Száguldó remény - 20. rész

Kommenthatárt nem szabok, mert nem sok értelme van... Ezt most azoknak ajánlom, akikben csalódtam. :/

---------------------------------------------------------------

Malajzia nem tartogatott túl sok izgalmat számunkra. Na jó, azért ez nem teljesen igaz, mert a KERS megadta magát mindkét kocsiban. A végén nem mertünk mást tenni, csak bízni. A győzelem után viszont olyan örömmámorban úsztunk, amit elkerülni nem lehetett, ha csapattag vagy.

Örültem, mert Mia nem költözött el a szobánkból, így egy kicsit tudtunk beszélgetni anélkül, hogy Heather vagy bárki árgus szemekkel pásztázott volna minket. Elmeséltem neki mindent, ami történt velem és ő is mesélt, persze, csak bizonyos kereteken belül. Mindent nem mondhatott el, ezt pedig tiszteletben tartottam.

- Azt hittem, hogy sosem talállak meg- ölelte át a derekamat egy erős kéz.

- Nem voltam elveszve- fordultam felé és megcsókoltam. – Igazából téged kerestelek, mert Seb elrabolt tőlem.

- De visszajöttem- mosolyodott el. – Túl szép vagy ebben a ruhában- simogatta meg a karom. – Gyilkos dolog, hogy nincs közös szobánk.

- Holnapig már kibírod gond nélkül- simultam bele a karjaiba. – És a repülőn megbeszélhetjük, hogy kivel és hogyan kell szobát cserélnünk.

- Én addig nem bírom nélküled- csókolt bele a nyakamba. – Ígérem, egy ujjal sem nyúlok hozzád, de hagyj tudjalak magam mellett, kérlek!

- Beszéld meg vagy Sebivel, vagy Miával- súgtam a fülébe, majd sikeresen kibújtam a karjaiból és meg sem álltam a pultig.

Végül a pályán lévő szobában kötöttem ki, az ágyamban egy finnel magam mellett. Mikor befeküdtem mellé, éreztem, hogy nagyon is kíván engem és ezzel csak még nehezebbé tette a dolgomat, de sikerült legyőznöm a vágyaimat és csak aludtunk. Reggel Mia hatalmas mosollyal az arcán távozott a szobából.

Én is gyorsan összeszedtem a cuccaimat és átmentem a zuhanyzóba. Bezártam magam után az ajtót, hogy a fiúk ne nyissanak ránk. Letettem a cuccaimat és beálltam a Mia melletti kabinba. Kellemesen ellazított a meleg víz, de nem zuhanyoztam sokáig. Magamra csavartam a törölközőmet és visszamentem a ruháimhoz.

- Mondd, hogy az éjjel nem csináltatok semmit- nézett rám barátnőm.

- Csak csókolóztunk- nevettem. – Az más, hogy sokkal többet akartam volna- sóhajtottam fel.

- Te csak ne panaszkodj nekem- bökött meg a lány. – Nem neked kell látványosan utálni a legjobb barátaidat.

- Tudom- öleltem őt át. – De mindenben számíthatsz ránk!

Választ nem kaptam, mert kopogtak. Befejeztük az öltözködést, majd kinyitottuk az ajtót. A szerelők egy kisebb csoportja tódult be a helyre, mi pedig mentünk kifelé. Azért hallottuk, hogy mennyire csalódottak, mert nem találtak ott minket ruhák nélkül.

A délután folyamán az egész csapat átutazott Kínába. Csütörtökig csak azoknak volt munkája, aki ügyeletes volt. Amíg a hétvége el nem kezdődött, mi is a hotelben laktunk, ahol a csapat többi tagja. Még szinte meg sem kaptuk a kulcsokat, mikor Tommi már nagyban egyezkedett Sebivel és Miával, hogy egy szobában lehessünk. Mire felértünk, megtudtam, hogy a finn lesz a szobatársam.

Volt 2 és fél napunk közösen, egymásra. Nem mentünk nagyon ki a szállodából, mert a kicsi, húzott szemű emberek azonnal letámadtak volna minket. Lehet, hogy Tommi a háttérben dolgozott, de mindenki imádta őt. Így maradt minden, amit benn lehetett csinálni az épületbe. De mi kihasználtunk mindent, amit csak lehetett.

Csütörtökön pakoltunk ki a pályára, majd megint nekikezdünk a munkának. Egy szokásos hétvége volt, ahol Sebastian végül a második helyet zsebelte be. Úgy tűnt, hogy nem zavarja, hogy nem nyert, tökéletesen elégedett volt. Boldogan ölelte magához Miát, amikor nem voltunk a nagyközönség előtt.

Még vasárnap éjjel a csapat kivonult a repülőtérre és mindenki máshová tartó gépre ült fel. Miával, Sebastiannal és Tommival együtt ültem fel a frankfurti gépre, ahonnan 1 órányi várakozás után tudunk majd tovább repülni Svájcba. Majd a zürichi reptérről még vár ránk egy másfél órás út kocsival arra a helyre, ahol a két jómadár lakik.

A gépen az első órában túl kellett élnünk a rajongást. Sajnos sok európai szurkoló utazott haza ugyanezzel a járattal, így rengeteg fotó és aláírás volt a nyugalmunk záloga. Utána végül le tudtunk pihenni és egészen a leszállásig senki nem is zavarta meg az álmainkat. Majd hajnali 5-kor átverekedtük magunkat a német repülőtéren, hogy újabb 2 órát repüljünk.

- Ha még egyszer fel mersz kelteni, az biztos, hogy megverlek- morogtam Tomminak, mikor megpróbált egy kis életet verni belém.

- Ígérem, hogy ha alszol, a karjaimban viszlek be a házba a kocsiból- simogatta az arcom. – Csak addig bírd ki, amíg kiérünk innen.

- Mia, ki kell találnunk valamit ellenük- hajoltam oda a lányhoz, aki ugyanolyan álmosan pislogott rám, mint ahogyan én őrá.

- Jó, gondolkozom a dolgon- helyeselt.

A reptéren összeszedtük a cuccainkat, majd hívtunk egy taxit, ami elvitt minket ahhoz a parkolóhoz, ahol a két fiú a kocsit hagyta erre a 2 hétre. Egy kisebb vagyont kellett valószínűleg fizetniük az őrzésért, de nem zavarta őket. Mi, lányok, beültünk hátra és szinte azonnal aludtunk is.

Édes álmom volt, amiben szerepelt a még meg sem született kistestvérem, aki az álmomban fiú volt. Vele játszottam, mikor Tommi jött be a kezében egy kislányt tartva, aki nekem mondta, hogy anya. A két kicsi nagyon hasonló korban lehetett, mert ugyanakkorák voltak és tökéletesen megértették egymást.

Nagyot zökkent a kocsi, nekem pedig kipattantak a szemeim. Beletörődő sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd hátradőltem és kibámultam az ablakon. Nem tudtam kiverni a fejemből az álmomat. Nem szedtem gyógyszert, de védekeztünk. Ettől függetlenül a 27-hez közelítve már vágytam arra, hogy családom legyen.

- Megérkeztünk- fordult hátra vigyorogva a német.

Kikászálódtam a kocsiból, ezalatt pedig Tommi kiszedte az összes csomagunkat. Mia semmit nem érzékelt az egészből, tovább aludt. Elköszöntünk a pilótától, majd bementünk. Egy nagyon egyszerű, egyszintes, 2 hálószobás ház volt, ahol a pasztellszínek játszották a főszerepet. Minden nagyon letisztult volt, ami megfogott a helyben.

- Gyere, aludj még kicsit!- húzott a finnem a hálója felé.

- Nem, már nem akarok aludni- ráztam meg a fejem. – Ideje visszaszokni az európai időzónára.

- Akkor mit szeretnél csinálni?- állt meg a szobája közepén.

- Mondjuk, ki kellene mosni az összes cuccunkat- néztem hátra a 2 bőröndre. – Nekem viszont nincs egy göncöm sem, amit fel tudnék venni.

- Választhatsz bátran a szekrényből- bökött oda a bútorra. – Amíg elkészülsz, leviszem a bőröndöket az alagsorba. Várlak!- nyomott egy puszit a nyakamra.

Bementem a fürdőbe, gyorsan letusoltam, majd egy törölközőben kezdtem válogatni a dolgai között. Végül felvettem az egyik rövidnadrágját, valamint egy meleg pulcsit. Nem öltöztem fel alá, abban reménykedtem, hogy hamar visszakapom a saját ruháimat. Összeszedtem a levetett göncöket és lementem utána. Gyorsan bepakoltunk egy adag ruhát és elindítottuk a programot. Kiválogattuk még a maradék cuccunkat is, ami alapján még 2 mosást indítanunk kell majd.

- Ez most teljesen olyan, mintha együtt élnénk- terelgetett a nappali felé az edző.

- Ha azt nézed, annyira összenőttünk, hogy lassan mindenhol együtt fogunk megjelenni- dőltem végig a kanapén.

- Ebben teljesen igazad van- feküdt fölém. – Neked sokkal jobban állnak ezek a cuccok, mint nekem. De lehet, hogy nélküle még jobban tetszenél.

- Akkor nagyon gyorsan orvosolnunk kell ezt a kis problémát- húztam magamhoz egy csókra, de közben már mindketten elkezdtük vetkőztetni a másikat. Eseménydús óráknak néztünk elébe.

