Life or death - novella, 10. rész (Befejező rész)

Sziasztok! A novella befejező részével búcsúztatom ezt az évet! :) Aki otthon szilveszterezik, bátran keressen itt a chat-en, msn-en vagy Facebook-on, elérhető leszek! :) És remélem, hogy mindenkinek remek új éve lesz sok-sok pozitív élménnyel, eseménnyel és megannyi jó eredménnyel. :D

---------------------------------------------------------

(Sebastian)

Hátradőltem az irodai székemben és megdörzsöltem a szemem. Már én sem voltam az a fiatal gyerek, aki mindent kibír a végtelenségig. Felettem is eljárt az idő. Nem hagytam ott az életet, amit választottam magamnak, benne voltam és egy csapat tanácsadójának lenni nagy felelősség volt. Úgy pedig végképp, hogy mindenki bízott az ítélőképességemben és minden egyes döntésben kimondhattam a végső szót. Hatalmas volt a felelősségem, de nem bántam.

Felkeltem a székemből és kinyújtóztattam a végtagjaimat. Utána elindultam a konyhába, hogy igyak egy bögre teát. Ki is töltöttem magamnak a forró italt és kényelmesen leültem a nappaliban. Kb. 2 percig élvezhettem a magányt, ekkor hallottam meg a közeledő lépteket. Kinyitottam a szemem és megláttam őt.

-Szia!- ült le mellém és nyomott egy puszit az arcomra.

-Hogy érzed magad, Nora?- simogattam meg az arcát.

-Jól- mosolygott. - De van valami, amit el kell nekem mondanod. Őszintén.

-Mindig őszinte voltam veled- tettem le a bögrémet és vártam a folytatásra.

-Meséld el nekem, hogy miképpen is volt a mamával és anyuval- kérte és egyenesen a szemembe fúrta a tekintetét.

-Már milliószor elmeséltem- sóhajtottam fel szomorúan.

-Papa! Elmondtad, de sosem a teljes igazat- nézett ugyanolyan határozottan. - Elmesélted, de nem úgy, ahogyan valójában történt. Azt hiszem, hogy 16 évesen elég idős vagyok ahhoz, hogy pontosan elmeséld nekem.

-Nora!- nyújtottam ki a kezem és megsimogattam az arcát. - Édes kicsi lányom!

-Papa, kérlek!- fogta meg a kezem.

-20 évvel ezelőtt találkoztam a mamáddal- kezdtem bele egy hatalmas sóhaj után. - Beteg volt. Rákos. Két pillanat kellett ahhoz, hogy szerelmes legyek- mosolyodtam el az emlék hatására. - Csoda volt az, ami vele történt. A tumor elkezdett visszahúzódni a szervezetében. Reményt kaptunk az élettől.

-A mama meggyógyult?- kérdezte reménykedve. - És túlélte?

-Feleségül vettem- adtam meg a választ. - Élveztük, hogy esélyt kaptunk arra, hogy együtt lehetünk. Boldog házasság vlt. Mág úgy is, hogy korlátaink voltak. Sok dolgot nem tehettünk meg úgy, ahogyan azt mások. De elfogadtam, mert vele lehettem. A mamád élt és ez a legfontosabb. Semmi nem zavart. Még az sem, hogy soha nem lehetek apa- hallgattam el.

-Nem értelek, papa- bámult rám a lány.

-Ez volt a mama nagy titka. Te- simogattam meg az arcát. Felemeltem a fejem és megláttam az ajtóban Ana-t. - Segíts nekem!- kértem, amikor a tekintetünk találkozott.

-Ez a ti tündérmesétek- ült le mellém. - Én már csak a végén csatlakoztam.

-Szerencsére- fűztem össze az ujjainkat. Rápillantottam a lányomra és tudtam, hogy folytatnom kell a történetet. - 2 év és 4 hónap jutott nekünk a mamáddal. Sajnos kiújult a betegsége és bármennyire küzdöttünk, nem gyógyult meg újra. November végén magamra hagyott ebben a világban...- csuklott el a hangom és éreztem, ahogyan egy könnycsepp végigfut az arcomon.

Életem két legfontosabb nője azonnal átölelt, hogy mentőövet nyújtson a fájdalmamban. Hálás voltam az életnek, hogy ők léteztek és minden nap emlékeztettek arra, hogy van értelme élnem, mert én is lehetek boldog. És mellettük meg tudtam nyugodni, történhetett bármi.

-Papa, ha ez neked nehéz, akkor hagyjuk...- pillantott rám bizonytalanul Nora.

-Belekezdtem, be is fejezem- bólintottam magabiztosan. - A mamád hagyott egy végrendeletet, amiben leírta a legnagyobb titkát. Egy alkalommal, amikor két futam alatt nem tudtam hazajönni, ő elvégeztetett egy műtétet, ahol egészséges petesejteket vettek le és fagyasztottak le az orvosok. Esélyt adott arra, hogy ő és én szülők lehessünk.

-Nem értem- rázta meg a fejét. - Hiszen ő már nem volt veled, mikor én megszülettem.

-Másfél évvel a mama halála után találkoztam anyával- fordítottam a fejem Ana felé. - Figyelmetlen voltam és futás közben összeütköztünk. Kiment a bokája és addig nem hagytam magára, amíg nem tudtam, hogy rendben lesz és nem kaptam egy telefonszámot, hogy bármikor elérhessem.

-Ez annyira romantikus- sóhajtott fel Nora, Ana pedig felnevetett mellettem és hozzám bújt.

-Apád a mai napig a világ legfigyelmesebb férfija- folytatta helyettem a feleségem. - Minden alkalommal meglepett valami aprósággal. Előtte sosem hittem, hogy lehet örülni butaságnak tűnő dolgoknak, de amit tőle kaptam, annak mindig örültem. A mamád halálának a napján a temetőből egyből az én lakásomra jött és elmesélte, mi is történt vele.

-Nem tudtad?- lepődött meg a lány. - Gondolom, megírták az újságok is.

-Tudtam- helyeselt Ana és megszorította a vállam. - De azt akartam, hogy mondja el nekem ő maga. Teljesen őszinte volt és ez egyet jelentett azzal, hogy bízik bennem. Megalapozta akkor ezt a házasságot. Tegyük hozzá, a vallomása ujtán szerelmet vallott és feleségül kért

-Egy dolgot nem mondtam csak el- vettem vissza a szót. - A mamád kérését. Egészen az esküvőnk napjáig hallgattam. Aznap küldtem neki egy levelet a keresztapáddal. Arra kértem, hogy az esküvő és a nászút után vállalja a beavatkozást, hogy a mamád petesejtjét az ő méhébe ültessük. Tudtam, hogy ha erre nem képes, nem fog kijönni az oltárhoz. De ott volt és hozzám jött- mosolyogtam a lányomra, majd megcsókoltam Ana-t.

-Újabb hosszú hónapokat kellett várnunk- szólt újra Ana. - Az első két beültetés nem sikerült. Apád kezdte feladni, idegessé és elkeseredetté tette, hogy nem sikerülnek a dolgok. De égi segítséget kaptunk. A születésnapján boldogan közölhettem vele, hogy babánk lesz.

