Love from the past

Sziasztok! Tudom, eltűntem... Bevallom, nem nagyon tudtam, hogy is kellene folytatnom... És az élet is úgy alakította (és alakítja máig), hogy nem sok időm van írni. Egy biztos, nem hagyom félbe a történetet. Ééééés... (dobpergés...) most itt a folytatás! Ajánlanám Liinának, aki biztat, mellettem van minden apró bajomnál és a legjobb társíró, akit az ember kívánhat!!!

45. rész

(Mila szemszöge)

Éveket öregedtünk mindannyian napok alatt. A műtétek után az orvosok kijelentették, hogy a lányunk az intenzív osztályra kerül, valamint napokig altatni fogják. Hiába pöröltünk velük, hogy láthassuk és mellette lehessünk, csak percek adattak meg nekünk, amitől csak rosszabb volt mindenkinek. Nem tölthettünk mellette elég időt és ez kiborító volt mindenki számára.

Abban reménykedtünk, hogy jobb lesz, ha végre felébresztik. De nem lett… Amint Kaisa megtudta, hogy mi történt, hogy mennyi műtéten kellett átesnie, hogy szinte újra kell tanulnia járni és a versenyszerű úszásról le kell mondania, önkéntes némaságba vonult. Akármit tettünk, mondtunk, kértünk, nem volt semmiféle válasz.

Engem ez küldött a teljes letargiába. Még én sem fogtam fel teljesen, hogy min is kell keresztülmennie a lányomnak, de a teljes elutasítása megbénított. Árnyként jártam a lakásban körbe-körbe, amíg össze kellett pakolnom, hogy minél hamarabb Svájcban lehessünk, ahol a megfelelő ellátásban részesülhet Kaisa.

A régi-új ház soha nem volt még annyira rideg, mint amikor beléptünk a baleset után egy héttel. A tudat, hogy miért is kerültünk ide, elrontott mindent, eltörölte a nyár szép emlékeit. Csak egy hely volt, ahonnan menekülni akartam a családommal. Úgy éreztem, hogy felemészt az, hogy nem szól egy szót sem hozzánk.

A második reggelen arra ébredtem, hogy a földszintről a félig nyitva hagyott ajtón át fojtott beszélgetés zajai szűrődnek fel. Az órára néztem, ami majdnem delet mutatott. A rendszertelen alvásom mellett meg sem lepett, hogy mikor is ébredek. Magamra vettem egy puha köntöst, a lábam a papucsomba bújtattam és a földszint felé igyekeztem.

-Min vitatkoztok?- kérdeztem fáradt és lemondó hangon. A nappali közepén ott állt Kimi és Sebastian, mindkettő feje vöröslött.

-Bementem Kaisához és…- kezdte a német.

-És üvöltözött vele ebben az állapotban!- csattant fel Kims.

-Micsoda?- értem a férjem mellé.

-Nem üvöltöztem- jelentette ki Seb. – Nem beszélt továbbra sem. Dr. Hintsa azt mondta, hogy amíg nem beszél senkivel és a pszichológus nem tudja felmérni, mennyi kár érte a lelkét, nem lesz javulás. Visszamentem hozzá és nem a leghiggadtabban beszéltem vele- sóhajtott fel.

-Mit mondtál?- folytattam a faggatást.

-Elmondtam neki, hogy mind tisztában vagyunk azzal, hogy az eddigi élete részben összeomlott, mert a miénk is. Megpróbáltam vele megértetni, hogy azzal, hogy teljesen magába fordul, nem fog jobb lenni. Közöltem vele, hogy van élet ezután is. Megmondtam, hogy ettől még mindannyian ugyanúgy imádni fogjuk, hogy minden teljesen normális lesz, ha hagyja, hogy foglalkozzunk vele, hogy törődjünk vele és segítsünk. Mindezt kissé kiakadva, kissé kapkodva. Csak fel akartam őt rázni, Mila!- pislogott rám a nagy kék szemeivel. Olyan volt, mint egy gyerek, aki nem tudja, hogy rosszat tett-e.

-Minek kell neked kiabálni vele?- mordult Kimi. – Nyugalom kell neki, hiszen…

-Miért nem tettük meg előbb- vágtam közbe. Mindkét férfi meglepetten bámult rám. – Fel kellett bosszantani. Haragossá tenni. Azt kell éreznie, hogy dühös és küzdenie kell ez ellen.

-Neki adsz igazat?- húzta fel a szemöldökét a Kimster.