Száguldó remény - 19. rész

Szombat reggel az első dolgom az volt, hogy összepakoljam minden cuccomat, amit vinni akarok Malajziába és Kínába. A két futam között nem jövünk majd vissza, így nem volt elég az a ruhamennyiség, amit magammal vittem Ausztráliába. Szerencsére belefértem a bőröndömbe gond nélkül így is, úgyhogy megnyugodva indultam a büfé felé.

Az egyik asztalnál ott ültek a lányok, akikkel együtt dolgoztam a futamokon. Én is leültem melléjük és velük fogyasztottam a reggelinket. Utána együtt kezdtük el tervezni a következő 2 hétvégénk beosztását, habár mindannyian tudtuk, hogy Mia bármikor felülbírálhatja azt. Azért mi összeírtuk, hogy nekünk hogy lenne a legjobb.

- Bár, ha Mia így folytatja, az egész át lesz írva- sóhajtott fel Lotte. – Maddie, mit tudsz róla?

- Semmi különöset- ráztam meg a fejem. – Fogalmam sincs, hogy mi változott meg benne, de amíg nem tesz keresztbe nekünk, addig nem fogok szólni ellene.

- Nem akarok szembemenni vele, mert mindig rendes volt és a barátnőmnek mondom- meredt maga elé Julie.

- Vissza fogjuk kapni, ebben biztos vagyok- keltem fel a kezemben a beosztással.

Tudtam, hogy a szerelők egy része éjszakázott az új fejlesztések próbái miatt, így bementem a pult mögé, ahol papírpoharakat vettem elő. Kitöltöttem a kávékat, ráírtam a neveket, majd magamnak is töltöttem egy tejeskávét. Szóltam a lányoknak, hogy lenn megtalálnak, majd lementem a szerelőgödörbe.

Nagy örömmel fogadtak a fiúk, mindenki kapkodott a kávék után. Az sem zavarta őket, hogy lenn maradtam velük. Érdeklődtek a fenti helyzetről, Miáról, Brittáról, a pletykákról, miszerint Seb együtt van barátnőmmel és még rengeteg dologról. Még hogy a nők pletykásak! Mindent tudni akartak azonnal.

- De abban biztos vagyok, hogy te és Tommi- mutatott rám Chris.

- Ebben én is biztos vagyok- nevettem fel. – És még mielőtt rám akarnátok szállni, szólok, hogy nem mondok semmit kettőnkről.

- Nem is kell- nyújtotta rám a nyelvét Mike. – Amit tudni akarunk, azt megkérdezzük a pasidtól.

- Tudjátok mit, csak bátran- fordítottam nekik hátat. – De most távozom, majd beszélünk holnap, a gépen!- intettem nekik és valóban elhagytam a szerelőrészleget.

Felmentem a régi szobámba és ott rendezgettem a dolgokat, mialatt anyával beszéltem telefonon. Izgatottan mesélte, hogy ma délután már megy hozzájuk a belsőépítész, aki átalakítja a házat. Majd elkezdett faggatni a finnemről, mert David elszólta magát és ő mindenáron meg akarta ismerni.

Csalódottan vette tudomásul, hogy legalább 2 hétig nem fog mindez megtörténni, mert nem leszünk itt. Valamint az is elkeserítette, hogy nem fog látni. Megígértem neki, hogy rendszeresen fogok jelentkezni és beszámolok mindenről, ha ő is elmondja nekem, hogy mi a helyzet itthon.

- Anya, nem tudok már többet mesélni neked róla…- mondtam a telefonba, mikor kinyílt az ajtó és bekukkantott Britta.

- Most fordultak rá a gyárba vezető útra, Seb telefonált 2 perce- mosolygott rám, majd újra magamra maradtam.

- Kicsim, minden rendben? Olyan hirtelen elhallgattál…- kezdett aggódni anya.

- Anya, jól vagyok, de most mennem kell, Tommi visszaért Svájcból. Holnap még hívlak, mielőtt gépre szállunk. Szeretlek, szia!- hadartam el, majd megvártam, hogy ő is elköszönjön, de közben már rohantam a folyosókon.

Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belém. Úgy éreztem, hogy végre szárnyalok. Eddig is éreztem, hogy hiányzik a barátom, de nem hittem, hogy ennyire. Úgy futottam végig a gyár területén, mintha az életem múlna azon, hogy minél hamarabb leérjek a mélygarázsba. Csak Tommi kocsija mellett fékeztem le és fújtam ki a levegőt.

Hallottam, ahogy egy kocsi csikorgó fékekkel fordul be a lejárathoz, majd néhány pillanattal később megláttam a fekete autó reflektorait is. Lassított kicsit és tökéletesen párhuzamosan állt be a számára fenntartott helyre. Úgy éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéről, mikor kinyíltak az ajtók.

- Maddie- mosolyodott el Tommi és azonnal hozzám sietett.

Amint kellően közel volt hozzám, a nyaka köré fontam a karjaimat és letámadtam a csókommal. Olyan régen vártam erre a pillanatra, hogy úgy éreztem, sosem leszek képes elengedni őt. De úgy tűnt, hogy ő is ezekre gondolhatott, mert hevesen falta az ajkaimat és még szorosabban ölelt.

- Srácok, azért hagyjatok valamit a hálóra is- szólalt meg Seb, és erre mi is elváltunk.

- Miért nem tudsz egy kicsit csendben maradni?- morgott mellettem Tommi, de nem engedett el.

- Seb, veled le kell ülnöm beszélgetni- fordultam felé. – Van néhány fontos dolog, amit el kell mondanom Miáról.

- Legalább akkor te többre jutottál vele- mosolyodott el.

Az egész napomat a két jómadárral töltöttem és elmeséltem nekik mindent, amit Britta elmondott nekem. Valamint elmondtam azt is, ami velem történt ebben a néhány napban. És szembesítettem a szőkémet a ténnyel, hogy anyu meg akarja ismerni. Ő meg rávágta, hogy eljön velem anyához, ha elmegyek vele néhány napra Svájcba a kínai utunk után.

Christian Hornerrel kiegészülve vacsoráztunk meg és beszélgettünk el hosszan. Jó volt egy kicsit látni, hogy milyen is a csapatfőnökünk. Egy vidám, kedves, a viccekre fogékony embert ismertem meg, aki hatalmas erővel rendelkezett, mivel egyben tudta tartani a bikákat. Örültem, hogy elmondhattam, ismerem őt.

- Össze vagy pakolva?- simogattam meg Tommi arcát, mikor a szobámban feküdtünk az ágyamon.

- Igen, de miért kérdezed?- emelte meg a fejét. – Látom, te is összepakoltál.

- Tudod,- fordultam meg és a mellkasára könyököltem- arra gondoltam, hogy kettesben tölthetnénk az éjjelt.

- És mégis hol?- tornázta fel magát ülő helyzetbe és úgy kapott utánam, mert legurultam róla. – Nálam nem lehet Seb miatt, itt meg Mia miatt.

- A régi szobám üresen áll, mióta elköltöztem onnan…- csókoltam végig az állának a vonalát.

- Maddie, ne csináld- tolt el magától határozottan, de nem hagytam magam lerázni. – Nem kell, hogy…

- De én iszonyatosan vágyom rád- ültem az ölébe és a tarkóját cirógattam. – Nem volt még olyan férfi az életemben, aki ennyit törődött volna velem, és aki ennyire belopta volna magát a szívembe. Akarlak, minden porcikámmal- suttogtam a szájába a mondatom végét.

- Mondhatok erre nemet?- ölelte át a derekam és közben a combomat simogatta. – Ráérünk holnap reggel 10-ig, hogy ne késsük le a gépet.

- Az elég sok időnek tűnik- nyomtam az ajkaimat a szájára, hogy újabb csókban forrjunk össze.

- Szóval a szobám bordélyház lett- hallottuk meg a hátunk mögött Mia hangját.

Felé fordultam, hogy miért ennyire goromba, de a háta mögött a félig nyitott ajtóban láttam Heathert. Felnéztem a lányra, aki ott állt a szoba közepén és a szemében ott kavargott a fájdalom. Én is felálltam és felhúztam Tommit. Ő csak meglepetten pislogott, nem értette teljesen a dolgokat.

- Nyugodj meg, már megyünk is- pillantottam rá mérgesen. – Nem kell egy olyan lakótárs, aki utál- indultam az ajtó felé.

- A beosztás is pocsék lett- nyomott a kezembe egy borítékot. – Reggelre javítást kérek!

- Ahogy azt a kisasszony elképzelte- vágtam oda gúnyosan, majd kimasíroztam a szobából.

Heather elégedett és kárörvendő arcot vágott, mikor szembetalálkoztam vele. Majd ez átment egy dühös és tehetetlen fintorba, amikor meglátta a mögöttem kilépő férfit. Ekkor az én arcomra került egy diadalittas mosoly. Meg is torpantam és a szeme előtt csókoltam meg a férfit. Azonnal elrohant a környékről.

- Ugorjunk be hozzátok- néztem a finnre, aki rábólintott a kérésemre.

- Hát ti?- pillantott fel Seb a gépéből. – Nem azt mondtátok, hogy kettesben lesztek?

- Mia küldi neked- nyújtottam felé a borítékot.

- Honnan tudod?- kérdezte az edző. – Azt mondta, hogy ez a beosztásotok.

- Tudom, de mikor odaadta, az ujjai a pecséten voltak- böktem a pilóta kezében tartott lapokra. – Ez pedig nem a csapat egységes pecsétje, ami mindig rajta van a beosztásunkon, hanem a Seb csapatán belül használt. És piros tollal alá van húzva egy-egy betű, amiket ha egymás után raksz, megkapod a Vettel nevet.