-Én voltam?- kérdezte Nora és a szemei könnyesek voltak.

-Te voltál- bólintottam. - A mi kicsi babánk, akire annyira vártunk. Amikor kiderült, hogy kislány leszel, anyu kijelentette, hogy úgy akar elnevezni, ahogyan a mamádat. Nem szólhattam bele, és ezért a mai napig hálás vagyok.

-Úgy gondoltam, hogy ennyivel tartozok a mamádnak, amiért boldoggá tette abban a rövid időben apádat- sütötte le a szemeit Ana. - És te pedig az én kislányom is vagy- fogta meg Nora kezét. - Lehet, hogy genetikailag nem, de én hordtalak ki, én éreztem először azt, hogy mozogsz, én hordtalak a szívem alatt. Az én kicsi lányom vagy.

Életem két legfontosabb személye egymás nyakába borulva sírt. Nem bírtam ki, nekem is eleredtek a könnyeim őket látva. Mióta elveszítettem a nagy szerelmet, érzelmesebb lettem. Átöleltem őket, hogy tudják, velük vagyok. Percekkel később csatlakozott hozzánk Matt is.

-Mi ez a nagy zokogás?- kérdezte, amikor látta, hogy az anyukája és a nővére is a szemét törölgeti.

-Semmi- ráztam a fejem mosolyogva. - Tudod, valami női dolog- keltem fel a lányok mellől.

-Női dolog, mi?- pattant fel Ana is és már a nyakamban is lógott.

-Anyátok megbolondult- nevettem és a szeretett nőt felkaptam a karjaimba.

-Seb, tegyél le!- kezdett azonnal aggodalmaskodni. - A hátad!

-Nem lesz semmi baja- tiltakoztam, de azért a talpára állítottam őt. - Nem vagyok annyira vén.

-Tényleg nem- nevetett Ana és a szemében valami különös csillogást láttam. - Mit mondanál, ha azt mondanám, hogy 46 éves létedre megint apa leszel?- kérdezte kissé félve.

-Anya!- sikoltott fel mellettünk Nora. - Komolyan? Tényleg?

-Igen- mosolyodott el kissé óvatosan Ana, de még mindig engem bámult.

-Azt mondtad, hogy nem történhet meg- néztem rá.

-Mert amíg szedtem a gyógyszert, nem volt ilyen veszély. És ki gondolja, hogy 40 évesen még anya lesz?- nézett rám, de már félelem csillant a szemében.

-Matt, ki kell pakolnunk a régi szobádat- fordultam a fiunk felé. - Sajnálom, szüksége lesz rá a testvérednek.

-Jó- bólintott. - De akkor megveszed nekem azt az alkatrészt a motorhoz?

-Mintha Fabiant látnám- sóhajtottam fel, majd elnevettem magam. - Nem cseréltük el a fiunkat?- húztam magamhoz Ana-t. - Sokszor Dorian jobban hasonlít rám.

-Az unokaöcséd is hasonló- nevetett. - Srácok, készüljetek, fél óra múlva indulunk a kórházba.

-Biztonságos neked?- fordítottam magam felé és aggódva pillantottam rá.

-Megkérdeztem az orvosom és biztonságosnak mondta a dolgot- nyomott egy csókot az ajkaimra. - És te is tudod, hogy sosem veszélyeztetném a boldogságunkat- simult a karjaimba. - De a gyerekek várnak minket.

-Szeretlek! Őszintén- súgtam neki. A falra pillantottam, ahová egy festmény volt kirakva Noráról. - „Téged is szeretlek! Őszintén és örökké!”- suttogtam és egy mosolyt varázsoltam az arcomra.

Apa leszek újra. Hálás voltam a sorsnak, amiért megadta nekem azt a csodát, amit a család jelentett. És hálás voltam Norának, amiért elküldte nekem Ana-t. Mert biztos voltam benne, hogy fentről vigyáz ránk és ő is tud örülni a boldogságomnak. És a szívemben volt elég hely két tiszta és tökéletes nő szerelmének.

Life or death - novella, 9. rész

Sziasztok! Nem tudom, még ki van ébren,de sikerült az 5 komment, itt az utolsó előtti része a novellának. Jó olvasást! :))

---------------------------------------------------------------------------

(Nora)

2 és év és egy kicsi. Ennyi ideje, hogy nem a kórház falai között élek. És 2 éve feleség is vagyok. Most is éppen a házassági évfordulónkra készítem a vacsorát. Néhány nappal mondjuk elcsúsztunk, de Sebnek versenye volt és soha nem vetném a szemére, hogy az a munkája, amit szeret. Ezért meg sem fogom említeni, hogy pár nappal később ünnepelhetünk. Egy szavam sem lehet, hiszen kezdődik a nyári szünet és velem lesz heteken át. Többet nem is kérhetnék a világtól.

Martin a legtöbb idejét a klinikán töltötte, mint általában. Mikor megjegyeztem neki, hogy házassági évfordulónk van, kijelentette, hogy néhány napot benn tölt a klinikán, vagyis burkoltan közölte velem, hogy miénk a lakás. Hálás voltam neki, hogy megteszi mindezt értünk. Őt tekintettem az apámnak, mert velem volt mindig és minden helyzetben. Olyan szeretetet kaptunk tőle, amit nem is remélhettem korábban. Aggódtam amiatt, hogy Seb számára majd teher lesz, hogy a nagybátyám velünk él, de őt kicsit sem zavarta.

Éppen a sütőből vettem ki az almás pitét, amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Majdnem elhajítottam a süteményt, annyira sietni akartam a férjem elé. Hangosan koppant a márványpulton a sütőforma.

-Jól vagy, kicsim?- hallottam meg az aggódó hangot és a sietős lépteket.

-Ne siess, jól vagyok- tettem le megnyugodva a konyharuhát is. Az ajtóban megjelent a még mindig aggódó arc. - Tényleg semmi bajom. Csak rosszul fogtam meg a formát.

-Hozod rá az emberre a szívbajt- dobta le a táskáját maga mellé. Azonnal odarohantam hozzá, hogy a nyakába ugorhassak. - Szia, szerelmem!

-Szia, bajnokom!- bújtam még szorosabban hozzá.

-Együtt töltünk 2 hetet? Komolyan? Kettesben, csak egymásra figyelve?-kérdezte hitetlenkedve, mint ahogyan én éreztem magam.

-Ebben reménykedem- súgtam a fülébe.

-És minek köszönhetem a szívbajt?- tett le újra a két lábamra.

-Az almás pitének, amit készítettem neked- mutattam az édességre. - Eredeti finn recept Kimi anyukájától.

-Angyal vagy-húzott ki a nappaliba.

Végigdőlt a kanapén, én pedig teljes testtel ráfeküdtem. Csak cirógatta a hátamat, csókolgatott és simogatott. Ketten voltunk, boldogan és gondok nélkül. Lehunytam a szemeimet és élveztem azt a boldog és békés csendet, ami körbevett minket. Szerelmes voltam, a mai napig ugyanannyira, mint akkor, amikor kiderült, hogy meggyógyulhatok.

