Nem így terveztem - 43. rész

Sziasztok! Nem vagytok elfelejtve, csak most jutottam igazán internetközelbe. :) És akkor reagálni szeretnék egy kommentre:

Kedves "Névtelen"! Köszönöm a kommentedet! Én nem gondolom úgy, hogy kényszer lenne egy-egy kommenthatár. Nem azért szoktam kitenni őket, mert annyira akarom, hogy mindenki írogasson, hanem, mert akkor nektek is van egy lehetőségetek és kaptok egy biztos időpontot, hogy mikor is tudok jelentkezni. Az én életem sem tökéletes, sokszor csak az ezredik a sorban az írás, de van itt néhány ember, akinek nem szeretnék csalódást okozni, ezért folytatom! Köszönöm még egyszer, hogy írtál!

Jó olvasást mindenkinek, pénteken igyekszem kora délután hozni a novella folytatását! :)

-----------------------------------------------------------------------

Hosszú 1 hónap van a hátam mögött. Egy olyan hónap, aminek a legmeghatározóbb szava a fájdalom és a vágyakozás volt. Felemésztett, hogy szakítottunk. Tudom, hogy én nem akartam vele beszélni, de attól fájt. A szerelem, amit éreztem, egy percig nem volt hajlandó magamra hagyni vagy múlni. Ugyanolyan erősen dolgozott bennem, mint korábban.

A kicsik nem éreztek ebből semmit. Bármikor találkozhattak Sebastiannal, nem tiltottam meg nekik, nem lett volna hozzá szívem. Eliza ragaszkodott Sebhez, őt hívta apának, és tudtam, hogy mennyire összetörném őt. Apa is és Tommi is segített, hogy találkozhassanak. Elvitték és hazahozták a gyerekeket.

Én nem találkoztam vele, csak ha muszáj volt. Olyan alkalmakkor láttam, mikor megbeszélés volt, mikor fejlesztettünk. Soha nem hozta szóba a történteket és jól esett, hogy tiszteletben tartja ezt a kérésemet. Akármennyire fájt, ami történt, nem tudtam nem észrevenni, hogy mindent úgy tesz, hogy nekem a legjobb legyen.

A 3 hetes szünet alatt kaptam tőle egy e-mailt, ami nem rólunk szólt. Megkért arra, hogy magával vihesse a lányomat és a fiunkat Németországba, a szüleihez. Először megírtam neki egy hosszú és igencsak indulatos levelet, de mire a végére értem, rájöttem, hogy ez nem egy jó dolog, így kitöröltem az egészet és fogalmaztam egy kulturált hangvételű levelet.

Magánügyben akkor először találkoztam vele. Képtelen voltam valakivel elküldeni őket, így én magam vittem a reptérre a két törpét. Nagyon nehezen váltam meg tőlük arra a 4 napra, amíg elmentek. Seb nyugtatott és megígérte, hogy naponta többször beszélni tudok velük, hívni fognak és be is tartotta ezt az ígéretét.

A törökországi futamra – bármennyire kértek – nem mentem el. Otthon akartam nézni a futamot és dolgozni, ahogyan eddig. Henna és Kimi is nálunk volt, ami mostanában egészen gyakran történt meg. Örültem nekik, hiszen a lány sokat segített, hogy túléljem a napokat, a finn pedig szórakoztatta a kicsiket és minket is.

Pénteken reggel, miután elvittem Elizát az előkészítőbe, az első dolgom volt, hogy utánajárjak, mi a helyzet Isztambulban. Nyűgösen vettem tudomásul, hogy zuhog az eső. Nem volt jó hír, féltem, hogy beázhat a KERS, amivel rengeteget dolgoztam a szünet idején. Nem akartam, hogy bárkinek baja legyen emiatt.

- Esik?- lépett mellém Kimi.

- Igen- húztam a számat és bekapcsoltam a tévét, hogy lássam az adást is. Közben figyeltem az adatokat, amiket küldtek a helyszínről. – Reméljük, hogy senkinek nem kell a kocsiból beázás miatt kiszállni.

- Az igen vicces egy dolog- vigyorgott rám a Jégember. – Csak páros lábbal kiugrani abból a gépből elég nehéz.

- Igen, láttam már, hogy nem könnyű- mosolyogtam rá. – Esetleg csatlakozol?

- Ha nem zavarlak- ült le mellém.

Együtt ültünk neki figyelni az első szabadedzést. Voltak adatok, amik láttán jeleztem a csapatnak, hogy állítsanak dolgokat a kocsin, mert különben bajok lehetnek. Láttam, ahogy az adatok változnak, és máris jobbak lesznek az eredmények. Figyeltem a többi autót is és összehasonlítottam az adatokat.

- Ne, ne, ne, ne- suttogtam, mikor megláttam a kék autót keresztbe csúszni a pályán. – Úristen- ugrottam fel hirtelen, mikor megállt a kocsi a falban.

Pontosan tudtam, hogy melyik autóról van szó, és abban is biztos voltam, hogy nem figyelt oda tökéletesen. A szívem ki akart ugrani a helyéről, még akkor is, mikor láttam, hogy kiszáll az autóból és semmi baja sincs. Remegve vettem magamhoz a mobilomat, hogy azonnal üzenetet tudjak írni.

„Nem volt eléggé koncentrált, ugye? Mert beszéltünk. C.”