-Kimppa- érintettem meg a kezét. – Ismered a lányod. Olyan makacs és önfejű, mint te. A düh pedig egy olyan dolog, amit ritkán érez és ha érzi is, gyűlöli. Küzdeni akar ellene, hogy elmúljon. Tudni fogja, hogy ezt csak úgy érheti el, ha tesz valamit a mostani állapota ellen.

-Ha ma estig nincs semmi változás, akkor elfelejtheted az áldásomat rátok- mordult még fel a finn és eltűnt az edzőterem felé vezető folyosón.

-Hibáztam?- fordult felém Seb.

-Nem- simogattam meg a vállát. – Azt hiszem, megmentettél minket- öleltem meg.

***

Másnap délután mentem be a kórházba. Kimi délelőtt elköszönt a lányunktól, hiába akart maradni, szólította a munka. Otthon megnyugtatott, hogy nem kell aggódnom, Kaisa tényleg elkezdett beszélni és talán a hangulata is jobb egy fokkal. Ezért döntöttem úgy, hogy én inkább máskor megyek be, hiszen addig sem lesz egyedül.

Már majdnem a kórterem ajtaja előtt voltam, amikor ismerős hangok csapták meg a fülem. Tettem néhány lépést arra, amerre a beszélgetőket sejtettem. Ott láttam meg Sebastiant és Aki Hintsa-t, a McLaren korábbi csapatorvosát, aki az összes sportsérülést – és nem sportsérülést - kezelte Kiminél és a lányunknál.

-…De nem beszél!- hallottam meg a német dühös hangját.

-Nemrég voltam nála, hajlandó volt velem a kisasszony szót váltani- felelte az orvos.

-Onnan jövök- mutatott felém Seb. – Nem szólalt meg.

-Sebastian- tette a vállára a kezét a férfi. – Tegnap szinte zengett az emelet magától- jegyezte meg elnézően. – Maga volt, aki a kislánnyal megérttette, hogy semmi haszna nincs abból, ha némasággal tiltakozik a megváltoztathatatlan ellen. Maga döbbentette rá, hogy mi is a gyógyulás helyes útja. Maga szerint egy önfejű tinédzser kivel nem beszél?

Nem vártam meg Seb válaszát, hanem bementem Kaisához. Az ágyon feküdt, az egyik lába felpolcolva, a keze kötésben, a fején is kötés, míg az arcát ezernyi apró vágás gyógyuló nyoma fedte. Éppen valami magazint lapozgatott unottan. Felemelte a fejét és az újságot arrébb is dobta, amikor meglátott.

-Anya!- ejtette ki a nevem, amitől könnyek szöktek a szemembe.

-Soha többé ne legyél ennyire önfejű és makacs- siettem oda hozzá, hogy utána magamhoz ölelhessem.

-Sajnálom- sütötte le a szemeit. – Nagyon mérges vagy?

-Nem- simítottam végig az arcán. – Csak aggódtam érted. Mind nagyon aggódtunk.

-Nem mind- rázta meg a fejét.

-Ő is nagyon aggódott- ültem le az ágy szélére. – Éppen kiborulva faggatja Akit, hogy mi az, hogy beszélsz, mikor nem szólalsz meg előtte.

-Anyu, ő tegnap ordibált velem- háborodott fel és az ajtó felé bökött.

-És ha nem teszi meg, meddig nem szólsz még?- faggattam szelíden. Válasz nem érkezett. – Na látod- somolyogtam, amikor csak csendben bámult engem.

-Mi lesz, ha máskor is így szól hozzám?- pislogott fel rám a szempillái alól.

-Akkor erős leszel és visszavágsz- simítottam végig az arcán. – Apád, amikor összejött Jennivel, néha nem látott, nem hallott… Kicsit elhanyagolt minket. Volt néhány vitánk. Az elején összetörtem, de be kellett látnom, hogy csak akkor változik bármi is, ha képes vagyok ugyanazzal a hévvel ellenszegülni. Megértette, hogy mit tett, hogy miben változott és minden visszatért a normál kerékvágásba.

-Azért egy darabig nem akarok vele beszélni…- fonta maga elé a nem gipszelt karját.

-Ahogy gondolod- hagytam rá. – De azért hagyd, hogy ő próbálkozzon- kértem. – És ne kínozd túl sokáig.

***

(Kimi szemszög)

Két hét volt még a szezonkezdetig és nem akartam, hogy a napok elteljenek. Nem akartam úgy menni bárhova, hogy a feleségemet – aki ikerterhes – és a beteg lányomat magára hagyom. Így is túl sokat voltam távol a hülye tesztek miatt. Komolyan megfordult a fejemben, hogy mindent magam mögött hagyok, de hamarabb jöttek rá, minthogy kivitelezhettem volna a tervemet.

