Sziasztok! Ismét eljutottunk ide, vége egy újabb dalnak. Remélem, hogy azért szerettétek egy kicsit. :) A végén vannak képek a kicsikről, akik azért megnőttek. Jó olvasást!
(Chloe)
Ültem az ágyamon és vártam. Vártam arra, hogy Sebastian megszólaljon. Tudtam, hogy el fog jönni az ideje ennek a beszélgetésnek. Pontosan ezért ültem ott úgy, hogy a gyomrom görcsbe rándult. Nem tudtam, hogy mire kellene számítanom. Attól féltem, hogy ez az Emily mindent összezavar.
-Nem kellett volna eddig várnunk ezzel a beszélgetéssel- sóhajtott fel Seb.
-Az én hibám- hunytam le a szemem. - Én nem akartam ezt a beszélgetést és most csak problémánk van belőle.
-Hozzá mentem akkor, amikor összevesztünk- kezdett el fel-alá járkálni. - Még akkor került a csapathoz, amikor én. Találkoztunk az első napunkon és barátok lettünk. Gyakran beszélgettem vele, amikor a gyárban voltam. Mindig úgy gondoltam rá, mint a testvéremre. Reggel is azért mentem oda hozzá, hogy megnyugtasson.
-Mi történt?- kérdeztem, de nem néztem rá.
-Megcsókolt, én pedig hagytam magam- állt meg. - Nem tiltakoztam, amit ma már bánok. Hagytam magam, engedtem neki, hogy bevezessen a szobájába. Nem gondoltam senkire és semmire, csak sodródtam az árral.
-Azt mondtad, hogy nem feküdtél le vele- nyúltam felé és belekapaszkodtam a karjába.
-Nem tettem meg- emelte rám a tekintetét. - Önmagának köszönheti, hogy így történt. Arra kért, hogy szeressem. Nekem pedig azonnal megjelent az arcod. Magára hagytam. Később írtam egy levelet és abban kértem tőle bocsánatot, amiért nem magyaráztam meg akkor. Most láttam őt azóta először.
Válaszolnom kellett volna, de nem tudtam. Egy kész sziklahalom gördült le a szívemről. Bíztam Sebastian-ban és hittem neki, amikor korábban azt mondta, nem történt közöttük semmi. De ma láttam a lányt és benne már nem bíztam. Mert tudtam, hogy ez a lány már másképpen néz az én barátomra.
-Jól vagy?- érintette meg a kezem.
-Azt hiszem- pillantottam fel. - Csak még fel kell dolgoznom. Időt szeretnék-néztem a szemébe.
-Akkor én megyek pakolni- súgta és elindult kifelé.
-Félreértettél!- szólaltam meg azonnal. - Nem akarom, hogy elmenj- keltem fel és odamentem hozzá. - Csak annyit kérek, hogy legyél velem türelmes, amíg megértem, mit is érzek most.
-Bármeddig- hajolt hozzám és egy puszit nyomott az arcomra.
Furcsa érzés volt úgy élni vele, hogy nem simogat meg ok nélkül, nem csókol meg olyankor, amikor nem számítok rá, nem súgja a fülembe, hogy szeret. Ott volt, beszéltünk, de ennyi. Mellette aludtam, de eszébe sem jutott maga mellé húzni úgy, mint máskor. Együtt voltunk és mégsem voltunk egy pár.
Christian nem siette el a dolgokat. A törökországi futam előtt csütörtökön reggel vett vissza mindenkit, akit kirakott. Így a fiúk mentek a futamra, mi pedig maradtunk otthon. Minden egyes szabadedzést, időmérőt és a futamot is végigdolgoztam, majd megnyugodva konstatáltam, hogy megnyerte.
Hasonlóan zajlott a Spanyol Nagydíj hétvégéje is. Közöttünk még mindig nem zökkent vissza minden és ez az én hibám volt. Bízni akartam, csak nem voltam rá képes. Nem tudtam, hogy is lehetne eltüntetni annak a lánynak a képét az agyamból. Minden erőmmel ezen munkálkodtam.
Végül Seb tudta nélkül döntöttem el, hogy utánuk megyünk Monacóba. Tommival beszélve éreztem azt, hogy kell neki az a lelki támasz, amit a családja jelent. Pénteken este már ott is voltunk nála, hatalmas meglepetést okozva. Az arcán viszont az tükröződött, amit reméltem. Határtalan nyugalom és öröm.
