2011. június 9., csütörtök

Száguldó remény - 23. rész

A csütörtök délután már Angliában ért engem. Hazarepültem, mert megígértem anyának, hogy időben látni fog. Tommi is mondta, hogy maradjak, de megértette, mikor azt választottam, hogy hazamegyek. Elválni azonban nehéz volt tőle, főleg abban a tudatban, hogy nem találkozunk egymással másfél hétig.

Kissé félve közelítettem meg a házunkat, nem tudtam, hogy mire kellene számítanom. Végül megnyugodhattam, mikor beléptem a szobámba, mert minden kérésem teljesítve volt. Kissé még érezhető volt a festék jellegzetes szaga, de az ablak nyitva volt, hogy sikerüljön kiszellőznie.

- Szerintem azért a rózsaszín szebb lett volna- állt meg az ajtóban anya.

- Ha húgom lesz, olyan rózsaszín szobát csinálhatsz neki, amilyet csak szeretnél- fordultam felé mosolyogva. – Nekem gondolnom kellett arra is, hogy nem egyedül fogok ide jönni mindig.

- És most merre van ez a titokzatos barátod?- ráncolta össze a szemöldökét.

- Most otthon van, a jövő héten visszarepül a szüleihez, mielőtt elmegyünk Barcelonába, azelőtt pedig itt tölt velünk 3 napot- soroltam fel a dolgokat. – Megfelel?

- Talán- vett fel egy közömbös maszkot, de a szemei izgatottan csillogtak.

A napok, amiket otthon töltöttem, eseménydúsan teltek. Igyekeztem megismerni újra az öcsémet, hiszen már felnőtt férfi volt. Valamint igyekeztem elég sokat beszélgetni Brian-nel, hiszen megígértem neki, hogy igyekszem elfogadni. Azt akartam, hogy anya boldog legyen és ehhez kellett, hogy megismerjem azt, akibe beleszeretett.

Szombaton este David addig rágta a fülem, amíg hajlandó voltam beadni a derekamat és elmenni vele az egyik helyi klubba. Már 2 utcával arrébb is hallhattuk, hogy tombol a buli. Be kellett állnunk a sorba, ami nem volt kicsi, de úgy tűnt, mi még időben érkeztünk ahhoz, hogy bejussunk.

Legalább 40 percet álltunk és próbáltunk talpon maradni a tülekedők között, mikor eljutottunk a bejáratig. Leellenőrizték a papírjainkat, majd mikor látták, hogy elmúltunk mindketten 18 évesek, akkor bemehettünk. Hallottuk magunk mögött néhány tinédzsert, hogy méltatlankodva veszik tudomásul, ők ma nem jöhetnek be utánunk.

Mióta a Red Bull csapatát erősítettem, nem voltam még soha bulizni a környéken. Az, hogy semmit nem tettem a láthatatlanságom ellen, az életem minden terén jelentkezett, így ezen a téren is. Most azonban elhatároztam, hogy teljesen leengedek, persze, csak megfelelő keretek között.

- Nézzenek oda, kit látnak szemeim- hallottam meg egy ismerős hangot, amikor a pulthoz értünk.

- Helló, fiúk!- köszöntem mosolyogva a jelen lévő szerelőknek. – Szabadnap?

- Szabad hétvége- nevetett fel Chris. – És úgy tűnik, megtaláltuk a ma esti hódításunkat- ölelte át a derekam.

- Hogyne, persze- bólogattam nevetve.

- Mad, én itt hagylak, ha nem baj- nézett rám az öcsém. – Ha hamarabb lelépnél, azért megkeresel?

- Csak ha te is- mosolyogtam rá.

Amint David elment, az összes fiú csapni kezdte nekem a szelet. Én pedig nevetve hallgattam őket, néha kissé kacérkodva. A jókedvem olyan arányban nőtt, amilyen arányban fogyasztottuk az alkoholt. És a fiúk mellett nem lehetett nem inni, főleg akkor nem, ha jó a buli, ami most egy igaz dolognak tűnt.

