2011. december 31., szombat

Life or death - novella, 10. rész (Befejező rész)

Sziasztok! A novella befejező részével búcsúztatom ezt az évet! :) Aki otthon szilveszterezik, bátran keressen itt a chat-en, msn-en vagy Facebook-on, elérhető leszek! :) És remélem, hogy mindenkinek remek új éve lesz sok-sok pozitív élménnyel, eseménnyel és megannyi jó eredménnyel. :D

---------------------------------------------------------

(Sebastian)
Hátradőltem az irodai székemben és megdörzsöltem a szemem. Már én sem voltam az a fiatal gyerek, aki mindent kibír a végtelenségig. Felettem is eljárt az idő. Nem hagytam ott az életet, amit választottam magamnak, benne voltam és egy csapat tanácsadójának lenni nagy felelősség volt. Úgy pedig végképp, hogy mindenki bízott az ítélőképességemben és minden egyes döntésben kimondhattam a végső szót. Hatalmas volt a felelősségem, de nem bántam.
Felkeltem a székemből és kinyújtóztattam a végtagjaimat. Utána elindultam a konyhába, hogy igyak egy bögre teát. Ki is töltöttem magamnak a forró italt és kényelmesen leültem a nappaliban. Kb. 2 percig élvezhettem a magányt, ekkor hallottam meg a közeledő lépteket. Kinyitottam a szemem és megláttam őt.
-Szia!- ült le mellém és nyomott egy puszit az arcomra.
-Hogy érzed magad, Nora?- simogattam meg az arcát.
-Jól- mosolygott. - De van valami, amit el kell nekem mondanod. Őszintén.
-Mindig őszinte voltam veled- tettem le a bögrémet és vártam a folytatásra.
-Meséld el nekem, hogy miképpen is volt a mamával és anyuval- kérte és egyenesen a szemembe fúrta a tekintetét.
-Már milliószor elmeséltem- sóhajtottam fel szomorúan.
-Papa! Elmondtad, de sosem a teljes igazat- nézett ugyanolyan határozottan. - Elmesélted, de nem úgy, ahogyan valójában történt. Azt hiszem, hogy 16 évesen elég idős vagyok ahhoz, hogy pontosan elmeséld nekem.
-Nora!- nyújtottam ki a kezem és megsimogattam az arcát. - Édes kicsi lányom!
-Papa, kérlek!- fogta meg a kezem.
-20 évvel ezelőtt találkoztam a mamáddal- kezdtem bele egy hatalmas sóhaj után. - Beteg volt. Rákos. Két pillanat kellett ahhoz, hogy szerelmes legyek- mosolyodtam el az emlék hatására. - Csoda volt az, ami vele történt. A tumor elkezdett visszahúzódni a szervezetében. Reményt kaptunk az élettől.
-A mama meggyógyult?- kérdezte reménykedve. - És túlélte?
-Feleségül vettem- adtam meg a választ. - Élveztük, hogy esélyt kaptunk arra, hogy együtt lehetünk. Boldog házasság vlt. Mág úgy is, hogy korlátaink voltak. Sok dolgot nem tehettünk meg úgy, ahogyan azt mások. De elfogadtam, mert vele lehettem. A mamád élt és ez a legfontosabb. Semmi nem zavart. Még az sem, hogy soha nem lehetek apa- hallgattam el.
-Nem értelek, papa- bámult rám a lány.
-Ez volt a mama nagy titka. Te- simogattam meg az arcát. Felemeltem a fejem és megláttam az ajtóban Ana-t. - Segíts nekem!- kértem, amikor a tekintetünk találkozott.
-Ez a ti tündérmesétek- ült le mellém. - Én már csak a végén csatlakoztam.
-Szerencsére- fűztem össze az ujjainkat. Rápillantottam a lányomra és tudtam, hogy folytatnom kell a történetet. - 2 év és 4 hónap jutott nekünk a mamáddal. Sajnos kiújult a betegsége és bármennyire küzdöttünk, nem gyógyult meg újra. November végén magamra hagyott ebben a világban...- csuklott el a hangom és éreztem, ahogyan egy könnycsepp végigfut az arcomon.
Életem két legfontosabb nője azonnal átölelt, hogy mentőövet nyújtson a fájdalmamban. Hálás voltam az életnek, hogy ők léteztek és minden nap emlékeztettek arra, hogy van értelme élnem, mert én is lehetek boldog. És mellettük meg tudtam nyugodni, történhetett bármi.
-Papa, ha ez neked nehéz, akkor hagyjuk...- pillantott rám bizonytalanul Nora.
-Belekezdtem, be is fejezem- bólintottam magabiztosan. - A mamád hagyott egy végrendeletet, amiben leírta a legnagyobb titkát. Egy alkalommal, amikor két futam alatt nem tudtam hazajönni, ő elvégeztetett egy műtétet, ahol egészséges petesejteket vettek le és fagyasztottak le az orvosok. Esélyt adott arra, hogy ő és én szülők lehessünk.
-Nem értem- rázta meg a fejét. - Hiszen ő már nem volt veled, mikor én megszülettem.
-Másfél évvel a mama halála után találkoztam anyával- fordítottam a fejem Ana felé. - Figyelmetlen voltam és futás közben összeütköztünk. Kiment a bokája és addig nem hagytam magára, amíg nem tudtam, hogy rendben lesz és nem kaptam egy telefonszámot, hogy bármikor elérhessem.
-Ez annyira romantikus- sóhajtott fel Nora, Ana pedig felnevetett mellettem és hozzám bújt.
-Apád a mai napig a világ legfigyelmesebb férfija- folytatta helyettem a feleségem. - Minden alkalommal meglepett valami aprósággal. Előtte sosem hittem, hogy lehet örülni butaságnak tűnő dolgoknak, de amit tőle kaptam, annak mindig örültem. A mamád halálának a napján a temetőből egyből az én lakásomra jött és elmesélte, mi is történt vele.
-Nem tudtad?- lepődött meg a lány. - Gondolom, megírták az újságok is.
-Tudtam- helyeselt Ana és megszorította a vállam. - De azt akartam, hogy mondja el nekem ő maga. Teljesen őszinte volt és ez egyet jelentett azzal, hogy bízik bennem. Megalapozta akkor ezt a házasságot. Tegyük hozzá, a vallomása ujtán szerelmet vallott és feleségül kért
-Egy dolgot nem mondtam csak el- vettem vissza a szót. - A mamád kérését. Egészen az esküvőnk napjáig hallgattam. Aznap küldtem neki egy levelet a keresztapáddal. Arra kértem, hogy az esküvő és a nászút után vállalja a beavatkozást, hogy a mamád petesejtjét az ő méhébe ültessük. Tudtam, hogy ha erre nem képes, nem fog kijönni az oltárhoz. De ott volt és hozzám jött- mosolyogtam a lányomra, majd megcsókoltam Ana-t.
-Újabb hosszú hónapokat kellett várnunk- szólt újra Ana. - Az első két beültetés nem sikerült. Apád kezdte feladni, idegessé és elkeseredetté tette, hogy nem sikerülnek a dolgok. De égi segítséget kaptunk. A születésnapján boldogan közölhettem vele, hogy babánk lesz.
-Én voltam?- kérdezte Nora és a szemei könnyesek voltak.
-Te voltál- bólintottam. - A mi kicsi babánk, akire annyira vártunk. Amikor kiderült, hogy kislány leszel, anyu kijelentette, hogy úgy akar elnevezni, ahogyan a mamádat. Nem szólhattam bele, és ezért a mai napig hálás vagyok.
-Úgy gondoltam, hogy ennyivel tartozok a mamádnak, amiért boldoggá tette abban a rövid időben apádat- sütötte le a szemeit Ana. - És te pedig az én kislányom is vagy- fogta meg Nora kezét. - Lehet, hogy genetikailag nem, de én hordtalak ki, én éreztem először azt, hogy mozogsz, én hordtalak a szívem alatt. Az én kicsi lányom vagy.
Életem két legfontosabb személye egymás nyakába borulva sírt. Nem bírtam ki, nekem is eleredtek a könnyeim őket látva. Mióta elveszítettem a nagy szerelmet, érzelmesebb lettem. Átöleltem őket, hogy tudják, velük vagyok. Percekkel később csatlakozott hozzánk Matt is.
-Mi ez a nagy zokogás?- kérdezte, amikor látta, hogy az anyukája és a nővére is a szemét törölgeti.
-Semmi- ráztam a fejem mosolyogva. - Tudod, valami női dolog- keltem fel a lányok mellől.
-Női dolog, mi?- pattant fel Ana is és már a nyakamban is lógott.
-Anyátok megbolondult- nevettem és a szeretett nőt felkaptam a karjaimba.
-Seb, tegyél le!- kezdett azonnal aggodalmaskodni. - A hátad!
-Nem lesz semmi baja- tiltakoztam, de azért a talpára állítottam őt. - Nem vagyok annyira vén.
-Tényleg nem- nevetett Ana és a szemében valami különös csillogást láttam. - Mit mondanál, ha azt mondanám, hogy 46 éves létedre megint apa leszel?- kérdezte kissé félve.
-Anya!- sikoltott fel mellettünk Nora. - Komolyan? Tényleg?
-Igen- mosolyodott el kissé óvatosan Ana, de még mindig engem bámult.
-Azt mondtad, hogy nem történhet meg- néztem rá.
-Mert amíg szedtem a gyógyszert, nem volt ilyen veszély. És ki gondolja, hogy 40 évesen még anya lesz?- nézett rám, de már félelem csillant a szemében.
-Matt, ki kell pakolnunk a régi szobádat- fordultam a fiunk felé. - Sajnálom, szüksége lesz rá a testvérednek.
-Jó- bólintott. - De akkor megveszed nekem azt az alkatrészt a motorhoz?
-Mintha Fabiant látnám- sóhajtottam fel, majd elnevettem magam. - Nem cseréltük el a fiunkat?- húztam magamhoz Ana-t. - Sokszor Dorian jobban hasonlít rám.
-Az unokaöcséd is hasonló- nevetett. - Srácok, készüljetek, fél óra múlva indulunk a kórházba.
-Biztonságos neked?- fordítottam magam felé és aggódva pillantottam rá.
-Megkérdeztem az orvosom és biztonságosnak mondta a dolgot- nyomott egy csókot az ajkaimra. - És te is tudod, hogy sosem veszélyeztetném a boldogságunkat- simult a karjaimba. - De a gyerekek várnak minket.
-Szeretlek! Őszintén- súgtam neki. A falra pillantottam, ahová egy festmény volt kirakva Noráról. - „Téged is szeretlek! Őszintén és örökké!”- suttogtam és egy mosolyt varázsoltam az arcomra.
Apa leszek újra. Hálás voltam a sorsnak, amiért megadta nekem azt a csodát, amit a család jelentett. És hálás voltam Norának, amiért elküldte nekem Ana-t. Mert biztos voltam benne, hogy fentről vigyáz ránk és ő is tud örülni a boldogságomnak. És a szívemben volt elég hely két tiszta és tökéletes nő szerelmének.

