Nem így terveztem - 40. rész

Sziasztok! Játszunk újra, jó? :D Ha futam végéig lesz 6 komment (minimum 5 sor, köszönés, elköszönés, név nélkül), akkor kaptok dupla részt. :D És hogy ne minden rajtatok múljon: ha Seb nyer, akkor felteszem a novella folytatását is. :D Jó olvasást és jó szurkolást! :D

---------------------------------------------------------------------

Másnap reggel még mindig kimerülten ébredtem fel. Úgy éreztem, hogy semmi kedvem ehhez az élethez, ami rám vár. Még mindig az orromban volt az előző esti illat, ami teljesen kiborított. Amellett, hogy tökéletesen éreztem az illatát, amit annyira szerettem, éreztem mellette egy másikat. Egy női parfümöt.

Lassan kikeltem az ágyból és csak utána néztem szét. Az ágyamon ott feküdt Eliza a kedvenc plüsskutyájával, mellette pedig Crystal. Úgy láttam, hogy a lány nem aludhatott sokat, mivel az arca nagyon nyúzott volt. Besétáltam a gyerekszobába, ahol Gareth nyújtózkodott, Tommi pedig ott állt a kiságy mellett és játszott vele.

- Szia, Chloe!- fordult felém. – Jobb egy kicsit?

- Szia!- léptem oda mellé és belebújtam az ölelő karjaiba. – Köszönöm, hogy itt voltatok mellettem.

- Nem tudom, hogy mennyit tudsz a tegnapból, de Crys nagyon ki volt a történtek miatt. Önmagát hibáztatja, mert Liza elment- simogatta meg a hátam.

- Sosem hibáztatnám őt- ráztam meg a fejem tiltakozásképpen. – Ő a legjobb ember, aki mostanában belekerült az életembe. Veled együtt.

- És Sebastian?- kérdezte óvatosan.

- Hol van most?- kérdeztem vissza válasz helyett. A szívem darabokban hevert.

- Az ajtó előtt töltötte a fél éjszakát, utána én pakoltam át a szobánkba, mert semmi esetre sem akart elmenni- adta a kezembe a fiamat. – Összetörte, hogy így látott és Eliza is elutasította őt.

- Helyesen tette- bólintottam és visszanyeltem a könnyeimet. – Megtennél nekem valamit?- kérdeztem és a bólogatása után vettem egy nagy levegőt. – Kérlek, mondd meg neki, hogy pakoljon el tőlünk és innen is. És nem szeretnék vele beszélni, csak ha munkáról van szó.

- Ennek nem lehet így vége közöttetek- tiltakozott Tommi hevesen. – Nem szakíthatok helyetted.

- Már magától is tudja, hogy vége- suttogtam és éreztem, ahogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. – De én képtelen vagyok most szembenézni vele. Nem vagyok erre képes.

- Valahogy megoldom- ölelt meg és adott a fejemre egy puszit. – Holnap reggel már repülünk Ausztráliába, addig jobb lenne, ha maradnátok itt a kicsikkel.

- Köszönöm- bólintottam.

*****

Feladó: s.vettel@redbullracing.com

Tárgy: Mit tudsz?

„Most csak ennyi időm és erőm van. Mennyit ismersz abból, ami történt velünk? Szükségem van arra, hogy segíts nekem!”

Feladó: kmr@ice1racing.com

Tárgy: Re: Mit tudsz?

„Remélem, tudod, hogy most nagyon nem tudom, hogy mit is gondoljak rólad. Chloe beszámolt Hennának egy levélben, de ez az érem egyik oldala. Írd le, mi volt, utána majd kapsz egy választ tőlem.”

*****

(Crystal szemszöge)

Otthon ültem az ágyamon, csak vártam. Hogy mire, azt én magam sem tudom. Akárhányszor lecsuktam a szemem, megláttam Chloe fájdalmat tükröző, könnyes arcát. Akármikor maradtam egy csendes helyen, a fülemben csengett Sebastian kétségbeesett kiáltása. Nem akartam elhinni, hogy ennek tényleg vége van.

Az ágyam végében ott állt a bőrönd, minden bele volt pakolva, ami kellhetett Ausztráliában. Megbeszéltem apámmal, hogy elmegyek velük, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen egy ilyen hétvége egy csapatnál. Most mégis úgy éreztem, hogy nem akarok elmenni. Nem volt szívem elmenni innen.

- Apa!- mentem le a nappaliba, ahol tartózkodott.

- Mondd, kicsim!- pillantott fel rám a kezében lévő könyvből.

- Nem szeretnék veletek menni- jelentettem ki határozottan, mire ő meglepetten bámult rám. Megértettem, hiszen hetekig ezért könyörögtem. – Nem tudom itt hagyni Chloe-t ilyen állapotban. Sebnek ott lesz végig Tommi, de ha én elmegyek, Chloe egyedül marad és félek, hogy összeomlik.

- Crystal- nézett rám Alex a konyhaajtóból. – Nem túl nagy feladat neked ez? Kérlek, ne érts félre!- emelte fel a kezét, mikor vörösre gyúlt az arcom. – Tudom, hogy képes vagy kezelni a helyzetet, hiszen szinte már felnőtt nő vagy, de oda tudsz figyelni magadra is? Kérlek, ne hanyagold el a saját érzéseidet.

- Nem fogom- ráztam meg a fejem. – Apa, akkor nem baj?

- Ha úgy érzed, hogy így lesz jó, akkor mindenképp maradj- kelt fel és kaptam a fejemre egy puszit.

- Nem gond, ha ott éjszakázom?- pillantottam az arcára. – Kimegyek a géphez, mielőtt elmennétek, megígérem!

