Love from the past

23. rész

(Mila szemszöge)

Órák óta ültem ugyanabban a páholyban, míg a körülöttem lévő emberek állandóan cserélődtek. Habár megtehettem volna szinte bármit, inkább maradtam a jó kislány, mivel eddig ez úgy tűnt, hogy bejön. A második pohár italomat ittam és még azt is ki tudtam járni, hogy véletlenül se kerülhessen bele semmiféle bódítószer. Így józanon tudtam szemlélni a környezetemet.

Marko persze mindenki előtt felvágott velem. A ruhám rettentően rövid volt, szinte mindent megmutatott belőlem és a férfiak mindenféle titkolózás nélkül bámultak meg engem. Mivel több olyan lány is volt itt, akik bármire kaphatóak voltak, néhányan bepróbálkoztak, de el is lettek küldve melegebb éghajlatra. Tabu voltam, minden egyes emberi egyed számára.

Jansen volt, aki végig mellettem állt és figyelt engem. Néha intéztem felé egy kérdést, amire válaszolt, persze csak akkor, ha hallott. Szívesen beszélgettem volna vele, de a „kedves leendő férjem” odafigyelt arra, hogy ne nagyon kommunikáljak vele. Inkább csendben maradt ezért. Szerencsém volt vele, örültem, hogy őt kaptam meg magamnak.

-Újabb trófea, nagyember?- jelent meg előttünk néhány férfi. Mind finn, legalábbis úgy tűnt és a megszólalásukban sem hallottam semmilyen akcentust.

-Nem trófea- mordult Marko és mindenkivel kezet fogott, és egyesével bemutatta őket. Majd jöhetett a meglepetés mindkét oldal részéről. - És ő Tommi Pärmäkoski, az unokahúgom újdonsült edzője és régebbi hokistársam.

-Helló- köszöntem és el sem akartam hinni, hogy ismerős van mellettem.

Leültek a körünkbe, fogytak az italok és egyre oldottabb lett a hangulat. A pasik főleg nőkről és sportról beszélgettek. Én pedig igyekeztem szuggerálni Tommit, aki eléggé gyakran nézett rám. Beszélni akartam vele, üzenni az otthoniaknak, tenni valamit, hogy tudják, jól vagyok. Akkor ijedtem meg, amikor mocorogni kezdtek körülöttem.

-Cicám, el kell mennem tárgyalni- húzott fel álló helyzetbe azonnal. - Viszem a fiúkat is.

-És megmondanád, hogy én addig mit csinálok?- kérdeztem vissza, mert teljesen eluntam magam.

-Majd én szórakoztatom a kisasszonyt, ha engedi- biccentett Tommi felém.

-Remek!- intett felém fogva tartóm, majd el is indult. Mi is felkeltünk és a tánctér felé vettük az irányt. Elkerekedett a szemem, amikor éreztem, hogy a keze a fenekemre csúszik. - Pärmäkoski!- hallottuk meg a szigorú hangot. Tommi hátrafordult. - Ő érinthetetlen, érted?

-Persze- biccentett és a keze megint a derekamon volt.

Táncolni kezdtünk a zene nem létező ritmusára, egészen addig, amíg el nem tűntek az egyik ajtó mögött. Amikor ez megtörtént, a finn a karjai közé vont és szorosan átölelt. El sem akartam hinni, hogy valaki olyan van mellettem, akitől nem kell félnem. Szorosan kapaszkodtam belé, attól féltem, hogy ha a pillanat megszakad, akkor mindennek vége.

-Hogy kerülsz ide?- simogattam meg az arcát.

-Hosszú történet. A lényege, hogy volt egy idő, amikor együtt hokiztunk és egy évben kétszer meg kell jelennem valamelyik buliján, ha nem akarom, hogy baj legyen- hadarta. - Mikor hallottam, hogy megint bulit tart, tudtam, hogy jövök, mert reméltem, hogy látlak.

-Olyan jó, hogy itt vagy!- bújtam hozzá. Szorosan átölelt, tartott a karjaiban, hogy érezzem, biztonságban vagyok.

-Elnézést!- lépett mellénk Jansen. - Nem akarok semmit megzavarni, de félek, hogy a többi testőr megszólja a viselkedését.

-De nem csináltam semmit!- háborodtam fel.