Felszabadult voltam, élveztem az éjszakát, ami csak arról szólt, amit én akartam. Annyit táncoltam a fiúkkal, hogy abban biztos voltam, másnap alig tudok majd lábra állni, de nem zavart a dolog. Persze, volt közöttük, aki bepróbálkozott nálam, de kedvesen hárítottam ezt a fajta közeledést.

Már kezdett eléggé világos lenni, mikor Daviddel az oldalamon hazaértünk. Mindkettőnkben volt némi alkohol, de annyi kontrollunk még volt, hogy csendben tudjunk bemenni a saját szobánkba. Semmivel nem törődve dobáltam le a ruháimat, majd egyszerűen bedőltem az ágyamba és aludtam. A mobilom csörgése ébresztett fel.

- Igen?- motyogtam bele csukott szemekkel.

- Jól szórakoztatok az este?- hallottam meg egy nevető férfihangot a túloldalon. – Remélem, hogy a délután 3 már nincs túl korán.

- Fogd be, Tommi- morogtam. – Honnan tudsz te az egészről?

- A fiúk nagyon kreatívak voltak és képeket küldtek nekem mms-ben, hogy láthassam, jól szórakozol. Gondolom, kikezdtek veled…- hallgatott el.

- Próbálkoztak, igen- helyeseltem. – De sikerült lekoptatnom őket- nyugtattam meg a lelkét.

- Ennek örülök. Amúgy jól vagy?- kérdezte halkan.

- A fejem egy kicsit fáj, de nem vészes. Ennél már volt sokkal rosszabb is- vallottam be. – Azt hiszem, hogy ma pihenni fogok- jegyeztem meg a hirtelen ötletem. – Jó lenne azért, ha itt lennél velem.

- Te is hiányzol, kicsim!- válaszolta. – De tudom, hogy hamarosan újra látlak és ez megnyugtat.

- Az még eléggé messze van- szomorodtam el és folytattam volna, ha nem kopognak az ajtón. – Nekem most mennem kell, de még hívlak, jó?

- Rendben, szia!- köszönt el, én pedig letettem.

- Reméltem, hogy már nem alszol- jött be az öcsém és eldőlt mellettem az ágyon. – Azt hiszem, kicsit sokat ittam tegnap.

- A fejed?- simogattam meg a buksiját.

- Igen- suttogta. – És anyu gyilkolni akar a napsütéssel, meg azzal, hogy menjek ki az udvarra. Kérlek, ments meg!- bújt el a párnám alatt.

- Ebéd, mozi itt a szobában teljes sötétségben?- érdeklődtem és úgy tűnt, hogy nagy sikere van az ötletemnek.

A konyhában sikeresen elmagyaráztam anyának, hogy David csak azért nyűgös, mert nem aludt eleget, nem pedig azért, mert túl sokat ivott. Szerencsére Brian is segített egy kicsit a meggyőzésében. Egy tálcára pakoltam ételt magunknak, majd visszamentem a szobámba, ahol a nap hátralévő részében filmeztünk az öcsémmel.

Hétfőn korán ébredtem, még senki nem volt fenn. Magamra vállaltam a reggeli készítését, így mire Brian álmosan kijött, addigra az asztalon volt több étel is. Elbeszélgettem a férfivel, aki elmesélte nekem, hogy mi történt itthon, mialatt nem voltam itthon. Mesélt az anyám pocakjában növekvő kicsiről is és láttam a szemében, hogy mennyire boldoggá teszi ez a dolog őt is.

Később elvittem Davidet az iskolába, majd bevásároltam. Mire hazaértem, anya is ébren volt és azon tanakodott, mit is főzzön ebédre. Segítettem neki beszélgettünk és úgy éreztem, hogy közelebb kerültem hozzá. Furcsa volt, hogy 26 évesen kaptam vissza az anyukámat, de boldog voltam.

Nyugodt napokat töltöttem közöttük. Nem voltam szomorú, nem volt bennem keserűség és fájdalom. Az, hogy körülöttem volt a családom, megnyugtatott. Pénteken délután kiültem a kertbe olvasni, mert kellemesen meleg volt az idő. Anya is kijött, egy terítőt hímzett éppen. Csak azt vettem észre, hogy valaki elsétál a kerítés mellett.