- Ezt te összeraktad néhány pillanat alatt?- bámultak rám mindketten döbbenten.

- Kislányként nem babáztam, hanem rejtvényeket és anagrammákat bújtam. Megtanultam kilátni a lányeget- rántottam meg a vállam. – De mi mentünk is, Seb, foglalj helyet a gépen, jó?

- Rendben, sziasztok!- intett, de közben már nem ránk figyelt.

A néma folyosókon mentünk végig addig a kis szobáig, amiben korábban laktam. Belépve Tommi fel akarta kapcsolni a villanyt, de időben elkaptam a kezét. Odamentem a kis éjjeliszekrényhez és meggyújtottam a délelőtt elhelyezett gyertyákat. Halvány fényben úszott az egész szoba, ami romantikus is volt és biztonságérzetet adott.

Tommi hozzám sétált és egy nagyon gyengéd csókot adott. Valószínűleg rájött, hogy akármennyire kívánom őt, azért nem vagyok teljesen biztos önmagamban. Minden mozdulata azt mutatta nekem, hogy abbahagyja, csak egy szavamba került. De nem akartam, hogy ez megtörténjen. Csak arra vágytam, hogy mi ketten végre egyek legyünk.

Száguldó remény - 18. rész

Kimerülten ültem le a kis hotelszoba egyik ágyára este. Mindennál jobban vágytam vissza a gyárba, hogy Tommi átöleljen és megcsókoljon. Be akartam menni a szobámba és nem törődve Mia érdektelenségével, ki akartam önteni neki a szívem. Úgy éreztem, hogy egyedül már nem vagyok képes felfogni azt, ami velünk történik.

- Szabad?- ült le mellém David és könyörgően nézett rám.

Azonnal megértettem, hogy mit szeretne. Mikor kisfiú volt, mindig hozzám menekült. Az ölembe tettem egy párnát, ő pedig végigdőlt az ágyon a fejét a párnára fektetve. Simogatni kezdtem a fejét, hogy megnyugodjon. Azt szerettem volna, hogy ne legyen semmi baja, hogy ne kelljen megküzdenie ekkora nyomással ilyen fiatalon.

- Lesz egy kistestvérünk- szólalt meg hirtelen. – Még mindig nem tudom felfogni a dolgot.

- Hidd el, nekem is nehéz. Lassan már nekem kellene szülnöm- nevettem fel kényszerűen. – Erre kapok egy kistestvért. És egy pótapát, aki alig 10 évvel öregebb, mint én.

- Mi lesz velünk, Mad?- emelte fel a fejét és a szemeit rám függesztette.

- Nem tudom- simogattam meg az arcát. – Fogalmam sincs…

*****

4 nappal később, mikor már anyut is kiengedték a kórházból, együtt mentünk egészen Milton Keynes-ig. Anya mindenféleképpen ott akart lakni, ahol mi vagyunk. Én a gyár miatt nem nagyon tudtam máshová menni, valamint David is itt járt suliba, úgyhogy a legegyszerűbb az volt, ha mindenki ide fog eljönni.

Brian pedig azonnal keresett megfelelő házat. Végül egy 4 szobás, egyszintes, kertes házat vett meg, ami a kisváros szélén volt, a gyárhoz vezető út kezdeténél. Mindent elrendezett ezalatt a 4 nap alatt, hiszen ő maga is ingatlanokkal foglalkozott. Anyu aggodalmaskodott amiatt, hogy sokat kell majd utaznia, de Brian kijelentette, hogy csak ők a fontosak a babával.

A ház elnyerte az én tetszésemet is, mikor megnéztem. Persze, volt rajta mit átalakítani, de ezt mindannyian tudtuk is. Már azt is eltervezték, hogy kit kérnek fel majd, hogy megtervezze a belső részeket. Én csak rájuk hagytam, hogy tegyék, amit jónak látnak, engem igazából a végeredmény érdekel.

Elköszöntem tőlük, majd David visszavitt a gyárba. A kapuban az öcsém lelkére kötöttem, hogy mindenképpen tájékoztasson anyáról, majd elköszöntünk és én visszatértem arra a helyre, amit az otthonomnak mondhattam. Jó érzés volt besétálni a kapun és végiglépdelni, miközben egyre inkább fölém magasodott a hatalmas épület.

Alig léptem be a hatalmas ajtón, máris szembe találtam magam egy ismerőssel. Sajnos nem a jó ismerősök köréből származott. Heather mosolya irritált és az egzotikus kisugárzása még jobban az utálatom tárgyává tette. Még egyszer rámosolygott a portásra, majd elhagyta az előcsarnokot.

Gyorsan felmutattam a kártyámat, majd megcéloztam a szobámat. Meglepődtem, mikor benyitva megláttam a Britta – Mia párost a földön ülni. Mindketten meglepve kapták fel a fejüket, majd a sajtós állt fel hamarabb, hogy üdvözöljön engem. Mosolyogva öleltem meg én is őt.

- Fiúk?- kérdeztem meg, ami először az eszembe jutott.

- Holnap délelőtt jönnek vissza Svájcból- felelte a lány.

- Anyukád hogy van?- szólalt meg halkan Mia, ami igazán meglepett.

- Már sokkal jobban- feleltem végül. – Ideköltöztek a városba, úgyhogy gyakrabban láthatom őket.

Mindketten rámmosolyogtak és az, hogy a legjobb barátnőm végre újra képes volt velem beszélni, nagyon feldobott. Elmentem gyorsan zuhanyozni, majd belevetettem magam a munkába, ha már nem rohanhattam a barátom karjaiba. A lányok persze nem örültek nekem annyira, mert ha bárki bement, aki az utazó csapat tagja volt, az felettük állt.

- Elnézést!- szólított meg egy fiatal lány, mikor a bögréket pakolgattam. – Lehetne egy kérdésem?

- Persze, csak bátran- mosolyogtam rá, mivel nagyon félénknek tűnt.

- Ők mindig ilyen előítéletesek és pletykásak?- hajolt közelebb és csak suttogni mert.

- Sajnos igen- mosolyogtam rá elnézően. – Hidd el, idővel meg lehet szokni. Csak ne hagyd magad elnyomni.

- Nem olyan egyszerű ez…- nézett a háta mögé.

- Tudom, én is jártam abban a cipőben, amiben te- nyugtattam. – De légy egyszer bátor és állj a sarkadra! Az élet meg fogja hálálni.

Visszaállt dolgozni, de sokszor láttam, amikor felém pillantott. Odafigyeltem arra is, hogy mi változott abban a rövid időben, amíg nem voltam, de megállapítottam, hogy semmi. Ugyanolyan volt minden. Persze, azért nem teljesen minden. A legtöbb szereől kitörő örömmel fogadta, hogy visszatértem.

Ebédidőben megjelent Britta és Mia is. A szám is tátva maradt, mikor mérgesen váltak el egymástól, majd a lány, akit a barátnőmnek hittem, odament Heather mellé és neki kezdett magyarázni. Éreztem, hogy a feltétlen szeretetem és odaadásom, ami eddig rendíthetetlen volt Miával szemben, most teljesen összeomlott.

- Gyere!- nézett rám Britta komolyan.

Nagy levegőt vettem és kiléptem a pult mögül. Elvonultam a lánnyal az egyik legeldugottabb sarokba, ahol elkezdte elmagyarázni nekem, hogy miért is történnek azok a dolgok, amik. Nem akartam elhinni, hogy valóban igaz lehet, ami történik vele és velünk. És bármennyire szerettem volna, megígértem, hogy nem szólok senkinek a dologról.

Visszamentem a pult mögé dolgozni, de nem figyeltem a párosra. Megpróbáltam úgy viselkedni, mint aki mérges mindkettejükre. Láttam Heather arcán, hogy mennyire elégedetté teszu az a tudat, hogy mi nem vagyunk jóban. Azt hitte, ellenem tud fordítani mindenkit, akit szeretek. Elég volt nekem az a tudat, hogy ezt nem engedem meg.

Az egész napom azzal telt, hogy Mián gondolkoztam. Nem tudtam, hogy mit tegyek meg azért, hogy mellette maradhassak, hogy ne kelljen megszakítanunk minden kapcsolatot. Csak abban reménykedhettem, hogy mikor ketten leszünk a szobánkban, akkor elmondja nekem, amit kitalált és minden rendbe fog jönni.

*****

(XXX szemszöge – néhány héttel később)

Egész nap nem tudtam másra koncentrálni, mint arra, hogy újra itt van. Mit kereshet itt? Ki hozta ide és miért? Vajon emlékszik még arra, ami történt vele és velem? Emlékszik még a közös pillanatainkra, azokra a percekre, mikor együtt voltunk? Vagy már elfelejtette őket, és a pillanatokkal együtt engem is?

Gyötrő volt a fájdalom, ami a mellkasomra telepedett, mégis vágytam rá. Érezni akartam minden porcikámmal a fájdalmat, mert akkor emlékezni tudtam rá. És ezek az emlékek voltak, amik életben tartottak a kora reggeli percekben. Nem akartam hazamenni, de tudtam, várnak rám.

Alig léptem be az ajtón, elém jött. Még álmosan nézett rám, a haja is össze volt kócolódva. Elmosolyodtam és megöleltem őt. Rosszul esett, hogy nem tudok vele úgy viselkedni, ahogy megérdemelné. Szeretni akartam, de nem voltam eléggé erős hozzá. Éreztem az illatát, ami annyira kellemes volt, de már nem mozgatott meg bennem semmit.

