Adventi naptár - december 8.

Sziasztok! Itt a mai adag csoki... ha már csokiról beszélünk, várt rám itthon egy hatalmas csokimikulás, amit félig már elfogyasztottam, így el vagyok árasztva boldogsággal. :D Holnap hozok majd novella folytatást is, jó? :) Jó olvasást!

És egy kis kérés felétek: nem tudom, hogy kiket olvastok, de most szeretnék kérni tőletek valamit. Itt is találkozhattatok már szabussal, aki szintén ír. Most ő került egy kisebb hullámvölgybe, amiből csak akkor tud kikerülni, hogy ha mi magunk segítünk neki. Aki olvassa őt, írjon neki néhány mondatot, jó? Itt megtehetitek: http://azentorteneteim.blogspot.com/

------------------------------------------------------------------

Fájdalmas vég - Chloe és Sebastian szakítása, Sebastian szemszög

Csak álltam ott a szoba előtt, ahonnan a lányom kidobott engem. Bámultam az ajtót és vártam, hogy valaki megjelenjen és azt mondja nekem, hogy az egész mai nap csak egy rossz álom volt. El akartam menekülni, mert túl gyenge voltam Chloe mellett, de nem így kellett volna megtennem. Nem ilyen buta és ostoba módon viselkedni, ahogyan én is tettem.

Elhatároztam, hogy nem mozdulok, amíg nem tudom a karjaim közé zárni az én szépségemet. Tudtam, hogy valószínűleg vége, de minimum egy mosolyszünet lesz most közöttünk. Nem akartam, hogy ez legyen a vége, mert nem ültünk le beszélni egymással. Azt hiszem, hogy el kellett volna mondanom neki, amiket gondolok és fordítva. Mindkettőnk hibája az, hogy mi ketten most ott tartunk, ahol.

Járkáltam fel-alá, toporogtam az ajtóra tapadva, ültem az ajtó mellett vagy az ajtóval szemben. Vártam, hogy majd valaki mond nekem végre valamit. De mindenki elment mellettem némán, sokszor arra sem pillantva, ahol én tartózkodtam. Én nem mertem megszólalni, mert fogalmam sem volt, hogy mit gondolhatnak rólam.

-Gyere!- húzott fel az ülő helyzetemből Tommi.

-Nem- ráztam meg a fejem, amikor már biztosan álltam a lábamon.

-Hajnali 3 óra van és te nem csinálsz mást, mint bámulod az ajtót. Nem fog kijönni, mert alszik- próbált a lelkemre beszélni.

-Tudom. De itt vagyok- néztem újra a fehér ajtóra. - Várok rá, hogy történjen velem valami.

-Egy darabig nem fog- rázta a fejét mérgesen. - És most, ha lehet, akkor menj be a szobádba.

-Nem megyek- jelentettem ki.

-Vettel!- dörrent rám, ami tőle egészen szokatlan. - Most azonnal fogod magad és bevonszolod a segged a szobádba, és alszol megértetted?- mutatott a szobára.

Kénytelen voltam bemenni. Lezuhanyoztam, abban reménykedve, hogy le tudom mosni magamról a bajaimat. Sajnos nem sikerült, ugyanazok a gondok nyomták a vállamat, mint korábban. Végigfeküdtem az ágyon és vártam, hogy aludni tudjak. De nem történt semmi. Egész éjjel az ágyban forgolódtam és rajtunk gondolkoztam.

Eljött a reggel. Amint megvirradt, felkeltem és felöltöztem. Ott álltam a szobában, és felőrölt a tudat, hogy nem mehetek át hozzájuk. Az éjjeliszekrényről kezembe vettem a képet életem két legfontosabb nőjéről. Fájdalmas szívdobbanások voltak, amíg a kezemben volt az a kép velük. Leültem az ágyra és órákon keresztül bámultam őket.

-Mondtam, hogy aludj- jött be Tommi.

-Csak rá tudtam gondolni, nem aludtam- sóhajtottam fel.

-Reggel 9 óra van- mondta, ami engem is meglepett. - Beszéltem Chloe-val.

-Mit mondott?- pattantam fel azonnal.

-Sajnálom, Seb- rázta meg a fejét együttérzően.

-Nem lehet- emeltem fel az asztalról a bögrémet és a földhöz vágtam.

-Még mielőtt összetörnél mindent, indulj kifelé!- fordított az ajtó felé.

-Nem megyek sehová- szűrtem ki a fogaim között.

-Tűnés!- lökött meg egyszer.

Fogalmam sem volt, hogy hová is megyünk. Levezetett az alagsorba, ahol egy olyan szobába léptünk be, ahol még sosem voltam. Olyan volt, mintha egy bokszterem lenne. Az edzőm nem szólt semmit, csak odahajított nekem 2 kesztyűt.

-Mit akarsz?- fordultam felé még mindig fújtatva.

-Egyszer megjegyeztem Christiannak, hogy csinálhatnánk valami ilyet, hogy le tudd vezetni a feszültséged és ne kelljen a szobádat milliószor újrabútorozni- rántotta meg a vállát.

-Köszönöm!- préseltem ki magamból a választ.

Órákat töltöttünk ott, lenn. Addig püföltem a zsákokat, ameddig úgy éreztem, hogy ki nem száll belőlem az összes feszültség. Kellett, hogy ne akarjak mindent és mindenkit eltüntetni az útból, hogy visszarohanjak Chloe mellé. De rádöbbentem, hogy időt kell adnom neki, amíg rájön, hogy beszélnünk kell.