-Hallotta, Ön érinthetetlen- jegyezte meg nekem. - Én nem szólok semmiért, nem tisztem megítélni a tetteit, főleg nem abban a tudatban, hogy a főnök mit tesz Önnel. De a többiek nagyon szeretnének előkelőbb pozícióba kerülni. Bármi áron.

-Értem- bólintottam és távolabb léptem a férfitől. - De ugye mellettem maradsz?

-Ez nem is volt kérdés- tette a derekamra a kezét Tommi és a pult felé irányított. - Kérünk egy-egy italt és beszélgetünk itt, egymással.

-Rendben- foglaltam helyet az egyik széken.

Mesélt nekem Kimiékről, arról, hogy mennyire megviselte őket a távozásom. Nekem is sajgott a szívem, főleg most, hogy tudtam, szükségük lenne rám. Megkértem, hogy mondja el nekik, jól vagyok, és ott leszek Londonban, történjen bármi. Minden aprócska morzsa, amit a családomról kaptam, az életet és a túlélést jelentette nekem. És biztos voltam benne, hogy nekik is sokat fog jelenteni, amit tudhatnak rólam.

-Van egy cikk neten a lányodról- mosolyodott el a finn.

-Megadod a címet, ahol el tudom olvasni?- kértem és magamhoz intettem Jansent.

-Persze- nyújtotta a kezét és a testőröm telefonjába beleírta a címet. - Ha lesz lehetőséged, jelezz neki, jó?

-Valahogyan megteszem- bólintottam rá.

-Édes cicám!- hallottuk meg Marko hangját, majd egy pillanat múlva már ott is állt mellettünk.

-Hogy ment?- próbáltam egy mosolyt megereszteni, de inkább vicsor lett.

-Remekül- rántott fel a székről, majd megcsókolt. - Jól szórakoztál?

-Igen- válaszoltam és igyekeztem visszafojtani a sziszegést, amit az okozott, hogy a fenekemet markolta. - Elég humoros férfira bíztál rá.

-Uram!- jött oda az egyik testőre. -  Azt hiszem, hogy a barátja nem teljesen tartotta be a kérését.

-Miről beszélsz?- fordult felé dühösen, majd a tekintetét Tommi és köztem járatta.

-Kérlek! Neki hiszel vagy nekem?- kérdeztem vissza idegesen.

-Jansen!- szólt a mellém kirendelt testőrnek.

-Uram!- biccentett mellettünk állva.

-Megmondtam, hogy Mila érinthetetlen- szorított jobban magához.

-Természetesen- válaszolta a testőröm. - Fogalmam sincs, hogy Aron mit mondott Önnek, de a kisasszonyhoz senki sem közeledett olyan módon, mint potenciális szabad nő. Tiszteletben tartották azt, hogy már foglalt.

-Látod? Az égvilágon semmi nem történt- szólaltam meg én is sértetten.

-Menjünk!- fordított hátat mindenkinek Marko és elindult kifelé. Vetettem még egy pillantást Tommira, majd távoztam én is.

Otthon persze nem maradhatott el az „ünneplés”. Igyekeztem végig a családomra gondolni, amíg a testemet használta. Csak feküdtem alatta és hagytam, hogy ő élvezze. Utána lefeküdt mellém és el is aludt. Én szinte a fél éjjelt ébren töltöttem és alig bírtam kivárni, hogy egyedül lehessek, és valahol megnézhessem azt a cikket a lányomról. Ez volt az egyetlen dolog, amiért tudtam, hogy érdemes élnem. A kislányom jelentett mindent.

Reggel együtt reggeliztem vele és kedélyesen bólogattam, amikor arról faggatott, hogy jól éreztem-e magam és jó volt-e nekem az éjjel. Undorodtam magamtól és attól, amit tettem, de úgy láttam, hogy ezzel menthetem meg őket. Amint egyedül maradtam, Jansennel a nyomomban bevonultam a szobámba, ahol a testőr gépén gépeltem be a címet és nyitottam meg a cikket.

„ARANYLÁNY AZ OLIMPIÁN!

A mindösszesen 14 éves úszólány, Kaisa Seppälä-Räikkönen élete első interjújára másodpercre pontosan érkezett, de ezen talán meg sem kellene lepődnünk. Sok, nála idősebb úszót is komolyabb erőkifejtés nélkül győz le a vízben, korosztályában meg sem közelíthetik, ezért is nevezik őt az új aranylánynak. Szülei kérésére az egész interjú alatt mellette volt a világ-, olimpiai és Európa-bajnok keresztanyja, Hanna-Maria Seppälä.

