Adventi naptár - december 18.

Sziasztok! Egy újabb kis szösszenet a Száguldó reményhez. Egy kicsit bepillantottam a jövőbe. Lehet, hogy szomorú lett, de egy ideje terveztem, hogy írok még róluk. Jó olvasást!

--------------------------------------------------------------

Remember me - Ruth szemszöge

Újra eljött ez a nap. Méghozzá már 15 éve, hogy mindez megtörtént. Ekkor vette el tőlünk a sors azt a nőt, aki a legfontosabb volt az életünkben: az édesanyánkat. Nekünk pedig meg kellett tanulnunk nélküle élni. A mai napig fájó pont volt ez mindenkinek.

-Apa, minden rendben?- ültem le a fotel karfájára.

-Csak hiányzik- adott a kezembe egy már nagyon jól ismert képet. Anya volt rajta vele, ez volt az első közös képük.

-Nekünk is- súgtam a fülébe, majd átöleltem.

-Most beszéltem Kimivel- sétált be a szobába az öcsém. - Azt mondta, hogy egy óra múlva találkozzunk anyánál.

-Ugye, Lily-t is hozza?- fordultam oda.

-Persze- bólintott és leült közénk. - Apa, jól vagy?

-Igen- helyeselt az említett, de az arcán láttam, hogy nincs a jelenben.

Valószínűleg emlékezni próbál. Sajnáltam a testvéreimet. Nekem is csak egy-két pillanat volt, amire emlékeztem anyával kapcsolatban, de Marko alig volt 2 és fél, Lily pedig még csak kisbaba volt a tragédia idején. Ők annyi időt sem lehettek vele, mint én. Szerencsésnek mondhattam magam, hogy vele lehettem kislányként, ameddig velünk lehetett ebben az életben.

Pontosan délután 3-kor értünk oda a sírhoz, ahol már ott állt Kimi és Lily. Odaléptünk hozzájuk, üdvözöltük egymást, majd elhelyeztük a hozott virágokat. Némán ácsorogtunk, senki nem szólalt meg. A két férfi emlékezett... arra, hogy milyen nő is volt Madison Hopes. Én pedig figyeltem az arcukat, amelyen néha felragyogott egy-egy halvány mosoly is.

-Michelle ragaszkodik hozzá, hogy náluk vacsorázzunk- szólalt meg Kimi úgy fél órával később.

-Akkor megyünk veletek, oda- bólintottam, mert láttam apán, hogy még nem tudja, mit kellene mondania.

-Szóljatok Lucy-nak és Dennis-nek is- nézett rám kishúgom. Már a kezemben volt a telefon, amikor apa megfogta a kezem.

-Menjetek velük, Ruth, hazamegyek értük- nyomott egy puszit az arcomra.

Így cselekedtünk és hamarosan ott voltunk a jól ismert házban. Lily és Sophie azonnal letámadtak engem, hogy beszéljünk a pasikról, míg Marko inkább csatlakozott Brian-hez és Kimihez. A két lány lelkesen mesélte nekem, hogy kivel és milyen kapcsolata van, remélték a tanácsokat, amiket én adhatok nekik. Megpróbáltam jó nővér és jó unokatestvér lenni, de nem voltam biztos benne, hogy sikerül.

-Anya mennyire élvezné ezt- sóhajtott fel Lily.

-Nektek van bármilyen emléketek róla?- fordult felém Sophie.

-Nekem semmi, csak egy illat- hajtotta le a fejét kishúgom. - Alig voltunk együtt, mikor ő meghalt.

-Nekem sem sok- rázta a fejét a lány. - Olyat szoktam álmodni, hogy velem van és éppen okos nővérként lát el tanácsokkal. Általában anya mesél arról, hogy milyen nővér volt.

-Egy-két alkalom- mosolyodtam el szomorúan. - Közös fürdés, közös babázás. Élénken emlékszem arra, amikor a születésnapomon elmondta nekem, hogy lesz egy kishúgom, akivel majd babázhatok- nyújtottam a kezem Lily felé.

-Te pedig megkérdezted, hogy babázhatsz-e majd a kishúgoddal is- hallottunk meg egy férfihangot az ajtóban.

-Kimi!- mosolygott Soph, és kinyújtotta a kezét felé.- Mesélj róla!

-Akkor én is csatlakoznék- ült le mellém Marko.

Odabújtam az öcsémhez, hogy támogathassuk egymást. És egészen vacsoráig hallgattuk a férfit, aki csak mesélt és mesélt róla nekünk. A nőről, aki az életet jelentette neki. A nőről, akinek csak annyi köze volt hozzám, hogy valamikor együtt járt az apámmal, mégis anyaként nevelt fel engem. A nőről, aki olyan korán távozott a családunkból. A nőről, akit mindenki ismert. Róla szólt a mai napunk: ő volt Madison Hopes, az anyukám.