Adventi naptár - december 24.

Sziasztok! Eljött ez is, kinyitottuk az utolsó kis kockát! Nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek ezzel a kis szösszenettel!

-----------------------------------------------------------------

Merry Christmas!

A karácsony a szeretet ünnepe, melyet minden ember a maga módján ünnepel. Mi is erre az ünnepre készültünk, vártuk a Jézuskát a kicsikkel. Mind a négy kistestvérem, a 3 fiú és az egy lányka boldogan mosolygott rám. A szívem sajgott, mert tudtam, nem tudok nekik mit nyújtani. Hiába vágyom arra, hogy mindent megadhassak nekik, de nem tehettem meg.

Az életünk összeomlott akkor, mikor a szüleinket érte az a baleset, a vállalatban velük társként élő „barátaik” kisemmiztek minket. Volt egy aprócska másfél szobás lakás, ahová 21 évesen beköltöztem egy 6 éves, két 4 éves kisfiúval és egy 2 és fél éves kislánnyal. Ennyi volt, amennyit meg tudtam engedni magunknak úgy, hogy a kicsik ne érezzék, mennyire pocsék is a helyzetünk.

Egyszerre 2 munkahelyem volt, a gyerekeket is magammal kellett vinnem sokszor. Kétfajta pillantást kaptam minden alkalommal. Az egyik a sajnálkozó volt, mivel ilyen fiatalon ennyi kicsire kell vigyáznom és figyelnem. A másik pedig az elzárkózó és elutasító volt, mindenki, aki így nézett rám, azt sugallta, hogy szörnyű nő vagyok és természetesen a kicsiket az enyémnek nézték.

A múltamat teljes mértékben elfelejtettem és elástam magamban. Néha még fájt, mikor megláttam az újságban vagy a tévében a perzselő kék szemeket, a szőke hajat, a boldog mosolyt. Három évvel korábban mellette voltam akkor is, mikor nyert Olaszországban. Tanulmányúton voltam, mikor megismerkedtünk egymással.

Semmi közöm nem volt a Forma-1-hez, hallomásból ismertem a sportot, de sosem követtem. Már ismertem több, mint fél éve, mikor bevallotta, hogy ki is ő. Féltem, hogy ez majd elrontja azt, ami közöttünk van, de nem ez történt. Boldogok voltunk együtt, megismertük egymás családját, ami boldoggá tett mindkettőnket.

Majd 17 hónapja megtörtént a baleset. Tudtam, hogy a kicsiknek már lehetek a gyámja, így megszakítottam vele minden kapcsolatot. Összetörtem a szívét, mikor azt mondtam, hogy van már más, akit szeressek, de ez kellett ahhoz, hogy a testvéreimre tudjak figyelni minden percben és helyt tudjak állni anyaként az életükben. Mert ez volt a legfontosabb dolgom az életben.

Fájt neki is és fájt nekem is a szakítás, de sosem vallottam be. Ő volt életem egyetlen nagy szerelme, hiába voltam fiatal. Miután a kicsikkel kialakult a megszokott napirendünk, volt néhány olyan délután és este, mikor más vigyázott rájuk. Akkor próbáltam ismerkedni, de nem sikerült. Még az egyik munkahelyemen is volt egy helyes srác, akinek tetszettem, meg is próbáltuk, de nem jött össze.

- Lora, mit hoz Jézuska?- jelent meg előttem Flóra.

- Nem tudom, kincsem- vettem fel az ölembe a legkisebbet. – Minden kiderül ma este.

- És mi lesz a karácsonyfával?- jelent meg az ajtóban Simi, aki nem szerette a Simont, amit anya adott neki.

- Még nincs sehol karácsonyfánk- lépett mellé Márk is. Ők voltak az ikrek.

- Tudjátok, hogy a fát is a Jézuska hozza- ült le a lábamhoz Samu, a legnagyobb a kicsik között. – Addig fogja majd hozni, amíg mi délután alszunk.

- Menjünk aludni!- emelte fel a kezeit Flóra vidáman. – Most, most, most!

- Még nem is ebédeltél- koppintottam az orrára.

