2011. március 16., szerda

Száguldó remény - 1. rész

Sziasztok! Ahogy ígértem, szerdáig van napi frissítés, így meg is érkezett az új történet első része. A szavazás (jobb oldalt, chat alatt) végén a 2 legtöbb szavazatot kapott nap lesz az, ami a lezárás után a folytatások napját jelzi majd. :) A szereplők képeit a hétvégén teszem majd fel, addig rátok van bízva, hogy kit hogy képzeltek el. ;)

------------------------------------------------------------


A pult mögött állva vártam, hogy megjelenjen valaki és újra visszarázódhassak a munkába. Nem voltam soha munkamániás, de nem tudtam mit tenni, ezen a helyen dolgoztam. Az elmúlt évemet is itt töltöttem el, egy napra sem mentem haza. Nem is tudtam volna hová hazamenni… ez a hely lett az otthonom.

- Melyikük Madison Hopes?- lépett be egy alacsony, kopaszodó és igencsak vékony férfi.

- Én vagyok- jelentkeztem és lassan kisétáltam a pult mögül.

- A rút kiskacsának neve is van?- suttogta mögöttem Amanda teljes döbbenettel az arcán.

Ahhoz képest, hogy lassan 2 éve vagyunk munkatársak, nem lepett meg, hogy semmit nem tudott rólam. Én voltam a láthatatlan ember az egész hatalmas helyen. Csak azt vették észre, ha nem vagyok, de akkor sem tudták megmondani, hogy ki vagy mi hiányzik. Abban volt mindenki biztos, hogy valami eltér a megszokottól.

Délutánra át lettem helyezve a vendégbüfébe, mivel vizsgálat volt és illik az ellenőröket megvendégelni. Amint beértem a kis helyre, megállapítottam, hogy ide egy ideje senki nem tette be a lábát. Mindenhol vastagon állt a por. Felsóhajtottam és odafordultam a kisfőnököm felé, hogy megtudjam a részleteket. Gonosz szemekkel méregetett.

- 2 óra múlva minden ragyogjon, és tökéletes felszolgálást várok!- pillantott rám. – És cserélje le a munkaruháját, úgy néz ki, mint aki most jött az utcasarokról- mordult rám, majd magamra hagyott.

Azonnal nekiláttam a takarításnak, miközben azon gondolkoztam, hogy mi lehet a problémája a ruhámmal. Ugyanaz az egyen póló és szoknya volt rajtam, mint minden felszolgálón minden nap. Mélyet sóhajtva kezdtem neki az asztalok fényesre sikálásának. Szinte biztos voltam abban, hogy lehetetlen feladatot osztottak rám.

Az asztalok fényesítése után háromszor mostam fel a burkolatot, hogy újra a régi fényében pompázzon. Utána nekiálltam elmosni minden csészét, tányért és evőeszközt, majd azokat eltörölgettem és az üvegajtajú polcokra helyeztem. A polcok ablakait is csillogóra töröltem, a hűtőpultot is átmostam és a kiszolgáló pultot is kifényesítettem.

Alig 10 perccel az idő lejárta előtt elrohantam a személyzeti osztályra, ahol kaptam egy újabb váltás ruhát. A fehér póló tökéletesen követte az alakomat és a szívem fölött látható volt a bikás hímzés is. Gyorsan felvettem a sötétkék szoknyámat is, a derekamra kötöttem a fekete, szintén bikákkal díszített kötényt is. A hajamat újra szoros copfba fogtam és visszafutottam a helyemre.

Mikor a főnökség és a vizsgálóbizottság tagjai beléptek, már a kávét főztem és a pultban rendezgettem az édességeket. Nagy levegőt vettem és miután mindenki helyet foglalt, odasétáltam kezemben egy kis jegyzettömbbel, hogy kinek mit hozhatok. Először az idegenek felé fordultam, akik gyorsan elsorolták a kéréseiket.

- Nekem legyen egy csésze kávé- nézett rám a csapatfőnök.

- Két cukorral, uram?- kérdeztem vissza illedelmesen. Meglepődhetett a kérdésemen, de bólintott.

- Nekem pedig a szokásosat- fejezte be a sort Dietrich.