Felmentünk együtt a hálóba és lezuhanyoztunk. Simogattam és csókolgattam a testét, de nem tudtam nem rá gondolni. Inkább akartam ott lenni, mint itt. Őt akartam érinteni, őt akartam magam mellett tudni. Hiába álmodoztam, biztos voltam abban, hogy nem lesz rá egyhamar lehetőségem.

Ekkor tévedtem a legnagyobbat. Alig telt el néhány óra, mikor üzenetet kaptam a szomszédból. Vacsorára várnak minket, be akarnak mutatni nekünk két lányt is. Reméltem, hogy ő is ott lesz, az lenne életem egyik legboldogabb pillanata. Szóltam a mellettem lévő gyönyörű nőnek a meghívásról, majd lementem edzeni, hogy tovább álmodozhassam róla.

Csak egy álom? - Gooffy

Millió bocsánat, tegnap ráfelejtettem az ígéretemre. De most pótolom a hiányt, itt van a győztes novella Gooffy tollából! :)

-------------------------------------------------------------------

A boxból átsétáltam a rajtrácsra, és próbáltam közben magamon tartani az overált, le ne csússzon.

- Sok sikert - szólt nekem oda Seb, ahogy elsétáltam mellette.

- Győzzön a jobb - kacsintottam rá. Rám mosolygott, én pedig próbáltam a versenyre koncentrálni, nem az édes mosolyára.

- Ha mögém kerülsz, rám számíthatsz - vigyorgott rám Jenson, mikor elsétáltam a McLaren mellett.

- Simán megelőzlek, nem kell segíteni - vigyorogtam rá.

- Álmodban, kislány! - vigyorgott ő is.

Odasétáltam a kocsimhoz, ahol a szerelők minden lépésem árgus szemekkel figyelték. Keresték rajtam az idegesség jeleit.

- Attól leszek ideges, hogy így néztek - jegyeztem meg nekik. - Úgy érzem magam, mintha meztelen lennék.

- Te most a futamra koncentrálj, ne arra, hogy vetkőzni akarsz - szidott meg Virág. Megforgattam a szemem. Nem annyira bírtam, mikor átment mérnökbe. Kibírhatatlan volt, és eltűnt a humorérzéke. Nem mintha túl sok lett volna neki. Elnéztem a rajtrács másik oldalára, ahol Sebastian éppen Guillt hallgatta. Nem értettem, hogy lehetnek ők együtt. Egy karót nyelt, ámbár szép nő és egy mókamester.

- Mivel szabotáltátok a jó rajthelyeket, így 4 kiálláson leszünk, és nagyon kell nyomnod - magyarázta. Nagyon sokadszorra hallom ezt a mondatot tőle a hétvége folyamán.

Már csak Seb és én voltunk harcba a VB címért, és még pénteken alkut kötöttünk, hogy ne egy jó körön dőljön el a VB cím, így már a Q1-ben direkt kiestünk. Mivel én voltam a nő, és nekem ez még csak a második évem a Forma 1-ben, így enyém volt a jobb rajthely. Mögöttünk mindössze 5 pilóta volt. 18-19. helyről, aki előrébb van és több pontot szerez, az lesz a VB. Izgalmas futamnak ígérkezett, és hiába tagadta Guill és Virág, mindketten imádták, mivel ez az ő csatájuk is volt.

- Örülök, hogy így figyelsz rám - jegyezte meg szarkasztikusan Virág. - Anita! - lökött meg picit.

- Beülök a kocsiba - közöltem vele. - A taktikát tudom, de te úgyis mondod menet közben. Szükségem van pár perc nyugalomra.

- Rendben - sóhajtott fejcsóválva. Magyarország két nagy ikonja lettünk, lévén, hogy mindketten onnan származtunk.

Beültem a kocsiba, és szó nélkül tűrtem, hogy bekössenek.

Lehunytam a szemem, és próbáltam lelkileg felkészülni a rajtra, és az utána következő küzdelemre. Elnéztem a mellettem álló csapattársam felé. Már ő is a kocsiban ült.

- Elvárom, hogy szabályokon belül harcoljatok, és egymás versenyét ne veszélyeztessétek - hallottam Christian szigorú hangját. Ezt is tudtuk már, hiszen ha ezerszer nem mondta, akkor egyszer sem.

A szerelőim mind mutogatták az összeszorított ujjaikat, mikor elléptek a kocsitól. Vettem egy mély levegőt és megindultam az Abu Dhabi versenypályáján. Minden idegszálammal már a versenyre koncentráltam. Minél előbb kell végeznem, és Seb nem kerülhet elém.

- A levegő 27 fokos, a pálya 37 - mondta az infókat a fülemre Virág. - A fékeket melegítsd még egy kicsit.

Egyből gyorsítani kezdtem, hogy Seb kicsit lemaradjon, majd hirtelen fékeztem, hogy a fékek bemelegedjenek.

- Most tökéletes - hallottam az izgatott, de elégedett női hangot. - Bármi visszajelzés?

- Minden remek eddig - válaszoltam.

- A rajtnál figyelj a nagy tömegre - figyelmeztetett még utoljára, majd a továbbiakban nem szólt hozzám.

Mire felértünk a rajtrácshoz, az adrenalin csak úgy száguldott a véremben. Éreztem, hogy minden érzékem kiélesedik, és a fejemben iszonyú sebességgel pörögnek a lehetséges rajtok.

Mikor a piros lámpák kigyulladtak, az ujjam a kuplungon volt már, és vártam azt a pillanatot, mikor eltűnnek a piros fények.

Mikor ez megtörtént, egyből behúztam a kuplungfület a kormányon, és teljes erőből nyomtam a gázt. Jobb kézzel felváltottam, és figyeltem a balomon induló csapattársam. Behúzódtam középre, és több ember mellett is elmentem. A kanyar előtt viszont Sebastian megjelent közvetlen mellettem.

- Engem nem előzöl meg - morogtam, és behúztam a kocsit középre, amennyire tudtam, mivel a belső íven ott volt egy Williams. Így Sebastian nem tudott előbb elfordulni, de mögöttem maradt.

- Tizenharmadik vagy - adta az infót Virág egyből. - Remek rajt volt - tette még hozzá. - Gyerünk!

- Ki van előttem? - kérdeztem vissza.

- Barrichello - mondta egyből.

- Ne nehezítsd meg az életem - morogtam az előttem haladónak. A következő kanyarban már mellette is voltam, és nem nagyon harciaskodott, aminek nagyon örültem.

- 12, Sutil van előtted - mondta egyből Virág.

- Német - morogtam. Sok esély nem volt rá, hogy simán elengedjen. A kör végére értem utol, és a széles pályán az egyenesben nem tudott mit tenni, simán elmentem mellette, és direkt nem is vettem levegőt a fékezési pont előtt. A mellkasomat összenyomta a G-erő és csak a kanyar után jutottam újra oxigénhez, hogy újra préselni kezdje a tüdőmet a következő.

- Hol van Vettel? - kérdeztem Virágot, ugyanis mögöttem még csak a Williams volt.

- Ne vele foglalkozz - vágta rá. - Buemi jön.

- Hihetetlen. Ezért még eldumálunk - morogtam. Felnéztem a kanyarnál a kivetítőre. Sebastian pont akkor előzte meg a Williamst így már a visszapillantómban

is láttam.

A Toro Rossos Buemi sem hadakozott annyit, mint vártam, nem akarta az állását eldobni, lévén, hogy hiába külön csapat, a főfejes akkor is ugyanaz volt.

Már messzebb láttam magam előtt a Force Indiát, bár azt nem tudtam megmondani, ki lehet az.

Nyomni kezdtem, hogy utolérjem. Éreztem, ahogy a kerekek már nem a legjobbak.

- 2. fázisba léptek a kerekek - jegyeztem meg Virágnak.

- Vettem - válaszolta. Több körbe is beletelt, mire utolértem a Force Indiát.

- Di Resta - tájékoztatott Virág. - Vigyázz vele.

Még alsóbb kategóriából ismertem Pault, de tudtam én is, hogy épp annyira kezdő itt, mint én, bár nem aggódtam, hogy kilökne.

- Na már! - morogtam, mikor csak nem tudtam elmenni elsőre mellette, mert zárta az ívet. A következő kanyarban is próbáltam, ott se tudtam. Vártam a hosszú egyenesig, de ott is a végén zárta annyira, hogy nem fértem be mellé. - Francba.

- Kör végén BOX! - mondta ellentmondást nem tűrően a fülemre.

Befordultam a boxba, és az utolsó utáni pillanatban nyomtam meg a sebességhatárolót.

Az első boksz volt a miénk, így egyből húztam is az autót, hogy beálljak a szerelők közé. Éreztem, ahogy rögtön emelkedett a kocsi, majd pár pillanat múlva zökkent egyet, a tábla előttem fordult, én pedig már húztam a kuplung karját, és ahogy felhúzták előlem a nyalókát, el is indultam.

- Most nagyon nyomd, és akár a 7. helyre is felugorhatunk - adta az infót. Üres részbe érkeztem meg, így egyből nyomni kezdtem, és próbáltam minél gyorsabb köröket menni.

Egy idő után egy Mercedes került elém, ahogy kijött a boxból.