Nagy nehezen sikerült rávennem, hogy jöjjön velem a konyhába, ahol megterítettünk, majd megettük az ebédet, ami egy kis rántott hús volt rizzsel. Vacsorára a töltött káposztát már megfőztem az éjjel, de nem akartam kihagyni, mert ez volt anya kedvenc étele. A kicsik örültek és jó kedvük volt, mert a délelőtt folyamán összegyúrtuk a mézeskalács tésztáját is.

Mikor mindenki jóllakott, akkor együtt mentünk be a kisebb szobába, ahol az ágyak voltak. A három fiú aludt mindig a nagyszobában, mi pedig a kicsiben Flórával, de most mindenki a mi szobánkban aludt, mert csak a nagyba tudtam elrakni a fát. Így átvittem a matracokat is, ott pedig a kicsiket sikeresen elaltattam.

Kerek másfél órám volt felállítani és feldíszíteni a fát, valamint az ajándékokat becsomagolni. Majdnem sikeresen lebuktam, mivel az utolsó papírdarabokat akkor tüntettem el, mikor Samu álmos szemekkel kicsoszogott elsőként hozzám. Ahogy felébredtek, sorban megdajkáltam őket, majd mindenki ment öltözni, mivel a Jézuska hagyott helyet a mézeskalács díszeknek.

Elment vele a délutánunk nagy része, majd végül amíg ők a szobában pakolásztak, addig sikeresen becsempésztem az ajándékokat a fa alá. A fiúknak kisautót, a hercegnőnek babát vettem. Nem voltak nagy és drága dolgok, erre is ráment a fizetésem nagy része, de nem bántam, mert nagyon boldogok voltak vele.

Lefekvés előtt Flóra addig könyörgött, míg meg nem engedtem neki, hogy az ikrekkel aludhasson a nagy ágyon. A három gyerek simán elfért, nem is volt probléma, csak még soha nem volt ilyen és talán megijesztett az a helyzet, hogy a kislány nem velem lesz egész éjjel. Így viszont Samu került be mellém a szobába.

- Nem tetszik, amit kaptál?- kérdeztem, miután lekapcsoltuk a villanyt. Csalódottnak tűnt.

- De, tetszik az autó. Szép- felelte megütve egy boldog hangnemet.

- Valami akkor sincs rendben- bújtam ki a takaróm alól és leültem az ágy szélére. – Mondd el, mi a baj, kicsim!

- Én azt kértem a Jézuskától, hogy hozza el neked azt a valakit, akit annyira szerettél. Azt a fiút, aki régen itt volt velünk- suttogta maga elé. – Szeretném, ha ő is veled lenne.

- Nekem is hiányzik, de ő már boldog- simogattam meg a babaarcot. – És mi is boldogok vagyunk együtt.

- Akkor is hiányzik- törölgette meg a szemeit.

- Alszunk együtt?- nyúltam el a takarómért, majd mellé feküdtem.

Hozzám bújt és még néhány könny elmorzsolása után elaludt. Én csak simogattam a kicsi gyermekfejet, mialatt a szavain gondolkoztam. Flóra nem emlékszik rá, de a három fiú igen. Az eddig sosem jutott eszembe, hogy nekik is hiányzik, de most már tudtam, hogy egy életre belevéste magát az életünkbe. Az ő arcát magam előtt látva aludtam el.

Reggel én voltam, aki a legkorábban felébredt. Kimentem a konyhába és főztem egy nagy adag teát, hogy mikor felkelnek a kicsik is, akkor egy-egy bögre teával a kezünkben ülhessünk le mesét nézni úgy, mint minden december 25-én. Flóra volt a legfrissebb, mert már fél órával utánam megjelent mellettem.

- Csengettek!- ugrott fel az ölemből 10 perc múlva, mikor valóban megszólalt a csengő. Gyorsan magamra kaptam a köpenyem és együtt mentünk az ajtóhoz.

- Szia, Peti!- köszöntem a szomszéd srácnak, mikor ajtót nyitottam.

- Sziasztok!- mosolygott ránk a komoly könyvelő. – Ezt tegnap véletlenül hozzám dobták be, de csak most vettem észre, mert a nővéreméknél aludtam.

- Köszönjük- vettem át a fehér, hosszúkás és igen tömött borítékot.

