A múlt kísértése - 18. rész

Igazából nem szándékoztam, csak a hétvégén írni, de van egy dolog, ami felett nem tudok szemet hunyni. Ez pedig: ma van Zsani születésnapja! Neki köszönheti mindenki, hogy a mai napig bátran írogatok, ő volt az első, aki olvasott engem és biztatott! Köszönök neked mindent! <3

------------------------------------------------------------------

(Evangeline szemszöge)

Az időmérő edzés legvégére értem vissza a pályára a kórházból. Zaira a nyugtatótól békésen aludt, a gyerekekkel pedig ottmaradt Kimi, hogy vigyázzon rájuk. Próbáltam faggatni, hogy mit beszéltek, miután magukra hagytuk őket, de azt mondta, hogy majd megtudom időben. Ezzel persze még kíváncsibbá tett.

- Rob!- szóltam a piros ruhás férfi után, aki éppen kilépett a motorhome-jukból. – Mi lett a vége?

- Webber megelőzte Sebastiant- állt meg előttem. – Úgy tűnt, Guillaume eléggé ideges.

- Szuper- mordultam fel. – Amint ráérsz, menj majd a kórházba. Kimi szeretné, ha te is beszélnél Zairával.

- Ők beszéltek?- élénkült fel a témára.

- Igen, beszéltek, de nem mondta el, hogy miről. Szerintem már Lotti is ott van, és erről faggatja, mert beszéltem vele, mielőtt ideértem. Most viszont rohanok- intettem a férfinek és magára hagytam.

Alig léptem be a mi home-unkba, szembetaláltam magam Christian mérges pillantásával. El is felejtettem, hogy szólnom kellene, ha nem jelenek meg dolgozni. Még mielőtt a nagy nyilvánosság előtt kioszthatott volna, behúztam az irodájába, és én szólaltam meg előbb, hogy ne legyen esélye dühöngeni.

- Tudom, hogy hibás vagyok, egy pillanatig nem tagadom a dolgot. Viszont komoly okom van rá- vettem egy nagy levegőt. – Feltűnt az életünkben egy olyan ember, akiről azt hittük, hogy meghalt. Sajnos megint megbetegedett, szüksége volt rám, el is felejtettem, hogy szólnom kellene.

- Ennyivel nem érem be- ráncolta össze a homlokát a férfi.

- Még nem mondhatok többet- doboltam az íróasztal szélén. – Amint megtehetem, ígérem, hogy beszámolok neked minden apró történésről.

- Szavadon foglak- kelt fel a székéből. – És holnap 11-től itt vagy, amíg vége nincs az ünneplésnek.

- Ahogy mondod- bólintottam kissé mérgesen, de ezt tökéletesen álcáztam.

Egy gyors elköszönés után magára hagytam a csapatfőnököt és elindultam Sebastian keresésére. Az órámra pillantottam és megállapítottam, hogy percekkel ezelőtt fejezhette be a nyilatkozatokat. A pihenőszobája felé vettem az irányt és ráfordulva a folyosóra, hallhattam, hogy Rocky üvölt… valószínűleg vele.

- Mi az, hogy nem tudsz 100 %-osan koncentrálni? Ezt egy pilóta sem engedheti meg magának- tajtékzott a mérnök, mikor beléptem.

- Magánéleti bajaim vannak- felelte halkan Sebi.

- Magánéleti bajaid?- kérdezett vissza gúnyosan Guill. – Talán nem tudod kielégíteni a barátnődet?

Nem tudom, mikor léptem a férfi elé, csak abban vagyok biztos, hogy a kezem megmozdult és a következő pillanatban hangosan csattant a francia arcán. A jelen lévő 3 férfi mind engem bámult. Úgy tűnt, hogy Guill-t észhez térítette a pofonom, mert sokkal higgadtabban vette a levegőt. A kezem nyoma látszott az arcán.

- Sajnálom- mondta ő és bűntudatosan lehajtotta a fejét. – Felhúzott Ciaron, mikor a képembe röhögött és lehordta a családomat. Nem rajtad akartam kitölteni a mérgemet- nyújtotta Seb felé a kezét.

- Semmi baj- fogadta el a bocsánatkérés.

- Köszönöm, hogy észhez térítettél- adott egy puszit Rocky, majd magunkra hagyott minket.

- Ha nem probléma, én visszamegyek a szállodába- pislogott ránk Tommi, majd el is ment.

Kettesben maradtunk Sebbel. Becsuktam az ajtót és azonnal ráfordítottam a kulcsot. Nekivetettem a hátam és lecsuktam a szemeim. Szinte azonnal éreztem, ahogy az ajkai az enyémeket kóstolgatják, szenvedélyesen, vadul, minden korábbi gyengédséget mellőzve. Élveztem minden pillanatot.

Őrült módjára kezdtem el rángatni az overált, ami Seb testét takarta. Minél előbb le akartam szedni róla. Ő sem tétlenkedett, egy rántással leszedte rólam a blúzt, aminek a gombjai szerteszét repkedtek a szobában. Egyikünket sem érdekelte a dolog, minél előbb együtt akartunk lenni.

