Somewhere I belong

Sziasztok! Itt is a folytatás. :) Legközelebb szombaton vagy vasárnap este jövök, mert nem leszek internet közelében. Ha kapok kommenteket, akkor lehet, hogy még szombaton megpróbálom összeszedni magam és hozni valamelyikből folytatást. :) Addig puszi nektek!

 EASIER TO RUN

Az ágyamon ültem a szobámban és vártam, hogy elmondják végre, mit is találnak ki. Alig volt egy nap ahhoz, hogy Hanna és Sebastian megint magunkra hagyjanak, de volt valami, amit titkoltak. Vacsora után azonban végre azt állították, hogy megosztják velem is, mit találtak ki.

-Még mindig nem hiszed el nekem, hogy semmi rossz nem lesz a dologban?- faggatott Seb.

-Neked semmit nem hiszek el- vágtam rá. - A bátyám vagy és mindig szerettél tréfálni, főleg velem.

-Ez most jó lesz- ölelt át. - Megígérem!

-Itt is vagyok- csilingelt Han vidám hangja. - Ugye, nem maradtam le...?- bizonytalanodott el.

-Hagyom, hogy te mondd el neki- eresztett el Sebi.

-Kezdem unni- szóltam. - Tudjátok, hogy nem vagyok oda a meglepetésekért.

-Szeretném, ha velem jönnél Svájcba- mondta barátnőm.

-Mi?- emelkedett pár oktávval a hangom. - Basi, mondd, hogy csak egy vicc.

-Szerintem ez egy jó ötlet- válaszolt a bátyám. - Mikor Hanna megemlítette, rábólintottam azonnal.

-Megőrültetek?- botladoztam le az ágyról.

-Nikki...- Sebastian hangja aggodalmas volt.

-Hagyjál!- intettem le. - Mégis mire gondoltatok? Pontosan tudjátok mindketten, hogy milyen korlátaim vannak. Mintha nem tudnátok, hogy minden új környezetbe bele kell szoknom és az nem két napig tart. Nem is értem, hogy...

-Nikki!- mordult újra Seb. Mikor nekimentem a kisasztalomnak és éreztem a fájdalmat a combomban, értettem, hogy óvni akart.

-Hányszor mondjam még el, hogy nem akarok innen elmenni?- kérdeztem könnyes szemekkel.

Nem érdekelt, hogy mi késztette őket arra, hogy el akarjanak vinni, csak azt tudtam, hogy nem akarok menni. Megkerestem az ajtómat, majd egyszerűen kirohantam a szobából egyenesen Stefanie-hoz. Hallottam az apró sikolyát, mikor szinte berontottam a szobájába, de amint ott voltam, bezárta az ajtót és ketten maradtunk. Hozzábújtam és csak sírtam.

-Semmi baj!- simogatta a fejem. - Tudom...

-Nem tudhatod- suttogtam magam elé.

-Igazad van- lett a hangja bűnbánó. - De Nikki...- habozott, mielőtt újra beszélni kezdett volna. - Van, amit még soha nem mondtam neked. Azért választottam hivatásnak, hogy sérült gyerekeknek segítsek, mert a húgom vagy.

-Nem értelek- ráztam a fejem.

-Tudom, hogy neked a legnehezebb itt élni- törölte le a könnyeimet egy zsebkendővel. - De melletted nekünk is meg kellett tanulni, hogy milyen, amikor valamiért nem egész az élet. Azt hiszem, hogy neked köszönhetően megtanultam értékelni, amim van. Talán nem hiszed el nekem, de mikor még kisebbek voltunk, az egyik dolog, aminek a legjobban tudtam örülni, az volt, ha segíthettem neked. Mert tudtam, hogy csinálhatok akármit és lehetek akárkivel, ők sosem fognak úgy emlékezni rám, mint te. És mikor elértem oda, hogy választanom kellett, hogy mivel töltsem az életemet, a fő célom az volt, hogy mosolyt csalhassak olyan gyerekek arcára, akiknek az élete hasonló a tiédhez.

-Stef- bújtam hozzá még közelebb. - Sajnálom, hogy sosem szerettelek jobban.

-Pont eléggé szerettél!- nevetett. - És az, hogy ikrek vagytok, erősebb kötelék, én pedig megértem.

-Stefanie!- kopogtatott az ajtón Sebastian.

-Nem engedlek be, öcsi!- jött a válasz komolyan. - Talán megtanulhatnál hallgatni rám.

-Nikki...- próbálkozott tovább a testvérünk.

-Egy pillanat- engedett el Stef, majd kitrappolt a szobából. A folyosóról fojtott hangokat hallottam, biztos voltam abban, hogy vitatkoznak... miattam. Végül csend lett, majd a nővérem is visszatért. - Elmondod nekem a miértet?- faggatott, mikor újra leült mellém.

-Nem tudok új helyen élni- adtam meg a legkézenfekvőbb választ.

-Ha egy teljesen idegen helyre hívna, ahol még soha életedben nem jártál, megérteném- fogta meg a kezem. - De Seb háza... ismered és szerintem néhány nap alatt ott is úgy mozognál, mint itthon. Hiszen annyira úgy lett kialakítva, hogy neked ne okozzon gondot a közlekedés. Szóval...?

-Rettegek- vallottam be szégyenkezve.

-De miért?- cirógatta meg az arcom.

-Van egy olyan érzésem, hogy ha elmegyek, akkor bajom lesz- súgtam. - És ott nincs a közelemben anya a nap 24 órájában. Mi van, ha Hanna éppen nincs a házban, Seb pedig versenyen van? Egyedül maradok és akkor megeshet minden. Nem akarom, hogy ha történik velem valami, akkor magukat hibáztassák.

-Semmi baj nem lesz- ígérte meg Stef. - Tudom, hogy a megérzéseid milyen jók, de hiszem, hogy nem lehet bajod. Velük nem.

-Honnan vagy ennyire biztos?- gyűrögettem a takarót.

-Sebastian nemcsak a bátyád, hanem az egyetlen ember, aki mindent tud rólad- állította. - Soha nem tudtál olyat mondani neki, ami miatt te háttérbe kerültél volna. Ha felhívnám, hogy szükséged van rá, képes lenne ott hagyni az egész Forma-1-et érted. A versenyek, a csapata, a világbajnoki cím mind nagyon fontos neki, ezt te is tudod. De soha nem lesz fontosabb nálad. Hanna pedig szereti őt és megértette, hogy ez mi kettőtök között. És közben a barátnőd lett, aki feltétel nélkül elfogad. Vigyáznak rád.

-Én tudom, csak...- szegtem le a fejem zavartan. - Nem tudom a félelmemet eltüntetni.

-Csak gondold át!- nyomott egy puszit a homlokomra. - Még akkor is velük mehetsz, ha csak holnap döntöd el.

-Köszönöm!- öleltem át hirtelen.

-Itt leszek- ígérte. - Mindig.