- Hideg gumin ne harciaskodj! - veszekedtem vele, mikor zárni próbálta az ívet. Akkor láttam meg a piros bukót is. - Mit nekem egy hétszeres VB - zsörtölődtem.

- A hosszú egyenesben próbáld meg - jegyezte meg Virág. Szót fogadtam és vártam addig. Már elég melegek voltak a gumijai, de az enyémek egyelőre még jobbak voltak.

- Na! - mérgelődtem, mikor sokadszorra sem sikerült elmennem mellette.

- Célegyenesben! - szólt a fülemre Virág.

- Onnan rohadt könnyen magyarázol - morogtam magamba. A célegyenesnél vagy fa, vagy bokor alapon mélyen beengedtem a kocsit. Nem számított rám, mivel még messze voltam az egyenesben. Ő lecsúszott az ívről, nekem viszont sikerült annyira megtartani a rendes ívet, hogy elmenjek mellette.

- Petrov jön a 6. helyen - mondta Virág. - Gyorsabb vagy nála.

Még nem láttam a Renault-t, de tövig nyomtam a gázt, és próbáltam minél jobban ráfordulni a kigyorsításokra. Idő kérdése volt, hogy Seb mikor jelenik meg mögöttem.

Jó pár kör után láttam meg Petrovot, aki éppen az előtte haladó McLarennel hadakozott.

- Ha elrendezitek egymást, esküszöm meghívlak valamire - motyogtam a bukó alatt.

A célegyenesben Petrov motorja feladta a harcot, és először fehér, majd egyre sötétebb füst lepett el.

Emlékeztem még, hogy a célegyenes vége fele voltam már, bár a füsttől semmit nem láttam, de mikor úgy éreztem, hogy a kanyar jöhet, kihúzódtam, és nagyon reméltem, hogy semmi nem lesz ott, és el tudok fordulni.

A kanyar közepétől kezdtem ellátni, bár a plexim foltos volt. Lehúztam a felső réteget róla, és már tisztán láttam.

- Button lassan megy a pályán a kanyar kijáratnál - mondta Virág a fülemre.

Épp időben húztam félre a kocsit, hogy ne szálljak bele a lassan haladó Buttonba. Nem volt hátsó szárny a kocsiján.

- Épp időben - morogtam.

- Gyere a boxba - kaptam a következő utasítást.

A kijövetel után megint üres részbe érkeztem.

- Ki van előttem? - kérdeztem.

- Hamilton - válaszolta. - Massa, Alonso, Hamilton a sorrend. Aztán jössz te.

Sebről persze nem mond semmit.

Jó sok kört mentem úgy, hogy előttem nem tűnt fel senki a lekörözötteken kívül. Még egyszer behívtak, és csak utána láttam meg magam előtt Rosberget, aki akkor jött ki a boxból.

Meglepődtem, mikor hideg gumikon nem sokat harcolt, és egész könnyen el tudtam mellette menni.

Pár kör után pedig már Hamiltont is láttam.

- Hamilton egyre több veszélyes akcióba megy bele - jegyezte meg nekem Virág. A hangsúlyában benne volt, hogy letépi az arcom, ha most kiesek.

Végül Hamilton elrendezte, hogy dobogón legyek, mert nagyobb fokozatra kapcsolt ahogy meglátott, és meg akarta még jobban előzni Alonsót, akinek szintén nem lehettek már az idegei rendben, mert a McLaren első szárnya a pályán maradt Alonso hátsó kereke pedig defektes lett.

Annyira meglepett, hogy még többen estek ki előlem, hogy teljes gázon átmentem szépen a törmeléken.

- Mit művelsz? - érdeklődött Virág enyhén idegbeteg hangon a mutatványom után.

- Nem érzek defektet, vagy bármit - válaszoltam neki, nyugtatólag.

- Hozd be, ne üldözd Massát - mondta végül nekem. Morogtam egy sort, de beálltam konstans, átlagos körökre. Jó pár kört mehettem, mikor Virág mellesleg megjegyezte, hogy Seb idegbeteg tempóval jön mögöttem. Belenéztem a visszapillantóba, és már láttam a másik Red Bullt.

- Játszani akarsz? - kérdeztem mosolyogva.

- Nem fog hadakozni, ha nem tud könnyen elmenni melletted - próbált nyugtatni Virág.

Feltekertem a motort maxra, és én is rákapcsoltam. Sajnos a technika ugyanaz volt alattunk, így nem tudtam lerázni, viszont Massa nyakára érkeztem meg. Figyelhettem már mindenhova.

- Állj át X4-re. Állj át X4-re! - szólt rám Virág.

- Nem hallak rendesen - játszottam a süketet, nem akartam visszacsavarni a motort. Nekem nem kellett ajándékba egy VB cím sem, és Sebastian sem fogja annyiban hagyni.

- Ne hajszold a kocsit! - ordította már Virág. Picit talán ideges lehetett.

- Nem értem, amit mondasz. Nem hallak - válaszoltam. Elképzeltem egy pillanatra ahogy a haját tépi. Vigyorogva szúrtam be a kocsi orrát Massa mellé, de zárta az ívet nagyon.

A következő pillanatban megrázkódott az egész kocsi, és megindult a hátulja. Próbáltam korrigálni, de ez már egy halva született kísérlett volt. A motor mögöttem felrobbant.

Éreztem a lökést, ami nemhogy lassította volna a kocsimat, de még erősebben vágódtam neki a falnak, hiába nyomtam tövig a féket, és hiába fordítottam a kormányt, hogy ne a betonfalat kapjam telibe.

A fájdalom elemi erővel robbant a testem minden pontjába a hatalmas lassulás, és az ütközés miatt. Fél pillanat múlva már körbevettek a lángok. Próbáltam mozdítani a kezem, hogy kicsatolom magam, de nem bírtam rendesen koordináltan mozogni.

Egyetlen dolog suhant át a fejemben: elevenen fogok megsülni a kocsiba kötve.

Még egyszer megpróbáltam oda nyúlni, sikerült kicsatolnom magam. Iszonyú hő vett körül. Láttam, ahogy táncolnak a lángok körülöttem.

Megfogtam a kormányt és magam felé próbáltam rántani, hogy le tudjam szedni, de nem volt erő a kezemben. Ismét megpróbáltam, de nem ment. Biztos voltam benne, hogy percek teltek el a balesetem óta, talán órák óta ott nyalogatják a kocsimat a lángok. De az overálom még nem engedte át őket, csak a forróságot éreztem.

Kezeket éreztem magamon, ahogy megráznak. A lángok eltűntek. De a fájdalom nem múlt el.

Erősen lehunytam a szemem, a kezek egyre erősebben ráztak.

- Kelj már fel! - morgolódott valaki. Döbbenten nyitottam ki a szemem. - El fogunk késni, siess már!

- Mi van? - kérdeztem kómásan.

- Horner megöl, ha késel a megbeszélésről! Kelj már fel! - csapott a lábamra a személyi edzőm.

Kimásztam az ágyból és nem értettem, hogy most akkor mi van.

Egész nap zavarodott voltam, de betudták annak, hogy esélyes vagyok a VB-re.

Mikor Button a rajtrácson utánam szólt, hogy ha mögé kerülök, majd elenged, akkor kezdtem megijedni igazán.

Végül félelemmel, de beültem a kocsiba. Próbáltam elfelejteni az álmom.

Megfordult a fejemben, hogy biztos csak egy álom volt?

A rajt okozta adrenalin kitörölt minden mást a fejemből.

végig mentem a versenyen a 17. rajthelyről rajtolva. Az utolsó körökben Hamilton mögé kerültem. Összecsúszott Alonsoval, én pedig annyira meglepődtem, hogy ismerős volt a helyzet, hogy átmentem a törmeléken. Mintha egy hatalmas gombóc került volna a torkomba. Aztán mikor éreztem, hogy a kocsi megrázkódik, és szembe került velem a beton fal, már tudtam, hogy ezt nem kerülöm el. Már nem.

Szorosan becsuktam a szemem, és mikor a fájdalom szétrobbant ismét a testemben, sokkal valóságosabb volt. Talán sikítottam is. A lángok nagyon megrémítettek. Tudtam, hogy nem fogok tudni kiszállni a kocsiból másodpercekig.

A félelem teljesen ellepte az agyam. Próbáltam kiszedni a kormányt, de nem tudtam. Megint, és megint megrángattam, de nem jött ki. Nem volt erő a kezembe. Sokadszorra rántottam rajta egyet, mikor éreztem, ahogy a sötétség elnyel. Nem volt fájdalom, nem volt forróság. Nem volt semmi.

**

Mikor ébredezni kezdtem, még mindig iszonyúan fájt mindenem. Főleg a fejem lüktetett, mintha szét akarna robbanni. Lassan nyitottam fel a szemem, de minden nagyon fehér és homályos volt.

Hallottam, ahogy valaki valamit kiabál, de nem értettem, mit.

Láttam mozgolódni valakiket magam mellett. Odajött még egy folt és magyarázni kezdett, de nem értettem.

- Elmondom magyarul, mit mondott az orvos, ha nem értetted volna - mondta egy női hang - Bizonyára nagy fájdalmai vannak. Kénytelenek voltunk felkelteni a mesterséges kómából, hogy tudjuk, szenvedett-e agykárosodást.

A fájdalom szóra elterjedt a testemben az emlegetett érzés. Hallottam, hogy valaki sikít, csak később jöttem rá, hogy én voltam az.

Pár pillanat múlva ismét magába ölelt a sötétség. Hogy elájultam, visszaaltattak-e vagy meghaltam, azt nem tudtam.

