Száguldó remény - 17. rész

Sziasztok! Itt egy újabb fejezet. Nem felejtettem el a kiírt pályázatot sem. Sajnos csak1 olyan írás volt, amit megkaptam, mégis kiosztom mindhárom díjat és fel fogom rakni őket a jövő hét elején. :)

3. hely: Rékának ítéltem, aki a születésnapomra írt nekem egy történetet a blogján Kimivel a főszerepben. Nagyon-nagyon szerettem és nem tudom elégszer megköszönni neki. A következő részt küldöm majd olvasásra, valamint kérdezhet bármit. Itt olvashatjátok a művet: http://staycoolbaby.blogspot.com/2011/05/csak-egy-alom.html

2. hely: Dorkának adtam a második helyet. Kaptam tőle egy szösszenetet, ami nem volt elég hosszú, de nekem nagyon tetszett és úgy érzem, hogy megérdemli. :) Neki is küldöm majd a következő részt, valamint felsorolhat 10 szót, amiből novellát fogok írni neki, továbbá lehet egy kérdése hozzám. És hétfőn fel is teszem.:))

1. hely: az abszolút győztes nem más, mint Gooffy. Ő volt, aki minden kritériumnak megfelelt és jelentkezett is. Nagyon köszönöm neki ezt a kis történetet, megérintett nagyon, idő kellett, mire felocsúdtam az olvasása után. Az ő "nyereményei": egy kérdés, a következő 2 részt elküldöm előre, és kérhet 2 novellát tőlem. Szerdán fogom feltenni az ő novelláját. :)

Lányok, írjatok nekem msn-en, Twitteren, Facebookon, e-mailben, kommentben, ahol gondoljátok :)

----------------------------------------------------------------

Kicsivel több, mint 1 óra alatt be is értünk Londonba. Idegesen doboltam a térdeimen, miközben az utcákat róttuk, hogy le tudjunk parkolni a kórház környékén. Utána elindultunk befelé a cuccainkat összeszedve- Idegesen szorongattam az öcsém kezét, féltem megtudni, hogy mi van az anyánkkal.

Az épület elé érve felhívtam Alisont, aki megmondta, hogy hová menjünk. Senkire nem nézve mentünk fel egészen addig, amíg meg nem pillantottuk a dadánkat. Kinn ült egy széken a kezében egy műanyag pohárral. Amint észrevette, hogy mi is megérkeztünk, megölelt minket, majd elirányított az orvoshoz. Remegő kezekkel kopogtam az iroda ajtaján.

- Kérem, jöjjön beljebb!- engedett be a kopaszodó férfi, majd hellyel kínált.

- Mondja, hogy van az édesanyám?

- Az édesanyja nagyon szerencsés, Miss. Hopes- kezdett bele a magyarázásba. – A kisasszony, aki bejött vele, azonnal észlelte a bajt és gyorsan hívta a mentőket. Tudtunk rajta segíteni, nem lesz semmiféle maradandó sérülése, amint elhagyja az intézményt. A baba és a mama is jól van.

- Baba?- kérdeztem vissza teljesen ledöbbenve.

- Igen, az édesanyja 15 hetes terhes. Csoda, hogy nem vetélt el, tekintve, hogy 44 éves és szívrohama volt- nézett rám. – Annyit kérek, hogy ne izgassák fel, legyenek nagyon figyelmesek és türelmesek.

- Rendben, megígérem- keltem fel a székből. – Bemehetünk hozzá?

- Igen, természetesen- mosolygott rám.

Kezet ráztunk, majd magára hagytam. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, nekidőltem a falnak és lecsuktam a szemeimet. Muszáj volt megnyugodnom, mielőtt visszamegyek a többiekhez. Azt sem tudtam, hogy kellene ezt elmondanom nekik. Lassan lépdeltem vissza hozzájuk, és végül csak az öcsém nyakába borultam.

- Mad, mi a baj? Mit mondott az orvos?- tolt el magától, hogy lássa az arcom.

- Nincs baj- ráztam meg a fejem. – Beszélnem kell anyával- fordítottam hátat neki és bementem a kórterembe.

Anya álmosan pislogott felém. Furcsa volt őt újra látni, nem találkoztunk 8 éve. Láttam, ahogy a szemei megtelnek könnyel. Odamentem hozzá, leültem mellé és a tenyereim közé rejtettem a kezét. Rámosolyogtam és letöröltem a könnyeket az arcáról. A magam részéről nagyokat nyeltem, hogy ne kezdjek én is sírni.

- Kicsi lányom!- suttogta anya. – Istenem, annyira hiányoztál, édesem!

- Te is nekem- simogattam meg az arcát. – Hogy érzed magad?

- Fáradt vagyok- pislogott laposakat. – És nagyon aggódom. Én…

- A baba jól van, ne kell miatta aggódnod- mosolyogtam rá. – Mondd, a baba…

Elakadtam a mondattal. Nem tudtam, hogy kellene megfogalmaznom, amit akartam. Tudni akartam, hogy mi van a kistestvéremmel, hogy van az anyukám, mikor tudta meg, mikor akarta elmondani nekem. Millió kérdésem lett volna, de nem tudtam megfogalmazni, amit akartam.

- Sajnálom, de nem volt eddig erőm apátok ellen lázadni. Azt hiszem, most is ennek köszönhetem, hogy ide kerültem- kezdte el mondani magától. – De el akartam jönni, azt akarom, hogy vége legyen.

- Ki az?- szólaltam meg halkan. – És hol van most, hogy itt kellene lennie?

- Üzletember és éppen egy repülőn ül, ami Olaszországból jön- magyarázta. – Alison szólt neki, ő pedig azonnal jön haza.