Teltek a napok és repkedtünk a saját kis világunkban. Csak annyi időre szabadultunk ki ebből az állapotból, amíg bementünk a kórházba meglátogatni a kicsiket. Nem feledkeztünk meg róluk és gyakran megjelentünk, hogy támogathassuk őket. És Sebastian a fizetésének egy részét arra költötte, hogy segíthessünk. És ezért végképp hálás voltam.

Szerettem mellette lenni. Megnyugtatott a lénye és megmutatta nekem, hogy miért is vagyok még életben. Hiszen láttam a szemében csillogni a boldogságot, ami kellett az élethez. És nekem is kellett, hogy láthassam azt a csillogást. Vele tölteni a napokat élvezetes volt. Mindig kitaláltunk magunknak valamilyen programot, ami nem volt hétköznapi. A lényeg csak annyi volt, hogy mi ketten együtt legyünk.

-Még hány napod van?- kérdeztem az egyik reggel az ágyban nyújtózkodva.

-Pontosan 4 nap- simogatta meg a bal karom.

-Az kevés- csúsztam közelebb és megsimogattam a teljesen meztelen mellkasát. - Akkor előre is be kell pótolnunk a kimaradt időt- fektettem a két tenyerem a mellkasára és a saját kezemre tettem az állam.

-Előre szeretnél pótolni?-gördített a hátamra. Megcsókolt, szerelmesen és szenvedélyesen. - Pótolhatunk előre- kezdett el vigyorogni és azonnal egymásnak estünk.

Eseménydús órákat töltöttünk együtt, kettesben. Kiélveztem a szerelem minden apró pillanatát, mert tudtam, hogy néhány nap múlva betoppan az edzője, hogy felkészüljön a következő futamra és akkor újra napokig kell nélkülöznöm a társaságát. Ezért minden vele töltött perc felértékelődött.

Life or death - novella, 8. rész

Sziasztok! Ezen kívül még 2 rész van a novellából. :) Mit szóltok ahhoz, hogy ha 5 komment után jönne a folytatás? Jó lenne még idén befejezni... Jó olvasást!

--------------------------------------------------------------------

(Sebastian)

2012. március 2. Életem egyik legszebb napja. Ott álltam a frankfurti lakás nappalijában és még egyszer végiggondoltam, hogy készen vagyok-e mindennel. Már csak percek kérdése volt, hogy az én gyönyörű és egészséges menyasszonyom mikor fog belépni az ajtón.

Amikor elindult a gyógyulás útján, a közöttünk lévő fal is leomlott. Megkaptam őt, a nőt, akit annyira szerettem. Martinnal közösen figyeltük, hogy mennyivel vidámabb, mennyivel egészségesebben néz ki. A férfi azonnal nekifogott az alternatív gyógymódok tanulmányozásának és a klinika átalakítását tervezte, hogy másokat is megmenthessenek.

Nora pedig egyre jobban akart élni és én egyre jobban szerettem őt. Pontosan emlékeztem arra, hogy mennyire sápadt és vékony volt, amikor először láttam. Mára már nem volt kevesebb negyven kilónál, mint akkor. Tökéletes alakja volt, pont úgy nézett ki, mint a régi képeken, amiket láttam róla. Csak annyi változott, hogy a hollófekete hajzuhatag eltűnt. Most csinos, rövid frizurát viselt, azt is a gyerekek kedvéért. Amikor újra elkezdett nőni a haja, mindig leborotválta, hogy ne tűnjön ki a szeretett kicsinyei közül. Mígnem egy napon megkérték, hogy hagyja nőni a haját, mert sokkal szebb. Azóta hagyja a dolgot, de nagyon ügyel arra, hogy megmaradjon ez a rövidre vágott frizura, mert úgy érezte, elárulja a betegeket, ha hosszú hajat növeszt.

-Seb?- hallottam meg a bizonytalan hangot az ajtó felől. Odasiettem hozzá és átöleltem.

-Isten hozott itthon!- súgtam a fülébe, majd levettem róla a maszkot.

-Biztos, hogy biztonságos?- nézett Martinra, aki ott állt mögötte.

-Igen, kicsim- bólintott a férfi. - De még nem mehetsz ki nélküle.

-Jó- egyezett bele azonnal a lány.

-Gyere, nézz körbe!- húztam magam után és megmutattam minden szegletét az új lakásnak.

-És az ott mi?- bökött az utolsó ajtóra.

-Az a meglepetésed- öleltem át. - Addig okoskodtam és ügyeskedtem, amíg rá nem tudtam venni dr. Schmidth-et, hogy lakjon nálunk.

-Tényleg?- kapkodta a tekintetét közöttünk, majd a nagybátyja nyakába ugrott. - Annyira köszönöm!

-Nincs mit, kincsem!- felelte a férfi. - De nekem most mennem kell vissza- tette le a menyasszonyom. - Sziasztok!- hagyott minket kettesben a férfi.

-Nem kellett volna ennyit költenetek miattam- fordult felém újra.

-Nora, ez csekély ár volt azért, hogy velünk lehess- léptem elé és óvatosan megcsókoltam. - Hiszen alig 3 hónapja még a halálra készültél.

-Ne beszéljünk róla!- kérte és a nyakamba csimpaszkodott. Úra csókolózni kezdtünk, de nem engedtem neki ennél többet. A megfelelő időpontban eltoltam magamtól.

-Mitől félsz?- kérdezte, én pedig csak némán álltam vele szemben. Nem akartam megmondani neki, hogy rettegek attól, hogy baja esik, ha hozzányúlok más módon is. - Beszéltem Martinnal a szexről- jelentette ki. - Kifaggattam, hogy mennyit engedhetünk meg magunknak. Azt mondta, hogy bármit megtehetünk. Csak egyet írt elő, méghozzá azt, hogy használjunk óvszert.

-Nora...- kezdtem volna, de belém fojtotta a szót.

-Van itthon óvszer?- motyogta a csókunkba. - Mert ha nincs, akkor nagyon gyorsan vegyél. Kezdek megőrülni ezektől a semmilyen érintésektől.

-Le kell mennem a gyógyszertárba- toltam el magamtól, ő pedig dühösen felsóhajtott. - Ne aggódj, bepótolunk mindent, ami kimaradt- csókoltam végig a nyakát és a dühös sóhajból vágyakozó lett.

-Siess már!- kérte vágyakozva. Magamra kaptam a kabátom és a cipőm, majd mentem, hogy mindent tökéletessé tegyek a mai délutánunkhoz.

Adventi naptár - december 19. (Life or death - novella, 7. rész)

Sziasztok! Ma vizsgáztam, nemrég értem haza, úgyhogy ismételten a novella folytatása lett a csokitok. :D Jó olvasást!

-------------------------------------------------------------

Life or death - novella, 7. rész

(Sebastian)

Egy teljes hete egy szót nem szól hozzám. Minden nap ott vagyok vele, annyit beszélek, hogy rendesen fenyeget a kiszáradás, de ő mindig csak egy pontot bámul. Mégsem hagyom itt, mert képtelen vagyok. Tudtam, hogy szerethetem bármennyire, ez nem menti őt meg. Mégis ott voltam és nem engedtem, hogy feladja. Az agyam egy apró szeglete már elkezdett hozzászokni, hogy elveszítem őt, de nem hagytam még, hogy ez előjöjjön.