-14 évesen kijutottál a londoni olimpiára, ahol ugyanazokban a számokban indulsz, mint keresztanyád. Mire gondoltál, amikor ez kiderült?

KSR: Csak arra tudtam gondolni, hogy mehetek Londonba és nem csak nézőként. Talán nem is lehettem volna boldogabb.

-Korábban már rengetegen szerettek volna interjút készíteni veled, de a szüleid eddig nem engedték neked. Azzal indokolták, hogy szeretnék, ha normális életed lenne. Az volt?

KSR: Semmiben sem volt más életem, mint a korombeli fiataloknak. Suliba jártam, edzésekre, délután házit írtam vagy tanultam a dolgozatokra. Persze, mióta kijutottam, ez megváltozott. Szinte állandóan a medencében vagyok vagy a konditeremben, hogy az állóképességem is rendben legyen.

-Mit gondolsz, mennyit fogsz javulni még Londonig?

KSR: Erről kérdezd az edzőimet. Ők jobban meg tudják mondani. Nekem a fő célom, hogy életem legjobbját ússzam és mindent megteszek, hogy ez sikerüljön.

-A szüleidről semmit nem tudunk, most sem ők kísértek el. Mondanál nekünk valamit róluk?

KSR: Édesapám sokat utazik a munkája miatt, egy ideje mi is megyünk vele. Anyu újságíró, rengeteget dolgozik. Büszke vagyok, hogy az ő lányuk lehetek.

-Ki a példaképed?

KSR: A szüleimre nagyon felnézek, de ha az úszásról beszélünk, akkor nem tudok mást mondani, mint a keresztanyámat.

-És más sportban? Esetleg van, amit nagyon szeretsz?

KSR: Mindent szeretek, ahol szurkolhatok a nemzetünknek. Nemrég láttam a tévében egy kézilabda meccset, az is igazán tetszett. És ki nem hagyhatom az autósportokat, azok a kedvenceim. És talán mondanom sem kell, hogy Kimi Räikkönen az abszolút favoritom.

-Szóba hoztad őt, de semmiképpen sem maradhatott volna kinn. Már rengetegen kérdezték, ebben biztos vagyok, ezért bocsáss meg, hogy én is beállok ebbe a sorba. Mi köt téged Kimi Räikkönenhez?

KSR: A vezetékneve hasonlít az enyémhez. Távoli rokonok lehetünk, habár nem tudok róla. Ha kiderítette valaki, nekem is megmondhatja.

-Ha üzenhetnél neki valamit, mi lenne az?

KSR: Ne adja fel, mert tudom, hogy ő a világ egyik legjobb pilótája. És gratulálok, amiért ilyen remekül sikerült a visszatérése.

-Köszönöm, hogy eljöttél hozzánk és válaszoltál a kérdéseinkre! Sok sikert a londoni szereplésedhez és a jövődhöz!

Bruno Siskalinen”

(Kaisa szemszöge)

Végigolvasva a cikk nem is lett rossz. Apu ragaszkodott ahhoz, hogy ne egy ismeretlen készítse az interjút, hanem valaki, akit ismerünk mindketten. Most Bruno az, aki átvette anyu helyét az utazásban és jött velünk. Ehhez is apa kellett, mert küldtek volna valami ismeretlent, akit soha nem engedne a közelembe, ebben teljesen biztos vagyok. Rákattintottam a kommentekre és elkezdtem őket olvasni. Voltak néhányan, akik szerint túl fiatal vagyok, hogy olimpiára menjek, de nem foglalkoztam velük. Megtanultam nem odafigyelni erre. A többi mind bátorító volt.

„névtelen felhasználó

Büszkék lehetünk, hogy ilyen úszóink vannak. Főleg, hogy az utánpótlás korosztály ilyen eredményeket érhet el. Ennek a lánynak fogok a legjobban szurkolni az olimpia alatt. Hajrá, Babóca, képes vagy rá!”

-Apuuuuu!- sikítottam, miközben felugrottam az ágyról.

-Mi a baj?- rohant be az ajtót kivágva.

-Ez... ez anya!- mutogattam a képernyőre.

-Honnan gondolod?- kapta el a karom és fordított maga felé.

-Csak ő hív Babócának. És mindig így mondja verseny előtt- hadartam. - Apa, tudom, hogy ez csak ő lehetett.

-De ha írt neked, akkor ez azt jelentheti, hogy rendben van?- kérdezte bizonytalanul.