Az ajtónak dőlve, vadul, a testünk által vezetett úton haladtunk a kielégülésig. Egy pillanatra sem akartam megállítani, szükségem volt a közelségére. Mindig odafigyeltünk, hogy senki ne tudjon arról, ha történik közöttünk valami, de most az sem érdekelt, ha napokig perverz mosolyokkal és beszólásokkal találom szembe magam.

Alig bírtam megállni a lábamon, miután mindketten elértük a csúcsot. Seb nyaka köré fontam a karjaimat és reméltem, hogy nem szándékozik elengedni egy darabig. Mikor végül elhátrált tőlem, akkor már volt annyi erő a lábaimban, hogy megtartsanak. Végignéztem magamon és megállapítottam, hogy szükségem lesz egy új felsőre, mivel ami rajtam volt, az halálra lett ítélve.

- Nem akartalak így letámadni- mondta szemlesütve, de mégis kis mosollyal az arcán a kis német.

- De, pontosan így akartál letámadni- mentem el mellette és adtam neki egy puszit. – Mindketten ugyanannyira akartuk ezt a letámadást, és ami utána volt, ne tagadd. Jó volt, levezettük a feszültséget és még élveztük is.

- Ilyenkor annyira szeretlek- lépett mögém, miközben kinyitottam a kis szekrényt. – Nem, mintha máskor nem szeretnélek, de ez valami különleges.

- Szóval valami különleges- vettem ki a ruháit és a kezébe nyomtam. – Ezt megjegyzem.

- Sajnálom, hogy nem sikerült a pole- mondta, miközben magára húzta a farmerét.

- Semmit nem kell sajnálnod- ráztam meg a fejem és közben kivettem a nagy nehezen megtalált váltás blúzt. – A második hely is tökéletes és ugyanolyan sokat érhet az elszámolásnál, mint az első. Engem az sem érdekel, ha pocsék éved van, én akkor is szeretlek.

- Szeretlek- felelte mosolyogva és segített begombolni a felsőmet. – A hajad lehet, hogy meg kellene csinálnod.

- Ezt is neked köszönhetem- böktem meg nevetve a mellkasát.

A falon volt egy tükör, amit csak az én kedvemért szereltetett fel. Boldog voltam vele, 3 éve voltunk együtt és minden tökéletes volt közöttünk. Folyton attól féltem, hogy egyszer valaki majd megjelenik előttünk és akkor vége ennek az egésznek, ami kettőnk között van. Nem akartam, hogy ez legyen a vége a dolognak.

- Mehetünk- fordultam felé, mikor a hajam újra szorosan össze volt kötve a fejem tetején.

- Bemegyünk még kicsit a kórházba?- pislogott rám.

- Úgy terveztem- fogtam meg a felém nyújtott kezét.

Kéz a kézben mentünk ki a szobából. Nem tévedtem, mikor arra gondoltam, hogy mindenki minket fog bámulni, mert tényleg így volt. Az összes kíváncsi szem felénk fordult és nem egy ember volt, aki megengedett magának egy igencsak perverz mosolyt. Seb szerelői csoportos köhécselésbe kezdtek, mikor melléjük értünk. „Véletlenül” mindannyian kaptak tőlem egy-egy taslit, mikor elhaladtam mellettük.

*****

(Kimi szemszöge)

Benn ültem a gyerekek mellett, akik addig nem voltak hajlandóak aludni, amíg nem nézhetik meg az időmérő edzést. Így én is beleültem a fotelbe, ami a két ágy között volt és néztem a kvalifikációt, miközben feleltem a két törpe kérdéseire. Meglepett, hogy mennyire érdekli őket a dolog, de nagyon örültem neki.

- Rina, mondjuk el apának a tervünket!- fordult a testvére felé a kisfiam.

- Jó, jó, jó!- bólogatott a kislány és mindketten felém fordultak. – Ha nagyok leszünk, akkor én olyan leszek, mint keresztapu…

- Én meg olyan, mint te- folytatta Kalle. – És együtt fogunk nyerni mindig!

- Komoly elképzelései vannak a két legifjabbnak- mondta az ajtóból Toni.

- Az én gyerekeim- rántottam meg a vállam. Ekkor mondtam ki először a dolgot, konkrétan. – És nem hajlandóak aludni.

- De igen- vágták rá mindketten azonnal.

Betakargattam őket, és addig simogattam a fejüket, míg el nem aludtak mind a ketten. Közben Toni odahozott egy széket, amire leült és türelmesen várakozott. Még azután sem szólalt meg, miután tudta, hogy a két kicsi mélyen alszik. Tőlem várta, hogy elmondjak neki mindent, amit tudni akar.

- Zoé él, ő Zaira Mosess- mondtam ki halkan a dolgot. – A két kicsi az én gyerekem. Túlélte a zuhanást, megjárta a poklot, most pedig idegösszeomlással kezelik az orvosok.