Este, a gyógytorna után még vittem néhány gyümölcsöt Kaisának a kórházba. Már nem volt annyira zabos senkire, mindenkivel beszélt, de azt vettem észre, hogy a kölyökkel nem felhőtlen a viszonyuk. A lányom türelmetlen, nyűgös, hirtelen haragú lett. Néha nehéz volt nekünk is kezelni, de igyekeztünk. És a németnek még ezerszer több türelemre volt szüksége.

Otthon Mila a nappaliban volt és fagyit kanalazott. Odatelepedtem mellé, az ölelésembe húztam és csak simogattam. Szerettem érezni, ahogy a két kicsi mocorgott a pocakjában. Csodának tartottam őket, méghozzá olyannak, ami talán kárpótol minket a rengeteg elszenvedett rosszért. Azért, amit átéltünk, amin együtt keresztül mentünk.

-Nemsokára velünk lesznek- szólalt meg szerelmem. – És még nevük sincs.

-Ráérünk a nevekkel- nyomtam egy csókot az arcára.

-Nem- tiltakozott. – Hamarabb akarom tudni a nevüket, minthogy a kezembe vehetném őket. Kaisa neve is olyan hamar meglett.

-Akkor gondolkozunk rajtuk a napokban, jó?- húztam még közelebb. – De most más terveim vannak veled.

Felkeltem mögüle és a karjaimba kaptam. Hiába volt várandós, hiába volt 2 baba a pocakjába, alig néhány kilót szedett fel. Még mindig pehelysúlyúnak éreztem. Elindultam vele a földszinti háló felé. Valójában egy vendégszoba volt, de ide költöztünk le néhány napja, hogy ne kelljen lépcsőznie. Nem akartam esélyt sem adni arra, hogy baja eshessen.

Végigfektettem a puha párnák között, kényeztetni akartam. Alig hagytunk egymásra időt, mióta bajaink voltak és hiányzott a Nő. Az, akit feleségül vettem, aki a gyerekeimet hordja a szívem alatt, aki már megajándékozott egy hercegnővel. Megérdemelte, hogy a középpontban legyen, az én életem középpontjában.

***

Reggel, amikor felébredtem, már nem volt mellettem. Magamra kaptam egy alsót és egy pólót, majd elindultam a keresésére. Nem tévedtem, a konyhában találtam rá, éppen szendvicseket gyártott. Mögé lopakodtam és szorosan magamhoz öleltem.

-Megijesztettél- fordult felém és a vajazó késsel mutogatott.

-Nem akartalak- csókoltam meg engesztelésül. – Nem feküdtél mellettem.

-Aki hívott. Délután hazahozhatjuk a lányunkat- közölte velem.

-El sem hiszem- sóhajtottam fel, miközben leültem. – Bírni fogod egyedül, ha nem leszünk itthon?

-Valahogyan megoldjuk- pillantott rám. – És Paula is megígérte, hogy jön. Azt hiszem, már holnap.

-És nekem anya ezt miért is nem említette?- húztam fel a szemöldököm.

-Mert alig pár perce raktam le a telefont?- kérdezett vissza.

-Nyugodtabb leszek, ha itt lesztek egymásnak- biccentettem.

Egészen délutánig ketten voltunk, együtt töltöttük a napot, igyekeztünk felkészülni Kaisa hazaérkezésére. Kialakítottuk a szobáját a földszinti vendégszobában, elrendeztük a dolgait, Mila a kedvenceit főzte neki. Én mentem érte a kórházba. Minden papírt aláírtam, megbeszéltem Akival, hogy mikor milyen vizsgálatokra és rehabilitációra kell majd járnia a lányunknak, majd elindultam a kórterem felé.

A dolgai össze voltak pakolva, de továbbra is némán duzzogott. Valószínűleg ez Sebastiannak szólt, aki rendületlenül jelen volt az életében. Nem vettem figyelembe a makacs hercegnőmet, a némettel beszélgetve és az ő segítségét kérve jutottunk el a kocsihoz és indultunk el haza. Kaisa hisztis királylánnyá vált, de igyekeztem úgy tenni, mintha minden normális lenne.

***

(Mila szemszög)

Némi házilag sütött csokis sütivel és üdítővel szerelkeztem fel a konyhában, hogy köszöntsem itthon a lányomat. A kis tálcámmal indultam el a földszinti szoba felé. Mosolyogtam abban a tudatban, hogy itthon van, velünk van, végre elkezdheti az érdemleges gyógyulást. Kicsi nyugodtabb voltam, mint hetekkel korábban.

Az ajtó résnyire nyitva volt, de ha csukva lett volna, akkor is hallottam volna mindent. Megtorpantam és nem mentem tovább. Nem akartam belecsöppenni egy vitába, ahol nem tudok nyugodt szívvel igazat adni egyik félnek sem. Jelenleg ez volt a helyzet, hiszen Kaisa folyton felfújt minden dolgot az elmúlt napokban.

-…Nem mondhatsz nekem ilyet!- pörölt a lányom.

-Nem megbántani akartalak…- felelte a német.

-Dehogynem! Folyton csak piszkálsz minden hülyeséggel!

-Kaisa, ez nem így van! Szeretlek!- folytatta Seb.

-Nem!- csattant a dühös kamaszhang. – Hagyjál engem békén!

-Mi?- hökkent meg Sebastian és vele egyszerre én is.

-Nem akarom, hogy itt legyél. Ne gyere ide! Nincs rád szükségem!- hangzott a dühös ítélet.

-Én…- nyögött fel a férfi. Nem láttam, mi történik, de el tudtam képzelni. – Remélem, nagyon boldog leszel! Habár most nem hiszed el, én tényleg őszintén szeretlek és ez nem fog elmúlni az egyik napról a másikra. Viszlát, drága!

A kezemben tartott tálcán összekoccantak az üdítős poharak. Teljesen megdöbbentem a történteken. Szoborként állva meredtem a szobából kilépő, meggyötört arcú Sebastianra. A fiatal, mindig mosolygós, életvidám arc most egy megviselt embert mutatott. A szemei szomorú fénye a szívem mélyére hatolt és nem akartam hagyni, hogy így távozzon.

Bánatos mosollyal vette el tőlem az elkészített finomságot és indult vissza a nappali felé. Valószínűleg láthatta rajtam, hogy képtelen leszek így bemenni a lányomhoz és mondani bármi okosat. Letette a kis kávézóasztalra a tálcát, majd megállt velem szemben. Mondani akartam valamit, ami megnyugtatja, ami biztatja, de nem jöttek a szavak.

-Veletek meg mi történt?- jelent meg Kimi.

-Szakítottak- nyögtem ki nagy nehezen.

-Mert…?- nézett barátjára férjem.

-Ahogy otthagytál minket kettesben, megkérdeztem, hogy vihetek-e neki valamit, segíthetek-e valamiben. Rám förmedt, hogy hagyjam már békén. Annyit mondtam, hogy velem nyugodtan beszélhet így, de végig kellene gondolnia, hogy ez a modor hová fog vezetni nálatok- túrt a hajába Seb idegesen. – Teljesen kiakadt… Nem hiszi el, hogy szeretem és azt akarja, hogy hagyjam békén.

-Ez a lány- hunyta be a szemét Kims, miközben megállt mellettem.

-Mit csinálsz most?- néztem fel barátunkra.

-Megyek a csapathoz- sóhajtott fel.

-De a teszt még nem kezdődik- jegyeztem meg.

-Dolgozok bármin, amin tudok- felelte. – Megpróbálok nem gondolni arra, ami történt. Megpróbálom valahogy elfelejteni, hogy mennyire hiányzik.

-Vissza akar majd kapni, ebben biztos vagyok- léptem oda hozzá és megöleltem.

-De nehogy azonnal megadd magad!- vágta rá Kimi. Meglepetten néztünk rá. – Már nem gyerek. Rá kell döbbennie, hogy egy ilyen döntésnek mekkora a súlya.

-Vigyázzatok rá nagyon!- kérte még Sebastian, majd távozott.

Újra összeszedtem a tálcát, az egyik poharat kinn hagytam és elindultam Kaisa szobájába. Az ágyon ücsörgött, valamilyen könyvet lapozgatott, mikor beléptem. Az arcán nem volt egy csepp könny sem, dühösen bámult maga elé, sértett kislányként. Letettem a sütit mellé, majd leültem az ágyra. Felnézett rám és várta, hogy mondjak valamit.

-Biztos vagy abban, hogy ez jó lesz így?- simítottam végig az arcán.

-Igen- felelte eltökélten, de a szeme mást sugallt. Tudtam, itt még sok könnycsepp fog egy arcon lecsordulni, mire minden újra visszaáll a normális kerékvágásba.