Nem így terveztem - 39. rész

Sziasztok! Meghoztam a folytatást! És előre is bocsánat érte. :$

------------------------------------------------------------------

Félelemmel töltve lépkedtem a folyosókon Tommi ölelésében. Nagyon rosszul érintett, ami történt közöttünk. Vagyis az, hogy nem tudtam vele megbeszélni, amit ő mondott az éjszaka. Úgy éreztem, hogy válságba ért a kapcsolatunk, és ha nem beszélünk egymással, akkor vége lehet, ezt pedig nem akartam.

- Chloe!- hallottam meg Crystal ijedt hangját. A kezében ott volt Gareth.

- Hol van Eliza?- emeltem fel a fejem.

- Nem tudjuk. Elszökött tőlünk- hunyta le a szemét. – Britta már keresi és én is elindultam a kicsivel. Én nem akartam…- csuklott el a hangja és a szemeiből potyogtak a könnyek.

- Keressétek ti is- vettem át a kisfiamat. – És azonnal szóljatok, ha megtaláltátok.

Határozottan indultam el az irodám felé. A fiúcska a kezemben jól viselte a dolgot, nem sírt, nem nyafogott. Forgatta a fejét és szemlélődött, habár a folyosók nem voltak valami érdekesek. Nem kellett csalódnom, apám benn ült az irodában és dolgozott. Meglepetten nézett rám, mikor megjelentem.

- Azt hittem, hogy Sebastiannal fogod tölteni az idődet- jegyezte meg.

- Fogalmam sincs, hogy merre lehet- ráztam meg a fejem. – És Eliza is kicselezte a lányokat, most őt keressük. Nem láttad?

- Nem, itt nem járt. De segítek neked- kelt fel a székből és lépett mellém. – Hatalmas a gyár, de amint észreveszik, már vissza is kerül hozzánk.

Együtt indultunk tovább a kislány keresésére. Aki szembejött, azt megkérdeztük, hogy látta-e a lányt, valamint megkértük, hogy azonnal szóljon nekünk, ha megtalálja. Néhányan szerencsére csatlakoztak hozzánk a kutatásban. Egyre idegesebb lettem a kislányom miatt. Éreztem, ahogy lassan eluralkodik rajtam a pánik.

Ezt már Gareth sem viselte jól, rugdalózni kezdett és keserves hangon sírni. Nem tudtam mit tenni, vissza kellett mennem a szobánkba, hogy megnyugtassam őt és le tudjam fektetni aludni. Csak lassan nyugodott meg, teljesen kivette az erejét a sok sírás. Miután már elaludt, azután sem hagyta abba a simogatását, ami engem is kicsit megnyugtatott.

Hirtelen ért, mikor halkan kinyílt az ajtó. Megfordulva láthattam, ahogy a könnyes arcú kislányom pislog rám. Odafutottam hozzá, letérdeltem elé és a karjaimba zártam őt. Felemeltem és a hátát simogatva nyugtattam. Csak ekkor vettem észre, hogy Linda áll az ajtóban és figyel minket.

- Köszönöm, hogy visszahoztad őt- suttogtam neki, mire ő csak elmosolyodott.

- Anya, bocsánat!- emelte fel a fejét Eliza. – Nem akartalak megijeszteni. Bocsánat!- pityeredett el megint.

- Semmi baj!- simogattam meg a fejét.

Visszafektettem az ágyába, ráadtam a pizsamáját és addig ringattam, amíg el nem aludt. Féltem megtudni tőle, hogy miért szökött el tőlünk, miért nem szólt, miért van ennyire elkeseredve. Az ajtóból még rápillantottam a két kicsire, majd halkan távoztam. Szerencsére Linda még mindig benn volt a szobában.

- Köszönöm, hogy megtaláltad őt nekem- öleltem meg óvatosan a nőt.

- Valójában csak egy véletlen volt- ültünk le. – Édesapád szólt nekem, hogy mi történt, ezért én is elindultam keresni. Fenn volt a galérián, elbújva az asztal alatt.

- Nem mondta, hogy miért ment el innen?

- Úgy gondolja, hogy rossz kislány volt- kezdett bele mesélni. – Reggel végignézte, ahogy Sebastian nagyon csendben, kapkodva és szavak nélkül eltűnik a szobából és még tőlük sem köszönt el. Nagyon mélyen érintette ez őt.

- Istenem!- suttogtam és a tenyereimbe hajtottam a fejem. – Mit tettünk?

- Chloe, ez nem a ti hibátok!- ölelt át a nő. – A gyerekek olyan dolgokat is észrevesznek, amikről mi nem tudunk. És ha nincs rá megfelelő magyarázatuk, akkor magukat teszik meg a hiba forrásának.