Most pedig idegesen járkáltam fel-alá Martin irodájában. Beszélni akartam vele. Tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg elküld majd melegebb éghajlatra, de meg akartam próbálni. Esélyt akartam adni magamnak és Norának arra, hogy megtaláljuk a megfelelő utat.

-Sebastian, kerestél?- lépett meg dr. Schmidth.

-Igen- bólintottam és kezet fogtunk.

-Foglalj helyet nyugodtan!- mutatott a székekre az íróasztala előtt, de inkább állva maradtam. - Hallgatlak!

-Tudom, hogy egy őrültségnek fog hangzani, amit mondok, és nem várok el mást, csak azt, hogy meghallgass- hadartam el az első gondolataimat, hogy kicsit meg tudjak nyugodni. Ő csak bólintott, ezért belekezdtem. - Mindenki tudja, hogy az orvosok nem szeretik azokat, akik alternatív gyógymódokkal foglalkoznak. Most mégis arra akarlak kérni, hogy engedd meg, hogy Norát elvigyem egy ilyen emberhez. A nővérem ismer egy férfit, aki gyógynövényekkel és különleges diétákkal segít az embereket. Neki hangszálgyulladása volt, hetekig járt orvostól orvosig és senki nem tudott neki segíteni. Úgy tűnt, hogy örökre meg fog némulni. Nem adta fel és ez a férfi 2 hét alatt teljesen rendbe hozta őt. Volt orvosnál és azt mondták neki, hogy tökéletesen egészséges.

-El akarod vinni hozzá az unokahúgom?- dőlt előre a székében.

-Igen. De azt akarom, hogy te is beleegyezz. Szerintem nem jelenthet túl nagy kockázatot. Abban reménykedem, hogy segíthet neki. És én is arra kérnélek, hogy rendszeresen figyeld az állapotát, hogy tudjuk, változik-e - fejeztem be a mondandómat, majd vártam.

-Valóban hatalmas őrültség, amit mondasz- kezdett bele pár néma perc után Martin. - És orvosként valóban ellene vagyok az efféle gyógyításnak. De már nekem is megfordult a fejemben, nem is egyszer, hogy talán segíthetne rajta. Csak én nem tehetek ilyen kijelentést praktizáló orvosként, mert azonnal elveszítenék mindent, amim van.

-Akkor ezzel most beleegyeztél?- döbbentem meg, mert kicsit sem számítottam arra, hogy nyerhetek.

-Van 2 feltételem- emelte fel a kezét. - Az egyik, hogy te magad veszed rá Norát. A másik pedig, hogy itt marad és folyamatosan figyelem az állapotát.

-Ez csak természetes- bólintottam újfent.

Még néhány percet az irodában töltöttem, majd elindultam, hogy beszéljek Norával. Elhatároztam, hogy nem hagyom magam, fel fogom szólítani arra, hogy jöjjön velem és akkor is magammal viszem, ha ellenkezik. A lehető legnagyobb magabiztossággal léptem be, vagyis próbáltam magam ilyennek mutatni. Rám pillantott, majd elfordult, mint ahogyan mostanában mindig.

-Öltözz!- léptem oda a szekrényéhez és kivettem néhány ruhát neki.

-Nem megyek sehová- jelentette ki dacosan.

-Dehogynem- néztem rá. - Ha kell, úgy viszlek, ahogyan vagy- rántottam meg a vállam. - Már mondtam, hogy segítek meggyógyulni. Most is ezt teszem.

-Akkor sem megyek- tiltakozott tovább ellenem.

-Felejtsd már el azt a 3 hetet!- csattantam fel mérgesen. - Ha fordított helyzetben lennénk, te is küzdenél értem és azért, hogy mindent megtegyek a megmaradt időben az életemért. Most én küzdök veled és érted! Szóval könyörgöm, csak tedd azt, amit mondok, jó? Ha nem jön be a dolog, akkor megmondod és békén hagylak. Csak adj egy esélyt nekünk!

Meglepett, mikor a ruháért nyúlt, amit kitettem neki. Tapintatos voltam, az ablakhoz mentem és kibámultam rajta. Nem akartam megfordulni, pedig nagy volt a kísértés. Biztos voltam benne, hogy szégyelli, ahogy kinéz, mert csak csont és bőr, de nem érdekelt. Nekem úgy kellett, ahogy volt. És nem adom fel, amíg csak egy pici remény is van, hogy élhet.

Adventi naptár - december 15. (Life or death - novella, 6. rész)

Sziasztok! Mivel most értem haza és már nincs nagyon energiám írni, ezért a mai ajándék a novella folytatása lett. Jó olvasást!

-------------------------------------------------------------------

Life or death - novella, 6. rész

(Nora)

Életemben nem utáltam még annyira embert, mint azokban a pillanatokban Sebastiant. Próbáltam minden módon kiszabadulni a karjaiból, de annyira le voltam gyengülve, hogy meg sem érezte a küszködéseimet. 20 perc harc után ott feküdtem az ágyamon, a karjaimat bilincsbe fogta az erős keze, míg a térdeivel leszorította a lábaimat. Teljes mértékben ki voltam neki szolgáltatva.

-Nora? Seb?- nézett ránk meglepetten a belépő Martin.

-Minden a legnagyobb rendben- közölte vele a srác. - Csak beszélek vele. 5 percet szeretnék!

-Itt leszek a szomszéd szobában- figyelmeztetett minket, majd újra távozott.

-Jól figyelj!- hajolt közelebb Sebastian. - Nem fogom hagyni, hogy elveszítsd a reményt. Azt mondta neked dr. Schmidth, hogy 4 heted van, de én tudom, hogy több is lesz, ha hajlandó vagy harcolni. Érzem, hogy túl fogod élni, hallod?- hajolt még közelebb. - Túl kell élned! Nem mehetsz még el! Még nem is ismerhettelek meg- lett a hangja bánatosabb. - Még meg sem csókolhattalak- súgta az ajkaimra, majd egy pillanatig a sajátját az enyémnek nyomta. - Úgyhogy szedd össze magad, Nora! Holnap lemegyünk a gyerekekhez és megmondod nekik, hogy nem tudsz már annyit velük lenni, mert azt mondták az orvosok, hogy pihenned kell. De csak ennyit mondasz, nem többet. Délutánonként egy-két órát velük leszel, a nap többi részében pedig pihensz és küzdesz, érted?

-Miért kellett idejönnöd?- suttogtam könnyes szemekkel.- Miért kellett belépned az életembe?

-Talán pont azért, hogy legyen valaki, aki észhez térít- engedett el.

Lemászott az ágyról, majd fogta a takarómat és betakart. Megsimogatta az arcomat, majd mondta, hogy visszamegy, megnyugtatja a gyerekeket, hogy ne féljenek miattam. Egy pillanatig akartam egyedül lenni a távozása után, de nem tehettem, mert Martin szinte azonnal be is jött hozzám.

-Jól vagy?- ült le mellém az ágyra.

-Utálom- böktem az ajtóra. - Utálom, mert pont ugyanazokat az érzéseket váltja ki belőlem, mint Thomas egy éve.

-De ne felejtsd el, hogy ő más- simogatta meg az arcom.

-Miben?- kérdeztem meg bánatosan.