Mikor ismét magamhoz tértem, már nem fájt annyira mindenem. Egyből eszembe jutott, hogy megálmodtam a saját balesetem.

- Megálmodtam, hogy balesetem lesz - suttogtam az ágyam mellett ülő Sebinek mikor megtaláltam a hangom és az angoltudásom.

- Megálmodtad? - kérdezett vissza.

- Nem vagyok biztos benne, hogy csak egy álom volt - suttogtam rekedt hangon.

- Úgy gondolod megjósoltad a saját baleseted? - kérdezte. Nyeltem egy nagyot. Nem tudtam a választ.

Éreztem ahogy a fejembe mintha forró ólmot öntöttek volna.

- Orvost - nyögtem nehezen Sebastiannak. Először értetlenül ült, míg a gerincem meghajlott a fájdalomtól és ordítani kezdtem, akkor már fel is ugrott. Az ólom nyugodtan csordogált az ereimben, bent mélyen az agytekervényem között. Iszonyúan fájt.

Egyszeriben csend lett és a fájdalom is eltűnt. Már kívülről láttam magam.

Figyeltem, ahogy az orvosok küzdenek a testemért, de én már nem voltam ott.

Minden, amiért életemben küzdöttem, semmivé vált. Minden csak egy régi múló álomnak tűnt. Hallottam már olyanról, hogy valaki érthetetlen okból fél valamit megtenni és ha mégis megteszi, belehal. De olyanról még nem, hogy előre meg is álmodja.

Az álmaim és a vágyaim odavoltak. Az életemmel együtt. Soha nem leszek már VB győztes, és Sebastian ajkát sem fogom soha az enyémen érezni.

Senna jutott eszembe. Vajon ő is tudta mi vár rá? Tudta mikor kocsiba ült, hogy meg fog halni? Ha igen, képes volt feláldozni saját magát a jövő nemzedék pilótáiért?

Megéreztem a saját halálom? Végig nézette velem a sors, mi fog történni, hogy legyen döntésem?

Csak egy álom volt?

Kérdések, amikre soha nem kaphat az ember választ.

Miért vannak benyomásaink a dolgokkal kapcsolatban, miért érzik meg sokan, ha baj közeleg, és mitől van furcsa dejá vu érzésünk?

Talán az álmaink mégsem akkora butaságok? Nem csak sima álmok?

Csak egy álom? - Dorka

Sziasztok! Ahogy ígértem, ma felteszem Dorka szösszenetét, amit nekem küldött. :) Még egyszer köszönöm! <3


-------------------------------------------------------------

Csak egy álom?

Már csak néhány kanyart kell szépen, higgadtan, hiba nélkül végigcsinálnom és enyém a győzelem, sőt még világbajnok is leszek. Tudtam, hogy nem szabadna erre gondolnom így igyekeztem másra terelni a gondolataimat. Csak a vezetésre figyeltem.

Az egyik pillanatban még minden simán ment aztán hirtelen elvesztettem az uralmamat az autó felett. Óriási sebességgel, megállíthatatlanul száguldottam a fal felé. Tövig nyomtam a féket, tekergettem a kormányt, de semmi nem változott. Pár másodperccel később hatalmas csattanással a falnak csapódtam. A becsapódás ereje akkora volt, hogy a kocsi, mint egy gumilabda pattant vissza a falról.

Egy pillanatra elsötétült minden. Mikor végre elmúlt a sötétség külső szemlélőként láttam az eseményeket. Az autóm ripityára tört. Leszakadtak az első kerekei, a légterelőszárny, az autó orra szinte teljesen megsemmisült. Erőtlenül előrebukott fejjel ültem. Jobbról egy mentőautó közeledett, balról a pályabírók. Az autók zajától eltekintve síri csönd volt, szinte tapintani lehetett az aggodalmat a levegőben. A mentősök óvatos, de határozott mozdulatokkal kiemeltek a roncsok közül majd hordágyra fektettek. Ellenőrizték a pulzusomat és a légzésemet. Mindkettő gyenge volt, de legalább még volt. Beraktak a mentőbe és szirénázva a pályakórházba szállítottak.

Eközben láttam ahogy Tori a boxutca falánál állva meglepetten figyeli ahogy először beér a célba Button és Hamilton a két McLarennel majd követi őket Mark is, de én még mindig nem voltam sehol. Láttam ahogy Christian odasiet hozzá, hogy elmondja mi történt. Victoria arcáról végképp lefagyott a mosoly, helyét kétségbeesés és aggodalom vette át miközben a csapatfőnököt hallgatta. Erőtlenül kapaszkodott a betonfalba, aprócska teste zokogva összerogyott. A férfi melléguggolt, igyekezett megnyugtatni, de szemein látszott, hogy ő is csak reméli, hogy tényleg nincs miért aggódni és tényleg minden rendben lesz. Felsegítette a földön kuporgó lányt majd a szüleimhez kísérte.

A kórházba érve gépeket kötöttek rám. Főleg a szívverésemet és a légzésemet ellenőrizték. Alig néhány perce lehettem a szobában amikor egy nővér kíséretében szüleim, az öcsém és a barátnőm megjöttek. Anya és Tori szemei vörösek, arcuk piros és puffadt volt a sírástól. Fabian anya kezébe kapaszkodva félszegen toporgott, egyik lábáról a másikra lépdelt. Látszott rajta hogy nem tudja mit csináljon, sírni nem mert, de egy könnycseppet láttam megcsillanni a szeme sarkában. Apa próbált erős maradni vagy legalábbis annak mutatni magát, de abból ahogyan a kezeit tördelte láttam rajta, hogy mennyire ideges.

Eleinte mind a négyen csak álltak dermedten és néztek rám. Az egyetlen zaj a szobában a pulzusomat mérő monitor pittyegése volt. Elsőként Tori szedte össze annyira magát, hogy meg tudott mozdulni. Az ágyam mellé húzott egy széket és leült. Csendben az arcomat fürkészte, szája végig idegesen remegett. Arcán elmaszatolt egy könnycseppet majd óvatosan a kezemért nyúlt. Finoman megemelte a kézfejemet, ujjait az ujjaim közé csúsztatta. Ebben a pillanatban egy utolsót dobbant a szívem, egy utolsót pittyent a gép majd a pittyegést összefüggő sípolás váltotta fel. Barátnőm rémültem szüleimre nézett, de szemeikben a remélt válasz, segítség helyett csak hasonló félelmet és tanácstalanságot látott.

A kórházi szoba képe egyre csak távolodott és távolodott. Láttam, ahogy az ajtón belép egy orvos a kezében defibrillátorral. Összedörzsölte a tappancsokat, a nővér eközben szétnyitotta a mellkasomon a ruhát. ‘Töltést! Mindenki hátra!’, kiabálta a doki. Kezei közelítettek a testemhez, a fém már majdnem a bőrömhöz ért...

- Seb, ébredj! - rázogatta a vállamat Tori. - Jól vagy? Olyan nyugtalanul aludtál. Rángatóztál és kiabáltál. - az arcán ülő szerető aggodalom felidézte bennem a korábbi fájdalmat a szemeiben.

- Most már jól vagyok. - húztam magamhoz és nem engedtem szabadulni az ölelésemből. - Csak egy álom volt.

Száguldó remény - 17. rész

Sziasztok! Itt egy újabb fejezet. Nem felejtettem el a kiírt pályázatot sem. Sajnos csak1 olyan írás volt, amit megkaptam, mégis kiosztom mindhárom díjat és fel fogom rakni őket a jövő hét elején. :)

3. hely: Rékának ítéltem, aki a születésnapomra írt nekem egy történetet a blogján Kimivel a főszerepben. Nagyon-nagyon szerettem és nem tudom elégszer megköszönni neki. A következő részt küldöm majd olvasásra, valamint kérdezhet bármit. Itt olvashatjátok a művet: http://staycoolbaby.blogspot.com/2011/05/csak-egy-alom.html

2. hely: Dorkának adtam a második helyet. Kaptam tőle egy szösszenetet, ami nem volt elég hosszú, de nekem nagyon tetszett és úgy érzem, hogy megérdemli. :) Neki is küldöm majd a következő részt, valamint felsorolhat 10 szót, amiből novellát fogok írni neki, továbbá lehet egy kérdése hozzám. És hétfőn fel is teszem.:))

1. hely: az abszolút győztes nem más, mint Gooffy. Ő volt, aki minden kritériumnak megfelelt és jelentkezett is. Nagyon köszönöm neki ezt a kis történetet, megérintett nagyon, idő kellett, mire felocsúdtam az olvasása után. Az ő "nyereményei": egy kérdés, a következő 2 részt elküldöm előre, és kérhet 2 novellát tőlem. Szerdán fogom feltenni az ő novelláját. :)

Lányok, írjatok nekem msn-en, Twitteren, Facebookon, e-mailben, kommentben, ahol gondoljátok :)

----------------------------------------------------------------

Kicsivel több, mint 1 óra alatt be is értünk Londonba. Idegesen doboltam a térdeimen, miközben az utcákat róttuk, hogy le tudjunk parkolni a kórház környékén. Utána elindultunk befelé a cuccainkat összeszedve- Idegesen szorongattam az öcsém kezét, féltem megtudni, hogy mi van az anyánkkal.