2011. december 29., csütörtök

Kreatív évvége!

Sziasztok!

Kinek van kedve kreatívan zárni ezt az évet? Mert nekem mindenféleképpen és ezzel a ti javatokra szeretnék dolgozni. :) Mindenki kap ajándékot, aki szeretne. :D Itt is vannak a "feltételek":
Aki szeretne részt venni ezen a "játékon" vagy "ajándékozáson", az e-mailben, Facebook-on vagy kommentben küldjön nekem 10 szót, egy női és egy férfi nevet (a férfi nevet úgy értem, hogy jelezzétek, ha nem F-1-es pilótára gondoltok) és egy témakört. Bármilyen témakört. A szavak alapján egy novella lesz az eredmény. Azt is ti döntitek el, hogy megtartjátok magatoknak a novellátokat vagy megosztjátok mással. Csak azokat teszem ki, amikre ti is rámondjátok az igent. :) Egy ember többet is küldhet, de maximum 3-at írok meg neki. :)
Határidő: január 15. :)
Jó ötletelést!

2011. december 28., szerda

Life or death - novella, 9. rész

Sziasztok! Nem tudom, még ki van ébren,de sikerült az 5 komment, itt az utolsó előtti része a novellának. Jó olvasást! :))

---------------------------------------------------------------------------

(Nora)
2 és év és egy kicsi. Ennyi ideje, hogy nem a kórház falai között élek. És 2 éve feleség is vagyok. Most is éppen a házassági évfordulónkra készítem a vacsorát. Néhány nappal mondjuk elcsúsztunk, de Sebnek versenye volt és soha nem vetném a szemére, hogy az a munkája, amit szeret. Ezért meg sem fogom említeni, hogy pár nappal később ünnepelhetünk. Egy szavam sem lehet, hiszen kezdődik a nyári szünet és velem lesz heteken át. Többet nem is kérhetnék a világtól.
Martin a legtöbb idejét a klinikán töltötte, mint általában. Mikor megjegyeztem neki, hogy házassági évfordulónk van, kijelentette, hogy néhány napot benn tölt a klinikán, vagyis burkoltan közölte velem, hogy miénk a lakás. Hálás voltam neki, hogy megteszi mindezt értünk. Őt tekintettem az apámnak, mert velem volt mindig és minden helyzetben. Olyan szeretetet kaptunk tőle, amit nem is remélhettem korábban. Aggódtam amiatt, hogy Seb számára majd teher lesz, hogy a nagybátyám velünk él, de őt kicsit sem zavarta.
Éppen a sütőből vettem ki az almás pitét, amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Majdnem elhajítottam a süteményt, annyira sietni akartam a férjem elé. Hangosan koppant a márványpulton a sütőforma.
-Jól vagy, kicsim?- hallottam meg az aggódó hangot és a sietős lépteket.
-Ne siess, jól vagyok- tettem le megnyugodva a konyharuhát is. Az ajtóban megjelent a még mindig aggódó arc. - Tényleg semmi bajom. Csak rosszul fogtam meg a formát.
-Hozod rá az emberre a szívbajt- dobta le a táskáját maga mellé. Azonnal odarohantam hozzá, hogy a nyakába ugorhassak. - Szia, szerelmem!
-Szia, bajnokom!- bújtam még szorosabban hozzá.
-Együtt töltünk 2 hetet? Komolyan? Kettesben, csak egymásra figyelve?-kérdezte hitetlenkedve, mint ahogyan én éreztem magam.
-Ebben reménykedem- súgtam a fülébe.
-És minek köszönhetem a szívbajt?- tett le újra a két lábamra.
-Az almás pitének, amit készítettem neked- mutattam az édességre. - Eredeti finn recept Kimi anyukájától.
-Angyal vagy-húzott ki a nappaliba.
Végigdőlt a kanapén, én pedig teljes testtel ráfeküdtem. Csak cirógatta a hátamat, csókolgatott és simogatott. Ketten voltunk, boldogan és gondok nélkül. Lehunytam a szemeimet és élveztem azt a boldog és békés csendet, ami körbevett minket. Szerelmes voltam, a mai napig ugyanannyira, mint akkor, amikor kiderült, hogy meggyógyulhatok.
Teltek a napok és repkedtünk a saját kis világunkban. Csak annyi időre szabadultunk ki ebből az állapotból, amíg bementünk a kórházba meglátogatni a kicsiket. Nem feledkeztünk meg róluk és gyakran megjelentünk, hogy támogathassuk őket. És Sebastian a fizetésének egy részét arra költötte, hogy segíthessünk. És ezért végképp hálás voltam.
Szerettem mellette lenni. Megnyugtatott a lénye és megmutatta nekem, hogy miért is vagyok még életben. Hiszen láttam a szemében csillogni a boldogságot, ami kellett az élethez. És nekem is kellett, hogy láthassam azt a csillogást. Vele tölteni a napokat élvezetes volt. Mindig kitaláltunk magunknak valamilyen programot, ami nem volt hétköznapi. A lényeg csak annyi volt, hogy mi ketten együtt legyünk.
-Még hány napod van?- kérdeztem az egyik reggel az ágyban nyújtózkodva.
-Pontosan 4 nap- simogatta meg a bal karom.
-Az kevés- csúsztam közelebb és megsimogattam a teljesen meztelen mellkasát. - Akkor előre is be kell pótolnunk a kimaradt időt- fektettem a két tenyerem a mellkasára és a saját kezemre tettem az állam.
-Előre szeretnél pótolni?-gördített a hátamra. Megcsókolt, szerelmesen és szenvedélyesen. - Pótolhatunk előre- kezdett el vigyorogni és azonnal egymásnak estünk.
Eseménydús órákat töltöttünk együtt, kettesben. Kiélveztem a szerelem minden apró pillanatát, mert tudtam, hogy néhány nap múlva betoppan az edzője, hogy felkészüljön a következő futamra és akkor újra napokig kell nélkülöznöm a társaságát. Ezért minden vele töltött perc felértékelődött.