Felemeltem a fejem és meglepve vettem tudomásul, hogy az öcsém volt az és nem jött be. Majdnem utána is kiabáltam, de végül nem tettem meg, nehogy anya megijedjen. Megfogadtam, hogy amint hazaér, kifaggatom mindenről, amit tudni akarok. Úgy sejtettem, hogy van mit mesélnie.

4 óra elmúlt, mikor David megérkezett. Hallottam, ahogy bemegy a házba anyához. Tudtam, hogy el kell neki magyaráznia, miért jött ennyire későn, valamint biztos voltam benne, hogy már most, félkész állapotban megkóstolja a gyümölcssalátát. Utána viszont megjelent az ajtóban és odajött hozzám.

- Mindent el kell mesélned, most!- mutattam a plédre, amin ültem.

- Mit kellene mesélnem?- tette az ártatlant.

- Délután itt sétálsz el a kapu mellett, látod, hogy itt ülünk mindketten, és nem is köszönsz- vázoltam a helyzetet. – Szóval mesélj!

- A neve Wendy. Évfolyamtársak vagyunk, közös érettségire felkészítő csoportba kerültünk. Gyalog jár suliba, kissé messze lakik és hazakísértem.

- Legalább megéri?- mosolyodtam el. – Ő is kedvel téged?

- Nagyon remélem- hajtotta le a fejét. – Igazából azért akartam annyira menni a hétvégén, mert tudtam, hogy ő is ott lesz. És vele voltam végig.

- Akkor sok sikert!- öleltem meg. – És ha lenne bármi kérdésed, akkor tudod, hogy hol találsz meg.

Másnap meg sem lepett, mikor David megbeszélte anyával, hogy elmenne megint este. Én nemet mondtam, pedig tudtam, hogy tele lesz a hely megint ismerősökkel. Azonban másnapra megígérte Mia, hogy átjön és nem akartam megint olyan állapotba kerülni, mint egy héttel korábban. Így maradtam aludni a táncolás helyett.

Hajnalban ébredtem arra, hogy valami zaj van a kapu körül. Megijedtem, hiszen attól féltem, hogy be akarnak éppen törni hozzánk, mégis kikeltem az ágyból és elindultam kifelé. Sokan valószínűleg rám mondták volna, hogy nem vagyok normális. Kimentem, felkapcsoltam az előkertben lévő villanyt és utána nyitottam ki az ajtót. Amit láttam, az teljesen sokkolt.

- Mi történt vele?- rohantam ki semmivel sem törődve, mikor megláttam az öcsémet, aki tiszta vér volt.

- Megkéselték- térdelt mellette egy lány, aki zokogott.

- Hívtad már a mentőket?- térdeltem le melléjük és próbáltam elállítani a vérzést. – Ez nagyon mély.

- David- suttogta a lány és görcsösen szorította az öcsém kezét. A világos színű haja az arcára tapadt.

Óráknak tűnt az a rövid idő, amíg a mentősök megjöttek és átvették tőlünk a sérült öcsémet. Fogalmam sem volt, hogy honnan szedtem annyi lélekjelenlétet, hogy elhúzzam a lányt mellőle és betuszkoljam a házba. Brian már ébren volt, elhadartam neki, hogy mi történt, ő pedig rohant, hogy szóljon anyának és összeszedjék magukat.

A mentősök legalább 10 percig próbálták elállítani a vérzést, majd megmondták, hogy beviszik a kórházba és azonnal megműtik. Anyu és a vőlegénye azonnal mentek utánuk, én pedig visszamentem a házba, ahol Wendy a nappaliban tartózkodott. A ruhája tiszta vér volt, akárcsak az enyém.

Bevezettem Dave szobájába, hogy zuhanyozzon le és odatettem neki néhány tiszta ruhát. Utána én is gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem. Hívtunk egy taxit, amivel be tudtunk menni a kórházba. A folyosón azonnal kiszúrtam Briant, így csatlakoztunk hozzájuk, remélve, hogy az öcsémnek nem lesz baja.

1 megjegyzés:

  1. Szuper rész megint, Tommi aranyos, mint mindig.
    Sajnálom Dave-et, remélem nem lesz nagy baja, bár a késelés nem "gyerekjáték".

    Várom a folytit!

    Puszi: Timcsy

    VálaszTörlés