Az épület elé érve felhívtam Alisont, aki megmondta, hogy hová menjünk. Senkire nem nézve mentünk fel egészen addig, amíg meg nem pillantottuk a dadánkat. Kinn ült egy széken a kezében egy műanyag pohárral. Amint észrevette, hogy mi is megérkeztünk, megölelt minket, majd elirányított az orvoshoz. Remegő kezekkel kopogtam az iroda ajtaján.

- Kérem, jöjjön beljebb!- engedett be a kopaszodó férfi, majd hellyel kínált.

- Mondja, hogy van az édesanyám?

- Az édesanyja nagyon szerencsés, Miss. Hopes- kezdett bele a magyarázásba. – A kisasszony, aki bejött vele, azonnal észlelte a bajt és gyorsan hívta a mentőket. Tudtunk rajta segíteni, nem lesz semmiféle maradandó sérülése, amint elhagyja az intézményt. A baba és a mama is jól van.

- Baba?- kérdeztem vissza teljesen ledöbbenve.

- Igen, az édesanyja 15 hetes terhes. Csoda, hogy nem vetélt el, tekintve, hogy 44 éves és szívrohama volt- nézett rám. – Annyit kérek, hogy ne izgassák fel, legyenek nagyon figyelmesek és türelmesek.

- Rendben, megígérem- keltem fel a székből. – Bemehetünk hozzá?

- Igen, természetesen- mosolygott rám.

Kezet ráztunk, majd magára hagytam. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, nekidőltem a falnak és lecsuktam a szemeimet. Muszáj volt megnyugodnom, mielőtt visszamegyek a többiekhez. Azt sem tudtam, hogy kellene ezt elmondanom nekik. Lassan lépdeltem vissza hozzájuk, és végül csak az öcsém nyakába borultam.

- Mad, mi a baj? Mit mondott az orvos?- tolt el magától, hogy lássa az arcom.

- Nincs baj- ráztam meg a fejem. – Beszélnem kell anyával- fordítottam hátat neki és bementem a kórterembe.

Anya álmosan pislogott felém. Furcsa volt őt újra látni, nem találkoztunk 8 éve. Láttam, ahogy a szemei megtelnek könnyel. Odamentem hozzá, leültem mellé és a tenyereim közé rejtettem a kezét. Rámosolyogtam és letöröltem a könnyeket az arcáról. A magam részéről nagyokat nyeltem, hogy ne kezdjek én is sírni.

- Kicsi lányom!- suttogta anya. – Istenem, annyira hiányoztál, édesem!

- Te is nekem- simogattam meg az arcát. – Hogy érzed magad?

- Fáradt vagyok- pislogott laposakat. – És nagyon aggódom. Én…

- A baba jól van, ne kell miatta aggódnod- mosolyogtam rá. – Mondd, a baba…

Elakadtam a mondattal. Nem tudtam, hogy kellene megfogalmaznom, amit akartam. Tudni akartam, hogy mi van a kistestvéremmel, hogy van az anyukám, mikor tudta meg, mikor akarta elmondani nekem. Millió kérdésem lett volna, de nem tudtam megfogalmazni, amit akartam.

- Sajnálom, de nem volt eddig erőm apátok ellen lázadni. Azt hiszem, most is ennek köszönhetem, hogy ide kerültem- kezdte el mondani magától. – De el akartam jönni, azt akarom, hogy vége legyen.

- Ki az?- szólaltam meg halkan. – És hol van most, hogy itt kellene lennie?

- Üzletember és éppen egy repülőn ül, ami Olaszországból jön- magyarázta. – Alison szólt neki, ő pedig azonnal jön haza.

- Anya, mondj nekem konkrétumokat, kérlek- mosolyogtam rá. – Én nagyon kíváncsi vagyok.

- A neve Brian Storm. 36 éves és együtt dolgoztunk. Utána jöttek a vacsorák, a lopott csókok, a titkos randevúk és csak azt vettem észre, hogy szeretem őt- sütötte le a szemét.

- Minden rendben lesz, mi melletted vagyunk- adtam neki egy puszit. – Beküldöm Davidet, jó? Ő még nem tudja a babát, ideje, hogy elmond neki.

- Köszönöm, hogy megbocsátottál nekem- simított végig az arcomon és kaptam egy anyai puszit.

Magára hagytam a szobában és a folyosóról beljebb tessékeltem a kisöcsémet. Utána megnyugtattam Alisont, és kértem, menjen haza és pihenjen. Majd gyorsan lefutottam a büfébe, ahonnan egy nagy pohár kávéval tértem vissza. Leültem egy műanyag székre és elővettem a telefonomat. Írtam egy üzenetet Tomminak, hogy minden rendben van és amint lehet, megyek vissza hozzá.

Felsóhajtottam, mikor a nevek között megláttam barátnőm nevét. Szerettem volna felhívni őt, elmondani neki, hogy mi történt velem, szerettem volna hallani, hogy mi tud tanácsolni, de már az is sokat jelentett volna, ha annyit megjegyez, hogy ő mellettem áll. Nagyon rosszul éreztem magam a helyzet miatt.

- Elnézést, kisasszony!- szólított meg egy férfi. Felemeltem a fejem és ránéztem. – Ön Madison Hopes?

- Igen, én vagyok- álltam fel és végigmértem az öltönyös férfit.

- A nevem Brian Storm- nyújtotta felém a kezét és így megismerhettem őt. – Mondja, hogy van Michelle?

- Kicsit álmos, de az orvos azt mondta, hogy nem lesz semmi baj. És a baba is túlélte- válaszoltam neki.

- Van benn nála valaki?- nézett az ajtóra.

- Az öcsém, David- bólintottam.

- Tudom, hogy nem éppen ideális körülmények között találkozunk- kezdett bele kissé idegesen. – Máshol és másképpen szerettem volna bemutatkozni, de sajnos nem jött össze. Csak annyit szeretnék, hogy próbálják meg elfogadni, hogy szeretem az édesanyjukat.

- Rendben, ezzel nem lehet probléma- bólintottam komolyan.

Amint David kijött, ő ment is be. Összeszedtük magunkat és elmentünk ebédelni. Szerettem volna, hogy minden rendben legyen, mert szükségem volt a lelki békére.

*****

(Mia szemszöge)

Korán felébredtem a szobámban. Körbenéztem és megállapítottam, hogy Madison nem aludt itt. Azt akartam, hogy ha nem is beszélünk, de legalább itt legyen velem egy szobában, és lássam, hogy jól van. Gyorsan kipattantam az ágyból és kinyitottam a szekrény összes ajtaját. Megnyugtatott, mikor láttam, hogy a saját cuccaim mellett ott van minden dolga.

Visszaültem az ágyra és lepörgettem magam előtt az elmúlt nap pillanatait. Fájdalmasan dobbant a szívem minden olyan alkalommal, amikor eszembe jutottak azok a fájdalmas arcok, amik a szeretteimhez tartoztak. Szerettem volna elmondani nekik, hogy mi is történik velem, de tudtam, hogy nem tehetem meg, mert ez az ő érdekük.

Arra emeltem fel a fejem, hogy kinyílt az ajtó. Madison lépett be, kissé álmosan a kezében rengeteg dologgal. Mindent leszórt az ágyára, ami nála volt, majd kitárta a szekrényt és ruhák után kezdett kutatni. Mikor ezzel is megvolt, felém fordult.

- Nem gond, ha lezuhanyozom?- mutatott a kis fürdő felé.

Szívem szerint azonnal rávágtam volna, hogy persze, menjen csak, de nem tettem. Várt rám, majd végül bement. A fejem belefúrtam a párnámba és hangosan felsikoltottam. Nem akartam, hogy ez legyen a vége. Nem kellett volna belemennem ebbe az egészbe és nem lenne bajom most.

Amikor készen lett, felöltözve, befont hajjal lépett ki a szobába. Láttam az arcán, hogy valami nagyon megviselte. Meg akartam ölelni, elmondani, hogy rám mindenben számíthat és ha szeretné, vele megyek, bárhová is kell. A táskáján behúzta a cipzárt és felém fordult.

- Tudom, hogy nem beszélsz senkivel,- mondta halkan, de elszántan – de azt tudnod kell, hogy Britta, Tommi, Seb és én is melletted vagyunk, és ha nem akarod elmondani a bajokat, akkor is melletted leszünk. Csak arra kérlek, hogy gondold át, mert hiányzol. Vigyázz magadra!

Egy pillanatra sem néztem rá, játszottam a közömböst. Vett egy nagy levegőt és magamra hagyott. Még ki sem lépett teljesen a szobából, mikor a könnyeimet törölgettem. De amint kattant a zár, hangosan felzokogtam. Nem bírtam ezt a némaságot és fájdalmat. Vissza akartam kapni őket.

- Itt vagyok, kicsim!- éreztem meg egy kezet a hátamon. – Mindig itt leszek neked, habár eddig nem voltam.

- Menj el, Britta!- suttogtam a nővéremnek.

- Nem megyek sehová, mert szenvedsz- simogatta meg az arcom. – Együtt fogunk ezen túljutni és nem érdekel, hogy mit gondolsz.

- Sajnálom!- suttogtam és a nyakába borultam.

Száguldó remény - 16. rész

Zsaninak, Virágnak, Rékának, Rékának, Dorkának, Mercinek, mert kiálltak mellettem és türelmesek voltak velem. De leginkább a konfliktusos Rékának, aki meghallgatta minden nyűgömet, és segített abban, hogy megtaláljam az utat, ami a gödörből kifelé vezet. Még nincs minden a régiben, de talán hamarosan... :) Köszönöm!