-Abban, hogy ő képes harcolni érted, akár ellened is- mosolyodott el. - Nem tudom, hogy mit csináltál ezzel a fiúval, de szerelmes beléd, ez biztos.

-Én nem akarok már szeretni- fordítottam el a fejem.

-Kicsi Nora!- érintette meg a vállam, de nem fordultam vissza. - Ha másért nem, akkor értem küzdj, kérlek! Te is tudod, hogy nekem nem jött össze az élet. Sosem voltam férj vagy apa. De mióta te megszülettél, úgy érzem, hogy valami kicsit mégiscsak megtapasztalhatok ebből. Ne add fel, hercegnő!- kérte, nyomott egy puszit az arcomra és magamra hagyott.

A gondolataim fájóak és kuszák voltak. Mindig az a fránya 4 hét jött elő. Sokkolt a dolog, mert élni akartam. De ott volt bennem a tudat, hogy nem tehetem, mert a testem nem akar élni.

Nem akartam itt hagyni a nagybátyámat egyedül ebben a világban, hiszen neki mindig én voltam az első. Soha, semmilyen előadásomat vagy megjelenésemet nem hagyta ki. Még egy kicsivel jobban is szerettem őt, mint a szüleimet, akik sosem tudtak felszabadultan boldogok lenni, mert úgy érezték, hogy azzal megsértik a nővérem emlékét. Velük szemben Martin velem örült, velem szomorkodott, amikor csak szükségem volt rá. És ő van velem most is, hogy beteg vagyok.

„Nem csak ő van veled”- súgta egy hang a fejemben. És igaza volt. Itt volt mellettem Sebastian is. A szerelem és a gyűlölet között olyan vékony a határ, amit könnyen át lehet lépni. És kezdtem úgy érezni, hogy én közel vagyok ahhoz, hogy ezt a határt átlépjem.

Emlékeztem még Thomas-ra. Már 9 hónapja volt a barátom, amikor kiderült, hogy beteg vagyok. Nagyon szeretett engem, de nem tudott megküzdeni a tudattal, hogy elveszíthet engem. Mielőtt bejöttem a kórházba, leültünk beszélni. Habár ő mindig keménynek mutatta magát, akkor és ott bátran mert könnyezni. Elmondta, hogy szerelmes belém, de elenged, mert azt nem tudná végignézni, ahogy legyengülök és végül elveszít. Hagytam elmenni, mert tudtam, hogy nem ránthatom őt magammal.

És pont emiatt féltem annyira Sebastiantól és az érzéseitől.

Life or death - novella, 5. rész

(Sebastian)

A gyerekosztály ajtaja előtt álltunk mind a hárman. Furcsa volt az a köpeny, amit rám adtak, de ez kellett ahhoz, hogy biztosítsák, úgy érek a betegekhez, nem lesz semmi bajuk. Már nem volt semmi, ami megakadályozott volna abban, hogy szorosan átöleljem őket.

Nora próbálta az arcára varázsolni a mosolyát, de nem sikerült neki. Dr. Schmitdh alig néhány perce közölte vele, hogy a rák egy újabb vékony részt támadott meg a májában. Nem akart többet mondani, azonban ez a minden pillanatban erős fiatal nő kijelentette, hogy tudni akarja, mennyi ideje van hátra. Amikor elhangzott az, hogy mindösszesen 4 hét, akkor tört össze. Azóta látom rajta, hogy elveszítette a meglévő erejét.

-Menjünk- emelte fel a fejét. Odaléptem mellé és megöleltem.

Alig léptünk be, a gyerekek máris letámadták őt. Láttam, ahogy könnyek szöknek a szemébe, mialatt leül a kis barátai mellé. Hallottam, ahogyan bemutatja az öcsémet, de nem tudtam másra figyelni. Üdvözöltem én is a kicsiket, de a szülők közelében maradtam. Nem tudtam, hogy mit is kellene tennem azért, hogy megnyugtassam. El akartam hinni, hogy nem fog meghalni és el is akartam hitetni vele mindezt.

-Sebastian!- hallottam meg a nevem. Lefelé pillantottam és az egyik kislány ott állt előttem.

-Mondd!- térdeltem le elé és a sarkaimra ültem, így egészen egy szintbe kerültünk.

-Miért szomorú Nora? Rosszat mondott neki a doktor bácsi?- kérdezte, én pedig elcsodálkoztam, hogy milyen gyorsan megérzik a bajt.

-Nem- ráztam meg a fejem mosolyogva. - Csak az álmában találkozott az anyukájával és nagyon hiányzik neki. Miatta szomorú, mert ő már az angyalokkal lakik.

-Biztos?- kérdezte gyanakodva, de láttam rajta a megkönnyebbülést.

-Biztos- bólintottam. - Menj, öleld meg és hidd el, hogy máris jobban fogja érezni magát!

A kislány visszaszaladt a társai közé, én pedig felkeltem. Láttam Fabiant, ahogy néhány vele egykorú fiúval beszélget. Ő mondta, hogy szívesen eljönne velem, anya pedig könnyekben tört ki, amikor ezt meghallotta az öcsémtől. Tudtam, hogy nagy szíve van, de sosem gondoltam, hogy ekkora.

-Elnézést!- szólított meg úgy 10 perc múlva egy férfi. - Beszélhetnék magával?- kért és arrébb ment.

-Miben segíthetek?- kérdeztem udvariasan.

-Arra kérem, hogy vigye el innen Norát- jelentette ki mindenféle mellébeszélés nélkül.

-Melyikük az öné?- pillantottam a gyerekek felé, hogy a pillanatnyi megdöbbenésemet el tudjam rejteni.

-5 hónapja elveszítette a saját harcát- rándult meg az arca fájdalmasan. - Azóta segítek a többi szülőnek.

-Akkor maga is tudja, hogy Nora mennyire fontos a gyerekeknek- néztem rá komolyan.

-Ezért kérem arra, amire- bólintott. - Látom rajta, hogy nagyon ki van borulva. Ez minket, szülőket is megijeszt és félek, hogy a kicsiket még jobban. Elég egy apró mondat és teljesen össze fog omlani. Nézze!- tette a két kezét a vállaimra. - Ez a lány olyan erővel küzd a gyerekekért, amilyennel még mi, szülők sem vagyunk képesek. Ő az utolsó reményük. Ha most azt látják, hogy ő is elhagyja magát, akkor hiába volt minden, amit eddig megtett értük. Érti már?

-Értem- bólintottam.

Határozott léptekkel szeltem át a teret. Lehajoltam a kis csoporthoz, közvetlenül a lány mögött. Elmondtam nekik, hogy Nora most egy kicsit álmos és szomorú, ezért visszaviszem a szobájába, hogy másnap boldogan jöhessen le játszani. Mindenki elbúcsúzott tőle, én pedig a karomba emeltem őt és kifelé indultam. Éreztem, ahogy próbálja ütögetni a mellkasomat és a vállamat, hogy tegyem le, de nem figyeltem rá. Amint elég messze kerültünk a gyerekektől, zokogva, sikoltozva és rúgkapálva követelte tőlem, hogy engedjem el, de csak rendületlenül vittem tovább a szobájáig. Lefektettem az ágyra, majd fölé térdeltem. A térdeimmel összeszorítottam a combjait, hogy ne tudjon rugdalózni, míg küzdöttem azzal, hogy teljesen le tudjon nyugtatni. Éreztem minden pofont, amit kaptam, de alig volt bennük erő. Nem tudtam mérgesnek lenni, amiért így akar megszabadulni tőlem.