- Elviszlek, mert már késő van- nézett rám apa. – A gyárba megyünk vagy a házhoz?

- Telefonálok, míg összeszedem a holmimat- futottam vissza a szobámba.

Kiderítettem, hogy hová is kell mennem, majd egy táskával a kezemben hagytam el a házat. Azt hiszem, már megszokták, hogy egyszerre több otthonom is van, és soha nem lehet tudni, hogy hol találhatnak meg. Örültem, hogy nem próbálnak meg úgy kezelni, mint egy óvodást csak azért, mert nem lehettem velük születésem óta.

A ház előtt elköszöntünk és egyedül sétáltam be a kapun. Visszazártam azt, majd végigsétáltam a kikövezett ösvényem a bejárati ajtóig. Lenyomtam a kilincset és azonnal be tudtam lépni a házba. Becsukva az ajtót bezártam azt, letettem a kabátom és a cipőm, majd elindultam a teljesen sötét házban.

Halkan nyitottam be a szobába, ahová tartottam. A hifiből az a lemez szólt, amit együtt vettünk néhány napja. Nekidőltem az ajtófélfának és türelmesen vártam. Csak ült az ágyon, a kezeit a térdén támasztotta meg és meredt a semmibe. A gondolatai egészen messze jártak innen a félhomályban. Mikor a cd megállt, jelezve, hogy lejátszotta az összes számot, sóhajtva kelt fel és vett észre.

- Crys, hogy kerülsz te ide?- indult meg felém. – Chloe és a kicsik benn vannak a gyárban.

- Tudom- bólintottam. – Beszéltem vele. Hozzád jöttem. Beszélnünk kell.

- Nem ér rá holnapig?- húzta fel a szemöldökét. – Közösen utazunk 20 órát, bőven elég beszélgetni.

- Nem megyek- ráztam a fejem, az ő arca pedig elkomorult. – Ezért jöttem ide. Nem mehetsz el anélkül, hogy ne mondjam el, amit akarok.

- Megijesztesz- simította a tenyerét az arcomra, én pedig lehunytam a szemem.

A szívem hevesebben vert a közelében, a józan eszemet elveszítettem, teljesen más világba kerültem. Megremegtem minden alkalommal, mikor megérintett és azt kívántam, bár örökké tartana. A gyomromban ezernyi pillangó repkedett, ami nem könnyítette meg a helyzetemet. A szám kiszáradt, de tudtam, hogy már nem tudok tovább várni.

- Szeretlek!- nyitottam ki a szemeimet és az ő szemeit bámultam.

- Crystal- suttogta a nevem és a keze lehullott az arcomról.

Egy pillanatig még fenntartotta velem a szemkontaktust, majd hátrálni kezdett, mintha valamilyen betegséget terjesztenék. Egészen az ablakig ment, ahonnan még egyszer rám pillantott, majd hátat fordított nekem. Nagyon rosszul esett, amit tett, mert én úgy éreztem, hogy benne is megvan az, amit én éreztem.

- Akkor én megyek- suttogtam és kifelé indultam.

- Félreértesz- szólalt meg, mire én megtorpantam. – Gyere!

Mögém lépett, megfordított és behúzott a szobába a sötét folyosóról. Az ágyhoz vezetett, ahová leültetett és ő is leült velem szemben. Sokáig ültünk ott csendesen. Nem néztem rá, a kezeimet bámultam és idegesen babráltam az ágyneművel. Csak el akartam felejteni minden pillanatot, ami hozzá kötött, hogy ne érezzem a mellkasomat szétszakító fájdalmat.

- Tudod, ez nagyon nehéz nekem- szólalt meg suttogva. – Itt vagy te, a csodaszép 16 éves lány, és itt vagyok én, a 25 éves edző. Mi közünk lehetne nekünk egymáshoz? Engem élve fognak megkínozni, ha akár csak eszembe jut, hogy lehet közöttünk bármi. Szerinted apád mit mondana, ha megtudná, hogy most velem vagy egyedül ebben a házban?

- Nem érdekel- ráztam meg a fejem.

- Engem igen- vágta rá. – Mert nem akarom, hogy szomorú legyél. Szeretném az arcodon látni azt a szép mosolyod, ami megmelengeti a szívem. Szeretném hallani a nevetésed, hogy én is boldogan mosolyoghassak. Szeretném érezni az ajkaidat, de tudom, hogy nem tehetem meg.

- Tommi- emeltem fel a fejem és éreztem, hogy könnyes a szemem.

- Sajnálok, Crys!- törölte le a kibuggyanó könnyeimet. – Nekünk ezt nem lehet.

- Senki nem tudna rólunk- kapaszkodtam bele a pólójába és elé térdeltem. – Senkinek nem mondanánk meg, hogy mi ketten együtt vagyunk. Titok lenne. A mi titkunk.

- Egy ilyen titok teljesen fel fog őrölni téged- kezdte el lefejteni az ujjaimat a pólójáról, de mindig visszakapaszkodtam belé. – Kérlek, ne legyél gyerekes!

- Miért nem vállalod a kockázatot?- engedtem el elkeseredve.

- Pont azért, mert őrülten szeretlek- suttogta a szemembe nézve.

Éreztem a megkönnyebbülést és a saját szerelmem felszínre törését, amikor kimondta az utolsó szót. Nem érdekelt semmi más, csak az, amit éreztem. A szemébe bámulva minden feledésbe merült, ami történt velünk. Odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Benne volt a dologban, hogy ellök, de nem tette meg. Magához húzott és tovább csókolt pont úgy, ahogy arra vágytam.