- Mit teszel?- kérdezett vissza percekkel később.

- El akarom vitetni Svájcba, hogy meggyógyítsák. Utána pedig szeretném újra megismerni, megszeretni és elvenni- soroltam a terveimet. – Csak félek attól, hogy hirtelen felébredek az álomból és kiderül, hogy semmi nem változott.

- Bíznod kell benne- fogta meg a vállamat. – A legjobb barátod vagyok. Tudod, hogy itt vagyok, bármire szükséged van.

- A hajót és a srácokat elintézed helyettem?

- Persze, emiatt nem kell aggódnod- bólintott. – A cuccaidat meg leadom Sebastian nevére a szállodában, jó?

- Köszönöm!- keltem fel, hogy barátilag megöleljem. Ekkor nyitott be hozzánk Lotti.

- Gyere azonnal! Felébredt, teljesen összeomlott. Rob mellette van, de te is kellesz!- nézett ránk, majd kirohant a szobából.

Én is követtem és rettegéssel töltötte el a szívem, hogy már a folyosón hallottam a sikítását. Sebastian és Evangeline is akkor ért oda a szobához, amikor én. Egy pillanatra arra mutattam, amerre a gyerekek szobája volt, majd benyitottam a kórterembe. Az orvos és a nővérek a fal mellett toporogtak teljesen ledöbbenve.

- Zaira, elég legyen!- térdelt az ágyon Smedley és megpróbálta lefogni a nőt.

- Látni akarlak! És őt is látni akarom!- kapálózott.

- Zaira, könyörgöm, nyugodj meg!- rohantam oda én is és már ketten akartuk őt lefogni.

- Nem látok, nem értitek? Újra elvették tőlem a látásom!- sikította önmagából kikelve.

Összeakadt a pillantásom Smedley-ével és egyből tudtam, hogy ez már neki is sok. Annyi kétségbeesés volt a szemében, amennyit emberébe még nem láttam. Ekkor már tudtam, hogy hatalmas a baj, mindent meg kell tennem azért, hogy Zaira teljesen le tudjon nyugodni. Elkaptam a csuklóit és leszorítottam az ágyhoz.

- Zaira, most azonnal hallgass el!- szólítottam fel. – Ha megnyugszol, akkor Lotti megvizsgál és megmondja, hogy mit kell tennünk azért, hogy újra láthass minket. De csak akkor fog menni, ha képes vagy uralkodni az érzéseiden és a dühödön.

- Nem megy- rángatta tovább a kezeit, de nem hagytam, hogy megemelje őket. Rob a bokájánál szorította le a lábát, hogy rúgni se legyen képes.

- Miért ne menne?- kérdeztem vissza. – Gondolj a babáinkra! Gondolj a családunkra! Gondolj Seb-re és Angel-re! Gondolj Robra! Gondolj rám!- soroltam neki mindenkit, aki eszembe jutott. – Menni fog, ha akarod!

10 hosszú percbe tellett, hogy abbamaradjon a rángatózás, a sikolyok és megnyugodjon. Teljesen kivette az erejét a kiborulása. Csak feküdt az ágyon, de még a fejét sem tudta megmozdítani. Rob és én az ágy két oldalán voltunk és mindketten biztattuk, hogy ne adja fel, mert nekünk szükségünk van rá.

- Megvizsgálnám- lépett mellénk az orvos, aki eddig csak nézte, ahogy mi küzdünk Zairával.

- Nem- rázta meg a fejét az angol. – Majd Lotti megnézi.

- Nem engedek senkit a kisasszony közelébe, aki nem a kórház alkalmazottja- vágta rá makacsul a kopaszodó doktor.

- A kisasszony Márton Loretta, a világ egyik elismert szemsebésze- nézett rá Rob. – Nem mellesleg Zaira kezelőorvosa. És nekem van felhatalmazásom, hogy döntsek arról, amiről ő nem tud.

A doki egészen addig nem hitt Smedley-nek, amíg Lotti nem jött be és mutatta meg neki a nyilatkozatot, amit Zaira és Rob is aláírt. Én csak ültem Zaira mellett és simogattam a fejét, ami megnyugtatott. A mérnök ránk nézett, majd vett egy nagy levegőt.

- Nem baj, ha Lotti megvizsgálja a szemét?- nézett rám.

- Te döntesz, nem én- válaszoltam és felkeltem mellőle.

- Ezzel nem akartalak kizárni vagy valami hasonlót tenni- kezdett volna magyarázkodni, de leintettem.

- Jobban ismered, hogy miként mennek ezek a dolgok, te voltál mellette.

Kimentünk a folyosóra, amíg a nő megvizsgálta Zairát. Nem tudtam, hogy mire is kellene számítanom. Megijesztett az a dolog, hogy rövid időn belül másodjára mondta azt, hogy úgy érzi, elveszíti a látását. Nem akartam, hogy az élet ekkora csapást mérjen rá, mert nem érdemelte meg. Csak abban reménykedhettünk, hogy Lotti meg tudja őt gyógyítani.