- Erős feketekávé egy csepp rummal, tej és cukor nélkül- néztem a férfire, aki nem számított arra, hogy ennyire tudom, mit iszik.

Gyorsan visszabújtam a pult mögé elkészíteni az italokat. Habár senki nem ismert, én ismertem őket. Vagy legalábbis a szokásaikat. Ha valaki kétszer ugyanazt rendelte tőlem, harmadjára már csak elég volt annyit mondania, hogy a szokásosat. Persze, akik erre rájöttek, azoknak meggyűlt a bajuk a pultnál, mert azt nem jegyezték meg, hogy ki tudja róluk, mit fogyasztanak.

Alig 2 perccel később már mindenki előtt ott volt a kávéja és aki kért, annak az üdítője is. Visszamentem a pult mögé és láthatatlanná váltam. Szerencsére tudtam úgy dolgozni, hogy senki nem vett észre. Valószínűleg ezért nem ismertek, ezért voltam én egy szürke kisegér, aki csak elszaladgál ezen a helyen.

Fél órával később meghallottam a székek csikorgását. Azonnal odamentem az asztalhoz és elvittem az összes üres csészét és poharat, még mielőtt távozhattak volna. Fontos volt a jó benyomás, a pontos kiszolgálás és nem akartam én lenni az, aki bármit elront a csapat számára. Rám helyezték az összes itt dolgozó ember jövőjének a terhét.

- Büszkék lehetnek, hogy ilyen precíz munkatársaik vannak- jegyezte meg az egyik öltönyös férfi engem nézve.

- Köszönöm, uram- pillantottam rá, majd lehajtottam a fejem, mert éreztem, ahogy elpirulok.

- Valóban büszkék vagyunk- helyeselt Christian, majd kiterelte a férfiakat.

Rendet tettem a kis büfében, majd bezártam az ajtót és a kulcsot visszavittem a portára. Utána megállás nélkül mentem át a galéria nagy étkezőjébe, hogy folytassam a munkát. Mások talán ilyenkor pihenőt kaptak volna, de engem nem ismertek, így valószínűleg nem is kaptam volna egy nyugodt percet sem.

Amilyen szerencsém volt, akkor kezdődött a vacsoraidei csúcsforgalom. Beálltam a pult mögé és segítettem kiosztani az ételeket. Mindenki választhatott 5 különböző menü közül és most azokat osztogattuk. Egyetlen apró hiba vagy kavar a munkánk végét jelenthette számunkra. Szerencsére a jó memóriámnak köszönhetően velem még nem fordult elő ilyen.

- Mondtam már ezerszer, hogy nem szeretem…- hallottam meg Sebastian Vettel mormogását a pult másik oldalán.

Ránéztem a tálcájára, ott volt rajta a 2 szelet kalács, a kis dobozka vaj, a kis lekvár és egy bögre tejeskávé. A koffeinnel volt a baja, ezt már megtudtam azon a napon, mikor először dolgoztam itt. Odaléptem elé és levettem a tálcájáról a bögrét. Meglepve pillantott fel, majd érdeklődve követett a tekintetével.

A tejeskávét odahelyeztem a többi mellé, majd az egyik szekrényből elővettem egy új bögrét. Bementem a konyhába, ahol a tűzhelyen ott gőzölgött egy hatalmas fazékban jó pár liter forró csoki. Belemártottam egy merőkanalat és megtöltöttem a kezemben tartott bögrét. Gyorsan körbetöröltem, majd kivittem és odahelyeztem a világbajnok tálcájára.

- Köszi!- eresztett felém egy halvány mosolyt, majd csatlakozott az edzőjéhez.

Én visszaálltam a többiek közé és folytattam a vacsorák osztását. Ha mindenki benn volt a gyárban, olyan volt az egész, mint egy menzán. Talán csak annyi volt a különbség, hogy ide nem fért be annyi ember és egymást váltotta a személyzet. Megvolt, hogy ki és mikor szokott enni és ezt mindenki betartotta.

Este 9 lett, mire neki tudtunk kezdeni a mosogatásnak. Persze, szépen lassan eltűnt körülöttem mindenki. A 12 fős személyzetből egyedüliként maradtam rendet tenni. A mosogatás után papírpoharakat vettem elő, hogy megtöltsem őket tejeskávéval. Gyorsan lementem az alagsorba, ahol a szerelők még a kocsi összepakolásával bajlódtak.