-----------------------------------------------------------

Vasárnap este ott álltam a nagyterem ajtajában és láttam, ahogy a csapatunk bulizik. Rajtam volt egy csinos ruha, amit a lányoktól kaptam kölcsön, de nem éreztem jól magam. Vissza akartam menni a pályára, hogy ott ülhessek a kórterem előtt, ahol Mia lábadozott. Nem lehetett beszélni vele, de legalább ott lehettem volna.

A csapat úgy tudta, hogy csak megfázott és lázas, ezért nincs velünk. Nem akartuk velük is tudatni, hogy mekkora a baj. Barátnőm nem beszélt velem, sem Sebastiannal, sem Tommival, de még Brittával sem, aki próbált volna mellette lenni. Christian sem tudott vele közös nevezőre jutni.

- Be kellene mennünk- ölelte át a derekamat Tommi.

- Semmi kedvem bulizni, mikor a legjobb barátnőmnek ilyen problémái vannak- fordultam felé.

- Csak azért menjünk be, hogy segítsünk Sebnek- nyomott egy puszit a homlokomra.

Visszafordultam a terem felé, és keresni kezdtem a szememmel a pilótát. A pultnál ült, fogadta a gratulációkat, de látszott rajta, hogy nem olyan boldog, nem örül annyira a győzelemnek. A szemében ott ült a fájdalom, a kétségbeesés és a félelem. Őt is annyira megviselte, ami történt, mint engem.

Hozzábújtam a mellettem álló szőke finnhez és hagytam, hogy vezessen. Sebi automatikusan feltett az arcára egy mosolyt, mikor a közelébe értünk. Nem nézett fel, de annyit láthatott az árnyékunkból, hogy valaki közeledik. Valószínűleg újabb gratulációkra számított.

Amint odaértünk mellé, szorosan átöleltem őt. Éreztem, hogy egy pillanatra megdöbben, majd ő is átölelt engem. A homlokát a vállamnak támasztotta és kicsit megrázkódott a teste. Ideje volt, hogy kiboruljon, mert eddig túl higgadt, túl magába forduló volt. Senkivel nem beszélt, senkit nem hallgatott meg.

- Vége lesz ennek valaha?- kérdezte halkan, mialatt lopva megtörölte a szemeit.

- Nagyon remélem, hogy igen- simogattam meg az arcát. – De amíg tart ez a káosz, addig számíthatsz ránk.

- Te is számíthatsz rám- bólogatott. – Meddig kell még maradnom?- nézett a mögöttem álló Tommira.

- Nem tudom- rázta meg a fejét az említett. – Erről Brittát kellene kérdezned.

- Még egy kicsit- jött oda a nő. – Egy fél óra és el is mehetsz, de nem mondhatja azt a csapat, hogy nem törődsz velük. És jó lenne, ha többen nem tudnának Miáról.

- Megtudtál valamit róla?- kérdeztem, miközben a finn karjaiba bújtam.

- Rengeteget telefonáltam, de otthonról sokkal többet tudok tenni- sóhajtott fel a lány. – Azt viszont sikerült elintéznem a gyárban, hogy szobatársak legyetek.

- Hosszú lesz minden nap- suttogtam magam elé, belegondolva abba, hogy a lány most nem beszél velünk.

*****

A gépen ülve barátnőm elvonul a legeldugottabb helyre és nem beszélt senkivel. Többen próbáltak beszélni vele, de mindenkit elküldött. Láttam a többieken, hogy meg vannak döbbenve, mivel a lány goromba és udvariatlan volt. Nem sokáig lehet titkolni, hogy komolyabb a probléma, mint amilyennek beállítottuk.

Az út nagy részét mindenki végigaludta, a leszállás előtt nem sokkal ébredtem fel én is. Angliában kedd éjjel volt, mikor megérkeztünk. Beszálltunk a buszokba és mindenki visszakerült a gyárba. Csak annyi erő maradt bennünk, hogy bedőljünk az ágyba és aludjunk.

Reggel arra ébredtem fel, hogy csörög egy telefon. Álmos szemekkel néztem körbe a szobában, hogy merre lehet a készülék. Kimásztam az ágyból Tommi mellől és elbotorkáltam a táskámig. Elkezdtem benne kutatni, de végül az egészet kiborítottam a földre és végre megtaláltam a telefonom.

- Igen?- suttogtam bele, és közben kimentem a szobából.

- Szia, nővérkém!- köszönt vissza David. – Bocsánat, hogy felkeltettelek!

- Semmi baj- válaszoltam azonnal. – De van valami, amiről tudnom kell? Olyan szomorú a hangod.

- Nemrég beszéltem Alisonnal. Anya szívrohamot kapott a hétvégén- felelte halkan. – Nem beszél sem apával, sem Jasonnel, minket akar látni.

- Úristen!- kaptam a szám elé a kezem. – Hol vagy most?

- Készülök a suliba menni. Miért?

- Beszélek a főnökömmel. Ha elenged, akkor hazamegyünk. Írok sms-t, hogy mi a helyzet, jó?- terveztem el a dolgokat.

- Mad, én félek- suttogta a készülékbe.

- Tudom, kicsi, én is- válaszoltam.

Még egy pillanatig hallgattunk, majd hallottam a kattanást, hogy letette. Felsóhajtottam és a könnyeimet visszatartva mentem vissza a szobába. Seb még mindig húzta a lóbőrt, de ezt nem is csodáltam, hiszen a repülőn szinte végig virrasztott és Miát figyelte. Tommi ezzel szemben az ágyon ült a takarót bámulva.

- Merre jártál?- pislogott rám.

- Kimentem telefonálni, mert nem akartalak titeket felébreszteni- ültem le mellé és adtam neki egy puszit. – Reméltem, hogy mindketten alszotok tovább.

- Te pedig eltűnsz szó nélkül?- ölelt magához.

- Már nem tudnám megtenni- suttogtam. – Az öcsém hívott. Anya szívrohamot kapott, minket akar látni.

- Veled menjek?- tolt el magától, hogy lássa az arcomat.

- Nem kell- simítottam végig az arcán. Édes volt, hogy az arcán még ott volt a párna nyoma. – Megleszünk ketten. Nekem viszont mennem kell, hogy beszélhessek Christiannal.

- Fél óra múlva lenn leszek a büfében- nézett utánam jelentőségteljesen.

- Elköszönök- mosolyodtam el halványan.

Gyorsan végigsiettem azon a folyosórészen, ami a fiúk szobája és az én új szobám között volt. A régiből már valaki átpakolt nekem az újba, úgyhogy oda kellett mennem pakolni és öltözni. Halkan nyitottam be, mert azt hittem, hogy Mia még alszik, de a lány már az ágyon ült és a semmibe bámult.

Felkapta a fejét, mikor beléptem a szobába. Megdermedtem, ahogy rám pillantott. Nem hittem, hogy ennyire kifejezéstelen lesz a nézése. Becsuktam az ajtót magam mögött és az érintetlen ágyra dobtam a kezemben heverő dolgaimat. Utána kinyitottam a szekrényem, ahonnan előhalásztam néhány ruhát.

- Nem gond, ha lezuhanyozom?- mutattam a kis fürdő felé. Ez egy sokkal felszereltebb szoba volt, mint ahol én laktam.

Nem kaptam választ, így egy kis várakozás után elvonultam a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem és befontam a hajam. A tükörbe nézve megállapítottam, hogy látszik rajtam, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam mit tenni az érzéseim ellen. Kimentem és elpakoltam az összes cuccomat, valamint bedobáltam a hátizsákomba néhány napra elég ruhát.

- Tudom, hogy nem beszélsz senkivel,- fordultam a lány felé – de azt tudnod kell, hogy Britta, Tommi, Seb és én is melletted vagyunk, és ha nem akarod elmondani a bajokat, akkor is melletted leszünk. Csak arra kérlek, hogy gondold át, mert hiányzol. Vigyázz magadra!

Mia nem nézett rám, úgy tett, mint akit nem érdekli, amit mondok. Vettem egy nagy levegőt és magára hagytam. Mielőtt becsuktam az ajtót, még elkaptam egy pillanatot, amikor megtörölte a szemét. Éreztem, hogy nagy baj van és nem értettem, hogy miért nem beszél róla nekem.

Felmentem a csapatfőnök irodájába, ahol elmagyaráztam neki a helyzetemet és szó nélkül elengedett szabadságra. Onnan a büfébe mentem, ahol Tommi már várt. Alig léptem be az ajtón, már láttam, ahogy az egyik asztalnál Heather teszi neki a szépet. Mérgesen mentem oda és dobtam le a cuccomat. Nem a férfire voltam mérges, hanem a nőre, amiért nem képes felfogni, hogy nincs itt semmi keresnivalója.

Bementem a pult mögé és egy tálcára összeszedtem a reggelinket. Nem szóltam senkihez, nem néztem senkire, az egyik szemem a pároson tartva. A nő még akkor sem akart elmenni, mikor én odaértem. Végül sikerült őt elkergetnem, mikor megmondtam neki, hogy nincs szükségem segítségre a reggelihez.

Enni nem nagyon tudtam, az aggodalom teljesen összeszorította a gyomromat. Amint a finn is kijelentette, hogy befejezte az evést, lementünk a garázsba és Tommi ragaszkodott ahhoz, hogy bevisz Milton Keynes-be. Ez így is történt, az iskola előtt búcsúztunk el. Az óra kellős közepén kértem ki Davidet és együtt elindultunk, hogy megtudjuk, mi is történt az anyukánkkal…