Mintha felcserélődtek volna a szerepek közöttünk, én lennék a felnőtt, ő a gyerek. Nem feleltem, mert bennem is ugyanaz a kétely játszott. Igyekeztem nem foglalkozni vele, csak arra a szívemet beborító érzésre tudtam gondolni, ami azt súgta, az anyukám jól van és ezzel nekem jelzett. Apa nyakába borultam és el sem engedtem, amíg nem tolt arrébb, mert csengett a telefonja.

-Igen?- vette fel, de a tekintetét végig az arcomra függesztette. Sokáig hallgatott és egyre döbbentebb lett. - Ezt el sem hiszem. Tényleg jól van és ezt mondta neked?- hadarta. Újabb percig burkolózott teljes némaságba. - Hálám üldözni fog, Tommi! Örökké!

-Mi történt?- faggattam, amint kinyomta a készüléket.

-Igazad van, tényleg édesanyád üzent neked- ült az ágyamra.

-Honnan tudod, apu? Mit mondott neked Tommi?- rángattam meg a karját, hátha gyorsabban beszél.

-Találkozott vele Amszterdamban, ő mondta neki a cikket és ígértette meg vele, hogy jelez neked- mosolyodott el lustán. - Azt üzente, hogy ha hazajön, addig ölelget, amíg visítva nem menekülsz előle.

-Soha nem fog megtörténni- nevettem fel hangosan és boldogan, mialatt apám nyakába ugrottam.

Somewhere I belong

GUARDIAN ANGEL

Beszélgetések és viták nélkül utaztam haza másnap reggel. Nem akartam még egy percet ott tölteni, ahol a szívem meg akart szakadni. Tudtam, hogy nem lesz jobb otthon sem, de nem akartam, hogy a környezet, a tárgyak emlékeztessenek arra, amit veszítettem. 

Anya nagyon örült neki, hogy visszakapott engem. Szorosan magához ölelt és egész nap körülöttem sündörgött. Azt mondtam, hogy már nagyon hiányoztak, azért jöttem haza. Részben igaz volt, hiszen megszoktam, hogy velük vagyok. Fabian el sem mozdult a közelemből és amint nem voltak hallótávolságon belül a szüleink, már faggatott, hogy mi történt. Ismert engem, tudta, hogy nem vagyok jól. 

Amíg a pilóták, vagyis a bátyám és a remélhetőleg jövőbeli barátom Kanadában versenyeztek, addig engem otthon próbáltak kirángatni a letargikus hangulatomból. Próbálkoztam, komolyan, de sokszor nem ment. Vissza akartam kapni azt az életet, amit még a svájci látogatásom előtt élhettem. Akkor boldog voltam és nem tudtam komolyan, milyen kegyetlen is a világ. Ezzel szemben a szívem kettétört, az egyik a bátyámat féltette és rettegett attól a műtéttől, a másik vissza akarta kapni a boldog pillanatokat Kimivel. 

Telefonon is csak Hannával beszéltem, aki szerint elég puskaporos a hangulat. Kimi lépten-nyomon próbálta megbeszélni Sebastiannal, hogy mit is akar tőlem, miért is akar velem lenni és miért is okoz fájdalmat az, hogy nincs velem. De nem felejthetjük el Sebastian büszkeségét, ami nem engedte, hogy bárkinek a karjába engedjen. Valószínűleg nem élt a világon olyan férfi, aki mellett szerinte biztonságban élhettem volna rajta és a családunk férfi tagjain kívül. 

Valenciába is úgy mentek, hogy nem beszéltem egyikükkel sem. Kimit azért hanyagoltam, mert tudtam, hogy teljesen összetörök, ha hallom a hangját. És ez volt az egyetlen dolog, amit senkinek nem akartam hagyni. Meg akartam tartani azt a pici becsületemet, ami megmaradt ezután a kavalkád után. 

A futamnézésre Fabian szinte kirángatott a nappaliba, mert nem akartam menni. Ő meg kijelentette, hogy nélkülem nem nézi. Végül ő lett az erősebb és vele voltam végig. Kissé elkeseredtem, amikor Sebastian alatt egyszerűen megállt a kocsi, mert tudtam, hogy mennyit jelentett volna, ha nyerni tud újra. Persze, Kiminek örültem, de ismertem őt és tudtam, hogy nem annyira boldog ezzel a kapott második hellyel. Sokkal fontosabb lett volna neki, hogy küzdjön, és ne azért álljon a dobogón, mert megállt a kocsi a csapattársa és a barátja alatt is. 

Amint vége volt az interjúknak, újra bezárkóztam a saját kis kuckómba, ahová senki nem jött fel az elmúlt napokban. Csak találgatták, hogy mi is lehet a baj, de senki nem tudott semmi biztosat rólam. Én pedig nem beszéltem erről, ahogyan a Svájcban maradtak sem. Így a család tudatlanságra volt ítélve, ami egy idő után meghozta nekem a magányt és a fájó csendet. Szinte fojtogatott a levegőben izzó kétségbeesés, amit éreztem. De nem tudtam ellene tenni, mert ezt csak két ember tudta volna megszüntetni. És ők is csak együtt. 

Elbóbiskolhattam az ágyamon fekve, az emlékeim fájó tengerében, mert arra ébredtem, hogy valaki kopog az ajtómon. Megdörzsöltem a szemem és felkapcsoltam a kis éjjeli lámpát, hogy ne legyen annyira vaksötét. Elbotorkáltam az ajtómig és elfordítottam benne a kulcsot, de nem nyitottam ki. Vártam, hogy bejöjjön az a valaki. 

- Szia, Nikki!- szólalt meg egy régen hallott, de ismerős férfihang a túloldalon. - Bemehetek hozzád? 

- Tommi!- nyitottam ki az ajtót nagy lelkesedéssel és amint éreztem, hogy magához húz, a nyakába csimpaszkodtam. - Olyan jó, hogy itt vagy! 

- Te is hiányoztál!- nevetett és kicsit beljebb tolt, majd becsukta az ajtót. - És jöttem volna, csak kicsit később, ha nem kapok egy telefont. 

- Telefont?- engedtem el és vártam a folytatást. 

- Heikki hívott- kezdett bele. - A bátyád elmondta neki, hogy mi is történt vele és veletek. A betegségét és a kapcsolatodat. Nagyon összetörte, hogy nem beszélsz vele. 

- Ő tagadta meg tőlem a lehetőséget, hogy beszéljek- fontam össze a karjaimat a mellem alatt. 

- Tudom- simogatta meg az arcom. - Azonban 2 nap múlva műtik és nem így kellene odamennie. 

- Akkor most mégis mit kellene csinálnom?- csattant a hangom. - Menjek oda és tegyek úgy, mintha semmi nem történt volna? 

- Nem kérnélek erre, mert tudom, hogy nem engedi az őszinteséged, ahogyan neki sem- fogta meg a két karom oldalt és leültetett az ágyamra. - Felhívtam és legalább két órát beszéltem vele. Arra jutott, hogy beszélni szeretne veled. Tudni akarja, hogy mit is jelent neked Kimi és mit is vársz el ettől a kapcsolattól. Békülni szeretne, de úgy nehéz, ha nem tud veled kommunikálni. 

- És akkor most...?- tétováztam. 

- Megkért, hogy vigyelek el hozzá. Már beszéltem a szüleiddel, úgy tudják, hogy összevesztetek és én kísérlek el a bátyádhoz, hogy kibéküljetek. Ha úgy veszed, részben igaz is. Valójában egyenesen Londonba mennénk, hogy találkozzatok és teljesítsd, amit ígértél. Ugye, emlékszel?- cirógatta meg az arcom. 

- Vele leszek, amikor műtik- suttogtam és éreztem, hogy egy könnycsepp végigcsorog az arcomon. - Mehetünk! 

- Rendben, amint kész a csomagod, viszlek is!- ölelt újra szorosan. 

Amíg anya összepakolt nekem, el sem mozdultam a vendégünk mellől. Persze, mindenki körberajongta, hiszen nagyon hiányzott közülünk. 3 év hosszú idő és ők szinte együtt éltek Sebastiannal. Megtörtént nem egyszer, hogy a két fiúval együtt aludtam és hetekig szét sem lehetett minket szedni. Most Heikki volt itt, akit szintén szerettünk, de nem volt ugyanaz. Ő nem az a Tommi Pärmäkoski volt, aki tiszteletbeli Vettel lett. Most azonban mellettem volt újra és tudtam, hogy addig nem is hagy el, amíg nem látja, hogy minden rendben van. Beleértve engem és a magánéletemet is. Ha láttam volna, akkor biztos, hogy felnézek rá. Mert ő volt a mi őrangyalunk.