Life or death - novella, 3. rész

Sziasztok! Novellát hoztam nektek. :D Ha lesz 6 komment, akkor holnap jön a Nem így terveztem új része, jó? Ha nem, akkor pénteken leszek legközelebb itt valami frissel. :D Jó olvasást!

--------------------------------------------------------------------

(Sebastian)

A recepciós pulttól azonnal el lettünk irányítva a főorvos irodájáig. Ő nagyon kedvesen fogadott minket, és bevallotta, hogy mikor megtettük a felajánlást, hogy eljövök, el sem akarta hinni. Utána belekezdett volna, hogy nem akar megbántani, de a sajtót nem szeretné itt látni, azonban a szavába vágtam, hogy biztosítsam, most magánemberként vagyok itt és nem azzal akarom elnyerni az emberek szimpátiáját, hogy beteg gyerekek látogatásából szerzek hírnevet.

Felvezetett minket az első emeletre, majd mielőtt beléphettünk volna a hatalmas két szárnyú ajtón, a kezünkbe nyomott egy-egy szájmaszkot, amelynek a viselése kötelező volt a betegek mellett, hogy megakadályozhassák a betegségek terjedését. Szó nélkül vettem fel a maszkot, majd mostam kezet a fertőtlenítős vízzel. Nem akartam egy pillanatig sem én lenni az, aki miatt valamelyik törpének nagyobb baja lesz.

A torkomban dobogó szívvel és borsónyi méretűre zsugorodott gyomorral léptem be a folyosóra, amely vidám színekkel volt kifestve és gyermekrajzok díszítették. Egészen egy hatalmas térig mentünk, aminek a kezdeténél megálltunk. Néhány nagyobb gyerek (akik már valószínűleg kinőttek abból a korból, hogy délután aludniuk kelljen) és egy nagyon sovány, kopasz lány ült körbe egy asztalt és valamilyen játékot játszottak.

-Ő az unokahúgom, Nora- súgta mellettünk a doki, mikor észrevette, hogy nem tudom levenni a szemem róla. - Egy éve van itt, ő maga is beteg. Soha nem hallottam még panaszkodni. Tegnap volt sugárkezelésen és ahelyett, hogy pihenne, itt van a gyerekekkel. Nem tudom, hogy mi tartja életben, de nincs még egy olyan erős ember, mint ő. Kénytelen leszek leköltöztetni őt ide, mert nem hajlandó máshol lenni.

-Sosem láttam még embert, akiben ekkora erő van- nézte a lányt is tátott szájjal Britta.

-Feladom, ti nyertetek- nevetett a lány, a gyerekek pedig ujjongani kezdtek. - Azt hiszem, hogy itt van a meglepetés- szólalt meg, majd újra felpillantott rám.

A tekintetem egybefonódott az övével. Bárhogyan akartam, nem tudtam levenni róla a pillantásomat. Olyan élni akarás sugárzott azokból a tiszta, csokoládészínű szemekből, amilyennel még nem találkoztam. Emellett a csillogás mellett láttam azt a kis pillanatot is, mikor a fájdalom felülkerekedett rajta, de nem mutatta. Csak a tekintete érttette meg velem, hogy igen, ő is szenved.

Az ölelő gyerekkarok térítettek vissza a valóságba. Akkora örömmel és szeretettel fogadtak, hogy férfi létemre elérzékenyültem és könnyek szöktek a szemembe. Bementem velük, leültem melléjük, beszélgettem velük, nevettem velük. A délután percei elsuhantak mellettem. Teljesen elveszítettem az időérzékemet, csak a gyerekek számítottak. A tudat, hogy egy kis fényt csempészhettem a szürke hétköznapjaikba, megmelengette a szívem és teljesen feltöltött.

Este 8 volt, amikor a kicsiknek kötelezően le kellett feküdni aludni. Nora pedig elindult, hogy minden kis betegnek a fejére nyomjon egy puszit. Én is követtem őt és hasonlóan cselekedtem. Britta korábban magamra hagyott, de tudtam, hogy ez a látogatás neki is nagyon sokat jelentett. Szorosan a lány nyomában maradtam, mert az arcán láttam, hogy mennyire ki van merülve és féltem, hogy összecsuklik. Az utolsó szobákba már csak lassan jutott be, de a mosolya egy pillanatra nem tűnt el. Azonban amint becsuktuk az utolsó ajtót, erőtlenül zuhant a karjaimba.

-Ez egy kicsit hosszú nap volt- pillantott rám halvány mosollyal.

-Teljese ki vagy merülve- súgtam neki. - Többet kellene pihenned.

-Egész nap pihentem- jelentette ki komolyan.

-A nagybátyád nem éppen így gondolja- jegyeztem meg és lassan elindultunk kifelé. El sem mertem engedni.

-Ő nem tudja, hogy milyen nekem a pihenés- válaszolta a lány dacosan.

-Jó, nem vitatkozom veled- adtam meg magam szinte azonnal.

-Helyes- bólintott elégedetten. - Elengedhetnél, tudok egyedül is menni.

-Rendben- válaszoltam, majd ahelyett, hogy elengedtem volna, óvatosan a karjaimba vettem. - Merre is van a szobád?