A múlt kísértése - 8. rész

 Habár sokan nem érdemlik meg, hogy ennyire hamar legyen folytatás... de megírtam.

------------------------------------------------------------------

A hátam mögé pillantottam, ahol barátnőm meglepve pislogott rám. Végül szó nélkül léptem ki a folyosóra, mielőtt belépett volna mellettem a szobába. Az anyai védelmezés bennem volt, meg akartam kímélni az ikreket ezektől a hangos szóváltásoktól. A lány kissé meglepve pislogott rám, de gyorsan rájött, hogy miért.

- Legalább anyaként nem vagy pocsék- vettette oda Eva.

- Köszönöm a bókot!- feleltem gúnyos hangvétellel. – De nem értem, hogy miből veszed, hogy csak ebben vagyok jó. Tudtommal nem ismersz.

- Nem is akarlak megismerni!- emelte meg a hangját.

- Mit vétettem ellened?- lépődtem meg.

- Hogy volt merszed hozzá? Honnan tudtál meg ennyi mindent?- lépett közelebb.

- Elmagyaráznád, hogy miről beszélsz?- fontam össze a karjaimat a mellkasomon.

- Ne tettesd nekem, hogy nem tudod a dolgot- csattant fel elég vehemensen. – Megírtad az életüket.

- Kiről beszélsz?- húztam fel a szemöldököm.

- Zoéról- kiabált a lány. – Róla és Kimiről. És rólunk. Egy egész évünket írtad meg.

- Mégis honnan tudnám, hogy milyen volt egy évetek? Soha életemben nem találkoztam veletek- feleltem neki idegesen.

- Nem hiszek neked. Minden pillanatunk ott van azokon a papírokon- folytatta kiabálva. – Hazudsz!

- Evangeline, fejezd be!- hallottam meg Rob hangját a folyosó végéről.

- Te csak ne oktass ki engem!- fordult felé a lány. – Te is elárultál minket.

- Nem, soha nem árultalak el- rázta meg a fejét a mérnök. – És Zaira nem tudott rólatok semmit.

- Persze, majd el is hiszem- tette csípőre a kezét a lány.

Farkasszemet néztem vele. Azt sem vettem észre, hogy Lotti kilépett a szobából a folyosóra. Rob megdöbbenve bámult a lányra, majd rám, és ismét rá. Közben a kiabálásra befutott még néhány pilóta, csapattag és fejes. Vettem egy mély levegőt, majd elhatároztam magam. Egy mozdulattal lekaptam magamról a hosszú ujjú felsőm.

- Mi a…?- pislogott döbbentem Evangeline.

- Nem tudhattam rólatok. Kómában feküdtem, és ezeket a sebeket próbálták eltüntetni a testemről, mint láthatod, nem sikerült- rebegtem halkan.

- Elég volt!- szólt Rob, miközben a pulóverét ráterítette a hátamra, ezzel eltakarva a sérüléseimet. – Angel, tudom, hogy mekkora veszteség Zoé, nekem is rettentően hiányzik. És igen, vannak, amik az életben is megtörténtek és Zaira megírta, de nem tudhatta. Hagyj neki nyugtot, kérlek!

- Én…- kezdte halkan a lány, de én már nem láthattam, mivel Rob vállába fúrtam az arcom, hogy ne lássák a könnyeim.

- Kicsim, menjünk- hallottam Seb hangját.

A következő, amit éreztem, hogy Smedley a karjaiba emel és bevisz a szobába. Sokáig csak duruzsolást hallottam, nem is figyeltem arra, hogy mi is a téma. Éreztem, hogy ez a vita sok volt nekem és fájt. Sok sebet felszakított bennem, amik még nem gyógyultak meg. Talán Rob is tudta ezt, azért nem engedett el.

- Szólok Bernie-nek, hogy este nem jössz, jó?- suttogta a fülembe, miközben a hátam simogattam.

- Ne szólj neki!- emeltem meg a fejem. – Nem akarom, hogy miattam bármi kellemetlenség legyen.

- Zaira, tudom, hogy ez mennyire megvisel téged- törölte le a könnyeimet. – Nem akarlak újra látni teljesen összeomolva.

- Nem fogsz- ráztam meg a fejem. – Most van 2 aprócska ember, aki tartja bennem a lelket- néztem arra az ajtóra, ami mögött a kicsik aludtak.

- Azért én féltelek- suttogta Rob, de nem válaszolt érdemben.