Az a bizonyos nagy Ő - 2/6

Tommi nyitott nekik ajtót és teljesen ledöbbent, mikor meglátta Kimi kezében őt.

- Ki az?- kiabált ki a konyhából Ő.

- Kimi. Elhozott valakit- felelt a fiatalabb finn barátjának.

- Mégis kit?- lépett ki a hatalmas térbe Ő. Maga Sebastian Vettel.

- Valakit, aki beszélne veled, ha már Melody-nak nem hagytad a dolgot- válaszolta Kimster.

Ő csak nézett a barátaira, hogy miért is akarják még mindig azt bizonygatni, hogy Melody nem verte át és még mindig szereti. De ekkor előlépett a Jégember takarásából ő. Sebastian megdöbbenve bámulta a 3 éves kisfiút. A leginkább az lepte meg Őt, hogy a pici gyermekben önmagát és az öccsét látta viszont. Sosem gondolta, hogy Melody nagy titka, amit neki is tudnia kell, az egy közös gyerek. Merthogy tagadhatatlan volt, hogy ő a pici apja. És talán nem is akarta tagadni.

- Apa!- mondta a kisfiú félszegen és előre lépett egyet.

- Az enyém?!- kérdezte és állította egyszerre a férfi. – De hogy…?

- A neve Sebastian- mondta Tommi. – Melody próbálta neked elmondani attól a pillanattól kezdve, hogy megtudta, ő létezik. Csak te voltál olyan önfejű, hogy nem hallgattad meg.

- Mióta tudjátok?- meredt a két férfire.

- Lassan másfél éve. De nem hagytad, hogy megmondjuk neked- felelte Kimi komolyan.

A kisfiú ekkor már a nappalit fedezte fel. Nagyon tetszett neki a hatalmas tér, főleg, hogy ott lehetett, ahol az apukája. Habár kicsi volt és nem értette a felnőtteket, annyiban biztos volt, hogy az apukája szereti. Akkor is, ha eddig nem volt vele. Ahogy az asztalhoz lépett, meglátott egy képet, amin egy nő volt.

- Anya!- mondta a kicsi Sebastian és szemeiből potyogni kezdtek a könnyek.

- Mi a baj?- lépett mellé Seb és a karjaiba vette a fiát. Életében először.

- Anya beteg- motyogta a gyermek és szorosan az apukájához bújt.

- Melody rákos- szólalt meg Tommi barátja kérdő pillantását látva. – Megműtötték, sikeres is volt a beavatkozás, de kómában van. A szervezete a korábbi kemoterápia miatt eleve gyenge, de most nagyon úgy fest, hogy vége lesz. Egyszer már visszahozták, de nem biztos, hogy legközelebb is sikerülni fog.

- Ne mondj ilyet!- emelte meg a hangját Seb. – Fel fog ébredni.

- Talán már belefáradt abba, hogy küzdjön érted- morogta Kimi.

- Eddig ő küzdött. Most én fogok- felelte céltudatosan a Férfi.

Nem tartott számára sokáig, hogy átöltözzön. A gyermeket, a fiát viszont egy pillanatig sem tévesztette szem elől. Odafigyelt rá, nyugtatta, ahogy csak tudta. Az sem érdekelte, hogy nem Ő vezet. Száműzte magát a hátsó ülésre a fia mellé és jól esett neki. Mindent meg akart tenni azért az emberért, aki félig Ő, félig a szeretett nő. Ekkor már tisztában volt azzal, hogy mekkora hibát követett el akkor, mikor a büszkesége nem engedte, hogy megbocsásson a nőnek mindent, amit tett. Csak remélhette, hogy nem lesz késő. A kórteremhez érve érezte, hogy a szíve a torkában dobog.

A kisfia fogta meg a kezét biztatólag és húzta be a szobába, ahol Melody feküdt. Ott voltak a lány szülei, de nem fordult feléjük. Csak nézte, hogy mi lett azzal a csodálatos lánnyal, akit szeretett. A kórházi félhomályban csak még sápadtabb lett, a hatalmas hálóruha kiemelte a soványságát, a kemoterápia miatt kihullott az összes gyönyörű barna tincse. De azt is érezte, hogy ez kicsit sem taszítja őt, sokkal inkább növeli a már amúgy is növelhetetlennek vélt szerelmet.