- Anya, mondj nekem konkrétumokat, kérlek- mosolyogtam rá. – Én nagyon kíváncsi vagyok.

- A neve Brian Storm. 36 éves és együtt dolgoztunk. Utána jöttek a vacsorák, a lopott csókok, a titkos randevúk és csak azt vettem észre, hogy szeretem őt- sütötte le a szemét.

- Minden rendben lesz, mi melletted vagyunk- adtam neki egy puszit. – Beküldöm Davidet, jó? Ő még nem tudja a babát, ideje, hogy elmond neki.

- Köszönöm, hogy megbocsátottál nekem- simított végig az arcomon és kaptam egy anyai puszit.

Magára hagytam a szobában és a folyosóról beljebb tessékeltem a kisöcsémet. Utána megnyugtattam Alisont, és kértem, menjen haza és pihenjen. Majd gyorsan lefutottam a büfébe, ahonnan egy nagy pohár kávéval tértem vissza. Leültem egy műanyag székre és elővettem a telefonomat. Írtam egy üzenetet Tomminak, hogy minden rendben van és amint lehet, megyek vissza hozzá.

Felsóhajtottam, mikor a nevek között megláttam barátnőm nevét. Szerettem volna felhívni őt, elmondani neki, hogy mi történt velem, szerettem volna hallani, hogy mi tud tanácsolni, de már az is sokat jelentett volna, ha annyit megjegyez, hogy ő mellettem áll. Nagyon rosszul éreztem magam a helyzet miatt.

- Elnézést, kisasszony!- szólított meg egy férfi. Felemeltem a fejem és ránéztem. – Ön Madison Hopes?

- Igen, én vagyok- álltam fel és végigmértem az öltönyös férfit.

- A nevem Brian Storm- nyújtotta felém a kezét és így megismerhettem őt. – Mondja, hogy van Michelle?

- Kicsit álmos, de az orvos azt mondta, hogy nem lesz semmi baj. És a baba is túlélte- válaszoltam neki.

- Van benn nála valaki?- nézett az ajtóra.

- Az öcsém, David- bólintottam.

- Tudom, hogy nem éppen ideális körülmények között találkozunk- kezdett bele kissé idegesen. – Máshol és másképpen szerettem volna bemutatkozni, de sajnos nem jött össze. Csak annyit szeretnék, hogy próbálják meg elfogadni, hogy szeretem az édesanyjukat.

- Rendben, ezzel nem lehet probléma- bólintottam komolyan.

Amint David kijött, ő ment is be. Összeszedtük magunkat és elmentünk ebédelni. Szerettem volna, hogy minden rendben legyen, mert szükségem volt a lelki békére.

*****

(Mia szemszöge)

Korán felébredtem a szobámban. Körbenéztem és megállapítottam, hogy Madison nem aludt itt. Azt akartam, hogy ha nem is beszélünk, de legalább itt legyen velem egy szobában, és lássam, hogy jól van. Gyorsan kipattantam az ágyból és kinyitottam a szekrény összes ajtaját. Megnyugtatott, mikor láttam, hogy a saját cuccaim mellett ott van minden dolga.

Visszaültem az ágyra és lepörgettem magam előtt az elmúlt nap pillanatait. Fájdalmasan dobbant a szívem minden olyan alkalommal, amikor eszembe jutottak azok a fájdalmas arcok, amik a szeretteimhez tartoztak. Szerettem volna elmondani nekik, hogy mi is történik velem, de tudtam, hogy nem tehetem meg, mert ez az ő érdekük.

Arra emeltem fel a fejem, hogy kinyílt az ajtó. Madison lépett be, kissé álmosan a kezében rengeteg dologgal. Mindent leszórt az ágyára, ami nála volt, majd kitárta a szekrényt és ruhák után kezdett kutatni. Mikor ezzel is megvolt, felém fordult.

- Nem gond, ha lezuhanyozom?- mutatott a kis fürdő felé.

Szívem szerint azonnal rávágtam volna, hogy persze, menjen csak, de nem tettem. Várt rám, majd végül bement. A fejem belefúrtam a párnámba és hangosan felsikoltottam. Nem akartam, hogy ez legyen a vége. Nem kellett volna belemennem ebbe az egészbe és nem lenne bajom most.

Amikor készen lett, felöltözve, befont hajjal lépett ki a szobába. Láttam az arcán, hogy valami nagyon megviselte. Meg akartam ölelni, elmondani, hogy rám mindenben számíthat és ha szeretné, vele megyek, bárhová is kell. A táskáján behúzta a cipzárt és felém fordult.

- Tudom, hogy nem beszélsz senkivel,- mondta halkan, de elszántan – de azt tudnod kell, hogy Britta, Tommi, Seb és én is melletted vagyunk, és ha nem akarod elmondani a bajokat, akkor is melletted leszünk. Csak arra kérlek, hogy gondold át, mert hiányzol. Vigyázz magadra!

Egy pillanatra sem néztem rá, játszottam a közömböst. Vett egy nagy levegőt és magamra hagyott. Még ki sem lépett teljesen a szobából, mikor a könnyeimet törölgettem. De amint kattant a zár, hangosan felzokogtam. Nem bírtam ezt a némaságot és fájdalmat. Vissza akartam kapni őket.

- Itt vagyok, kicsim!- éreztem meg egy kezet a hátamon. – Mindig itt leszek neked, habár eddig nem voltam.

- Menj el, Britta!- suttogtam a nővéremnek.

- Nem megyek sehová, mert szenvedsz- simogatta meg az arcom. – Együtt fogunk ezen túljutni és nem érdekel, hogy mit gondolsz.

- Sajnálom!- suttogtam és a nyakába borultam.