A múlt kísértése - 25. rész

(Evangeline szemszöge)

- Kérlek, mondd, hogy nem valami komoly- kérlelt Zaira.

- Nem tudom, hogy mennyire lehet komoly- vallottam be neki. – Heike hívott minket, hogy azt mondta az orvos, az segítene a leginkább Melanie-n, ha gyerekekkel lehetne. Kimi felajánlotta, hogy hozzuk el az ikrekhez. Seb hazarepült hozzá.

- Remélem, hogy tényleg tudunk neki segíteni- jegyezte meg barátnőm.

Én is ebben reménykedtem. Jó volt a kapcsolatom Sebastian családjával, a nővéreivel rendszeresen beszéltünk és minket is megviselt, ami történt Melanie-val. De én bíztam abban, hogy a két kisgyerek segíteni fog neki. Rina mellettem állt, fogta a kezem és nézte az anyukáját. A karjaimba emeltem a kislányt.

- Jól áll a karodban- szólalt meg Kimi.

- Remélhetőleg hamarosan a sajátomat tarthatom a karomban- simogattam meg a kislány fejét.

- Lehetek én a keresztanya?- kérdezte izgatottan Zaira.

- Csak abban az esetben, ha az ikrek kistestvérének én lehetek a keresztanyukája- feleltem azonnal.

- Lesz kistestvérünk?- pislogott meglepetten Kalle és a kislány is felemelte a fejét a vállamról.

- Most még nem- válaszolt neki Kims még a nő előtt. – De később szeretnénk, ha lenne kistestvéretek.

- Lehet kislány?- mocorgott a karjaimban Rina.

- Nem. Legyen kisfiú, légyszi!- vágott vissza Kalle azonnal.

- Sajnos ez nem kívánságműsor- rázta meg a fejét Zaira. – De akár kisfiú lesz, akár kislány, mi szeretni fogjuk.

- Előtte szeretnék egy esküvőt- mormolta maga elé Kimi, de mindenki hallotta.

- Akkor keress egy gyűrűt és kérd meg a kezét- vetette fel az ötletet Rob a háttérben.

- Apropó, gyűrű- kapta fel a fejét Zaira, miközben a kisfia fejét simogatta. – Rob…?

- Gyűrű?- kérdezte Lotti, aki eddig csendben ácsorgott mellettem.

- Majd elmagyarázom, kicsim- pirult el a mérnök.

Vigyorogva néztem rá Smedley-re. Egyből megértettem, hogy valószínűleg a leendő sógornőmmel együtt vették meg az eljegyzési gyűrűt, amit Rob még nem adott át. De mint ahogy tudjuk, ami késik, nem múlik. És ha már eljegyzés, én is nagyon vágytam már egy szép ékszerre, amit egy német férfitől akartam megkapni.

- Ideje lesz hazamennünk- öleltem még jobban magamhoz a kicsi leányzót, aki már félig szundikált.

- Kimi, maradsz?- kérdezte Rob, miközben felnyalábolta Kalle-t az ágyról.

- Ha nem probléma, hogy rátok bízzuk őket ma éjszakára- nézett rám.

- Ugyan, soha nem probléma- mosolyogtam rá.

Odaléptem barátnőm mellé, adtam neki egy utolsó puszit, majd még ébren lévén Rina is nyomott egy puszit az anyukája arcára. Kalle már elaludt Rob kezeiben, így ő kapott egy anyai puszit, majd mi elhagytuk a kórtermet. Egészen az autóig követett minket Lotti is. Ott búcsúzott el tőlünk és elindultunk Kimi házába, hogy ágyba dugjuk a két kicsit.

*****

(Kimi szemszöge)

Némán ültem Zaira mellett, mikor becsukódott az ajtó a többiek mögött. Furcsa volt ott ülnöm mellette, tudva, hogy nem fog látni engem, mégsem akartam engedni az érzelmeimet az arcomra kiülni. Éreztem egyfajta zavart azóta, mióta megcsókoltam őt még délelőtt. Valahol a szívem mélyén még mindig nem voltam biztos.

- Ketten maradtunk?- kérdezte Zaira.