Life or death - novella, 8. rész

Sziasztok! Ezen kívül még 2 rész van a novellából. :) Mit szóltok ahhoz, hogy ha 5 komment után jönne a folytatás? Jó lenne még idén befejezni... Jó olvasást!

--------------------------------------------------------------------

(Sebastian)
2012. március 2. Életem egyik legszebb napja. Ott álltam a frankfurti lakás nappalijában és még egyszer végiggondoltam, hogy készen vagyok-e mindennel. Már csak percek kérdése volt, hogy az én gyönyörű és egészséges menyasszonyom mikor fog belépni az ajtón.
Amikor elindult a gyógyulás útján, a közöttünk lévő fal is leomlott. Megkaptam őt, a nőt, akit annyira szerettem. Martinnal közösen figyeltük, hogy mennyivel vidámabb, mennyivel egészségesebben néz ki. A férfi azonnal nekifogott az alternatív gyógymódok tanulmányozásának és a klinika átalakítását tervezte, hogy másokat is megmenthessenek.
Nora pedig egyre jobban akart élni és én egyre jobban szerettem őt. Pontosan emlékeztem arra, hogy mennyire sápadt és vékony volt, amikor először láttam. Mára már nem volt kevesebb negyven kilónál, mint akkor. Tökéletes alakja volt, pont úgy nézett ki, mint a régi képeken, amiket láttam róla. Csak annyi változott, hogy a hollófekete hajzuhatag eltűnt. Most csinos, rövid frizurát viselt, azt is a gyerekek kedvéért. Amikor újra elkezdett nőni a haja, mindig leborotválta, hogy ne tűnjön ki a szeretett kicsinyei közül. Mígnem egy napon megkérték, hogy hagyja nőni a haját, mert sokkal szebb. Azóta hagyja a dolgot, de nagyon ügyel arra, hogy megmaradjon ez a rövidre vágott frizura, mert úgy érezte, elárulja a betegeket, ha hosszú hajat növeszt.
-Seb?- hallottam meg a bizonytalan hangot az ajtó felől. Odasiettem hozzá és átöleltem.
-Isten hozott itthon!- súgtam a fülébe, majd levettem róla a maszkot.
-Biztos, hogy biztonságos?- nézett Martinra, aki ott állt mögötte.
-Igen, kicsim- bólintott a férfi. - De még nem mehetsz ki nélküle.
-Jó- egyezett bele azonnal a lány.
-Gyere, nézz körbe!- húztam magam után és megmutattam minden szegletét az új lakásnak.
-És az ott mi?- bökött az utolsó ajtóra.
-Az a meglepetésed- öleltem át. - Addig okoskodtam és ügyeskedtem, amíg rá nem tudtam venni dr. Schmidth-et, hogy lakjon nálunk.
-Tényleg?- kapkodta a tekintetét közöttünk, majd a nagybátyja nyakába ugrott. - Annyira köszönöm!
-Nincs mit, kincsem!- felelte a férfi. - De nekem most mennem kell vissza- tette le a menyasszonyom. - Sziasztok!- hagyott minket kettesben a férfi.
-Nem kellett volna ennyit költenetek miattam- fordult felém újra.
-Nora, ez csekély ár volt azért, hogy velünk lehess- léptem elé és óvatosan megcsókoltam. - Hiszen alig 3 hónapja még a halálra készültél.
-Ne beszéljünk róla!- kérte és a nyakamba csimpaszkodott. Úra csókolózni kezdtünk, de nem engedtem neki ennél többet. A megfelelő időpontban eltoltam magamtól.
-Mitől félsz?- kérdezte, én pedig csak némán álltam vele szemben. Nem akartam megmondani neki, hogy rettegek attól, hogy baja esik, ha hozzányúlok más módon is. - Beszéltem Martinnal a szexről- jelentette ki. - Kifaggattam, hogy mennyit engedhetünk meg magunknak. Azt mondta, hogy bármit megtehetünk. Csak egyet írt elő, méghozzá azt, hogy használjunk óvszert.
-Nora...- kezdtem volna, de belém fojtotta a szót.
-Van itthon óvszer?- motyogta a csókunkba. - Mert ha nincs, akkor nagyon gyorsan vegyél. Kezdek megőrülni ezektől a semmilyen érintésektől.
-Le kell mennem a gyógyszertárba- toltam el magamtól, ő pedig dühösen felsóhajtott. - Ne aggódj, bepótolunk mindent, ami kimaradt- csókoltam végig a nyakát és a dühös sóhajból vágyakozó lett.
-Siess már!- kérte vágyakozva. Magamra kaptam a kabátom és a cipőm, majd mentem, hogy mindent tökéletessé tegyek a mai délutánunkhoz.

2011. december 26., hétfő

Nem így terveztem - 44. rész

Csak feküdtem némán a mellkasán és hallgattam a szívverését. Nem akartam megszólalni, mert attól féltem, hogy újra elkezdek sírni. Hiába tudtam, hogy meg kell beszélnünk, ami történt, nem éreztem magamban elég erőt hozzá. Csak azt akartam, hogy minden pontosan olyan legyen velünk, mint régen.

- Chloe…- szólalt meg bizonytalanul Sebastian. – Én…

- Ne!- ültem fel hirtelen. – Még nem tudok erről beszélni- ráztam meg a fejem.

- Én sajnálom! Mindent, amit tettem- hadarta el, még mielőtt félbe tudtam volna szakítani. – Megijedtem attól, hogy túl sokat tudsz rólam és gyengének fogsz tartani.

