Love from the past

Sziasztok! Megint gonosz leszek... 8 komment, jó? :))

5. rész

„1996. november 30. - december 1., éjjel

Nem tudok aludni... Ezek után képtelenség... A kezem is remeg... És félek... Nagyon-nagyon félek.

Este 7 felé mentem el, hogy beszéljek Markoval. Kerestem otthon, de nem találtam. Utána megnéztem a hokipályát, de színét sem láttam. Már régen sötét volt és 9 óra is elmúlt, amikor rábukkantam az egyik füstös kocsmában, amit utáltam. Persze, amint meglátott, maga mellé rángatott és erőszakosan lenyomta a nyelvét a torkomon. Majdnem megfulladtam a szerinte „mámorító csóktól”, amit kaptam. De megvártam, amíg hajlandó arra, hogy elinduljunk innen. Éreztem, hogy be van indulva rám. A keze gyakorlatilag leragadt a fenekemen és a combomon. És az sem zavarta, hogy mindenki minket bámult.

Már közel voltunk hozzánk, amikor megmondtam neki, hogy szakítani akarok vele. Az volt az első reakciója, hogy hangosan vihogott. Hiába magyaráztam, hogy nem viccelek, egy darabig nem értette meg. Eleget ivott már ahhoz, hogy ne vegyen komolyan engem. Mikor ezredjére is elismételtem neki a dolgot, akkor jutott el az agyáig. Az első dolga volt, hogy felpofozott. Éreztem a fájdalmat az arcomon, de reagálni sem tudtam rá. Elkapta a hajam és húzni kezdett maga után. Végig azt hajtogatta, hogy nem fogom ilyen könnyen megúszni.

Sikítottam, amíg nem kaptam egy újabb pofont. Utána már nem mertem kinyitni a számat. Egészen addig hurcolt, amíg az egyik ház mellett meg nem álltunk. Ez volt számára a legtökéletesebb hely, hiszen az utcai lámpa nem égett. Éreztem, ahogy benyúl a kabátom alá és fogdosni mer. Újra sikítottam, mire ellökött és amíg a földön feküdtem, belém is rúgott. Nem tudtam mozdulni sem. Zokogva vártam a sorsomat.

Lerángatta rólam a ruháimat, némelyiket darabokra szaggatta, hogy vissza se tudjam venni. A hideg a csontomig hatolt. Pontosan tudtam, hogy mit fog tenni velem. Görcsösen szorítottam össze a lábaimat, de sokkal erősebb volt. Könnyen letépte a nadrágom és a fehérneműm is. Egyetlen erős mozdulattal széttárta a lábaimat és belém hatolt. Újra sikítottam, amire egy újabb pofon volt a válasz. A szám már vérzett, de nem érdekelte, folytatta tovább.

És akkor jöttek ők. Nem tudom, hogy mi történt, csak azt tudom, hogy valaki betakart és az ölében hozott haza. A rendőrök fél éjjel faggattak, többször sírógörcsöt kaptam, de el tudtam nekik mondani. Remélem, hogy soha többé nem kerül a közelembe.”

Újra elolvastam azt a bizonyos naplórészletet. És újra átéltem a dolgot. Éreztem, hogy a tagjaim remegnek. Erőtlenül zuhantam le a kanapéra. Hiába éreztem, hogy Kaisa bámul, nem tudtam neki mit mondani.

-Anya!- suttogta és közelebb csúszott.

-Sajnálom, hogy ezt is meg kellett tudnod- simogattam meg az arcát.

-Ha tudom, hogy ennyi rossz dolog is történt veled, sosem kérem meg, hogy meséljetek- hajtotta le a fejét.

-De ez is kellett ahhoz, hogy apáddal boldogok legyünk és hogy te megszüless- húztam az ölelésembe a kis hercegnőmet.

-Mi történt?- kérdezte a Jégember. Úszni készült, valószínűleg a fürdőnadrágjáért jött, mert nem volt rajta póló. Amint erre rájött, visszahúzta azt magára. - Mila, mi a baj?- kérdezte, mikor látta a könnyes szemeket.

-Csak a napló- böktem az asztalon heverő könyvre. - Az éjszaka, amikor...

-Nem kell beszélned róla- lépett azonnal hozzánk. - Tudom- ült le mellém és átölelt mindkettőnket.

