2010. június 29., kedd

Kísért a múlt - 3. rész

Sziasztok! A pályázatra 4 munka érkezett, 3 Kimi/1 Seb arányban. Az értékelés folyamatban van, csütörtök és vasárnap között minden nap kaptok egyet. :D Remélem, hogy majd írtok sok kommentet, mert az íróiknak sokat jelentene. :)


------------------------------------------------------------------------------


A séta a paddockban egy eléggé megfontolatlan lépés volt a részemről. Mikor elindultam, jó ötletnek tűnt… csak tűnt. Nekem lehet csak olyan eszement ötletem, hogy menjek el sétálni egy olyan helyre, ahol bármelyik pillanatban összefuthatok azzal, akivel nem akarok.

Az elején nem volt semmi. A melegben némi szél fújdogált, ami megkönnyítette a dolgom és nem akartam megfőni. A napszemüvegem megfelelően védte a szememet a káros sugaraktól, valamint a naptej óvta a bőrömet. Azokban a pillanatokban minden rendben volt.

Majd elértem a vörösök felségterületére és sikeresen lefagytam a kamionok mellett. Az ok nem volt már, minthogy az újonnan szerződtetett Kimi Räikkönen eszméletlenül helyes volt, ahogy egy asztal mellett ücsörögve valamelyik haverjával nevetgélt és ásványvizet szürcsölgetett.

Szerencsére nem csak én voltam olyan nő, aki megállt őt bámulni. Szinte elvesztem a nézelődők, valamint a sajtó kiéhezett hiénái között. Az eszem és a szívem is tudta, hogy nem szabadna ott ácsorognom, de a testem nem reagált ezekre a dolgokra. Csak álltam és figyeltem, hogy a fiú, akit ismertem, felnőtt.

- Kims, egy tucatnyi csaj bámul- röhögött vele szemben a haverja.

Kimi megrántotta a vállát, majd tovább iszogatta a vizet, ami előtte hevert. Végül addig nyaggatta a vele szemben ülő szőke, hogy egy hatalmas sóhaj után megfordult. A legtöbb lány, aki körülöttem volt, izgatottan mocorogni kezdett és okoskodott a kedvéért. Talán az egyedüli voltam, aki nem mozdult, csak nézte őt.

Kényelmesen feltolta a fejére a napszemüvegét és végigpásztázta a tekintete a felhozatalt. Az arca tökéletesen elárulta, hogy mikor, kiről, mit gondol. Úgy olvastam a vonásait, akár egy nyitott könyvet. Ismertem ezeket a rezdüléseket tökéletesen. Valamikor én voltam mellette és találgattam, mit gondol rólam vagy másokról.

A tekintete gyorsan rám siklott, majd hanyagul tovább is mozdult, alig egy másodpercet szánva rám. Már éppen kezdtem megkönnyebbülni, hogy nem ismert fel, mikor a szemeit ismét rám szegezte. Arcán meglepettség, szégyen, fájdalom, bűntudat és felismerés jelent meg. A testem ekkor reagált végre az akaratomra és képes voltam megmozdulni. Magam mögött még hallottam az elhaló, kissé bizonytalan hangját.

- Zoé?!

A lehető leggyorsabban és a legrövidebb úton beiszkoltam a BMW felségterületére. Kissé kimerülve és a saját érzéseimtől összezavarodva hanyatlottam le egy székbe. Mereven bámultam magam elé és visszhangzott a fejemben a hangja, ahogy a nevemet kiejtett, ha nem csak képzeltem a dolgot.

- Zoé, végre megvagy!- huppant le mellém Seb.

- Nem vagyok Zoé!- mordultam rá.

- Nem tetszik a Prinsessa, most meg tagadod, hogy Annie néni Zoénak keresztelt el valamikor régen a kórházban, mikor megszülettél. Akkor ki vagy?- hajolt előre.

- Fogalmam sincs. Találj ki egy új nevet nekem- morogtam tovább.

- Nem! Döntsd el, hogy Prinsessa vagy Zoé. Két név is bőven elég neked- nyafogott az unokaöcsém.

- Akkor Zoé. És meg se halljam azt a becenevet- figyelmeztettem.

- Elviselhetetlen vagy- hagyott magamra.

Újra elmerültem a gondolataimba, amelyek visszatértek a 18 éves énemhez. Szinte filmként pörgött le a szemem előtt minden pillanat, amit el akartam felejteni. Gyönyörű volt, élveztem, meghatározta az életemet is, de felejteni akartam. Amik akkor tökéletesek voltak, most gyermeki butaságnak tűnt visszatekintve.