- Hagyd abba!- emeltem fel a kezem. Közben ő is felült mellettem. – Tényleg nem vagyok készen arra, hogy mindent megtudjak és mérlegeljek. Nem lehetne, hogy enélkül folytassuk?

- Túl jó vagy hozzám- hajolt közelebb és adott egy bizonytalan puszit a számra.

Elmosolyodtam azon a bizonytalanságon, amit sugárzott. Szembefordultam vele teljesen és az ölébe ültem. A kezei félve csúsztak a combjaimra. Átöleltem a nyakánál és odahajoltam hozzá, hogy kapjak egy igazi, mindent elsöprő csókot. De alig kezdtünk el újra ismerkedni egymás ajkaival, mikor kivágódott az ajtó.

- Nem szép dolog engem otthagyni egyedül- trappolt be Eliza a szobába.

- Egyedül?- másztam le az ágyról és leguggoltam a lányom elé. – Akkor mit mondjak a nagypapáidnak, Crystalnak, Brittának, Tomminak vagy az öcsédnek?

- De ti nem voltatok sehol- tette csípőre a kezét.

- Mert nekünk meg kellett beszélnünk néhány felnőtt dolgot- lépett a lányka mellé Seb és felkapta. – De téged meg ki engedett ide? És hogy találtad meg a szobámat?

- Csak sétáltam. És tudok olvasni- mondta nagy büszkén.

- És szóltál valakinek, hogy elindulsz sétálni?- ráncoltam a szemöldökömet.

- Nem- suttogta és rájött, hogy rosszat csinált. – Bocsánat!

- Nem tőlem kell bocsánatot kérned- ráztam meg a fejem.

Együtt mentünk vissza a büfébe, ahol láttam, hogy apám idegesen dobol az asztalon. Eliza nagyon bűnbánó arccal somfordált oda az asztalhoz és próbálta meg kiengesztelni az összes felnőttet, akire a frászt hozta az eltűnésével. Én amit leültem, már magamhoz is vettem a kisfiamat, aki mostanában igencsak izgága.

- Beléd bújt a sajtkukac, nagyfiú?- simogatta meg a fejét Seb.

A kicsi felkapta a fejét, amint meghallotta a számára ismerős hangot. Forgatta egy kicsit a fejét, majd megtalálta az apukáját. Cuppogva nézett rá, majd elkezdett rugdalózni a karjaimba. Egyből Sebastain felé nyújtottam őt és amint landolt az apai kezek között, megnyugodott. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy a kicsi is hiányolta.

- Chloe, akkor mi leszünk egy szobában, ugye?- fordult felém Crystal.

- Én igazából…- kezdtem volna, de a fejével egy picit oldalra bökött. – Valahogy úgy gondoltam- feleltem, mikor láttam, hogy Christian élénken figyel. – Majd megkérem a fiúkat, hogy segítsenek felállítani a babaágyat.

- Én nagyapával szeretnék aludni- lóbálta a lábát Eliza Britta ölében.

- És melyikkel?- könyököltem fel az asztalra.

- Ma Adrian nagyapával, holnap Norbert nagyapával- vágta ki magát azonnal a kicsi. – Szabad?

- Csak ha szót fogadsz nekik- vette át a szót Sebi. – És ha ők igent mondanak neked.

Erre a kijelentésre a válasz az volt, hogy a kislány odafordult a nagypapák felé és élénken kampányolni kezdett azért, hogy ott aludhasson velük. Őket figyeltem, miközben a fejemet Seb vállára hajtottam. Olyan könnyű lett volna tovább élni anélkül, hogy kiderült volna, mit is követett el, de tudtam, hogy előbb vagy utóbb mindent a tudtomra fognak hozni.

Négyesben mentünk vissza a szállodába. Crystallal és a gyerekekkel kicsit korábban kiszálltunk, hogy hamarabb be tudjunk menni. Azért minket is felismertek és ki kellett osztanunk néhány aláírást. A hotel halljában vártuk meg a két fiúk, akik 20 perccel később meg is jelentek és így felmehettünk.

Crys megmutatta, hogy sikerült két olyan szobát szerezniük, amik összenyíltak. A csapatfőnök úgy tudta, hogy a lánya az, aki segít Sebastiannak, hogy ne legyen annyira kiborulva, így kerültek egymás mellé. És így bármikor azt tudtuk mutatni Christiannak, hogy egy szobában alszunk. Egyikőnk sem szerette becsapni őt, de nem tudtuk, hogyan reagálna, ha megtudná, hogy a lánya együtt van Tommival.

Este 8-kor mindenki abban a szobában volt, ahol elviekben én aludtam a fogadott húgommal. A kinyújtott lábaimon lévő hatalmas párnán feküdt Gareth, akivel játszottam, míg Seb és Tommi a babaágy felállításával szenvedett. Crystal a fürdőben volt, még nem fejezte be a fürdést. Ekkor érkezett meg köreinkbe a csapatfőnök.

- A lányom?- nézett körbe.

- Fürdő- böktem rá az ajtóra, majd visszafordultam a babámhoz. – Tudtam én, hogy csak arra megy az egész, hogy levegyél a lábamról- emeltem a karjaimba.

- Apu?- lépett ki a vizes haját törölgetve Crys a szobába. Láttam, ahogy a finn edzőnek kikerekednek a szemei és elakad a lélegzete. – Mit keresel itt?

- Gondoltam, szólok, hogy anyád Milton Keynes-ben van- emelte rá a pillantását Christian. – Vissza akar venni magához.

- Ebbe azért nekem is van beleszólásom- vágta rá a lány mérgesen. – Nem megyek vele sehová.

- Reméltem, hogy ezt mondod- ölelte át a csapatfőnök őt. – De megyek, még beszélek akkor az ügyvédekkel és még van néhány szerződés, amire rá kell néznem.

- Holnap találkozunk!- mosolyogtam a férfire, majd elköszöntünk tőle és magunkra maradtunk.

Mosolyogva konstatáltam, hogy izzik a szerelem a fiatal lány és a finn között. Alig ment el Christian, Tommi már a lányt ölelte és csókolta, félreérthetetlen helyzetben. Ezalatt Seb átvitte hozzánk a babaágyat. Utána pedig leült mellénk és az ölemben ücsörgő fiának bohóckodott, aki rettenetesen élvezte a dolgokat.

- Gyerekek, csak okosan- mondta Sebastian, miközben átvette a babát a kezemből és elindult a szobánk felé.

- Ki is a gyerek?- kérdezte Tommi, de végül csak legyintett.

Becsuktam magunk után az ajtót. A kicsi fiút lefektettük az ágyába és gyorsan le is szunnyadt. Mi egyesével letusoltunk, majd bebújtunk az ágyba. Még nem voltunk fáradtak, így csak néztük egymást és csókokat váltottunk, de nem beszéltünk. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudjuk, mit is érez a másik.

Másnap a pályán láttam újra Crystalt és a lányomat is. A kis Horner szeme csillogott, mindent a pozitív oldaláról látott. Eliza pedig remekül szórakozott, mert mindenki a kedvében akart járni és ő lehetett a figyelem középpontjában. Tökéletes volt számára a közeg, amiben tartózkodtunk.

A szabadedzés megkezdése volt az a pillanat, amikor eléggé kevesen voltunk ahhoz, hogy le tudjak ülni beszélgetni Crystallal. A lány teljesen belepirult a dolgokba, de végül bevallotta, hogy az éjjel nekiadta magát Tomminak, aki az első férfi volt az életében ezen a téren. És biztosított afelől, hogy igazi úriember volt és boldoggá tette őt.

