Life or death? - novella, 1. rész

Sziasztok! Hoztam nektek valami újat... nem, ez most nem a folytatás. Újabb novellához támadt ötletem. :) Úgy döntöttem, hogy szemszögenként fog felkerülni. Még én sem tudom, hogy milyen hosszú lesz, tőletek is függ (ezzel arra akartam célozni, hogy sok kommentet szeretnék, igen). És még valami: Fanni, boldog születésnapot!!! :D

--------------------------------------------------------------------------

(Sebastian)

Gyűlöltem a késést. És most én estem az ördögi körbe, én kések. Britta úgy egy hete mondta, hogy hallott egy kórházról Frankfurtban, ahol rákos betegeket kezelnek. Külön volt itt a beteg gyerekek részére is egy rész kialakítva és minden második hónapban vendégeket hívtak el, hogy egy kis boldogságot csempésszenek a kicsik mindennapjaiba. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem meglátogatni őket most, hogy vége a szezonnak. Azonnal igent mondtam, hiszen ez egy remek cselekedet. Egyszerű embernek tartottam magam, aki ott segít, ahol tud. És ha azzal tudok segíteni, hogy odamegyek, akkor megteszem.

Anyát hívtam fel először, hogy nem érek időben Németországba, valamint, hogy ne várjon haza, mert késő este fogok beesni. Utána felhívtam a főorvost is, akinek elmondtam, hogy a gép, amivel mennénk, meghibásodott, ezért csak a délután folyamán érek oda a kórházba. Utána megígértem azt is, hogy ott maradok, ameddig a gyerekeknek le nem kell feküdnie aludni. Ez volt a minimum, amit megtehettem. Britta mellettem ült és mosolygott. Tudtam, hogy ő már előre sejtette, hogy ezt fogom mondani.

-Még mindig azt mondom, hogy nem kell velem jönnöd- néztem rá, mikor befejeztem a telefonálást.

-Én meg azt mondom, hogy veled megyek, mint magánember és a barátod. Nem fog bekerülni a sajtóba, hogy ott voltál, ne aggódj!- simított végig a karomon. - És nekem is tervbe volt véve, hogy meglátogatom a szüleimet. Amikor te szünetet tartasz, én is csak akkor pihenhetek. És a gyerekek pedig sosem tudtak terhet jelenteni.

-Akkor jó- sóhajtottam.

Gyakran éreztem azt, hogy túl sokat tesznek értem a munkatársaim, főleg Tommi, Britta és Rocky. Az edzőm mindenhol velem van, az év 365 napjából legalább 300-at együtt töltünk, de lehet, hogy még ennél is többet. Britta is mindig velem van, attól kezdve, hogy a tesztek előtt PR-munkám van, egészen addig, amíg nincs vége a díjkiosztónak és utána a karácsony előtti szerepléseknek. A mérnökömmel talán nem töltök annyi időt, de vele bármikor beszélhetek és képesek vagyunk órákon keresztül telefonálni. Néha meg is lepődök, hogy mekkora összegre rúg a számlám.

Miután felültünk a gépre, bedugtam a fülembe az iPhone-om fülhallgatóit és elindítottam a zenét. Lehunytam a szemem és gondolkozni kezdtem. Sosem kellett még szembenéznie a családnak egy akkora bajjal, mint a rák. Nem tudtam, hogy mi is játszódhat le azoknak a szülőknek a fejében, akiknek a gyermekeit megtámadta a kór. Ötletem sem volt, hogy mivel tudnék lelket önteni beléjük. Emlékeztem arra, hogy milyen letaglózó volt megtudni, hogy meghalt az egyik munkatársunk ugyanebben a kórban. Mikor megmondták, órákig nem szóltam senkihez. Nem ismertem jól a nőt, mégis fájt az elvesztése. És akkor valószínűleg az én fájdalmam sokkal kisebb volt, mint azok fájdalma, akik ismerték és szívből szerették őt. Próbáltam rávenni az agyam, hogy ötleteket adjon, mit és hogyan kellene majd tennem a kórházban, de nem kaptam semmit.

-Seb!- lökdöste meg Britta a kezem.

-Hmmm?- nyitottam ki a szemeim és rápillantottam.

-Kapcsold be az övet, mindjárt leszállunk- mosolygott rám. - És utána elmehetnénk enni, mert 1 óra elmúlt és én éhen fogok halni.

-Meghívlak- mondtam, amíg az övvel pepecseltem.

-Nem azért mondtam, hogy meghívj enni- kérte ki magának, mint minden egyes alkalommal.

-Szóval desszertet is kérsz? Rendben, benne vagyok- vigyorogtam rá, majd nyomtam egy puszit az arcára, mikor duzzogni kezdett. - Én is szeretlek, sokadik nővérkém.

-Kellett nekem egy ilyen kölyök- morogta maga elé, én pedig csak nevettem rajta.

A leszállás után megkerestük a parkolóban a kocsit, amit Melanie hozott el otthonról, hogy azzal mászkálhassak. Utána elvittem az én drága sajtósomat enni, és vettem neki egy óriási fagyi kelyhet is. Először tiltakozott, hogy miért akarod decemberben fagyit adni neki, de amint megkóstolta, szó nélkül kanalazta be az utolsó falatig. Mikor mindketten jól laktunk, elindultunk a kórház felé. Remegett a lábam, amikor be kellett lépnem az ajtón.