- Igen, ketten- válaszoltam neki.

- Mennyi az idő most?- érdeklődött tovább, miközben a kezével a takaró szélét gyűrögette.

- Lassan 8 óra. Nem vagy éhes?- kérdeztem meg, remélve, hogy elterelem a figyelmét.

- Csak akkor, ha nem kórházi- húzta el a száját.

- Nem messze innen van egy olasz étterem, onnan hoztam neked. Kalle választotta a spagettit, Rina a süteményt- magyaráztam neki.

- Az remek lesz- mosolyodott el, majd grimaszba fordult a mosolya. – Egyedül nem tudom megenni.

- Szívesen segítek. Ma már ment egyszer közösen- mosolyodtam el.

A kezembe vettem a villát, elénk helyeztem a dobozt és etetni kezdtem őt. Szerencsére ízlett neki az étel és evett rendesen, nem úgy, mint reggel. Mindent, amit hoztunk neki, elfogyasztott pillanatok alatt. Mikor befejeztük az evést, a kezei elindultak a takarón és egészen addig tapogatózott, amíg meg nem találta a combom.

Kissé zavarban voltunk mindketten. Azt hiszem, mindketten örültünk annak, hogy nem kell egymás szemébe néznünk. Láttam az arcán, ahogy elpirul, de nem vette el a kezét. Elindult felfelé a combomon, végigsimogatta a felsőtestem és megállapodott az arcomon. Nehezemre esett a rendszeres légzés ebben az állapotban.

Hallottam, ahogy ő is szaporábban veszi a levegőt. Nem tudtam neki ellenállni, ahogy az arcát ellepte a pír, még inkább megkívántam őt. Közelebb hajoltam hozzá, hogy csókot nyomhassak az ajkaira. Éreztem, ahogy a régi érzések megjelennek, miközben az ajkait kóstolgatom. Bizseregni kezdett a testem mindenhol.

Kicsit megemelkedtem és szorosan mellé ültem vissza az ágyra, miközben az ajkaink egy pillanatra sem váltak el. Átöleltem a derekát, hogy még közelebb húzhassam, ő pedig rövid kutakodás után átfonta a karjait a nyakam körül. Nem tiltakozott akkor sem, mikor a csókjaimmal az arcát, az álla vonalát és a nyakát vettem célba.

- Abba kellene hagynunk- lehelte alig hallhatóan, de közben egy pillanatra sem engedett eltávolodni.

- Kívánlak- mormoltam a kulcscsontjába és újabb csókokkal kényeztettem.

- Nem lehet- tolt el magától és visszazuhant a párnájára. – Itt és most nem.

- Zaira…- suttogtam a nevét magam elé.

- Mindent megadnék azért, hogy megtehessük- fordította el a fejét és az arcán egy szégyenlős mosoly ült. – De nem szabad… még nem.

- Kimegyek kicsit, jó?- adtam az arcára egy puszit és gyorsan magára is hagytam.

Elindultam a folyosókon, hogy megnyugodjak. A szívem hevesen vert, nem tudtam, hogy mit is kellene pontosan tennem. Csak mentem anélkül, hogy figyeltem volna a folyosókat és a szobákat. Végül akaratlanul is Lotti irodájánál kötöttem ki. Bekopogtam és miután helyet foglaltam, elmeséltem neki, mi történt és mit érzek.

-… Szerinted ez normális?- fejeztem be.

- Teljesen- mosolygott rám őszintén. – Most értél el oda, hogy elfogadtad, ők ketten egy és ugyanaz a személy. Eljött annak az ideje, hogy végre boldogok legyetek.

- Rendbe fog jönni a látása?- érdeklődtem meg, amit korábban nem kérdeztem.

- Világ életében szemüveget vagy kontaktlencsét kell hordania, de ezt ő is pontosan tudja. Amúgy semmi baja nem lesz a szemének- nyugtatott meg a nő. – Most pedig menj vissza hozzá és lehetőleg pihenjetek.

- Megpróbálunk- álltam fel a székből. – És köszönöm, hogy meghallgattál- adtam az arcára egy puszit. Könnyebb szívvel indultam vissza a szobába.