Visszamentünk a konyhába, ahová a három fiú is bejött, mivel felkeltek a csengőszóra. A borítékot feltettem a polcra, majd nekifogtam a reggeli szendvicsek és kakaók elkészítéséhez. Majd miután megettük a reggelit, beültünk a tévé elé és máris kezdődhetett a mesematiné. Egész nap csak az ágyban feküdtünk és meséket néztünk.

Délután rá tudtam venni a kis társaságot, hogy menjünk el sétálni. Jobban szerettem volna, ha a hó is esik, de nem kegyelmezett meg nekünk az ég, nem volt hó egy pici sem. Viszont a város gyönyörűen ki volt világítva, így jól éreztük magunkat, mert rengeteget futkároztak, így teljesen el is fáradtak, mire hazaértünk.

Nagy nehezen rábeszéltem a kis társaságot, hogy fürödjenek meg. Segítettem nekik, majd mindenki bemászott az ágyába és 8-kor már húzták is a lóbőrt. Én pedig bementem a fürdőbe és minimum egy órán keresztül áztattam magam. Ezalatt végig a múlton elmélkedtem, azon, hogy mi lett volna, ha…

Erre azonban a választ már nem kaphatom meg, úgyhogy marad a jelen és az, amit az élet nekem szánt. Így maradtam négy kicsi gyermek anyja vagy nővére. Hiába voltam csak a testvére Flórának, neki nagyobb szüksége volt egy anyára, így belőlem néha anya lett. Meg kellett tanulnom hallgatni erre a névre is.

A fürdő után kimentem a konyhába és egy német nyelvű regény mellé ültem le. Kislány korom óta tanultam a németet és szerettem is. Úgy éreztem, hogy valahogy muszáj fejlesztenem és fenntartanom a nyelvtudásomat, amit másképp nem tudtam megtenni a négy kicsi mellett.

Egészen addig a könyv felett görnyedtem, amíg a szemem el nem kezdett szúrni a fáradtságtól. Behajtottam a lap sarkát és a könyvet feltettem a szekrény tetejére a helyére. A boríték – amelyről teljesen meg is feledkeztem – mellettem puffant halkan a pulton. Meglepve kaptam oda a fejem és vettem a kezembe.

Nem volt ismerős az írás sem és a címzés sem. Csak annyit tudtam meg, hogy Svájcból jött a levél, ami igazán meglepett. Az meg még jobban, hogy angolul volt megírva az egész. Még az a szerencse, hogy a szüleim rájöttek, hogy remekül tudok idegen nyelveket tanulni, így ragaszkodtak is a dologhoz, és az angol volt a második nyelv, amit tanultam.

Felbontottam a levelet és mivel eléggé vastag volt, kiborítottam a tartalmát az asztalra. A szemeim kikerekedtek, mikor megláttam az 5 repülőjegyet az asztalon. Akkor meg még inkább, mikor ráébredtem, hogy másnap délelőttre szól. Hogy fogok feljutni oda a kicsikkel? És miért küld nekünk bárki repülőjegyeket? Remegő kézzel nyitottam ki a levelet.

„Kedves Lora!

Ne kérdezd, ki vagyok és miért írok. Amit kaptál, karácsonyi ajándék neked és a testvéreidnek. Felhasználni muszáj, mert én megyek el értetek, ha nem jöttök el. A repülőtéren várok majd rád, meg fogsz ismerni.

Egy jó barát”

Meglepve pislogtam, majd újra és újra végigfutottam a szememmel a sorokat. Nem akartam, hogy bárki eljöjjön és megsajnáljon minket, úgyhogy kénytelen voltam nekikezdeni a pakolásnak. Főleg úgy, hogy az illető tudta a címemet, mert ide írta a levelet nekem és a testvéreimnek címezve.

A fél éjszakámat azzal töltöttem, hogy a meglévő utazótáskánkba és bőröndünkbe pakolásztam kb. egy hétre elég ruhát. Az volt a szerencsém, hogy a kicsiknek a holmiijai nem foglaltak nagy helyet és én sem voltam egy nagy darab. Nagy nehezen sikerült még néhány játékot is elsüllyesztenem, majd lefeküdtem aludni, hogy alig 3 óra után felkeljek háromnegyed 5-kor és mindent elkészítsek, majd felkeltsem a kicsiket.