Elküldtem az üzenetet Tomminak, majd visszaültem a székre. Kimi megfogta a kezem és nyugtatóan simogatni kezdte. Majd felkelt mellőlem és egy bögre nyugtató teával tért vissza. Valamint barátnőm is behozta hozzám Gareth-et, hogy a kicsi jelenléte megnyugtathasson engem. De tudtam, hogy nem fogok megnyugodni.

- Eljöttök velünk Isztambulba?- fordultam oda hozzájuk.

- Oda akarsz menni?- nézett rám Henna.

- Oda kell mennem- vettem fel a kezembe a telefonomat, mivel megkaptam a választ.

„Nem vallja be, de igen. Tombol, próbálom nyugtatni. Ne aggódj, minden rendben lesz. T.”

- Miért akarsz ennyire ott lenni vele?- kérdezte meg Kimi.

- Mert szeretem- suttogtam magam elé. – És megbántottam, pedig nem akartam. Tudnia kell, hogy mi vele vagyunk, mert össze fog omlani.

A nálunk vendégeskedő páros úgy döntött, hogy inkább átrepülnek Szlovákiába, hogy megnézhessék a finn jégkorong-válogatott néhány meccsét élőben. Így ők is pakoltak és én is. Barátnőm segített nekem, hogy meglegyen minden és semmit ne hagyjak itthon. Közben Kimi foglalt jegyet nekünk és maguknak is.

*****

Feladó: chloenew@redbullracing.com

Tárgy: Megyünk

„Szia, Britta!

Kérlek, valahogy intézz nekem egy kocsit a reptérre délután 3-ra. A gyerekekkel együtt megyünk ki a pályára, kérlek, ne szólj erről senkinek. Valamint meg tudnád oldani, hogy Sebastian szobájába bepakolhassunk a hotelben? Nagyon hálás lennék. A részletekről majd később beszámolok neked, remélem, hogy csak jó dolgokról. Köszönöm!

Chloe”

*****

Törökországban már meleg idő fogadott minket, bár néhol még lehetett látni az eső nyomait. A kislányom izgatottan toporgott mellettem, míg Gareth nyugodtan aludt a babahordozóban. Összeszedtük a bőröndöt, amibe pakoltam, majd elindultunk kifelé, a terminálba. Eliza mellettem ugrált kifelé.

Nem kellett sokat keresgélnem, hiszen az egyik tervező jött elénk. Liza ekkor illetődött meg először, de rájött, hogy nem kell félnie és gyorsan újra visszaállt a pörgő kislányra. Végigcsacsogta az egész utat, ami a hotelig volt, majd amint összeszedte, amire szüksége volt, mehettünk ki a pályára.

Mire vége lett a második szabadedzésnek, mi is kiértünk a pályára. Nem akartam bemenni, rettegtem attól, hogy letámadnak a fotósok és a riporterek. Remegő lábakkal lépdeltem a motorhome felé, nehezen fojtottam magamba a kitörni készülő érzelmeimet. A legjobban attól féltem, hogy mi fog történni, ha mi belépünk arra a helyre.

Britta üzenetéből tudtam, hogy Sebinek nincs már semmilyen kötelező megjelenése, 99%, hogy benn fog tartózkodni az épületben. A kislányom vidáman nézelődött, és egyre nagyobb lett a mosolya, ahogy beljebb kerültünk a tömegben. És alig léptünk be, már tudtam, hogy nem tudunk csendben érkezni.

- Apaaaaaaaaaa!- kiabált hangosan Eliza, amikor megérkeztünk. Gareth is felébredt a kiabálására.

Mindenki, aki a büfé részlegen tartózkodott, felénk fordult. Éreztem magamon azt a rengeteg tekintetet. Az első, akit észrevettem, az Crystal volt, aki nem volt messze tőlünk. Utána Tommi volt, aki azonnal felpattant a helyéről, majd apám és Norbert csatlakoztak a finnhez.

- Nagyapaaaa!- örült meg Eliza és odafutott hozzájuk.

Én is arrafelé vettem az utat és meg sem lepett, hogy az asztalnál ott ült Sebastian is. Döbbenten nézett fel rám, mikor letettem a széke mellé a babahordozót és elkezdtem kiszedni belőle a kis hercegemet. Végig éreztem a tekintetét magamon, de nem mertem felnézni rá. Nem akartam, hogy ott, helyben elsírjam magam.

- Apa, végre!- toporgott mellettem Liza. – Most a legjobb, mert itt az apukám és mindkét nagypapám is. Köszönöm, anya!- adott egy puszit az arcomra.

- Szia, hercegnőm- ölelte meg őt Seb és kapott egy puszit is.

- Menjetek, beszéljetek- lépett mellém apa és kivette a kezemből a kisfiamat.

- Félek- néztem fel rá és éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel.

- Nem lesz semmi baj, kicsim- csókolt homlokon.

- Kérlek, hallgass meg!- hallottam meg a suttogást a fülem mellett.

Biztató mosollyal voltam körbevéve, mégis éreztem, hogy a szívem megint őrült iramot ver. Nagyon féltem kettesben maradni vele. Nem akartam összeomlani előtte, de úgy éreztem, hogy nem fogom kibírni. Követtem őt egészen a szobájáig, ahová bementünk és bezárta az ajtót. Amint kattant a zár, a szemeimből patakokban folyni kezdtek a könnyek.

- Semmi baj, kicsim!- ölelt át azonnal. – Semmi baj!

- Sajnálom- suttogtam és belebújtam a karjaiba. – Annyira sajnálom!

- Nincs baj, kicsim!- simogatta a hátam. – Együtt mindent megoldunk. Ígérem!