Life or death - novella, 4. rész

Sziasztok! Itt az újabb része a novellának. :) Ne feledjétek, lentebb megtalálható a mai "adventi csokoládé" is. :) Jó szórakozást!

 -------------------------------------------------------------------

(Nora)

Ott pihentem a karjaiban, de sosem vallottam volna be, hogy ha nem kapja el akkor a derekamat, ott csuklok össze. Minden erőm elszállt azon a napon, gyengébb voltam, mint eddig bármikor. Rettegtem a tudattól, hogy nem tudok majd lemenni másnap a gyerekekhez. Sebastian mentett meg.

-Itt is vagyunk- ültetett le az ágyamra, majd segített levenni a köpenyem és a papucsom. Utána elfektetett az ágyon és be is takart. - Ígérj meg nekem valamit!- kérte, mialatt letelepedett mellém.

-Meghallgatom, hogy mit szeretnél, addig nem válaszolok- suttogtam, mert nem volt erőm.

-Nem kérlek arra, hogy ne menj le a kicsikhez, mert tudom, hogy nem teljesítenéd- kezdte, én pedig helyeseltem. - De kérlek, várd meg, hogy ideérjek és segítsek neked.

-Ide akarsz jönni?- kérdeztem remegő hangon.

-Ühüm- bólogatott a srác. Az arcán egy szinte még gyermeki félmosoly játszott. - Persze, csak akkor, ha nem bánod.

-Pihenned kellene- akartam felemelni a kezem, hogy végigsimítsak az arcán, de alig néhány centit tudtam emelni a szóban forgó végtagon. - Most nyertél.

-Hidd el, pihenek!- hadarta. - Pont úgy, ahogy te a gyerekek mellett pihensz.

-Meggyőztél- egyeztem bele a dologba, mert éreztem, hogy tényleg nagyon fáradt vagyok.

-Aludj- cirógatta végig az arcom, majd nyomott a homlokomra egy puszit, ami még úgy is a szívemet melengette, hogy az ajkai és a bőröm között ott volt a maszk.

A kérésének szinte azonnal eleget tettem. Amint lecsuktam a szemeimet, mély álomba merültem. Azért szerettem aludni, mert olyankor nem éreztem a fájdalmat. Néha határtalanul nehéz volt mosolyogni, nevetni és azt mutatni az embereknek, hogy jól vagyok. Állandóan gyötört a fájdalom, néha úgy éreztem, hogy darabokra hullok, olyan erővel söpört végig rajtam a betegség. A könnyeim általában belül folytak, mert nem akartam senkire ráijeszteni. Éreztem, hogy már nincs sok hátra a földi életemből. Sosem csaltak még a megérzéseim, azonban életemben először szembementem a saját érzéseimmel és küzdöttem, hogy élhessek.

Másnap reggel hálás voltam azért, mert Sebastian megkért, hogy várjam meg őt. Az előző esti fáradtságom még nem tűnt el, a sejtjeim tiltakoztak a mozgás mellett. Martin meg is lepődött, hogy a szobámban talál, méghozzá az ágyban fekve. Közölte velem, hogy akkor a délelőtt folyamán készítünk egy képet arról, hogy a májamban mekkora a daganat. Már előre féltem, mert minden alkalommal nagyobb és nagyobb lett a beteg rész.

Délután 2-kor az ágyamban ülve, remegő kezekkel vártam, hogy megjöjjenek az eredményeim. A kezeimet bámultam és próbáltam eltüntetni a remegést, ami csak a gyengeség jele volt. Nem láthat senki gyengének, mert akkor én is össze fogok omlani. Küzdöttem, de csak pillanatokra sikerült csökkentenem a remegést. Egyre dühösebb lettem magamra, amiért ilyen dolgokat produkál a testem, pedig nem lenne szabad.

-Szabad?- jelent meg két fej az ajtómban. Odafordultam és Sebastian állt ott, valamint egy másik, 12 év körüli kisfiú.

-Persze- sóhajtottam és bedugtam a kezem a takaró alá.

-Bemutatom az öcsémet, Fabiant- mutatott a kisfiúra. - Ha nem zavar, elhoztam, mert szerintem remekül megértenék egymást odalenn néhány sráccal.

-Szia!- köszöntem a fiúnak. - Köszönöm, hogy eljöttél- próbáltam mosolyogni, de nehezemre esett.

-Nem kellene ma mégiscsak ágyban maradnod?- ült le mellém Seb.

-Nem!- vágtam rá határozottan és kissé sértetten.

-Nem szóltam- emelte fel mindkét kezét.

-Bocsánat- hajtottam le a fejem. - Csak még nem jött meg a vizsgálat eredménye.

-Nem lesz semmi baj- felelte egyszerre a két fiú.

-Bárcsak igazatok lenne!- hunytam le a szemem. - Minden alkalommal csak nagyobb a fertőzött terület, hiába a rengeteg gyógyszer és a kemo.

-Sose felejtsd el, hogy miért harcolsz!- hajolt közelebb Sebi. - Az életednél nem lehet fontosabb. Hidd el, hogy meg fogsz gyógyulni. Ott kezdődik minden.

-Miért kellene elhinnem?- fúrtam a tekintetem az övébe.

-Mert én is elhiszem- válaszolta szinte suttogva.

Life or death - novella, 3. rész

Sziasztok! Novellát hoztam nektek. :D Ha lesz 6 komment, akkor holnap jön a Nem így terveztem új része, jó? Ha nem, akkor pénteken leszek legközelebb itt valami frissel. :D Jó olvasást!

--------------------------------------------------------------------

(Sebastian)

A recepciós pulttól azonnal el lettünk irányítva a főorvos irodájáig. Ő nagyon kedvesen fogadott minket, és bevallotta, hogy mikor megtettük a felajánlást, hogy eljövök, el sem akarta hinni. Utána belekezdett volna, hogy nem akar megbántani, de a sajtót nem szeretné itt látni, azonban a szavába vágtam, hogy biztosítsam, most magánemberként vagyok itt és nem azzal akarom elnyerni az emberek szimpátiáját, hogy beteg gyerekek látogatásából szerzek hírnevet.

Felvezetett minket az első emeletre, majd mielőtt beléphettünk volna a hatalmas két szárnyú ajtón, a kezünkbe nyomott egy-egy szájmaszkot, amelynek a viselése kötelező volt a betegek mellett, hogy megakadályozhassák a betegségek terjedését. Szó nélkül vettem fel a maszkot, majd mostam kezet a fertőtlenítős vízzel. Nem akartam egy pillanatig sem én lenni az, aki miatt valamelyik törpének nagyobb baja lesz.

A torkomban dobogó szívvel és borsónyi méretűre zsugorodott gyomorral léptem be a folyosóra, amely vidám színekkel volt kifestve és gyermekrajzok díszítették. Egészen egy hatalmas térig mentünk, aminek a kezdeténél megálltunk. Néhány nagyobb gyerek (akik már valószínűleg kinőttek abból a korból, hogy délután aludniuk kelljen) és egy nagyon sovány, kopasz lány ült körbe egy asztalt és valamilyen játékot játszottak.