Szombaton éjjel kettesben maradtunk a szobában. Én kezdeményeztem, mert úgy éreztem, hogy csak akkor tudok tovább lépni, ha minden porcikámmal érzem, hogy szeret. Úgy kezelt, mintha porcelánból készültem volna, minden érintésénél figyelt arra, hogy össze ne törjön engem. Viszont olyan boldoggá tett, mint előtte még sohasem.
Nyugodt kapcsolat vette kezdetét ekkor. Megtanultunk együtt élni, ami a legfontosabb volt ahhoz, hogy biztos legyen a kapcsolatunk. Egy család lettünk a gyerekekkel együtt. Megbeszéltünk mindent, ami volt, hogy vitákat szült, de így meg tudtunk maradni önmagunknak.
Az olasz győzelem után azonban nem voltak túlságosan jó napjaink. A kicsik betegek voltak, ami rengeteg energiát emésztett fel a részünkről. Majd néhány nappal később kiderült, hogy Crystal és Tommi szakítottak. Nem tudtuk a miértet, csak azt, hogy mindkettőjüket nagyon megviselte.
Majd eljött a Japán Nagydíj, ami gyökeres változásokat hozott. Egyrészt meglepett a finn felmondása, ami teljes titok volt, csak mi tudtunk róla Sebastiannal. Valamint ekkor szerezte meg a második világbajnoki címét. Ott akartunk mi is lenni, de nem kockáztattuk Eliza és Gareth egészségét az atomerőműből szivárgó sugárzás miatt. Nem tudtuk, hogy bajuk lehet-e tőle, ezért inkább nem kockáztattunk semmit.
Szomorú volt a december, amikor végleges búcsút kellett vennünk a szeretett edzőtől. Persze, ő azonnal megígérte, hogy ajánl majd nekünk valakit, aki tökéletesen helyettesíteni tudja. Bíztunk benne, ezért Sebastian nem is kezdett kutatni edző után. Bízott a barátja által tett ígéretben.
A karácsonyt Heppenheimben töltöttük Seb szüleinél. Remek volt a hangulat, Eliza élvezte, hogy a nagyszülei elkényeztetik, Gareth pedig állandó csacsogással és az első lépések megtételével hálálta meg a figyelmet. Büszke voltam arra, hogy két ilyen csodaszép kicsi angyalka anyukája lehetek.
***
*16 évvel később*
-Eliza! Sofie! Gareth! Erik!- kiabáltam a gyerekek nevét. - Mi tart ennyi ideig? Apátok mindjárt itt lesz és ha nem indultok el időben, le fogjátok késni a gépet.
-Mindjárt, anya!- kukkantott ki az ajtaján Liza, majd újra eltűnt a szoba mélyén.
Megráztam a fejem és visszamentem a konyhába. El sem hittem, hogy mekkorák már a gyerekeim. Eliza betöltötte a 23-at, Gareth decemberben lesz 17, az ikrek pedig januárban voltak 15 évesek. A velük töltött idő pedig elrepült a fejünk felett. Ahogy a kapcsolatunk felett is.
-Sziasztok!- hallottam meg a jól ismert férfihangot a bejárat felől.
-Szia!- léptem oda hozzá és 2 puszival köszöntöttem.
3 évvel korábban döntöttünk úgy, hogy mindenkinek az a legjobb, ha elválunk. Sokat változtattak rajtunk az évek és a két közös gyerek is. Szerettem őt, teljes szívvel, de már nem tudtunk együtt élni. A legnagyobb hálával tartoztam neki azért, mert mindig mellettem volt. És soha nem kiabáltunk egymásra kígyót-békát. Csendesen, barátokként váltunk el.
-A srácok?- kérdezte és az emelet felé pillantott.
-Az utolsó simításokat végzik a bőröndökön- ráztam a fejem mosolyogva. - Ha minden igaz, sikerült a lányoknak is beleférni egy-egy bőröndbe.
-Szerencsére- sóhajtott fel kuncogva. Neki is eszébe juthatott, hogy egy éve a lányok 3 bőröndöt pakoltak tele. - Biztos, hogy nem jössz velünk?- fordult felém és megkérdezte ugyanazt már vagy ezredjére.