2011. december 24., szombat

Adventi naptár - december 24.

Sziasztok! Eljött ez is, kinyitottuk az utolsó kis kockát! Nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek ezzel a kis szösszenettel!

-----------------------------------------------------------------

Merry Christmas!

A karácsony a szeretet ünnepe, melyet minden ember a maga módján ünnepel. Mi is erre az ünnepre készültünk, vártuk a Jézuskát a kicsikkel. Mind a négy kistestvérem, a 3 fiú és az egy lányka boldogan mosolygott rám. A szívem sajgott, mert tudtam, nem tudok nekik mit nyújtani. Hiába vágyom arra, hogy mindent megadhassak nekik, de nem tehettem meg.

Az életünk összeomlott akkor, mikor a szüleinket érte az a baleset, a vállalatban velük társként élő „barátaik” kisemmiztek minket. Volt egy aprócska másfél szobás lakás, ahová 21 évesen beköltöztem egy 6 éves, két 4 éves kisfiúval és egy 2 és fél éves kislánnyal. Ennyi volt, amennyit meg tudtam engedni magunknak úgy, hogy a kicsik ne érezzék, mennyire pocsék is a helyzetünk.

Egyszerre 2 munkahelyem volt, a gyerekeket is magammal kellett vinnem sokszor. Kétfajta pillantást kaptam minden alkalommal. Az egyik a sajnálkozó volt, mivel ilyen fiatalon ennyi kicsire kell vigyáznom és figyelnem. A másik pedig az elzárkózó és elutasító volt, mindenki, aki így nézett rám, azt sugallta, hogy szörnyű nő vagyok és természetesen a kicsiket az enyémnek nézték.

A múltamat teljes mértékben elfelejtettem és elástam magamban. Néha még fájt, mikor megláttam az újságban vagy a tévében a perzselő kék szemeket, a szőke hajat, a boldog mosolyt. Három évvel korábban mellette voltam akkor is, mikor nyert Olaszországban. Tanulmányúton voltam, mikor megismerkedtünk egymással.

Semmi közöm nem volt a Forma-1-hez, hallomásból ismertem a sportot, de sosem követtem. Már ismertem több, mint fél éve, mikor bevallotta, hogy ki is ő. Féltem, hogy ez majd elrontja azt, ami közöttünk van, de nem ez történt. Boldogok voltunk együtt, megismertük egymás családját, ami boldoggá tett mindkettőnket.

Majd 17 hónapja megtörtént a baleset. Tudtam, hogy a kicsiknek már lehetek a gyámja, így megszakítottam vele minden kapcsolatot. Összetörtem a szívét, mikor azt mondtam, hogy van már más, akit szeressek, de ez kellett ahhoz, hogy a testvéreimre tudjak figyelni minden percben és helyt tudjak állni anyaként az életükben. Mert ez volt a legfontosabb dolgom az életben.

Fájt neki is és fájt nekem is a szakítás, de sosem vallottam be. Ő volt életem egyetlen nagy szerelme, hiába voltam fiatal. Miután a kicsikkel kialakult a megszokott napirendünk, volt néhány olyan délután és este, mikor más vigyázott rájuk. Akkor próbáltam ismerkedni, de nem sikerült. Még az egyik munkahelyemen is volt egy helyes srác, akinek tetszettem, meg is próbáltuk, de nem jött össze.

- Lora, mit hoz Jézuska?- jelent meg előttem Flóra.

- Nem tudom, kincsem- vettem fel az ölembe a legkisebbet. – Minden kiderül ma este.

- És mi lesz a karácsonyfával?- jelent meg az ajtóban Simi, aki nem szerette a Simont, amit anya adott neki.

- Még nincs sehol karácsonyfánk- lépett mellé Márk is. Ők voltak az ikrek.

- Tudjátok, hogy a fát is a Jézuska hozza- ült le a lábamhoz Samu, a legnagyobb a kicsik között. – Addig fogja majd hozni, amíg mi délután alszunk.

- Menjünk aludni!- emelte fel a kezeit Flóra vidáman. – Most, most, most!

- Még nem is ebédeltél- koppintottam az orrára.

Nagy nehezen sikerült rávennem, hogy jöjjön velem a konyhába, ahol megterítettünk, majd megettük az ebédet, ami egy kis rántott hús volt rizzsel. Vacsorára a töltött káposztát már megfőztem az éjjel, de nem akartam kihagyni, mert ez volt anya kedvenc étele. A kicsik örültek és jó kedvük volt, mert a délelőtt folyamán összegyúrtuk a mézeskalács tésztáját is.

Mikor mindenki jóllakott, akkor együtt mentünk be a kisebb szobába, ahol az ágyak voltak. A három fiú aludt mindig a nagyszobában, mi pedig a kicsiben Flórával, de most mindenki a mi szobánkban aludt, mert csak a nagyba tudtam elrakni a fát. Így átvittem a matracokat is, ott pedig a kicsiket sikeresen elaltattam.

Kerek másfél órám volt felállítani és feldíszíteni a fát, valamint az ajándékokat becsomagolni. Majdnem sikeresen lebuktam, mivel az utolsó papírdarabokat akkor tüntettem el, mikor Samu álmos szemekkel kicsoszogott elsőként hozzám. Ahogy felébredtek, sorban megdajkáltam őket, majd mindenki ment öltözni, mivel a Jézuska hagyott helyet a mézeskalács díszeknek.

Elment vele a délutánunk nagy része, majd végül amíg ők a szobában pakolásztak, addig sikeresen becsempésztem az ajándékokat a fa alá. A fiúknak kisautót, a hercegnőnek babát vettem. Nem voltak nagy és drága dolgok, erre is ráment a fizetésem nagy része, de nem bántam, mert nagyon boldogok voltak vele.

Lefekvés előtt Flóra addig könyörgött, míg meg nem engedtem neki, hogy az ikrekkel aludhasson a nagy ágyon. A három gyerek simán elfért, nem is volt probléma, csak még soha nem volt ilyen és talán megijesztett az a helyzet, hogy a kislány nem velem lesz egész éjjel. Így viszont Samu került be mellém a szobába.

- Nem tetszik, amit kaptál?- kérdeztem, miután lekapcsoltuk a villanyt. Csalódottnak tűnt.

- De, tetszik az autó. Szép- felelte megütve egy boldog hangnemet.

- Valami akkor sincs rendben- bújtam ki a takaróm alól és leültem az ágy szélére. – Mondd el, mi a baj, kicsim!

- Én azt kértem a Jézuskától, hogy hozza el neked azt a valakit, akit annyira szerettél. Azt a fiút, aki régen itt volt velünk- suttogta maga elé. – Szeretném, ha ő is veled lenne.

- Nekem is hiányzik, de ő már boldog- simogattam meg a babaarcot. – És mi is boldogok vagyunk együtt.

- Akkor is hiányzik- törölgette meg a szemeit.

- Alszunk együtt?- nyúltam el a takarómért, majd mellé feküdtem.

Hozzám bújt és még néhány könny elmorzsolása után elaludt. Én csak simogattam a kicsi gyermekfejet, mialatt a szavain gondolkoztam. Flóra nem emlékszik rá, de a három fiú igen. Az eddig sosem jutott eszembe, hogy nekik is hiányzik, de most már tudtam, hogy egy életre belevéste magát az életünkbe. Az ő arcát magam előtt látva aludtam el.