- Olyan rossz anya vagyok- kezdtem el zokogni.

- Ugyan, dehogy vagy rossz anya- ringatott, ahogy én szoktam a kicsiket. – Ne feledd, hogy senki sem tökéletes és mindenki hibázhat.

- Maradj itt velem, kérlek!- kapaszkodtam belé.

Nem mozdult mellőlem egy pillanatra sem. Próbált nyugtatni, de feleslegesen nem beszélt hozzám. Csak próbált csitítani, hogy a zokogásom lecsendesedjen. Mire teljesen megnyugodtam, az ágyban feküdtem magzat pózban, egy takaróba betakarva és Linda továbbra is mellettem ült.

Nem akartam összeomlani, de sok volt a kislányom eltűnése és az, hogy Seb lelépett. Úgy éreztem, hogy az a vár, amit olyan biztonságosan építettem a családommal, most pillanatok alatt összeomlott. Már nem voltam biztos semmiben, még abban sem, hogy volt jogom egy kisfiút arra kárhoztatni, hogy én neveljem fel őt.

- Nagyon rosszul van?- hallottam meg egy aggódó hangot magam mellett.

- Nem nagyon reagál- válaszolt erre egy nő. – Azt hiszem, hogy lelkileg teljesen összeomlott.

- Az én hibám- csatlakozott egy újabb, kissé fiatalabbnak tűnő női hang. – Sokkal jobban kellett volna figyelnem a kislányra.

- Nem a te hibád, Crystal!- csitította őt a férfi, aki először kérdezett. – Eléggé rosszul volt már attól, hogy Sebastian elment.

- Megkért, hogy vigyázzak Elizára- kötekedett a lány. – Én pedig hagytam elmenni.

- Crystal, hidd el nekem, ő is megbocsátotta neked. Egy percig sem volt rád mérges. Nyugodj meg!- mondta a férfi. – Gyere, menjünk, szóljunk Adriannak és kutassuk fel Sebet. Linda, maga marad?

- Igen, Tommi, maradok- válaszolta a hozzám legközelebb lévő nő. – Megkért, hogy maradjak itt mellette. Így tudok szólni, ha a kicsik felébrednek.

Újra csend lett a szobában. Ébren voltam, de nem tudtam mozdulni sem. Olyan volt, mintha ólomsúlyok kötöttek volna az ágyhoz. A szemeimet sem tudtam kinyitni, meg sem bírtam mozdulni. Hallottam, ha valaki beszélt vagy tett-vett körülöttem, de nem tudtam volna megmondani, hogy ki az.

Néha álomba merültem, de ezek a pillanatok sem tartottak sokáig. Azt is érzékeltem, amikor a kislányom mászott mellém és simogatni kezdte az arcomat. Ő volt az egyetlen, akit megismertem, és aki biztos pont volt nekem. Minden suttogó szava, minden puszi, amit adott, minden simogatás melengette a lelkemet.

Ahogy hallottam, az egész napomat mellettem töltötte az ágyon. Ott nézett mesét, ott rajzolt, ott gyakorolta az olvasást. Bárki el akarta vinni, komoly hisztit vágott le és addig csinálta, amíg nem engedték meg neki, hogy maradhasson. Linda gyorsan rájött, hogy a kicsi így akar vezekelni az elszökése miatt.

Már eléggé benne lehettünk az estében, mivel Crystal és az apám éppen arról vitázott a kislánnyal, hogy el kellene mennie fürdeni, mikor kinyílt az ajtó. Hirtelen hallgatott el mindenki a szobában, olyan volt, mintha megfagyott volna a levegő. Ki akartam nyitni a szemem, de nem tettem meg.

- Chloe, édesem!- hallottam meg a férfi hangját, amitől összerezzentem azonnal.

- Ne gyere ide!- kiáltott fel Eliza, amitől még én is meglepődtem. – Anya alszik. Nagyon szomorú miattad és miattam is.

- Eliza, miért nem mehetek oda?- kérdezte félve a férfi. – Együtt fel tudnánk ébreszteni anyát.

- Nem- válaszolt a kislány. – Te reggel elmentél, még meg sem pusziltad anyát. Haragszol rá és ránk is, tudom. Menj el!- kérte a kicsi. – Ma én alszom anyával és Gareth.

- Eliza, kicsi lányom!- kérlelte a férfi kétségbeesetten.

- Sebastian, jobb, ha ma nem maradsz itt- szólalt meg apám. – Gondold át, mi is történt közöttetek. Jobb lesz így mindenkinek.

- Adrian. Elveszítettem őt, igaz?- kérdezte még meg távozás előtt, de választ nem kaphatott, mert senki nem tudta, hogy én mit is mondanék.