Mindenkinek nehezen indult a reggel, a kicsik nem értették, hogy miért kelünk ennyire korán. Mikor megtudták, hogy elmegyünk, feldobódtak és megkönnyítették a létezésemet. A vonatra az utolsó pillanatba jutottunk fel, de szerencsére volt ülőhelyünk. Panaszra nem lehetett okom, mindannyian végigaludtuk az utat és az egyik kedves utas szólt nekünk, mielőtt Ferihegyre értünk volna.

A repülőtérre 8 órára értünk ki. Elvittem az egyik büféhez a gyerekeket, hogy megreggelizzenek rendesen, de eléggé sok pénzünket elvitte a dolog. Utána már ideje volt becsekkolni, tekintve, hogy 9 óra közeledett és háromnegyed 10-kor indultunk Zürich-be. A gépen is németül beszéltek, ami megnyugtatott.

A négy kicsi nagyon élvezte az új helyzetet, életükben először repültek és először mentek külföldre. Mindenre kíváncsiak voltak, mindent le kellett fordítanom nekik, mindent meg akartak tanulni és örökké a felhők felett akartak maradni. Életem leggyorsabban eltűnő 1 órája és 45 perce volt.

Az időjárás kegyes volt velünk, így nem késtünk, hanem időben érkeztünk. Nagyon figyelnem kellett a testvéreimre, hogy nehogy eltűnjenek a tömegben. Okosak voltak és fogták az én kezemet, meg egymás kezét is. A csomagok összeszedése után elindultunk, hogy felkutassuk azt a névtelen személyt, aki küldte nekünk a jegyeket.

Azt hittem, hogy sokáig kell majd keresgélnem és nekem kell leszólítanom azt, aki minket vár. De ez nem így történt, alig léptem ki, máris kiszúrt minket az idegen, és én is kiszúrtam őt. Nem volt nehéz, hiszen a legjobb barátja volt. Megeresztett felénk egy mosolyt, majd odajött hozzánk, mivel megkövülten bámultam rá.

- Nem számítottál erre, igaz?- kérdezte meg.

- Semmi hasonlóra nem számítottam sem tőled, sem mástól- vallottam be és letettem a nehéz táskát.

- Viszem a táskátokat- nyúlt a cuccaink felé és elindult kifelé.

- Lora, ő ki? És mit mondott neked?- húzogatta a pulóverem ujját Simi és Márk is.

- Ő Kimi Räikkönen, autóversenyző. És most nem tudom, hogy hová megyünk, mert azt nem mondta- néztem rájuk és kezembe vettem Flórát, aki úgy nézett ki, hogy nem érzi magát biztonságban.

- Félek tőle- mutatott Kimire.

- Tőle nem kell félni, ő nem bánt- simogattam meg az arcát. – Ő kedves és szeret minket.

Szó nélkül mentünk el az autóig, amibe a finn már bepakolta a csomagunkat. Nem tudtam, hogy miként is akar elvinni minket egyedül, de hamar kiderült, mikor megjelent mellette egy szőke lány, akit már korábbról ismertem. Ő volt Hanna Präter, az engem megelőző ex. Kedvesen mosolygott a kicsikre.

- Valakinek Hanna-val kellene mennie, mert nem férünk el egy kocsiban- pillantott ránk Kimi.

- Srácok, valakinek Hanna-val kellene menni- néztem a kicsikre.

- Majd én megyek vele- emelte a kezét Samu. Büszke voltam arra, hogy ennyire nagyfiúsan viselkedik.

- Meghálálom, ígérem!- öleltem magamhoz és adtam a fejére egy puszit.

- Mi a neve?- nézett rám a lány, majd kedvesen rámosolygott a kisfiúra.

- Ő Samu, a legnagyobb a kicsik között. Sajnos még nem beszél sem angolul, sem németül- mosolyogtam szerényen.

- Semmi gond- simogatta meg a kicsi fejet.