Reggel én voltam, aki a legkorábban felébredt. Kimentem a konyhába és főztem egy nagy adag teát, hogy mikor felkelnek a kicsik is, akkor egy-egy bögre teával a kezünkben ülhessünk le mesét nézni úgy, mint minden december 25-én. Flóra volt a legfrissebb, mert már fél órával utánam megjelent mellettem.

- Csengettek!- ugrott fel az ölemből 10 perc múlva, mikor valóban megszólalt a csengő. Gyorsan magamra kaptam a köpenyem és együtt mentünk az ajtóhoz.

- Szia, Peti!- köszöntem a szomszéd srácnak, mikor ajtót nyitottam.

- Sziasztok!- mosolygott ránk a komoly könyvelő. – Ezt tegnap véletlenül hozzám dobták be, de csak most vettem észre, mert a nővéreméknél aludtam.

- Köszönjük- vettem át a fehér, hosszúkás és igen tömött borítékot.

Visszamentünk a konyhába, ahová a három fiú is bejött, mivel felkeltek a csengőszóra. A borítékot feltettem a polcra, majd nekifogtam a reggeli szendvicsek és kakaók elkészítéséhez. Majd miután megettük a reggelit, beültünk a tévé elé és máris kezdődhetett a mesematiné. Egész nap csak az ágyban feküdtünk és meséket néztünk.

Délután rá tudtam venni a kis társaságot, hogy menjünk el sétálni. Jobban szerettem volna, ha a hó is esik, de nem kegyelmezett meg nekünk az ég, nem volt hó egy pici sem. Viszont a város gyönyörűen ki volt világítva, így jól éreztük magunkat, mert rengeteget futkároztak, így teljesen el is fáradtak, mire hazaértünk.

Nagy nehezen rábeszéltem a kis társaságot, hogy fürödjenek meg. Segítettem nekik, majd mindenki bemászott az ágyába és 8-kor már húzták is a lóbőrt. Én pedig bementem a fürdőbe és minimum egy órán keresztül áztattam magam. Ezalatt végig a múlton elmélkedtem, azon, hogy mi lett volna, ha…

Erre azonban a választ már nem kaphatom meg, úgyhogy marad a jelen és az, amit az élet nekem szánt. Így maradtam négy kicsi gyermek anyja vagy nővére. Hiába voltam csak a testvére Flórának, neki nagyobb szüksége volt egy anyára, így belőlem néha anya lett. Meg kellett tanulnom hallgatni erre a névre is.

A fürdő után kimentem a konyhába és egy német nyelvű regény mellé ültem le. Kislány korom óta tanultam a németet és szerettem is. Úgy éreztem, hogy valahogy muszáj fejlesztenem és fenntartanom a nyelvtudásomat, amit másképp nem tudtam megtenni a négy kicsi mellett.

Egészen addig a könyv felett görnyedtem, amíg a szemem el nem kezdett szúrni a fáradtságtól. Behajtottam a lap sarkát és a könyvet feltettem a szekrény tetejére a helyére. A boríték – amelyről teljesen meg is feledkeztem – mellettem puffant halkan a pulton. Meglepve kaptam oda a fejem és vettem a kezembe.

Nem volt ismerős az írás sem és a címzés sem. Csak annyit tudtam meg, hogy Svájcból jött a levél, ami igazán meglepett. Az meg még jobban, hogy angolul volt megírva az egész. Még az a szerencse, hogy a szüleim rájöttek, hogy remekül tudok idegen nyelveket tanulni, így ragaszkodtak is a dologhoz, és az angol volt a második nyelv, amit tanultam.

Felbontottam a levelet és mivel eléggé vastag volt, kiborítottam a tartalmát az asztalra. A szemeim kikerekedtek, mikor megláttam az 5 repülőjegyet az asztalon. Akkor meg még inkább, mikor ráébredtem, hogy másnap délelőttre szól. Hogy fogok feljutni oda a kicsikkel? És miért küld nekünk bárki repülőjegyeket? Remegő kézzel nyitottam ki a levelet.

„Kedves Lora!

Ne kérdezd, ki vagyok és miért írok. Amit kaptál, karácsonyi ajándék neked és a testvéreidnek. Felhasználni muszáj, mert én megyek el értetek, ha nem jöttök el. A repülőtéren várok majd rád, meg fogsz ismerni.

Egy jó barát”

Meglepve pislogtam, majd újra és újra végigfutottam a szememmel a sorokat. Nem akartam, hogy bárki eljöjjön és megsajnáljon minket, úgyhogy kénytelen voltam nekikezdeni a pakolásnak. Főleg úgy, hogy az illető tudta a címemet, mert ide írta a levelet nekem és a testvéreimnek címezve.

A fél éjszakámat azzal töltöttem, hogy a meglévő utazótáskánkba és bőröndünkbe pakolásztam kb. egy hétre elég ruhát. Az volt a szerencsém, hogy a kicsiknek a holmiijai nem foglaltak nagy helyet és én sem voltam egy nagy darab. Nagy nehezen sikerült még néhány játékot is elsüllyesztenem, majd lefeküdtem aludni, hogy alig 3 óra után felkeljek háromnegyed 5-kor és mindent elkészítsek, majd felkeltsem a kicsiket.

Mindenkinek nehezen indult a reggel, a kicsik nem értették, hogy miért kelünk ennyire korán. Mikor megtudták, hogy elmegyünk, feldobódtak és megkönnyítették a létezésemet. A vonatra az utolsó pillanatba jutottunk fel, de szerencsére volt ülőhelyünk. Panaszra nem lehetett okom, mindannyian végigaludtuk az utat és az egyik kedves utas szólt nekünk, mielőtt Ferihegyre értünk volna.

A repülőtérre 8 órára értünk ki. Elvittem az egyik büféhez a gyerekeket, hogy megreggelizzenek rendesen, de eléggé sok pénzünket elvitte a dolog. Utána már ideje volt becsekkolni, tekintve, hogy 9 óra közeledett és háromnegyed 10-kor indultunk Zürich-be. A gépen is németül beszéltek, ami megnyugtatott.

A négy kicsi nagyon élvezte az új helyzetet, életükben először repültek és először mentek külföldre. Mindenre kíváncsiak voltak, mindent le kellett fordítanom nekik, mindent meg akartak tanulni és örökké a felhők felett akartak maradni. Életem leggyorsabban eltűnő 1 órája és 45 perce volt.

Az időjárás kegyes volt velünk, így nem késtünk, hanem időben érkeztünk. Nagyon figyelnem kellett a testvéreimre, hogy nehogy eltűnjenek a tömegben. Okosak voltak és fogták az én kezemet, meg egymás kezét is. A csomagok összeszedése után elindultunk, hogy felkutassuk azt a névtelen személyt, aki küldte nekünk a jegyeket.

Azt hittem, hogy sokáig kell majd keresgélnem és nekem kell leszólítanom azt, aki minket vár. De ez nem így történt, alig léptem ki, máris kiszúrt minket az idegen, és én is kiszúrtam őt. Nem volt nehéz, hiszen a legjobb barátja volt. Megeresztett felénk egy mosolyt, majd odajött hozzánk, mivel megkövülten bámultam rá.

- Nem számítottál erre, igaz?- kérdezte meg.

- Semmi hasonlóra nem számítottam sem tőled, sem mástól- vallottam be és letettem a nehéz táskát.

- Viszem a táskátokat- nyúlt a cuccaink felé és elindult kifelé.

- Lora, ő ki? És mit mondott neked?- húzogatta a pulóverem ujját Simi és Márk is.