Sokáig meg sem szólaltunk. Csak ültünk ott mindhárman. Kaisa és Kimi valószínűleg azt várták, hogy megnyugodjak egy kicsit, mert felzaklatott, hogy újra szembesülnöm kellett a történtekkel. Én pedig abban reménykedtem, hogy megnyílik alattam a föld és elnyel, mert akkor nem kellene a lányom szemébe néznem, ami így is eléggé kínos dolog lesz.

-Anya!- suttogta végül és a kezét az enyémre fektette. - Mi lenne, ha lepihennél?

-Igen, Kaisának teljesen igaza van- szólalt meg Kimppa is. - Menj, vegyél egy forró fürdőt és aludj! Hidd el nekem, segíteni fog.

Nem tiltakoztam, mert tudtam, hogy ezek után már semmire nem lennék alkalmas. Főleg úgy, hogy másnapra ki kell pihennem magam, hiszen várnak minket Enstone-ban. Így elindultam a szobám felé, hogy összepakoljak és valahogyan megpróbáljam elfelejteni azokat a régi rémálmokat.

***

(Kimi szemszög)

Még emlékeztem arra, hogy mi történt akkor. Tudom azt is, hogy soha nem fogom elfelejteni az az éjszakát. Végig követtem Milát, amíg be nem csukódott az ajtó mögötte. Féltem, hogy össze fog omlani. De amint eltűnt az ajtó mögött, a kezembe vettem a naplóját, hogy tudjam, mit is írt le. Végigfutottam a leírtakat és láttam, hogy kimaradtak napok. Akkoriban nem tudta leírni, ami történt és ez kicsit sem lep meg.

-Apu- suttogta a kicsi lányom.

-Gyere!- nyújtottam felé a kezem. - El kell mesélnem neked, hogy tisztán láss- húztam az ölembe, mint mikor még kicsi volt és együtt olvastunk mesét. A vállamra hajtotta a fejét és várt. - Aznap éjjel Ramiékkal ünnepeltük az egyik barátunk születésnapját. Hazafelé tartottunk, mikor ez az egész megtörtént. Mi választottuk szét őket. Ha akkor nem fognak le a fiúk, olyan dolgot tettem volna, amit az a féreg nem él túl. De eszembe juttatták Milát. Belebújtattam a pulóverembe és hazavittem a nagyszüleidhez. Onnan hívtuk a rendőrséget. Végig ott ültem mellette, amíg kihallgatták.

-Sokkot kapott?- kérdezte és felemelte a fejét.

-Azt hiszem. Hétfőn reggel ott vártam a kapuban, hogy jöjjön suliba, de csak Hanna-Maria jött ki a kapun és azt mondta, hogy ő nem jön- sóhajtottam fel és a fejemben újra lejátszódott az a nap. - Délután bementem, hogy lássam, de bezárkózott.

-Mit csináltál?- mocorgott Kaisa, hogy lássa az arcom.

-Leültem a szobája elé és elkezdtem beszélni- mosolyogtam, ő pedig kuncogott. - Majdnem 2 órán keresztül beszéltem hozzá úgy, hogy abban sem voltam biztos, hogy ott ül az ajtó mögött. De nem érdekelt, azt akartam, hogy kinyissa és lássuk, hogy jól van. Mert a nagyszüleidet sem engedte be. Akkor viszont kinyitotta. Alig mertem hozzáérni, mert láttam rajta, hogy fél. De engem beengedett, én ott lehettem mellette.

-Mondott valamit? Vagy csak messziről néztétek egymást? Mit csináltatok? Te mit mondtál neki? És mit éreztél?- árasztott el a kérdésekkel Kaisa.

-Csak ültem az ágyán, míg ő feküdt mellettem. Csukva voltak a szemei, nem szólt egy szót sem. De megnyugtatott, hogy mellette lehettem- sóhajtottam fel az emlékeim hatására. - Ez teljes 4 napig volt így. Utána kezdett visszatérni az életbe- vettem a kezembe a naplót. - És innen olvashatod tovább- nyújtottam oda neki.

-Bocsánatot kellene kérnem anyától, mert olyan tapintatlanul kérdeztem rá a dologra- pirult el.

-Nem kell tenned semmit- nyomtam egy puszit a homlokára. - Tudja ő is, hogy nem akartál rosszat és biztos, hogy nem haragszik. Most hagyjuk, hogy megnyugodjon, rendben van?

-Rendben- bólintott. Még egyszer az emeletre pillantottam és már tudtam, hogy az éjjel jobb, ha nem hagyom magára Milát.