Kísért a múlt - 35. rész

Mindketten a hang forrása felé fordultunk. Egy magas, barna hajú nő lépkedett felénk. Azonnal tudtam, hogy kit látok. Ő volt Jenni Dahlmann. A nő, aki végleg elvette tőlem Kimit. Nem véletlenül nem örültem neki, hogy ott kell lennem, ahol ő.

- Én megyek is- mondtam Kiminek, de nem engedett. Elkapta a csuklóm.

- Nem hagyhatsz kettesben vele- suttogta kétségbeesetten.

- De, megtehetem- húztam ki a szorításából a kezem. – Hiszen a feleséged!

Egyből el is indultam Evangeline felé, hogy még véletlenül se kelljen látnom azt a nőt. Már attól rosszul voltam, hogy tudtam, a közelben van. Taszított a megjelenése, a mosolya, a ruhái, a hangja, a viselkedése, mindene. Soha nem akartam megismerni komolyabban.

- Zoé, minden oké?- kérdezte Eva, mikor mellé értem.

- Nem éppen. Utálom magam, mert féltékeny vagyok arra a nőre, mikor nem is kellene annak lennem- daráltam egy szusszal.

- Nem véletlen hajtogatom, hogy beszélj Kimivel- rázta a fejét a lány. – Szerintem sokat változtatna benned is a dolog. És talán lehetne köztetek valami megint.

- Teljesen egyetértek- jelent meg mellettünk Sebi. – És téged ma már nem engedlek sehová- vonta a karjai közé barátnőmet.

- Megtudhatnám, hogy miért?- kérdezte a lány kacéran.

- Mert minden pasi téged bámul és ez engem iszonyatosan idegesít- felelte komolyan.

- Majd figyelek rá- ígértem Sebnek. – De mióta véded te ennyire Kimit? Tudtommal a múltkor még majdnem betörted az orrát.

- Beszéltem vele és megértettem bizonyos dolgokat. Neked is ezt kellene tenned- tanácsolta unokaöcsém.

- Felejtsd el!- intettem le.

Elindultam az FIA kamionjai felé, hogy felkutassam Laurent-t és megkérjem, hogy az időmérőt nézze velem a BMW motorhome-ból. Szükségem volt a pasim jelenlétére ahhoz, hogy ne azon kattogjon az agyam, hogy Kimit kivel és milyen helyzetben láttam. Utáltam magam, amiért képes voltam féltékenynek lenni.

- Csak nem engem keres a kisasszony?- lépett ki az egyik kamion ajtaján a férfi.

- Oh, én csak eltévedtem- pillantottam körbe tanácstalanul. – Esetleg tudna segíteni?

- Esetleg- lépett mellém és megcsókolt. – Esetleg nem emlékszik többre?

- Nem is tudom…- gondolkoztam el, mire kaptam egy újabb lehengerlő csókot.

- Szia, édesem!- cirógatta meg az arcom a férfi.

- Szia!- mosolyogtam rá. – Időmérő nálunk?

- Mehetünk- fogta meg a kezem és így sétáltunk vissza a hatalmas épülethez.

A kis csapatunk (Evangeline, Sebastian, Gino és Timo) már a megszokott helyen ücsörögtek. Az asztalon előttük ott hevertek az ilyenkor szokásos csemegék: gyümölcssaláta, fagyi és egy csomó gyümölcslé. Tudtunk élni, az is biztos. Mi is elfoglaltuk a helyünket, hogy együtt őrjönghessük végig az időmérő edzést, amit Kimi a 3. helyen zárt.