- Ő Kimi Räikkönen, autóversenyző. És most nem tudom, hogy hová megyünk, mert azt nem mondta- néztem rájuk és kezembe vettem Flórát, aki úgy nézett ki, hogy nem érzi magát biztonságban.

- Félek tőle- mutatott Kimire.

- Tőle nem kell félni, ő nem bánt- simogattam meg az arcát. – Ő kedves és szeret minket.

Szó nélkül mentünk el az autóig, amibe a finn már bepakolta a csomagunkat. Nem tudtam, hogy miként is akar elvinni minket egyedül, de hamar kiderült, mikor megjelent mellette egy szőke lány, akit már korábbról ismertem. Ő volt Hanna Präter, az engem megelőző ex. Kedvesen mosolygott a kicsikre.

- Valakinek Hanna-val kellene mennie, mert nem férünk el egy kocsiban- pillantott ránk Kimi.

- Srácok, valakinek Hanna-val kellene menni- néztem a kicsikre.

- Majd én megyek vele- emelte a kezét Samu. Büszke voltam arra, hogy ennyire nagyfiúsan viselkedik.

- Meghálálom, ígérem!- öleltem magamhoz és adtam a fejére egy puszit.

- Mi a neve?- nézett rám a lány, majd kedvesen rámosolygott a kisfiúra.

- Ő Samu, a legnagyobb a kicsik között. Sajnos még nem beszél sem angolul, sem németül- mosolyogtam szerényen.

- Semmi gond- simogatta meg a kicsi fejet.

Biztatóan mosolyogtam rá a kicsire, aki bátor volt, megfogta Hanna kezét és elment vele a kocsijához. Mi is odamentünk Kimi kocsijához, ahol a hátulra be volt kötve 3 gyerekülés is. Meglepve néztem rá, de ő csak megrántotta a vállát és segített bekapcsolni a kicsik övét, majd mi is beültünk és elindultunk.

- Lora, hová vitték el Samut? Mit csinálnak vele?- kérdezte Márk.

- És mi lesz vele? Fogjuk még látni?- folytatta a faggatózást Simi.

- Nyugalom, srácok, ő is jön oda, ahová mi, csak nem fértünk volna el egy kocsiban.

Mire elértük a házat, ahol lakott, mindannyian aludtak megint. Akkor már tudtam, hogy túlpörögtek a repülőn, így meg sem lepődtünk. Behajtottunk a feljáróra, utánunk pedig Hanna is befutott az éber öcsémmel. Együtt vittük be a kicsiket, akik a nekünk kijelölt szobában fektettünk le, hogy tovább tudjanak aludni.

- Nézd, milyen szép!- mutatott a fára Samu, mikor leértem mellé.

- Igen, gyönyörű- ültem le mellé és megöleltem.

*****

Egy teljes napig voltunk ott Kimi házában úgy, hogy nem tudtuk, miért is vagyunk itt. Hiába faggattam, nem mondott nekem semmit a dologról, amiért pipa is voltam rá. De azt mondta, hogy mindent a maga idejében. Így nekem türelmesnek kellett lennem és várnom kellett. Valamint betöltöttem a tolmács szerepét is.

A kicsik élvezték a társaságát attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttek, én értem, mit mond a finn. És mindent el kellett nekik mondanom, valamint Kimi is mindent tudni akart, így nem volt probléma a kommunikáció. Ez persze számomra fárasztó volt, de ők élvezték. Én pedig este úgy dőltem be az ágyba, mint egy zsák.

Reggel, mikor leértem a konyhába, már az asztalon volt a reggeli és a kicsik éppen egymással beszélgetve fogyasztották az eléjük rakott ételt. Ennyire sokféle és tápláló reggeli régen került az asztalunkra. De úgy vettem észre, hogy ízlik nekik minden.

- Kimi, van itthon kakaód?- nézett rá Flóra.

- Mit mondott?- fordult felém.

- Kimi, ne mondd, hogy nincs kakaód- mutatott a lány a bögréjére, majd a tejes dobozra.

- Tej kell?- pillantott rá Kims. – Nem, a gyerekek a tejből mindig kakaót csinálnak. Hozom!

Ott lettünk hagyva, majd fél pillanat múlva megjelent a zacskóval és Flóra felé nyújtotta, aki elégedetten bólogatott és büszke volt, mert megértette őt a férfi anélkül, hogy én szóltam volna bármit. Én csak mosolyogtam azon, hogy mennyire lelkes lett és mindent meg akart értetni a saját kis nyelvén.

Reggeli után elvittem és felöltöztettem őket, majd a nappaliban fogtak neki játszani. Én pedig segíteni kezdtem Kiminek az ebéd főzésében, bár ő nagyon nem akarta nekem engedni a dolgot. Majd 11 óra után egyre sűrűbben pillantott a faliórára, de mikor befordult egy fekete BMW a bejáróra, megnyugodott. Nekem viszont az egekbe szökött a pulzusom. Ismertem azt az autót.

- Késtetek 8 percet- jelentette ki a finn, mikor kinyitotta az ajtót.

- Szerinted lehet vezetni ilyen időben?- kérdezett vissza a szeretett férfi.

- Gyere be, mert ideje megtudnod, hogy mi a karácsonyi ajándékod- jelentette ki Hanna, aki vele érkezett meg.

- Nekem már az elég, hogy ennyi dolgot megtudtál róla- tette le a kabátját és ahogy beljebb lépett, láttam a kezében egy mappát. – Kié ez a sok gyerek?

A hangjára az eddig békésen játszó testvéreim is felkapták a fejüket. Tátott szájjal bámultak rá, hiszen tudták, ki ő. Minden futamot együtt néztünk és minden futamon Sebastian Vettelnek drukkoltunk együtt. És most itt állt előttük teljes valójában. Ami eléggé meglepő és sokkoló dolog lehetett.

- Sebastian!- futott oda hozzá Flóra és átölelte a lábát. Seb egy pillanatig tétovázott, majd lehajolt hozzá.

- Hát te meg kinek a kije vagy?- cirógatta meg az arcát. – Olyan vagy, mint egy igazi kis hercegnő. Csodaszép.

- Sebastian, emlékszel rám?- állt meg a kislány mellett Samu. – Én vagyok Lora legnagyobb testvére.

- Samuel?- kérdezte tétovázva a srác, mire a kicsi bólogatott. – Lora?- kérdezte most megint Seb.

- A nővérem a konyhában bujkál- mutatott az említett szoba felé a fiúcska.

- Ezért még számolunk- feleltem neki a konyhából, mivel már lebuktatott.

A srác felkelt a kicsik mellől és alig néhány lépéssel átszelte a közöttünk lévő teret. Mikor megpillantottam, azt hiszem, hogy egy pillanatig kihagyott a szívdobogásom. Még mindig nagyon helyes volt és csak felnőttesebb lett. De ideje volt felnőnie a feladathoz, egy kétszeres világbajnok már komoly felnőtt.

- Azt mondtad, hogy van valaki más, akit szerethetsz helyettem. Miért?- kérdezte halkan.

- Azt mondtam, ami megkönnyítette a dolgodat. Nem akartam, hogy úgy engedj el, hogy fáj az elválás, mert tudod, hogy velem is lehetnél- feleltem én is halkan.

- Eszedbe sem jutott, hogy beavass és segíthessek- jelentette ki.