-Biztos- bólintottam. - Ha mégis meggondolom magam, eltalálok Svájcba.
-Lesz, aki állandóan azzal piszkáljon, hogy merre vagy- mosolygott rám.
-Crystal- ráztam a fejem. - Hogy vannak? Tommi még mindig nem tartja őrültségnek, hogy feleségül vette?
-Kicsit sem- nevetett fel. - Sőt, azt tervezik, hogy Tobias és Aaron kapnak egy kistestvért.
-Ha azt nézzük, általában az a sorrend, hogy eljegyzés, esküvő, nászút, gyerek- gondolkoztam el.
Lassan egy éve, hogy ők ketten összeházasodtak. Akkor, amikor szakítottak, a mosolyszünet csak azért volt, mert Crys nem mehetett a finn után. De amint leérettségizett, azonnal repült Helsinkibe, még az egyetemet is ott kezdte el. Christian még mindig nem örült a kapcsolatuknak, de már nem tudott mit mondani nekik. A lánya felnőtt, és már nem szólhatott bele az életébe. Mondjuk, eléggé összevesztek, amikor Crystal 20 évesen terhes lett Tobias-szal. De azóta Horner a világ egyik legboldogabb nagypapája.
A másik természetesen az apukám. Boldog Lindával, habár nem vette el. Együtt élnek a régi házban, ahol a mi kapcsolatunk is kezdődött Sebastiannal. Gyakran jönnek meglátogatni minket és a srácok is szívesen mennek át oda. Főleg, hogy csak néhány utca választ el minket egymástól. Sokat jelentett a közelsége és a támogatása.
Seb mondani akart még valamit, talán azt, hogy nálunk nem volt meg a sorrend, mert az ikrek az esküvő előtt fogantak, de ajtócsapódások akadályozták meg benne. Egymással hangosan beszélgetve érkeztek meg a földszintre a kicsiknek már nem mondható Vettel-gyerekek. Eliza olyan volt, mint a nagymamája a régi képeken. A lányom pont olyan vonásokkal rendelkezett, mint az anyukám és erre nagyon is büszke volt. Éppen néhány héttel korábban végezte el a jogi egyetemet, így már elmondhatta magáról, hogy ügyvéd, akit szinte azonnal fel is vett a Red Bull Racing, mivel sikeres volt a gyakorlata a csapat jogi részlegén.
Gareth kilógott közülünk. Vörös haja volt és kerek arca. Abban azonban hasonlított a fogadott apjára, hogy rajongott a száguldásért. Azonban nem pályaversenyzőként, hanem raliautóban képzelte el a jövőjét és talált is támogatót magának a mi drága Kimi Räikkönenünk személyében.
És akkor ott voltak még az ikrek. Hasonlítottak is egymásra, meg nem is. Erik pontosan olyan volt, mint Sebastian. Ha egymás mellé raktam a képüket, meg nem tudtam mondani, hogy melyik kicsoda. Minden apró rezdülésük megegyezett. Sofie is rá hasonlított, azonban arra a mai napig nem jöttünk rá, hogy honnan örökölte a vörös hajat. Gyönyörű volt és nagyon muzikális. Kicsi kora óta zongorázott és fuvolázott, de azóta már gitározik és hegedül is.
-Mindenetek megvan?- nézett végig a csemetéin Seb.
-Ha valami itthon maradt, lesz okunk felhívni anyut, hogy jöjjön utánunk- mosolygott rám Erik, majd nyomott az arcomra egy puszit.
-Akkor mi megyünk is- pillantott rám Sebastian, mialatt a gyerekek elbúcsúztak tőlem.
Figyeltem, ahogy bepakolnak kocsiba, majd összevesznek azon, hogy ki hol akar ülni. Nevetnem kellett, mert olyanok voltak, mint a rossz 5 évesek, akik mindenért hisztiznek. Az ajtóban állva néztem, ahogyan az egykori világverő pilóta helyre teszi őket, majd elindulnak. Ő volt az, aki még egyszer hátranézett. Tudtam, hogy sosem fogok kiszeretni azoknak a gyönyörű kék szemeknek a csillogásából.
Eliza:
Gareth:
Erik:
Sofie:
