Love from the past

Sziasztok! Itt is a folytatás! Nem lett olyan hosszú, mint terveztem, de itt kellett elvágni, hogy legyen izgalom. Jól érzitek, hamarosan vége a történetnek, de ez az esemény azért tartogat magában pár lehetőséget.Ígérni nem ígérek a következővel kapcsolatban, amint lesz időm és energiám, hozom! Jó olvasást!

44. rész

(Mila szemszöge)

A karácsony és a szilveszter egyfajta álomvilág volt számomra. A családunkkal lehettünk, mindenki mosolygott, boldog volt, szinte minden tökéletessé vált. Talán néha már túlságosan tökéletessé, de nem tudtam betelni a dolgokkal és nem is akartam. Ismertem az életet, tudtam, semmi nem tart örökké, ezért ki akartam élvezni minden pillanatot.

Kaisa szinte repkedett, mióta Kimi tudta a legnagyobb titkát. A fadíszítés közben persze volt egy nagy beszélgetés, tisztáztak néhány dolgot a kapcsolatról, de nem szóltunk bele a lányunk szerelmi életébe. Mindösszesen azt szerettük volna, ha nem követ el hibákat, mint mi magunk gyerekfejjel. Hiába tudtam, hogy ő nem tekint hibának dolgokat, amit akkor megtettünk, de tudtam, hogy mik a következményei például egy korai terhességnek. Valamint azt is, hogy Sebastiant mennyire megviselné, ha ő „rontana el mindent”.

Az újévet hetesben töltöttük és köszöntöttük. A mi házunkban volt a nyugodt szilveszter. Kimi nélkülem nem akart elmenni sehová bulizni, így eldöntöttük, hogy életünkben először vállaljuk a felvigyázó szerepét. Paulát elhozta hozzánk, továbbá a keresztfiaink is velünk voltak, hogy Kriisti és Rami elmehessen kicsit kikapcsolódni. És persze a pocakomban a babáink is ünnepeltek – már érezni lehetett a mocorgásukat.

Süteményt sütöttünk, társasjátékokat játszottunk – a három fiú persze életre-halálra, koktélokat kevertünk a srácoknak, hogy felnőttes dolgot is csináljunk (természetesen alkohol nélkül gyümölcslevekből és szirupokból). Éjfélkor az udvarról néztük a tűzijátékot kölyökpezsgővel koccintva és valamikor 1 óra közül kerültünk ágyba, ahol kettesben töltött gyönyörű pillanatokat éltünk át.

Kaisa Sebastiannal töltötte az idejét Németországban a Vettel családdal. Nagyon féltek mindketten, hogy mit is fognak szólni a kapcsolatukhoz. Ahogy sejtettük, nem volt túl egyszerű elfogadtatni a szülőkkel, de szerencsére nem zárkóztak el teljesen attól, hogy megismerjék a lányunkat és a két fiatal bevallása szerint a helyzet napról napra javult és lett a hangulat egyre családiasabb.

Azt hiszem, nekünk azért volt könnyebb a dolog, mert mi is elkövettük a saját hibáinkat tizenévesen. Nekem elég zűrös volt a fiatalkorom, amíg Kimi mellett le nem nyugodtam. Utána pedig közösen vágtunk bele abba a dologba, amit családnak neveznek, ahol gyerek fejjel kellett megkomolyodnunk és felelős szülőkké válnunk. Talán az nyugtatta mindkettőnk lelkét, hogy egy olyan férfi volt a lányunk mellett, aki felfogta a felelősségét.

***

(Kaisa szemszöge)

A január első hete gyorsan eltelt és már csak azon kaptam magam, hogy újra otthon vagyok és tanulok, mert a nyakamon a vizsgáim. Reggeltől estig a füzeteket bújtam, aminek több oka is volt. Egyrészt nem akartam szégyent hozni a szüleimre, meg akartam nekik mutatni, hogy lehet bennem bízni és kiérdemeltem azt, hogy magántanulói státuszba tegyenek. Másrészt pedig elviselhetőbb volt Seb hiánya, amíg eltereltem a figyelmem. Így is segített, hogy Basi, az egyre nagyobb cicám emlékeztetett rá.

Végül 4,3-as átlaggal zártam a félévet, aminek nagyon örültem. Úgy éreztem, hogy mindent megtettem a siker érdekében és tényleg nem tudtam volna többet összehozni a tudásomból. Szerencsére a szüleim is így látták a dolgokat, meg voltak velem elégedve. Így semmi akadálya nem maradt, hogy elmenjek a fotózásra, amit még korábban sikerült lebeszélni.

Nagyon élveztem a dolgot, remek ruhákat kaptam és egy profi csapat foglalkozott velem. Amikor rápillantottam a végső képekre, el sem akartam hinni, hogy tényleg én vagyok rajtuk. Egy felnőtt nő nézett velem szembe, aki valamilyen szinten hasonlított rám. Sehol nem volt a mindennapi, felkötött hajú, sminket nem használó, kicsit sportos lány.

Apának és Sebnek e-mailben továbbítottam a képeket, mert mindketten Angliában voltak. Apu üléspróbán, Basi fejleszteni és szimulátorozni. A nyakunkon voltak a tesztek, az új autók bemutatói, így egyre kevesebbet láttuk őket. Majd amint elküldtem a képeket, anya is leült mellém és együtt kielemeztük a képeket.

-Kész nő lettél- nézett rám nagy mosollyal.

-Igyekszem- sandítottam rá.

-El kell fogadnom, hogy ideje lesz a kicsi babámat elengedni- simított végig az arcomon.

-Lesz két kicsi babád, aki pótol engem- fordultam felé.

-Nem, nem- rázta a fejét. – Egyikük sem tud a helyedbe lépni. Csak annyi történhet meg, hogy melléd lépnek. Amúgy nézegettem a képeidet kicsi korodból és ezt találtam- nyújtotta át nekem.

Felnevettem, mikor megláttam önmagam egy nyári képen olyan 2 éves forma körül. Anyu szerint már akkor volt egyéniségem, ő imádta ezt a képet rólam. És addig hadakozott velem, amíg beleegyeztem, hogy kirakhatja. Csak Sebastian meg ne lássa, mert soha nem mosom le magamról a dolgot!

***

A tesztekre nem mentem, felkészülési időszak volt és úgy döntöttem, hogy rám férne némi igen komoly edzés a csapattal. Állandó délelőtti konditermi alapozásokon és délutáni maratoni úszásokból állt minden napom. Anyát elküldtem apával, hogy még most legyen vele, amíg utazhat és a babák nem születtek meg.

Remek helyem volt a nagyinál, aki elkényeztetett. Szerettem nála lenni, bár nagyapa nagyon hiányzott. De tudtam, hogy ez az érzés sosem fog megszűnni, ezért igyekeztem eltemetni magamban és elterelni a nagyi figyelmét is, amikor csak lehetett. És ketten együtt olyan ötletekkel álltunk elő, amitől égnek fog állni a családunk haja.

Reggelente Hanna-Maria vett fel és vitt edzésekre, amiket már csak másodedzőként irányított a baba miatt. Azt hiszem, hogy nem fogjuk győzni pelenkával a családban, annyi picúr lesz egyszerre. De nem lesz gond legalább a játszópajtások terén, mint nálam, akinek kevés barátja volt, mivel nem voltak velem egykorú gyerekek a családban a születésemkor.

Szerettem vele edzeni, ő pontosan tudta, hogy mire is van szükségem ahhoz, hogy tökéletes formába kerüljek. Az úszás volt az életem és bár anya féltett az élsporttól, nem szólt bele a dologba és hagyta, hogy azt tegyem, amit szeretek. Én pedig vízi lánynak születtem, a vízben éreztem magam szabadnak és függetlennek.

***

(Kimi szemszög)

Utolsó nap volt a teszten, aminek örültem. Nem azzal volt a bajom, hogy autóba kell ülni vagy dolgozni kell. Sokkal inkább az volt a bajom, hogy az időmet nem tölthetem Milával most, amíg megtehetem. Így is elgondolkoztam, hogy biztos folytatnom kell-e a versenyzést most, hogy még két baba csatlakozik a családunkhoz. Sokszor éreztem, hogy ideje lenne inkább apaként szerepelnem az életben.

Ebédszünet előtt fél órával szálltam ki az autóból. A srácokkal megbeszéltünk néhány módosítást, majd úgy döntöttem, délutánig kibírják nélkülem. Markkal elmentünk ebédért, majd visszavonultam az öltözőnek kialakított részbe. Nyugalom volt, nem zavartak. Kicsit jól esett megpihenni. Már csak a családom hiányzott a teljes békéhez.

-Ki keres ilyenkor?- kérdeztem Markot, mikor megszólalt a telefonja.

-Mila…- mondta és egyből felém nyújtotta a készüléket.

-Kicsim? Minden rendben?- vettem fel aggódva.

-Haza kell jönnötök…- rebegte alig hallhatóan.

-Jól vagy? A babák? Mi történt?- hadartam azonnal.

-Nem…- suttogta és zokogássá torzult a hangja.

-Kisfiam, nagy a baj- szólalt meg anya, aki valószínűleg átvette a telefont a feleségemtől.

-Anya, mondj már valamit!- szólítottam fel talán kicsit erélyesebben, mint kellett volna.

-Kaisa kórházban van- mondta és éreztem, ahogy a vér még sebesebben száguld az ereimben. – Az uszodában történt baleset, az öltözőben egy egész falszerkezet dőlt össze, több lány is benn volt éppen. Alig tudták őket kiszedni a romok alól…

-Anya, hol a lányom? Mi van vele?- hadartam, és közben már a ruháimat dobáltam be a táskámba.

-Műtik. Mindent megtesznek érte… Jönnötök kell!- szólt kissé már hisztérikus hangon.

-Nagyon vigyázzatok magatokra! Rohanok!- mondtam neki és megszakítottam a hívást.

Mark nem kérdezett, megértette, hogy mennünk kell. A csapatnak csak annyit mondtam, hogy családi vészhelyzet, ne haragudjanak, mennem kell. Mivel sokuknak voltak gyerekei, értették, hogy nem maradok. Már a kocsiban voltam, amikor eszembe jutott, hogy Sebastian valószínűleg semmit nem tud. Odaadtam az edzőmnek a telefont, hogy küldjön a németnek egy üzenetet, egy óra múlva legyen a reptéren, mert jönnie kell.

Bármennyire nem rajongtam azért, hogy a lányom egy nála 10 évvel idősebb férfivel jár, tudtam, milyen, amikor az ember nem tud a szerelme mellett lenni. Milana mellett átéltem, milyen, amikor nem lehetsz vele, hogy könnyítsd a szenvedésén. A lányom ezt nem élhette át, és ha én tehettem azért, hogy mindez máshogyan legyen, akkor ez volt a minimum, ami a kötelességem az apjaként.

***

(Mila szemszöge)

A tudat, hogy a lányom életveszélyben van, teljesen megőrjített. Nem tudtam magammal mit kezdeni, segíteni akartam rajta bármi áron. Még mindig a fülemben csengett a húgom hisztérikus hangja, amivel közölte, hogy mi is történt az uszodában. Csak a szerencsének köszönhettük, hogy nem kell érte is aggódnunk.

A kórházi folyosó rideg és barátságtalan volt. A falak nagyjából egy méter magasságig zöld csempével kirakva, majd felette fehérre meszelve. A padló hófehér járólapokból állt, minden lépés visszhangzott a nagy csendben. Két oldalon műanyagszékek voltak kihelyezve a látogatók számára, a fejünk fölött a neoncövek néha meg-megvillantak. A folyosó végén pedig a hatalmas kétszárnyú ajtó, ami a műtőkhöz vezető utat zárta el. Mindez steril szaggal körbevéve, amitől az ember gyomra felfordul.

Paula mellettem ült és igyekezett nyugtatni. Több mint 3 órája semmi hírünk nem volt a lányomról. A pánik hullámokban uralkodott el rajtam, nem tudtam uralni a saját testemet. Anya voltam, aki saját magát soha nem helyezte előtérbe. Az akaratom pedig nem volt elég erős, hogy egyensúlyt tudjak teremteni magamban a meg nem született ikreim és a veszélyben lévő lányom között. Kaisa volt most előtérben.

-Mimi- hallottam meg egy vágyott hangot. – Mimi, itt vagyok!- éreztem meg az óvatos simogatást.

Kinyitottam a szemeimet, valószínűleg elszunnyadtam a várakozásban. A terhességemnek köszönhetően sokkal fáradékonyabb voltam és a stresszhelyzet sem segített. Ahogy oldalra fordítottam a fejem, láttam Kimit, akinek a kinti hidegtől még piros volt az arca. Velem szemben pedig ott állt egy halálsápadt német is.

-Nem tudunk semmit órák óta- bújtam bele férjem ölelésébe. – Semmit- suttogtam és a könnyeim potyogni kezdtek.

-Nyugodj meg, kicsim!- simogatta a fejem. – Rendben lesz minden- nyugtatott. – Amint szállítható állapotba kerül, visszük Svájcba.

-Svájcba?- néztem fel és úgy tűnt, Sebastiant is meglepte ez a hír.

-Beszéltem Akival, a magánklinikáján fogja kezelni a lányunkat- felelte Kimi. – Nem hagyom, hogy a szemünk fénye ne a legjobb kezekben legyen. Benne bízhatunk, te is tudod.

-Tudom- érintettem meg a csuklóján a heget, amit szintén a finn orvos műtött, akit a McLaren-es időkből jól ismertünk.

-Akkor a kölyök is mellette lehet- bökött a németre. – Tudod, hogy szüksége lesz rá.

-Ott leszek- szólalt meg érkezésük óta először Seb. – Persze, csak ha engeditek.

-Miért ne engednénk?- pillantottam fel rá. – Kelleni fog neki a támasz. Kelleni fogunk mindannyian.

-Még mindig semmi- lépett elénk Paula. Fel sem tűnt, hogy elment. – A nővér azt mondta, hogy még mindig a műtőben vannak, nem mondhat semmit.

-Nem hiszem el- morrant fel Kimi. – Tudni akarom, hogy mi van vele, az én vérem!

Ezzel a lendülettel felpattant mellőlem és elrohant a nővérpult felé. Csak néztem utána és reméltem, hogy valóban megtud néhány dolgot, ami könnyít a lelkünkön a lányunkkal kapcsolatban.