a szőke nők- pirult bele a mondandójába. – És a nevetése kábító.

-Neked tetszik a húgom- engedtem meg magamnak egy őszinte, boldog mosolyt.

-Ilyenkor még szebb vagy, mint általában- repült felém a bók. Az ajtóban Kims állt és engem nézett. – Amikor mosolyogtok és nevettek, akkor nagyon hasonlítotok egymásra Hanna-Mariával.

-Ebben egyet kell értenem- bólogatott Jansen.

-Mentek valamerre?- léptem Kimi elé.

-Futni- fintorgott. – Rendben leszel? Nem szívesen hagylak itthon.

-Semmi bajom nem lesz- mosolyogtam rá. – Ebédre azért érjetek haza, jó?

-Itt leszünk- lépett még közelebb és egy puszit kaptam az arcomra.

Jansennel maradtam a házban, így őt befogtam segíteni. Időközben felhívtam szép sorban mindenkit: Paulát, Ramiékat, a szüleimet, Sebastiant, majd végül Tommit, akinek megköszöntem mindent, amivel elősegítette a hazatérésemet. A szüleimen kívül mindenki tapintatos volt, ők azonban kijelentették, hogy eljönnek hozzám. Dühösen csaptam le a telefont, nem akartam őket látni. Abban reménykedtem, hogy a hercegnőm apja hazatér, mire ők is megjelennek.

Kissé idegesen kezdtem pakolászni, amikor már csak a hús sülésére kellett várni. Le akartam vezetni a feszültségem, és ebben már senki nem akadályozott meg. Akkor torpantam meg, amikor kinyílt a bejárati ajtó. Remegve fordultam arra, és szinte egész sziklahalmok estek le a szívemről, amikor megláttam Kimit.

Egy apró mosolyt megengedtem magamnak a hajára pillantva, ami pont úgy volt levágva, ahogy én szerettem. De nem tudtam őszintén örülni a gesztusának. Odasiettem hozzá és nem foglalkozva a fájdalommal átöleltem és teljesen hozzásimultam.

-Ölelj olyan szorosan, ahogy csak tudsz!- kértem, majd a fejem a nyakához fúrtam. Körém fonta a kezeit, de csak óvatosan, odafigyelve rám.

-Mi történt, szerelmem?- súgta, de választ tőlem nem kapott. – Baj van?- emelte meg a fejét, de szerencsére engem nem engedett el.

-Telefonált a családotoknak és a szülei nem értették meg, hogy nem akarja őket látni- magyarázta a holland. – Bármelyik pillanatban itt lehetnek az ajtóban.

-Senki olyan nem jöhet a közeledbe, akit nem akarsz látni- tolt el magától Kimppa, hogy lássa az arcom. – Szeretlek és soha többé nem hagyom, hogy bántsanak.

Reagálni akartam a vallomására, arra a határtalan elfogadásra és szeretetre, amit kaptam, mióta hazajöttem. Meghoztam egy döntést és leküzdve a gyomrom remegését cselekedtem. Odahajoltam hozzá és az ajkaimat az övére nyomtam. Éreztem a döbbenetét, de reménykedtem abban, hogy viszonozza, amit tettem. Lassan mozdultak meg az ajkai és lágyan csókolni kezdett. Végig lehetőségem volt a menekülésre, de nem tettem. Csak akkor húzódtunk el egymástól, amikor élesen keresztülszelte a békés csendet a csengő hangja.

-Mark veled marad a konyhában- súgta centikre az ajkaimtól. – Elküldöm őket, majd a barátod segít- bökött Jansen felé.

***

(Kimi szemszöge)

Vakon bíztam a holland pasiban, akivel Mila hazajött. Ha a nő, aki az életet jelenti nekem, nem küldi el és ragaszkodik hozzá, az a minimum, hogy én is megelőlegezem neki ezt a bizalmat. Ha mégsem jön össze a dolog, akkor maximum eltüntetem valahogy innen. És végig mellettem volt, amíg elküldtem messzire a szerelmem szüleit.

-Délután el kell mennem egy fél órára- mondtam Jansennek.

-Mila nem fog örülni neki- húzta a száját. – Függetlenül attól, hogy mit élt át, minden egyes pillanatot szeretne veletek tölteni.

-Ebben reménykedem én is, de a meglepetése nem jön ide magától- rántottam meg a vállam.

Bólintott, így ezt annak vettem, hogy vigyáz a gyönyörűmre. Ezt megbeszélve mentünk is a konyhába, ahol magamhoz öleltem Mimit. Egészen úgy bújt hozzám, mint régen és elmondhatatlan érzés volt a tudat, hogy velem van. Mindenhová követtem egészen háromig, amikor elindultam otthonról. Húzta is a száját, de megígértem neki, hogy sietek.

Hazamentem anyához, aki nagy örömmel fogadott és még nagyobb hévvel faggatott arról, hogy miképpen is kaptam vissza a drágámat. Majd egy hatalmas tál süteményt adott át, amiről mindketten tudtuk, hogy Milana kedvence. Meg sem lepett az én drága anyukám gondoskodása. Sokszor nem tudtam neki elmondani, hogy mennyit is jelent nekem ő és minden, amit tett és tesz értünk.

Nagy izgalommal hajtottam haza. Nem tudtam, hogy mi lesz a véleménye Milának. Ezer éve ígértem neki valamit, amit utána elfeledtem, de egyre többször jutott eszembe egy ideje. Azt hiszem, hogy eljött az ideje az ajándékomnak. Remegett a gyomrom, amikor befordultam a garázsba és leparkoltam. Erről mentem be a lakásba.

-Kimi, te vagy?- hallottam meg az édes hangját.

-Meghoztam az ajándékodat!- álltam meg a nappali ajtajában.

-Mi az?- lépdelt felém. – Mit kapok?- jelent meg.

-Már megígértem régen, hogy őt visszakapjátok- mosolyogtam rá és kissé előrébb léptem.

-Ajax!- tátotta el a száját, mikor a hűséges németjuhászom előcammogott. – Ajax, gyere ide!- térdelt le.

A kutya hegyezte a fülét a hívásra. Amint újra megismétlődött, farkát csóválva rohant oda Milához, hogy utána az újralátás öröme miatt össze-vissza nyalogathassa őt. Nevetve néztük őket, és melegség töltötte el a szívemet, hogy újra hallhatom a csilingelő nevetését.