Letettem az egyik tároló tetejére az italokat. Tudtam, hogy megtalálják, mert mindig el szokott fogyni, amit viszek nekik. Visszamentem a büfébe befejezni a pakolást és feltakarítani. Újabb asztalokat törölgettem le és felmostam a csempét. Kerülő úton jöttem ki, hogy ne tipegjem össze a nedves burkolatot.

Felmentem a lakórészbe, a szobámban összeszedtem a fürdéshez szükséges dolgaimat és átmentem a tusolóba. Alig 3 percet töltöttem a zuhany alatt, mert ekorra alig volt melegvíz. Már hozzászoktam, hogy nekem inkább jut a langyos vagy hideg zuhany. Megtörölköztem, felvettem a pizsamának használt pólót és nadrágot és visszamentem a szobámba.

Az egész gyárban nekem volt a legkisebb helyem. Egy raktárként használt aprócska teret alakítottak szobává. Egy ágy, egy szekrény és egy éjjeli szekrény volt benne. Ablaka nem volt és annyi mozgásterem volt, ami az éjjeli szekrényem és az ajtó között volt. Sokaknak egy ilyen helyen bezártság érzetük lenne, de nekem elég volt. Örültem, hogy van hol laknom.

Befeküdtem az ágyba, magamra húztam a takarót és próbáltam elaludni. Hozzá voltam szokva, hogy hullaként esek be a szobába és alig alszom, mikor csörög az óra és mehetek aludni. Nehéz volt az életem, mégis büszke voltam. És hogy mire? Arra, hogy a Red Bull Racing csapatának a tagja vagyok. És fog-e valaha változni a helyzetem? Azt csak remélni tudom…

5 megjegyzés:

  1. Wááá... :)
    Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. Milyen lehet Madison, és főleg ki lesz a párja... :D mondjuk van egy sejtésem.
    Remélem gyorsan jön a friss. :)

    VálaszTörlés
  2. Húú szupi rész lett!! Nagyon-nagyon várom a folytatást. Mondjuk lennék Madison helyébe, mert ő mondhatja magáról hogy a Red Bullnál dolgozik! :D Én is szívesen dolgoznék ott, még takarítóként is :D xDxD
    Remélem haamr hozod a frisst!! :)
    Puszíí
    Dia

    VálaszTörlés
  3. oké,mikor és hol fog feltűnni Kimi?:P
    örülök,hogy ezt a verziót írod meg...eddig mesterien alakítod a csaj szerepét:) csak vigyázz,ne ess bele abba a közkedvelt hibába,hogy minden egy csapásra,azonnal változik át irreálisan tündérmesévé...Bár ettől nem féltelek. Te minden vagy,csak sabloníró nem :)
    Borzasztóan várom,és,mint láthatod,annak ellenére is,hogy szexuális versenymérnököknek se híre,se hamva...;)
    csak ügyesen és HARDul :D

    a konfliktusos :D

    Ui: és én lennék a red bullnál szürke kisegér...:D ha egyszer Sebastian Vettel fenekének taperolótávolságába kerülhetnék... :D

    VálaszTörlés
  4. 2 idézet, amik nagyon megfogtak.
    "Csak azt vették észre, ha nem vagyok, de akkor sem tudták megmondani, hogy ki vagy mi hiányzik. Abban volt mindenki biztos, hogy valami eltér a megszokottól."
    Ez nagyon tetszett, kifejező volt és.. nem tudom, megfogott :)
    "...a szívem fölött látható volt a bikás hímzés is."
    azt hiszem nem kell magyarázni... :D
    Aztán felkaptam a fejem még ilyen apróságokra is, hogy csapatfőnök...szintén no comment xP
    Várom nagyon, mi sül ki az egészből :)
    Zséé :D

    VálaszTörlés
  5. Hali!
    Ez irtó jó:D Tökre felkeltette az érdeklődésemet:D Nagyon tetszik:D Kíváncsai vagyok ki be lesz szerelmes a mi kis főhősnőnk. :D De azt hiszem sejtem:D
    Várom a folytatást!
    Puszi Dóri

    VálaszTörlés