-Ő az unokahúgom, Nora- súgta mellettünk a doki, mikor észrevette, hogy nem tudom levenni a szemem róla. - Egy éve van itt, ő maga is beteg. Soha nem hallottam még panaszkodni. Tegnap volt sugárkezelésen és ahelyett, hogy pihenne, itt van a gyerekekkel. Nem tudom, hogy mi tartja életben, de nincs még egy olyan erős ember, mint ő. Kénytelen leszek leköltöztetni őt ide, mert nem hajlandó máshol lenni.

-Sosem láttam még embert, akiben ekkora erő van- nézte a lányt is tátott szájjal Britta.

-Feladom, ti nyertetek- nevetett a lány, a gyerekek pedig ujjongani kezdtek. - Azt hiszem, hogy itt van a meglepetés- szólalt meg, majd újra felpillantott rám.

A tekintetem egybefonódott az övével. Bárhogyan akartam, nem tudtam levenni róla a pillantásomat. Olyan élni akarás sugárzott azokból a tiszta, csokoládészínű szemekből, amilyennel még nem találkoztam. Emellett a csillogás mellett láttam azt a kis pillanatot is, mikor a fájdalom felülkerekedett rajta, de nem mutatta. Csak a tekintete érttette meg velem, hogy igen, ő is szenved.

Az ölelő gyerekkarok térítettek vissza a valóságba. Akkora örömmel és szeretettel fogadtak, hogy férfi létemre elérzékenyültem és könnyek szöktek a szemembe. Bementem velük, leültem melléjük, beszélgettem velük, nevettem velük. A délután percei elsuhantak mellettem. Teljesen elveszítettem az időérzékemet, csak a gyerekek számítottak. A tudat, hogy egy kis fényt csempészhettem a szürke hétköznapjaikba, megmelengette a szívem és teljesen feltöltött.

Este 8 volt, amikor a kicsiknek kötelezően le kellett feküdni aludni. Nora pedig elindult, hogy minden kis betegnek a fejére nyomjon egy puszit. Én is követtem őt és hasonlóan cselekedtem. Britta korábban magamra hagyott, de tudtam, hogy ez a látogatás neki is nagyon sokat jelentett. Szorosan a lány nyomában maradtam, mert az arcán láttam, hogy mennyire ki van merülve és féltem, hogy összecsuklik. Az utolsó szobákba már csak lassan jutott be, de a mosolya egy pillanatra nem tűnt el. Azonban amint becsuktuk az utolsó ajtót, erőtlenül zuhant a karjaimba.

-Ez egy kicsit hosszú nap volt- pillantott rám halvány mosollyal.

-Teljese ki vagy merülve- súgtam neki. - Többet kellene pihenned.

-Egész nap pihentem- jelentette ki komolyan.

-A nagybátyád nem éppen így gondolja- jegyeztem meg és lassan elindultunk kifelé. El sem mertem engedni.

-Ő nem tudja, hogy milyen nekem a pihenés- válaszolta a lány dacosan.

-Jó, nem vitatkozom veled- adtam meg magam szinte azonnal.

-Helyes- bólintott elégedetten. - Elengedhetnél, tudok egyedül is menni.

-Rendben- válaszoltam, majd ahelyett, hogy elengedtem volna, óvatosan a karjaimba vettem. - Merre is van a szobád?

Life or death? - novella, 2. rész

Ajándék nektek, mert olyan lelkiismeretesen írogattatok nekem, és mert úgy gondolom, hogy ha nincs az a fránya váltó, akkor megnyerte volna. :D Ne felejtsétek el lejjebb a dupla részt sem. :D

----------------------------------------------------------------------

(Nora)

Újabb reggel, amiért hálát adhattam annak a felsőbb erőnek, amely vigyáz rám. Éreztem a fájdalmat, de nem törődtem vele. A testem fáradt volt, a lelkem még megviseltebb, de nem törődtem a dologgal. Tudtam, hogy meg kell mutatnom, ezt túl lehet élni. A kicsiknek szükségük volt rám és arra az erőre, amit adni tudtam nekik.

A vállamra terítettem a köntösömet, majd lassan elindultam a mosdó felé. Az előző napi sugárkezelés még éreztette a hatását. A kis reggeli, amit nemrég elfogyasztottam, mind visszaköszönt. Megmosakodtam és elindultam néhány emelettel lejjebb.

Németország legjobb, daganatos betegekre szakosodott klinikáján feküdtem. Örültem, hogy sikerült ide bejutnom, mert ha én nem is gyógyulhattam meg, a kisgyerekeknek reményt adhattam. Minden nap, amikor közöttük voltam és mosolyt csalhattam az arcukra, úgy éreztem, hogy egészséges vagyok. Értük éltem minden nap, ők tartották bennem a lelket.

Az orvosok és a nővérek már meg sem lepődtek, mikor megláttak a gyerekosztályon. Mosolyokat kaptam, néhány megértő pillantást. Alig léptem be a játékterembe, ahol délelőtt minden kicsi tartózkodott, máris lelkes kiáltásokkal köszöntöttek. Mindenkinek puszikat nyomtam a fejére, majd leültem közéjük.

-Képzeld, Nora!- mászott az ölembe a 5 éves Sammy. - Ma jön valaki meglepetés ide.

-Tényleg?- lepődtem meg. - Nekem nem is mondta senki- simogattam meg a fejét.

-Igen. Csak annyit mondott Monika főnővér, hogy híres- csacsogott tovább a kislány.

-Én még ennyit sem tudtam- húzódtam közelebb az asztalhoz. - Van kedved színezni?

-Van- bólogatott és máris maga elé húzott egy lapot.

A legnagyobb öröm az életemben jelenleg ez a sok beteg kicsi volt. A szívem szakadt meg értük, mert ennyire apró emberként, az életből szinte semmit nem tapasztalva az életért kell küzdeniük. Sokan azt mondták, hogy velem volt igazságtalan az élet, mikor 22 évesen szembesülnöm kellett a májrákkal, de engem nem érdekelt, hogy ki mit mondott, szerencsésnek éreztem magam. Nem azért, mert beteg vagyok, hanem azért, mert megismerhettem ezeket a gyerekeket, akik erőt adtak küzdeni. És láthattam a szüleiket, akik össze voltak törve, de amikor a saját kis csöppségükkel voltak, nevettek, viccelődtek, játszottak és egy pillanatra sem hagyták, hogy a fájdalom az arcukra kiülhessen.

-Ejnye, Nora!- hallottam meg magam mögött dr. Schmidth hangját. - Mondtam neked, hogy pihenj a sugárkezelés után- lépett oda mellénk.

-Nekem az a legpihentetőbb, ha itt lehetek lenn- néztem rá. A szemüvegében viszont láttam a saját sápadt arcom.

-A szervezeted nem fogja bírni a megterhelést- folytatta nagyon komolyan.

-Én már mondtam, hogy csak adnod kell egy ágyat itt lenn és máris pihenek- fordultam az orvosom felé. - Értük élek, ők adják az erőmet. Ne kérd, hogy menjek el innen.

