Life or death? - novella, 2. rész

Ajándék nektek, mert olyan lelkiismeretesen írogattatok nekem, és mert úgy gondolom, hogy ha nincs az a fránya váltó, akkor megnyerte volna. :D Ne felejtsétek el lejjebb a dupla részt sem. :D

----------------------------------------------------------------------

(Nora)

Újabb reggel, amiért hálát adhattam annak a felsőbb erőnek, amely vigyáz rám. Éreztem a fájdalmat, de nem törődtem vele. A testem fáradt volt, a lelkem még megviseltebb, de nem törődtem a dologgal. Tudtam, hogy meg kell mutatnom, ezt túl lehet élni. A kicsiknek szükségük volt rám és arra az erőre, amit adni tudtam nekik.

A vállamra terítettem a köntösömet, majd lassan elindultam a mosdó felé. Az előző napi sugárkezelés még éreztette a hatását. A kis reggeli, amit nemrég elfogyasztottam, mind visszaköszönt. Megmosakodtam és elindultam néhány emelettel lejjebb.

Németország legjobb, daganatos betegekre szakosodott klinikáján feküdtem. Örültem, hogy sikerült ide bejutnom, mert ha én nem is gyógyulhattam meg, a kisgyerekeknek reményt adhattam. Minden nap, amikor közöttük voltam és mosolyt csalhattam az arcukra, úgy éreztem, hogy egészséges vagyok. Értük éltem minden nap, ők tartották bennem a lelket.

Az orvosok és a nővérek már meg sem lepődtek, mikor megláttak a gyerekosztályon. Mosolyokat kaptam, néhány megértő pillantást. Alig léptem be a játékterembe, ahol délelőtt minden kicsi tartózkodott, máris lelkes kiáltásokkal köszöntöttek. Mindenkinek puszikat nyomtam a fejére, majd leültem közéjük.

-Képzeld, Nora!- mászott az ölembe a 5 éves Sammy. - Ma jön valaki meglepetés ide.

-Tényleg?- lepődtem meg. - Nekem nem is mondta senki- simogattam meg a fejét.

-Igen. Csak annyit mondott Monika főnővér, hogy híres- csacsogott tovább a kislány.

-Én még ennyit sem tudtam- húzódtam közelebb az asztalhoz. - Van kedved színezni?

-Van- bólogatott és máris maga elé húzott egy lapot.

A legnagyobb öröm az életemben jelenleg ez a sok beteg kicsi volt. A szívem szakadt meg értük, mert ennyire apró emberként, az életből szinte semmit nem tapasztalva az életért kell küzdeniük. Sokan azt mondták, hogy velem volt igazságtalan az élet, mikor 22 évesen szembesülnöm kellett a májrákkal, de engem nem érdekelt, hogy ki mit mondott, szerencsésnek éreztem magam. Nem azért, mert beteg vagyok, hanem azért, mert megismerhettem ezeket a gyerekeket, akik erőt adtak küzdeni. És láthattam a szüleiket, akik össze voltak törve, de amikor a saját kis csöppségükkel voltak, nevettek, viccelődtek, játszottak és egy pillanatra sem hagyták, hogy a fájdalom az arcukra kiülhessen.

-Ejnye, Nora!- hallottam meg magam mögött dr. Schmidth hangját. - Mondtam neked, hogy pihenj a sugárkezelés után- lépett oda mellénk.

-Nekem az a legpihentetőbb, ha itt lehetek lenn- néztem rá. A szemüvegében viszont láttam a saját sápadt arcom.

-A szervezeted nem fogja bírni a megterhelést- folytatta nagyon komolyan.

-Én már mondtam, hogy csak adnod kell egy ágyat itt lenn és máris pihenek- fordultam az orvosom felé. - Értük élek, ők adják az erőmet. Ne kérd, hogy menjek el innen.

-Meglátom, hogy mit tehetek- mosolyodott el a főorvosok gyöngye.

Apám bátyja volt a kezelőorvosom. Évekkel ezelőtt ő hozta létre ezt az intézetet, amikor a nagymamámat elvitte a leukémia. Mindig remélte, hogy nem jut ide senki a családból, de egy éve ő maga kérte meg, hogy csináljunk egy kivizsgálást. Megérezte rajtam a betegséget. Amint megjöttek az eredményeim, be is hozatott és azóta itt vagyok. A szüleim nem tudtak megbirkózni azzal a fájdalommal, hogy a nővérem halála után végig kell nézniük az én halálomat is. Christi-t a szíve vitte el 12 éves korában. Nekem csak emlékképeim voltak róla, mert 4 éves voltam, amikor meghalt. A szüleim pedig annyira összetörtek a hír után, hogy a legrettegettebb kór az én szervezetemben is megtalálható, hogy közösen követtek el öngyilkosságot. Így csak Martin maradt nekem, ő viszont pótolt mindenkit, akire szükségem lett volna.

-Hölgyek és Urak!- emelte meg nagybátyám a hangját, miután végignézte az összes kis beteget. - A vendégünk sajnos nem ér ide hozzánk a délelőtt folyamán, mert a repülőgépe késik, nem is keveset- az információ hatására csalódott moraj futott végig a társaságon. - Azonban ígéretet tett nekem, hogy itt marad veletek egészen a lefekvésig- közölte mosolyogva, aminek mindenki megörült.

-Doktor bácsi!- mocorgott az ölemben Sammy. - Ki jön?

-Az meglepetés mindenkinek- pillantott rám, amiből tudtam, hogy hiába faggatnám, nem fogja elárulni nekem.- Igen, Nora, neked is meglepetés.