- Össze voltam zavarodva. Elvesztettem a szüleimet és azzal fenyegetett a gyámhatóság, hogy elveszi tőlem az összes testvéremet. Nem tudtam volna mihez kezdeni úgy, hogy ők nincsenek velem. Az volt a legfontosabb, hogy a testvéreim velem maradjanak- magyaráztam neki.

- Bármit megtettem volna azért, hogy mellettem legyél a legszebb pillanatokban- jött beljebb. – De egyszer sem voltál velem.

- Sajnálom- hajtottam le a fejem és éreztem, hogy a szememet elöntik a könnyek.

- Nem értettem Kimit és Hannát. Ők, akik sosem voltak jóban, addig szervezkedtek, mígnem rá tudtak venni, hogy jöjjek vissza ma Németországból- lépett elém és felemelte a fejem. – Tudod, végig az járt a fejemben, hogy talán inkább a Budapestre tartó gépre kellene felülnöm és valahogy megtalálni téged és elmondani neked annyi dolgot, amit régóta akarok.

- Ne folytasd, kérlek!- tettem a kezem a mellkasára.

- Most itt vagyok előtted- mondta tovább rendületlenül. – És csak egyetlen dolog dübörög a fejemben, a szívemben, a véremben, mindenhol. Az, hogy szeretlek!

- Seb- suttogtam magam elé a nevét.

- Szeretlek! És nem érdekel, hogy milyen életed van a kicsikkel, mert minden meg fog változni. Hozzám fogtok költözni és boldogok leszünk együtt, mint egy család. És mikor úgy érezzük, hogy készen vagyunk a saját kis családunk megalapítására, akkor jöhetnek a saját csemeték is. Addig pedig megtanuljuk kezelni a gyerekeket- mosolygott rám.

- Képes vagy megbocsátani nekem mindent?- néztem a csillogó kék szemeibe.

- Bármit, ha velem maradtok- ölelte át a derekam.

- Szeretlek!- suttogtam neki, majd a következő pillanatban már az ajkai az enyémeket falták.

- Puszilkodnak!- kiáltott fel egyszerre Simi és Márk.

- Tényleg?- hallottam Flóra hangját, majd a pici lábak dobogását.

Eltoltam magamtól Sebit, aki nem értette a dolgot. Csak mosolyogva megráztam a fejem, majd az ajtó felé intettem. Az összes testvérem ott állt és minket nézett. Hozzábújtam a vágyott férfihez és akkor már tudtam: az életem csak most kezdődik el igazán.

2011. december 23., péntek

Adventi naptár - december 23. (Life or death - novella, 8. rész)

Úristen! Majdnem elfelejtettelek titeket, annyira belemerültem a mi kedvenc designer-ünk, Zsani karácsonyi ajándékának befejezésébe. Még nem vagyok készen, úgyhogy írni nem tudtam, itt a novella folytatása. :D Jó olvasást!

---------------------------------------------------------------

Life or death - novella, 8. rész

(Nora)
Már csak 2 hét a jóslat szerint. Ennyi van még az életemből. És mire pazarolom Sebastian kedvéért? Alternatív gyógykezelésre. Egy szem gyógyszert sem szedtem be, mióta megkért, menjek vele. Sugárkezelést sem kaptam, ami megnyugtatott, mivel azokat utáltam és nem éreztem, hogy bármilyen haszna is lenne. Persze, a vizsgálataim megsokszorozódtak, mert Martin biztos akart lenni abban, hogy nem romlik az állapotom. Most is rá vártam és a lábamat lógattam.
-Gyere, baba!- lépett be mosolyogva hozzám, ami meglepett.
-Jól vagy?- kérdeztem.
-Remekül- kapcsolta fel a fénytáblát, amire feltett egy felvételt. - Ez a múlt heti állapotod- közölte velem. - És ez a beteg része a májadnak- rajzolta körbe az ujjával. Éreztem, ahogy a gyomrom teljesen összezsugorodik, mert tudtam, hogy mi fog jönni. Kicserélte a két felvételt. - Ez a mai eredményed- nézett rám csillogó szemmel. Odanéztem a képre és tátva maradt a szám.
-Mekkora?- kérdeztem nagyon halkan.
-Már 5 %. És ez csak növekszik- simogatta meg az arcom. - 4 napja vettem észre, de nem akartam mondani addig, amíg nem lehettem biztos, hogy igazam van.
-És akkor most mennyi idő?- kérdeztem félve.
-Nem tudom- rázta a fejét. - De bizakodnod kell- nyomott egy apai csókot a homlokomra. - És azt hiszem, van valaki, akivel beszélned kell- fordított az ajtó felé, ahol belépett a világbajnok. Intett nekünk és magunkra maradtunk.
-Történt valami?- kérdezte, mialatt beljebb jött.
-Igazad volt- ültem le az ágyamra.
-Miben is?- ült le mellém mosolyogva.
-A kezelésben. 5 %-kal visszahúzódott a tumor- mutattam a képre. - És Martin szerint ez a szám növekedni fog.
-Akkor mennyi...?- fogta a kezei közé az enyémet.
-Ő sem tudja, de több- sóhajtottam fel és éreztem, hogy kissé megnyugszom.
-Drága Nora!- ölelt át.
Már megszoktam, hogy az illata keveredik a steril, kórházi köpennyel, amit viselnie kell, de legalább érezhettem valamennyire. Kivizsgáltatta magát és mivel nem volt beteg, nem kellett a maszkot hordania. Abban a néhány napban, amikor meg volt fázva, mindig rajta volt a maszk is és alig jött a közelembe. Szerencsére ezt is túléltük és végre megint érezhettem a bőrét.
-Szúrsz egy kicsit- jegyeztem meg, amikor a borostás arcához értem.
-Elfelejtettem borotválkozni- szólalt meg kissé bosszúsan. - Saj...
-Ne sajnáld!- csúsztam hátrébb és a kezemet az arcára fektettem. - Nekem ez így kifejezetten tetszik.
-Akkor maradok így- villantotta meg azt a csodaszép mosolyát. - Már voltam lenn, a gyerekeknél. Képzeld, csúnyán elveszítettem a „Ki nevet a végén?”-t – meséltem neki. - Fabi nem tudom, mit tanított a fiúknak, de remekül alkalmazták.
-Helyes- kezdett el vigyorogni. - Ne tessék a kisebbekkel kezdeni.
-Ki is kezd itt kisebbekkel?- incselkedtem. A kedvem határtalanul jó volt. Aznap már voltam a természetgyógyásznál, ittam gyógyteát, ebédhez ettem olyan gyógynövénysalátát, amit javasolt, vagyis már csak az esti gyógynövénykapszulák voltak hátra.
-Tudtommal ez a kisebb meg tudja védeni magát, ha nem tetszik neki, hogy kikezdenek vele- csúszott közelebb. Egymással ellentétes irányba néztünk, de az oldalunk egy síkban volt. Átölelt a jobb kezével, így az én jobb oldalam hozzásimult az övének. Felemeltem a kezem és újra végigsimogattam az arcán, amivel egy időben ő újra lecsukta a szemeit. Először a szemein simítottam végig, majd az orrán, az állának a vonalán, és végül incselkedően az ajkain futottak végig az ujjaim. Éreztem, ahogy kiszárad a szám és hevesebben ver a szívem. A szemeit még mindig nem nyitotta ki, ezért újra és újra végigcirógattam az ajkakat. És minden alkalommal csókot nyomott az ujjamra. Amikor újra szembekerültem az igézően kék szemekkel, már tudtam, hogy a gyűlölet (amit csak én akartam úgy hívni) átfordult határtalan szerelemmé.