- Nincs minden rendben az életedben, igaz?- jelent meg előttem egy szőke lány.

- A gyermekként elkövetett cselekedeteim kísértenek- sóhajtottam szomorúan.

- Nincs kedved elmondani egy idegennek, aki nem ismer és csak a nevedet tudja?- ült le velem szemben.

- Segítene?- pillantottam a zöld szemekbe. Nem gondolkoztam a dolgon sokáig. – Zoé vagyok.

- Evangeline. Mesélj, mit tettél és kivel- halkult el a hangja.

- Eléggé bonyolult. És Kimi teszi azzá…


2010. június 27., vasárnap

Kísért a múlt - 2. rész

A kezemben megállt félúton a pohár az üdítővel. A férfi pedig pont előttünk ácsorgott és Roberttel kezdett el beszélgetni. Csak remélhettem, hogy nem szándékoznak engem megemlíteni, mert akkor vége mindennek. A múltam így is megjelent előttem.

- Prinsessa! Minden rendben?- kérdezte Sebastian.

- Ne hívj így!- vágtam rá azonnal, amikor meghallottam a kedvenc becenevem.

- Úgy tudtam, hogy szereted- emelte meg a karjait.

- Szerettem is, de már nem szeretem- fordultam el az ajtótól.

- Nem kell leharapni a fejem- morogta maga elé.

- Sajnálom!- hajtottam le a fejem. – Nem akartalak megbántani. Hiszen annyi mindent köszönhetek nektek.

- Tudom- mosolyodott el és megölelt.

Felrémlettek a régi évek. Mikor nem ismertem. Ők voltak anya német rokonai, a távoli rokonok, akikkel néha leveleztünk, néha telefonáltunk, de ennyi. Számomra ők nem jelentettek semmit, hiszen messze éltünk egymástól.

Apám világ életében nagy utazónak számított, a fél világot bejárta. Anyával nagyon fiatalon találkozott és nem is tartott sokáig a kapcsolatuk. Majd 30 évesen újra Németország felé vette az irányt, ahol még mindig egyedül volt az általa oly szeretett lány. És anya volt olyan önfeláldozó, hogy szó nélkül vele ment a szülőhazájába, Angliába.

18 voltam, mikor először találkoztam a német családommal. Sebastian akkor volt 12 éves. Az elején féltem, hogy nem fog senki szeretni az új helyen, de tévedtem. Norbert, Heike és az összes unokatestvérem hatalmas szeretettel fogadott. Egyetemi tanulmányaimat kezdtem akkor, ők pedig felajánlották, hogy éljek náluk.

Nekik köszönhetem, hogy akkor talpra tudtam állni. Padlón voltam, úgy éreztem, hogy egy használati tárgyként kezeltek. A szerelem, vagyis, amit 6 éve annak hittem, teljesen kiütött. Ők viszont nem kérdeztek semmit, csak támogattak és szerettek. Azóta próbálom meghálálni nekik, amit kaptam, de nem tudtam.

- Biztos, hogy minden rendben van?- kérdezte meg újra Sebi, mikor elengedtem.

- Miért? Nem úgy néz ki?- húztam fel a szemöldököm.

- Felrémlett a régi, fájdalmas arcod- ültetett vissza az asztal mellé. – A tekinteted pont olyan volt, mikor ideértem.

- Jól vagyok, Seb. Csak ígérj meg nekem valamit!- kértem félve.

- Bármit- simogatta meg az arcom.

- Ne akarj bemutatni senkinek, ha nem muszáj, jó?- kértem szemlesütve.

- Csak azért mondok igent, mert nem akarlak még egyszer úgy látni- adott egy puszit, majd magamra hagyott.

2010. június 23., szerda

Kísért a múlt - 1. rész

Forró, napsütéses csütörtökre ébredtünk Montrealban. A hotelszobám ablakán kitekintve megállapítottam, hogy minél szellősebben öltözöm, annál jobb nekem. Habár lenne jobb dolgom, mint itt mászkálni. Nem akartam a pilóták közé menni.

2007. március 15. volt, az első versenyhétvége előtti utolsó szabad nap. És hogy miként kerül egy egyszerű egyetemista lány ide? Egy névvel tudok válaszolni mindenki kérdésére: Sebastian Vettel. Egy elvetemült német kisgyerek, aki még véletlenül sem tiszteli a nála idősebbeket, főleg, ha azok nők. Beleértve engem sem.

És hogy ne csak beszéljek erről, be is bizonyítom, hogy igazam van. Mint mondtam, reggel volt és éppen az ablakon keresztül szemlélődtem. Ő meg fogta magát és kopogás vagy bármiféle jelzés nélkül besétált a szobámba és ledobta magát a kanapémra.

- Nem tanítottak meg kopogni?- fordultam felé. Az öltözetem egy short és egy top volt.

- Minek, ha nyitva az ajtó és tudom, hogy bejöhetek?- érdeklődött mosolyogva.

- Min vigyorogsz?- mordultam fel.

- Tetszik a szerelésed- járatta végig a szemeit rajtam.

- Kár, hogy eszedbe sem juthatok- sóhajtottam fel színpadiasan, majd a szobám felé vettem az irányt.

- Miért kell neked anya unokahúgának lenni?- kiáltott utánam.

Ennyit arról, hogy miért vagyok itt. Seb szerint azért, hogy ő ne unatkozzon, szerintem meg azért, hogy egy 19 és fél éves gyereket pesztráljak. Nem valami fényes kilátások, igaz? Főleg, hogy van itt olyan ember, akit kerülni akarok. Még véletlenül sem akarok a közelébe kerülni, mert akkor baj lesz.

Gyorsan felöltöztem, majd mehettünk reggelizni. A társaságunk maga Robert Kubica volt. Mivelhogy Sebastian 2007-ben a BMW-Sauber tesztpilótája. Szóval az egész napunkat, a hetünket a BMW-nél fogjuk eltölteni és úgy néz ki, hogy az unokaöcsém is autóba ülhet. Ettől teljesen be volt zsongva.

A pályára is együtt mentünk ki. A kocsiban enyhítette a hőséget a klíma, amelyet azonnal bekapcsoltak, amit beültünk. Sajnos kilépve a pálya melletti parkolóba megcsapott a tűzforró levegő. Sóhajtottam egy nagyot, a szememre bigyesztettem a napszemüvegemet és megindultam a fiúk után.

Rengeteg ember forgolódott a paddock területén. Amint megtehettem, bemenekültem a motorhome-ba, ahol szintén kellemesen hűvös volt a levegő. Egyből le is telepedtem a pult mellé és rendeltem magamnak egy jeges teát. Az ajtó felé fordulva szemléltem a kinn futkározó embereket, akik engem nem láthattak.

Sokáig csak szürcsöltem a frissítőmet, mialatt lekoptattam a bepróbálkozó szerelőket. Nem volt senki és semmi érdekes, ami felkeltette volna a figyelmemet. Egészen addig, amíg be nem került a látókörömbe egy szőke, pirosba öltözött, napszemüveges, kidolgozott testű férfi…

2010. június 21., hétfő

Back again... - 57. rész

(Bonnie)

A svájci Alpok egyik eldugott városkájának a szélén található volt egy gokart pálya. Egy olyan pálya, amit mindenki jól ismert. Vagy legalábbis mi mindannyian. Meg sem tudnám mondani, hogy mennyi időt töltöttünk mi itt, együtt.

- Minden rendben, kicsim?- lépett elém Kimi.

- Persze, mindketten jól vagyunk- mosolyogtam rá.

- Akkor megnyugodtam- fektette a kezét a hasamra. A benn lévő kicsikénk pedig jelezte apró lábacskáival, hogy egyetért.

- Ide kelleni fog egy kart- tettem a kezem én is a pocakomra.

- Semmi probléma, majd beszerezzük időben- vigyorgott, majd forrón megcsókolt.

- Kimi, gyere már! Nem érünk rá egész nap- méltatlankodott tőlünk nem messze Sebastian.

- Megyek, megyek…- rázta a fejét kedvesem.

Gyorsan csatlakozott a többiekhez, majd be is pattantak a kocsijaikba. Én pedig odaléptem Hayley és Gemma mellé. Mindhárman boldogan mosolyogtunk egymásra. Egy-egy hónap eltéréssel jönnek majd a babáink. Jó lesz együtt babázni, az biztos.

Időközben a srácok szépen felálltak a rajtrácsra és megkezdték a kis háziversenyüket. Mi meg a csajokkal élénken figyeltünk.

- Kinek szurkoltok?- nézett le Liz az előttünk álló rengetek aprócska buksira.

- Hajrá, apaaaaaaaaaaaaaaaa!- mondta mind kórusban, mire nekünk nevetnünk kellett.

- Rossz volt a kérdés- jegyezte meg Tisha.

6 év telt el azóta, hogy elkezdtük a saját kis bosszúnkat. Azóta mindannyian feleségek és anyák vagyunk. Az előttünk topogó gyerekek pedig a mi apróságaink. Közöttük van a mi két törpénk és a Sienna és Robert ikrei, valamint a többiek egy-egy lurkója. És mindenkinek van egy saját hajrá pólója, amiben apunak szurkolhat.

- Anya, ki fog nyerni?- húzogatta meg a pulóverem ujját Tammy.

- Nem tudom, kincsem. De biztos vagyok benne, hogy apa hallja, ha nagyon hangosan szurkoltok neki- simogattam meg a pofiját, majd adtam neki egy puszit a homlokára.

Visszaszaladt a többiek közé és tovább kiabált az apjának, ahogy a többi kicsi is. A legédesebb szerintem a kis Ayrton volt, aki még éppen, hogy beszélt, de azt már tudta, hogy kell szurkolnia az apjának. És teljesen olyan volt, mint a legendás nagybácsi.

Az utolsó körben már nem izgultam egy picit sem. Látszott, hogy ki fog nyerni. Én ez nekünk kedvezett. Nem is tévedtem. Kimi gurult át először a célvonalon. Gyorsan megpörgette a kocsit, majd leparkolt a gyerekek előtt. Átpattant a falon, felkapta a két rosszcsontot és odajött hozzánk.

- Mit mondtam, ki nyer?- nézett rám.

- Elismerem, még mindig a legjobb vagy- mosolyogtam elnézően. Az egóját táplálnom kell.

- Mondtam, hogy a bajnok visszatér- vigyorgott, mialatt a gyerekek kuncogtak a karjában.

- Igen, megmondtad. A bajnok visszatért- gondoltam vissza az utolsó évére a rallyban, amit a csúcson hagyott abba.

- Megint- villantott meg egy szerelmes mosolyt, majd a gyerekeket letéve egy forró csókban forrtunk össze.


VÉGE

2010. június 7., hétfő

Back again... - 56. rész

(Hayley)

Reggel Jaime addig nyaggatott, míg beadtam a derekam, hogy kimenjünk a pályára, bár nem nagyon akarózott az előző este történtek után. Ahogy kiértünk, a lábai automatikusan vitték volna a Toro Rosso felé, de szerencsére elkaptam a karját.

- Mi az?- fordult felém.

- Csak annyi, hogy oda ne menjünk- böktem a fejemmel a bokszunk felé.

- Igaz- bólintott, így a sátor felé vettük az irányt. Ott éppen láthattuk a vidáman nevető Sienna-t és Tisha-t.

- Sziasztok!- köszöntünk nekik és leültünk melléjük.

- Helló!- köszöntek vissza nagy nehezen.

- Mi ez a jókedv?- érdeklődte a drágám.

- Karaoke- vágták rá egyszerre, majd újra nevetni kezdtek. Ekkor lépett be a szintén nevető Bonnie – Gemma – Liz hármas.

- Nem is tudtam, hogy Buemi ennyire fahangú- jegyezte meg Gemma.

- Jaime, a mérnököd igazi John Bon Jovi- huppant le mellénk Liz.

- Valaki beavatna, hogy mi is történik?- néztem körbe rajtuk.

- A csapat bojkottál- felelte Bonnie. – Szereztek karaoke gépet…

- Ezt látnunk kell- ugrott fel Jaime.

Megfogta a kezemet, majd futólépésben indult a Toro felé, mialatt engem magával húzott. Bár értettem a sietséget, mert engem is nagyon érdekelt, hogy mi is a nagy helyzet felénk. Közben megfigyeltem, hogy minden ráérő ember a Toro Rosso felé siet megnézni, hogy mi ez a fejetlenség.

Mikor beértünk, meg is értettük a dolgot. A monitorokon, ahol az adatok szoktak futni, most éppen egy dalszöveg futott, mialatt a csapat 4 tagja ott állt egy-egy mikrofonnal a kezében és teli torokból énekeltek.


Belőlünk is kiszakadt a nevetés, ahogy mindenkiből körülöttünk. Majd jött a csere és a lányoknak a fiúk választottak dalt. És a refrénnél a férfiak megadták magukat, mert a lányok hangjához csatlakozott a csípőmozgás is.


- Mi nem nevezünk?- jelent meg mellettünk Lola.

- Mire gondoltál?- fordultunk felé.

- Mit szólnátok ahhoz, ha Mrs. Hamiltonnak mutatnánk meg, hogy mit tudunk?- vetette fel az ötletet. Nem voltunk Nicole-fanok.

- Rendben!- bólintottunk. A következő szám a miénk volt. És hatalmas lett a parti hangulat.


Persze a pasijaink kicsit furcsán néztek ránk, hiszen nekünk mégis kellenek pasik, nem?