Biztatóan mosolyogtam rá a kicsire, aki bátor volt, megfogta Hanna kezét és elment vele a kocsijához. Mi is odamentünk Kimi kocsijához, ahol a hátulra be volt kötve 3 gyerekülés is. Meglepve néztem rá, de ő csak megrántotta a vállát és segített bekapcsolni a kicsik övét, majd mi is beültünk és elindultunk.

- Lora, hová vitték el Samut? Mit csinálnak vele?- kérdezte Márk.

- És mi lesz vele? Fogjuk még látni?- folytatta a faggatózást Simi.

- Nyugalom, srácok, ő is jön oda, ahová mi, csak nem fértünk volna el egy kocsiban.

Mire elértük a házat, ahol lakott, mindannyian aludtak megint. Akkor már tudtam, hogy túlpörögtek a repülőn, így meg sem lepődtünk. Behajtottunk a feljáróra, utánunk pedig Hanna is befutott az éber öcsémmel. Együtt vittük be a kicsiket, akik a nekünk kijelölt szobában fektettünk le, hogy tovább tudjanak aludni.

- Nézd, milyen szép!- mutatott a fára Samu, mikor leértem mellé.

- Igen, gyönyörű- ültem le mellé és megöleltem.

*****

Egy teljes napig voltunk ott Kimi házában úgy, hogy nem tudtuk, miért is vagyunk itt. Hiába faggattam, nem mondott nekem semmit a dologról, amiért pipa is voltam rá. De azt mondta, hogy mindent a maga idejében. Így nekem türelmesnek kellett lennem és várnom kellett. Valamint betöltöttem a tolmács szerepét is.

A kicsik élvezték a társaságát attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttek, én értem, mit mond a finn. És mindent el kellett nekik mondanom, valamint Kimi is mindent tudni akart, így nem volt probléma a kommunikáció. Ez persze számomra fárasztó volt, de ők élvezték. Én pedig este úgy dőltem be az ágyba, mint egy zsák.

Reggel, mikor leértem a konyhába, már az asztalon volt a reggeli és a kicsik éppen egymással beszélgetve fogyasztották az eléjük rakott ételt. Ennyire sokféle és tápláló reggeli régen került az asztalunkra. De úgy vettem észre, hogy ízlik nekik minden.

- Kimi, van itthon kakaód?- nézett rá Flóra.

- Mit mondott?- fordult felém.

- Kimi, ne mondd, hogy nincs kakaód- mutatott a lány a bögréjére, majd a tejes dobozra.

- Tej kell?- pillantott rá Kims. – Nem, a gyerekek a tejből mindig kakaót csinálnak. Hozom!

Ott lettünk hagyva, majd fél pillanat múlva megjelent a zacskóval és Flóra felé nyújtotta, aki elégedetten bólogatott és büszke volt, mert megértette őt a férfi anélkül, hogy én szóltam volna bármit. Én csak mosolyogtam azon, hogy mennyire lelkes lett és mindent meg akart értetni a saját kis nyelvén.

Reggeli után elvittem és felöltöztettem őket, majd a nappaliban fogtak neki játszani. Én pedig segíteni kezdtem Kiminek az ebéd főzésében, bár ő nagyon nem akarta nekem engedni a dolgot. Majd 11 óra után egyre sűrűbben pillantott a faliórára, de mikor befordult egy fekete BMW a bejáróra, megnyugodott. Nekem viszont az egekbe szökött a pulzusom. Ismertem azt az autót.

- Késtetek 8 percet- jelentette ki a finn, mikor kinyitotta az ajtót.

- Szerinted lehet vezetni ilyen időben?- kérdezett vissza a szeretett férfi.

- Gyere be, mert ideje megtudnod, hogy mi a karácsonyi ajándékod- jelentette ki Hanna, aki vele érkezett meg.

- Nekem már az elég, hogy ennyi dolgot megtudtál róla- tette le a kabátját és ahogy beljebb lépett, láttam a kezében egy mappát. – Kié ez a sok gyerek?

A hangjára az eddig békésen játszó testvéreim is felkapták a fejüket. Tátott szájjal bámultak rá, hiszen tudták, ki ő. Minden futamot együtt néztünk és minden futamon Sebastian Vettelnek drukkoltunk együtt. És most itt állt előttük teljes valójában. Ami eléggé meglepő és sokkoló dolog lehetett.