-Meglátom, hogy mit tehetek- mosolyodott el a főorvosok gyöngye.

Apám bátyja volt a kezelőorvosom. Évekkel ezelőtt ő hozta létre ezt az intézetet, amikor a nagymamámat elvitte a leukémia. Mindig remélte, hogy nem jut ide senki a családból, de egy éve ő maga kérte meg, hogy csináljunk egy kivizsgálást. Megérezte rajtam a betegséget. Amint megjöttek az eredményeim, be is hozatott és azóta itt vagyok. A szüleim nem tudtak megbirkózni azzal a fájdalommal, hogy a nővérem halála után végig kell nézniük az én halálomat is. Christi-t a szíve vitte el 12 éves korában. Nekem csak emlékképeim voltak róla, mert 4 éves voltam, amikor meghalt. A szüleim pedig annyira összetörtek a hír után, hogy a legrettegettebb kór az én szervezetemben is megtalálható, hogy közösen követtek el öngyilkosságot. Így csak Martin maradt nekem, ő viszont pótolt mindenkit, akire szükségem lett volna.

-Hölgyek és Urak!- emelte meg nagybátyám a hangját, miután végignézte az összes kis beteget. - A vendégünk sajnos nem ér ide hozzánk a délelőtt folyamán, mert a repülőgépe késik, nem is keveset- az információ hatására csalódott moraj futott végig a társaságon. - Azonban ígéretet tett nekem, hogy itt marad veletek egészen a lefekvésig- közölte mosolyogva, aminek mindenki megörült.

-Doktor bácsi!- mocorgott az ölemben Sammy. - Ki jön?

-Az meglepetés mindenkinek- pillantott rám, amiből tudtam, hogy hiába faggatnám, nem fogja elárulni nekem.- Igen, Nora, neked is meglepetés.

Life or death? - novella, 1. rész

Sziasztok! Hoztam nektek valami újat... nem, ez most nem a folytatás. Újabb novellához támadt ötletem. :) Úgy döntöttem, hogy szemszögenként fog felkerülni. Még én sem tudom, hogy milyen hosszú lesz, tőletek is függ (ezzel arra akartam célozni, hogy sok kommentet szeretnék, igen). És még valami: Fanni, boldog születésnapot!!! :D

--------------------------------------------------------------------------

(Sebastian)

Gyűlöltem a késést. És most én estem az ördögi körbe, én kések. Britta úgy egy hete mondta, hogy hallott egy kórházról Frankfurtban, ahol rákos betegeket kezelnek. Külön volt itt a beteg gyerekek részére is egy rész kialakítva és minden második hónapban vendégeket hívtak el, hogy egy kis boldogságot csempésszenek a kicsik mindennapjaiba. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem meglátogatni őket most, hogy vége a szezonnak. Azonnal igent mondtam, hiszen ez egy remek cselekedet. Egyszerű embernek tartottam magam, aki ott segít, ahol tud. És ha azzal tudok segíteni, hogy odamegyek, akkor megteszem.

Anyát hívtam fel először, hogy nem érek időben Németországba, valamint, hogy ne várjon haza, mert késő este fogok beesni. Utána felhívtam a főorvost is, akinek elmondtam, hogy a gép, amivel mennénk, meghibásodott, ezért csak a délután folyamán érek oda a kórházba. Utána megígértem azt is, hogy ott maradok, ameddig a gyerekeknek le nem kell feküdnie aludni. Ez volt a minimum, amit megtehettem. Britta mellettem ült és mosolygott. Tudtam, hogy ő már előre sejtette, hogy ezt fogom mondani.

-Még mindig azt mondom, hogy nem kell velem jönnöd- néztem rá, mikor befejeztem a telefonálást.

-Én meg azt mondom, hogy veled megyek, mint magánember és a barátod. Nem fog bekerülni a sajtóba, hogy ott voltál, ne aggódj!- simított végig a karomon. - És nekem is tervbe volt véve, hogy meglátogatom a szüleimet. Amikor te szünetet tartasz, én is csak akkor pihenhetek. És a gyerekek pedig sosem tudtak terhet jelenteni.

-Akkor jó- sóhajtottam.

Gyakran éreztem azt, hogy túl sokat tesznek értem a munkatársaim, főleg Tommi, Britta és Rocky. Az edzőm mindenhol velem van, az év 365 napjából legalább 300-at együtt töltünk, de lehet, hogy még ennél is többet. Britta is mindig velem van, attól kezdve, hogy a tesztek előtt PR-munkám van, egészen addig, amíg nincs vége a díjkiosztónak és utána a karácsony előtti szerepléseknek. A mérnökömmel talán nem töltök annyi időt, de vele bármikor beszélhetek és képesek vagyunk órákon keresztül telefonálni. Néha meg is lepődök, hogy mekkora összegre rúg a számlám.

Miután felültünk a gépre, bedugtam a fülembe az iPhone-om fülhallgatóit és elindítottam a zenét. Lehunytam a szemem és gondolkozni kezdtem. Sosem kellett még szembenéznie a családnak egy akkora bajjal, mint a rák. Nem tudtam, hogy mi is játszódhat le azoknak a szülőknek a fejében, akiknek a gyermekeit megtámadta a kór. Ötletem sem volt, hogy mivel tudnék lelket önteni beléjük. Emlékeztem arra, hogy milyen letaglózó volt megtudni, hogy meghalt az egyik munkatársunk ugyanebben a kórban. Mikor megmondták, órákig nem szóltam senkihez. Nem ismertem jól a nőt, mégis fájt az elvesztése. És akkor valószínűleg az én fájdalmam sokkal kisebb volt, mint azok fájdalma, akik ismerték és szívből szerették őt. Próbáltam rávenni az agyam, hogy ötleteket adjon, mit és hogyan kellene majd tennem a kórházban, de nem kaptam semmit.

-Seb!- lökdöste meg Britta a kezem.

-Hmmm?- nyitottam ki a szemeim és rápillantottam.

-Kapcsold be az övet, mindjárt leszállunk- mosolygott rám. - És utána elmehetnénk enni, mert 1 óra elmúlt és én éhen fogok halni.

-Meghívlak- mondtam, amíg az övvel pepecseltem.

-Nem azért mondtam, hogy meghívj enni- kérte ki magának, mint minden egyes alkalommal.

-Szóval desszertet is kérsz? Rendben, benne vagyok- vigyorogtam rá, majd nyomtam egy puszit az arcára, mikor duzzogni kezdett. - Én is szeretlek, sokadik nővérkém.

-Kellett nekem egy ilyen kölyök- morogta maga elé, én pedig csak nevettem rajta.

A leszállás után megkerestük a parkolóban a kocsit, amit Melanie hozott el otthonról, hogy azzal mászkálhassak. Utána elvittem az én drága sajtósomat enni, és vettem neki egy óriási fagyi kelyhet is. Először tiltakozott, hogy miért akarod decemberben fagyit adni neki, de amint megkóstolta, szó nélkül kanalazta be az utolsó falatig. Mikor mindketten jól laktunk, elindultunk a kórház felé. Remegett a lábam, amikor be kellett lépnem az ajtón.