Száguldó remény - 3. rész

Kérnék mindenkit, hogy írja meg, hogy mit is gondol a szereplőkről (akár képek alapján, akár az eddigiek alapján). Kíváncsi lennék, hogy mire gondoltok most. :) Köszönöm nagyon azoknak, akik írnak! A szavazást csak a jövő héttől veszem figyelembe. :)

-----------------------------------------------------------------

Nem lepődtem meg azon, hogy az elkövetkezendő napokban kevésbé volt sok munkám. Minden lány hozta a legtenyérbemászóbb… akarom mondani, legjobb formáját. Én nem csináltam másképpen semmit, mert nem az volt a célom, hogy előléptessenek, majd amikor rájönnek, hogy más vagyok, kirúgjanak.

4 napig más sem történt, minthogy a munkatársaim mindenkire odafigyeltek és próbálták rávenni őket, hogy pozitívan nyilatkozzanak róluk, ha bárki megkérdezi őket. Nekem csak annyi maradt, hogy minden étkezés előtt elkészítsem Sebastian ételeit. A papír ott volt kifüggesztve, de soha, senki nem pillantott rá. Persze, a babérokat learatták helyettem is a többiek.

Péntek reggel szokás szerint hajnalban keltem és elrendeztem mindent, habár a munkaidő csak 7-től volt. Ha a túlóráimat kifizettettem volna, már gazdag lennék, de ez soha nem érdekelt. Az viszont meglepett, hogy fél 7-kor egy fiatal nő sétált be az ajtón és céltudatosan lépdelt felém.

- Jó reggelt!- köszöntem neki mosolyogva.

- Ha nem esne, még jó is lenne- ült le a pulthoz. – Egy tejeskávét tudnál adni?

- Természetesen- bólintottam. Gyorsan elkészítettem az italát, amit elé is tettem.

- Úgy tudtam, hogy csak 7-től kell dolgozni- jegyezte meg. – Mikor én itt voltam, akkor nem kellett korábban bejönni.

- Most sem kell- ráztam meg a fejem. – De valószínűleg nagy lenne a fejetlenség, ha reggelente nem jönnék le és tenném rendbe a dolgokat.

- És kifizeti a főnökség?- kortyolt bele az italba. – Ez isteni!

- Köszönöm- mosolyodtam el. – Amúgy nem, nem fizetik ki, mert nem tudnak róla. Nem azért vagyok itt, hogy meggazdagodjak.

- Mi a neved?- kérdezte meg végül.

- Madison vagyok- mutatkoztam be, és közben megjelentek az első szerelők. – Egy pillanat, csak kiszolgálom a fiúkat.

A lány végig figyelte, hogy mit is csinálok. A srácok álmosan leadták a rendelést, majd leültek és beszélni kezdtek, de csak lassan és vontatottan ment nekik a dolog. Elkészítettem az ételüket, valamint papírpoharakban a kávéikat és ráírtam mindre a neveket. Mindegyikbe beletettem a megfelelő cukor- és tejmennyiséget, majd odavittem nekik.

- Már itt is vagyok- mentem vissza a lányhoz.

- Tudod, hogy ki mivel issza a kávét?- érdeklődött tovább.

- Vagy teát, esetleg hogy nem szeret valamit. Például a bajnokunk ki nem állhatja a koffeint- mosolyodtam el.

- Tapasztaltam- nevetett a lány.

Sajnos csak eddig tartott a jókedvünk, mert megjelentek a hárpiák. Felsóhajtottam, mire a lány bánatosan mosolygott rám. Leült az egyik asztalhoz és csendesen figyelte, hogy mit is csinálunk. Nekiálltam elkészíteni Seb reggelijét, mint minden alkalommal. Amint belépett a terembe, megcélozta a pultot és elvette a tálcát Amandától, aki felé nyújtotta.

- Hölgyeim!- lépett a pulthoz beszélgetőpartnerem, miután magára hagyta egy kicsit Sebastiant. – Mia Frost vagyok, a motorhome büféjének a vezetője. Közületek valaki a csapattagok és az én véleményem alapján átkerül hozzánk dolgozni. Ha a maximumot teljesítitek, nem lesz baj.

Magunkra lettünk hagyva pillanatok alatt. A lányok persze megint pusmogni kezdtek, most Miáról. Szívesen dolgoztam volna vele együtt, mert úgy láttam, hogy ő is szereti a munkáját és pozitívan viszonyult hozzám. Az viszont mégsem volt célom, hogy mindenképpen elkápráztassam őt.

Mindenki nagyon odafigyelt arra, hogy a kebelbarátnőit rossz színben tüntesse fel Mia előtt. Amikor volt egy kis idejük, mindig a lány körül sertepertéltek, és egymást mártották be. Nekem erre nem volt időm és nem is akartam lealacsonyodni arra a szintre, ahol ők játszottak. Nekem csak a munkám volt az életemben.

Gazdag jogászcsalád elsőszülött lányaként jöttem a világra. Mindig megvolt minden, amire csak vágyhattam. Alig ejtettem ki valamit a számon, már meg is kaptam a szüleimtől. Azt sosem tudták viszont, hogy szívesen töltöttem az időmet a dadámmal a konyhában és segítettem neki. Őt sokkal inkább tartottam a családom tagjának, mint a szüleimet.

Mondhatom, hogy a szüleim soha nem ismertek engem rendesen. Nekik elég volt, hogy büszkélkedni lehetett a kitűnő tanuló kislánnyal, aki gyönyörűen énekel és zongorázik is. És természetesnek vették, hogy én is ügyvéd vagy jogász leszek. Esetleg bíró, ha ahhoz lenne kedvem. És itt ütköztek a nézeteink.

Akkor raktak ki otthonról, mikor kijelentettem, hogy én vendéglátós főiskolára megyek tanulni. Kitagadtak a családból és azóta nem is beszéltem velük. A 2 öcsémet sem láttam 18 éves korom óta. Az idősebb öcsém alávetette magát a szülői akaratnak, a fiatalabb pedig még nem tartott ott, hogy válasszon.

Nekem egyszerűen jobb volt az életem, mióta onnan eljöttem. Kijártam az iskolát, egy fél évet Olaszországban is tanultam és végül ott kaptam meg az első munkámat egy kis vendéglőnél. 2006-ban onnan kerültem a Ferrari gyárába, majd a csapathoz, ami utazott. Végül 2009-ben, az év közben léptem ki és utaztam vissza Angliába, ahol alig 2 héttel később már a Red Bull Racing új munkatársa lettem egy ismerősömnek köszönhetően.

Azóta voltam teljesen láthatatlan. Az elején annak tulajdonítottam, hogy új vagyok és csendes, de gyorsan rájöttem, hogy emiatt valószínűleg nem is fognak megismerni. Mivel nem voltam egy nagyon vehemens természet, így csendben beletörődtem a dologba és úgy dolgoztam, ahogy jónak láttam.

A gyárban éltem az életem és az év 365 napjából 365-öt végigdolgoztam. Még akkor is maradtam, mikor nyáron a gyárat hivatalosan bezárták. Az életem volt a munkám és tudtam, hogy beleőrülnék, ha valaki elszakítana innen.