- Sebastian!- futott oda hozzá Flóra és átölelte a lábát. Seb egy pillanatig tétovázott, majd lehajolt hozzá.

- Hát te meg kinek a kije vagy?- cirógatta meg az arcát. – Olyan vagy, mint egy igazi kis hercegnő. Csodaszép.

- Sebastian, emlékszel rám?- állt meg a kislány mellett Samu. – Én vagyok Lora legnagyobb testvére.

- Samuel?- kérdezte tétovázva a srác, mire a kicsi bólogatott. – Lora?- kérdezte most megint Seb.

- A nővérem a konyhában bujkál- mutatott az említett szoba felé a fiúcska.

- Ezért még számolunk- feleltem neki a konyhából, mivel már lebuktatott.

A srác felkelt a kicsik mellől és alig néhány lépéssel átszelte a közöttünk lévő teret. Mikor megpillantottam, azt hiszem, hogy egy pillanatig kihagyott a szívdobogásom. Még mindig nagyon helyes volt és csak felnőttesebb lett. De ideje volt felnőnie a feladathoz, egy kétszeres világbajnok már komoly felnőtt.

- Azt mondtad, hogy van valaki más, akit szerethetsz helyettem. Miért?- kérdezte halkan.

- Azt mondtam, ami megkönnyítette a dolgodat. Nem akartam, hogy úgy engedj el, hogy fáj az elválás, mert tudod, hogy velem is lehetnél- feleltem én is halkan.

- Eszedbe sem jutott, hogy beavass és segíthessek- jelentette ki.

- Össze voltam zavarodva. Elvesztettem a szüleimet és azzal fenyegetett a gyámhatóság, hogy elveszi tőlem az összes testvéremet. Nem tudtam volna mihez kezdeni úgy, hogy ők nincsenek velem. Az volt a legfontosabb, hogy a testvéreim velem maradjanak- magyaráztam neki.

- Bármit megtettem volna azért, hogy mellettem legyél a legszebb pillanatokban- jött beljebb. – De egyszer sem voltál velem.

- Sajnálom- hajtottam le a fejem és éreztem, hogy a szememet elöntik a könnyek.

- Nem értettem Kimit és Hannát. Ők, akik sosem voltak jóban, addig szervezkedtek, mígnem rá tudtak venni, hogy jöjjek vissza ma Németországból- lépett elém és felemelte a fejem. – Tudod, végig az járt a fejemben, hogy talán inkább a Budapestre tartó gépre kellene felülnöm és valahogy megtalálni téged és elmondani neked annyi dolgot, amit régóta akarok.

- Ne folytasd, kérlek!- tettem a kezem a mellkasára.

- Most itt vagyok előtted- mondta tovább rendületlenül. – És csak egyetlen dolog dübörög a fejemben, a szívemben, a véremben, mindenhol. Az, hogy szeretlek!

- Seb- suttogtam magam elé a nevét.

- Szeretlek! És nem érdekel, hogy milyen életed van a kicsikkel, mert minden meg fog változni. Hozzám fogtok költözni és boldogok leszünk együtt, mint egy család. És mikor úgy érezzük, hogy készen vagyunk a saját kis családunk megalapítására, akkor jöhetnek a saját csemeték is. Addig pedig megtanuljuk kezelni a gyerekeket- mosolygott rám.

- Képes vagy megbocsátani nekem mindent?- néztem a csillogó kék szemeibe.

- Bármit, ha velem maradtok- ölelte át a derekam.

- Szeretlek!- suttogtam neki, majd a következő pillanatban már az ajkai az enyémeket falták.

- Puszilkodnak!- kiáltott fel egyszerre Simi és Márk.

- Tényleg?- hallottam Flóra hangját, majd a pici lábak dobogását.

Eltoltam magamtól Sebit, aki nem értette a dolgot. Csak mosolyogva megráztam a fejem, majd az ajtó felé intettem. Az összes testvérem ott állt és minket nézett. Hozzábújtam a vágyott férfihez és akkor már tudtam: az életem csak most kezdődik el igazán.