Mert beteg vagyok, de rettentően boldog és jókedvű... :D:D
----------------------------------------------------------------
A reggel hamarabb eljött, mint ahogy arra számítottam. Akkor ébredtem fel, mikor az alvótársam ki akart surranni a szobából szó nélkül. Csakhogy álmomban öleltem őt és nem tudta úgy levenni magáról a karom, hogy ne reagáljak. Álmosan nyitogattam a szemeimet és próbáltam kitalálni, hogy mi is a reggeli helyzet.
- Nem akartalak felébreszteni- mondta halkan. – Sajnálom!
- Semmi baj- ültem fel én is. – De nem maradnál még egy kicsit?
- És ha közben az ikrek felébrednek?- faggatott tovább. Valamiért menekülni akart.
- Igazad van, menj- adtam be a derekam.
Nem értettem, hogy miért akar tőlem ennyire menekülni, de hagytam elmenni. Egész nap bennem volt a kétely emiatt a viselkedése miatt és erre az is rátett egy lapáttal, hogy próbált kerülni egész nap. Majd a következő napon is és utána is. Kezdtem teljesen elveszíteni azt a fonalat, amin a kapcsolatunk mozgott.
- Hétfőn délután elvégezzük a műtétet a szemeden- jelentette ki Lotti szombat délelőtt.
- Micsoda?- álltam meg a palacsintatészta kavarásában.
- Nem akartam korábban mondani, hogy ne idegeskedj miatta túl sokat. De minden elő van készítve, csak neked kell odajönnöd- magyarázta. – Tudom, hogy minden rendben lesz, és együtt megoldjuk a dolgot.
- Legyen igazad- tértem vissza a korábbi tevékenységemhez, de a gyomrom aprócska ponttá zsugorodott és nagyon féltem.
Soha nem vallottam volna be senkinek, de megőrültem volna, ha elveszítem a látásomat. Azon is csodálkozom, hogy eddig nem lettem teljesen őrült attól, hogy csak foltokat, színeket, körvonalakat látok, azokat is csak homályosan. Sokszor már ebből is elegem volt, mert emlékeztetett a balesetre, amit el akartam felejteni.
Ebédnél alig ettem valamit, ez is tükrözte az állapotomat. Seb persze azonnal utánam kezdett koslatni, hogy mi a bajom, miért nem eszek, milyen őrültségre készülök már megint. Hiába próbáltam lekoptatni, nem nagyon sikerült a művelet, pedig nagyon igyekeztem. Végül elárultam neki a dolgot és békén lettem hagyva, mert nem tudott mivel felvidítani.
Kissé magamba fordulva ültem délután az egyik fotelben, belecsavarva egy meleg plédbe. Odakinn zuhogott az eső, ami nem segített abban, hogy jobb legyen a kedvem. A többiek csak járkáltak körülöttem, mindenki csinált valamit, de nem figyeltem oda rájuk. Ebből a rezignáltságból egy régen nem látott ember mozdított ki.
- Mi a baj, írónő?- hallottam meg az ismerős férfihangot.
- Rob?- fordultam arra, amerről a kérdést sejtettem és szerencsére nem tévedtem. – Mikor jöttél?
- Ebben a percben léptem be az ajtón- lépett mellém és leült a fotel karfájára. – Hazafelé végig Lotti panaszkodását hallgattam, hogy mennyire nem vagy önmagad ma.
- Megműt hétfőn- motyogtam magam elé.
- Tudom- helyeselt a férfi, majd megfogta az arcom és maga felé fordította. – És ez egy csodálatos dolog, mert tudom, hogy segíteni fog rajtad. Csak neked is el kell hinned.
- Én félek… nagyon- fordítottam el a fejem.
- Tudom- ölelt át Smedley. – Mindannyian félünk és féltünk. De emellett hiszünk abban, hogy csoda fog történni és minden pont olyan lesz, amilyennek megálmodtuk együtt. És még mielőtt teljesen összeomlanál, gondolj arra, hogy a gyerekeket csak te tudod megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj.
- Keresztapu!- hallottam meg a két kicsi kiabálását.
- Fel a fejjel- adott még egy puszit, majd ment is a gyerekekhez.
- Muszáj egész nap a savanyú arcodat látnom?- ült le mellém Evangeline.
- A hangodból ítélve a tiéd sem lehet jobb- vágtam vissza. – Mi történt közöttetek?
- Kellett történnie valaminek?- kérdezett vissza, de a hangja feszülten csengett.
- Ne tagadd, mert elárul az, ahogy próbálsz védekezni. Itt vagytok minden nap, de a korábbiakkal ellentétben egy szót sem szóltok a másikhoz. Mi változott meg ilyen gyorsan?- érdeklődtem.
- Felvetettem a múltkor a babakérdést, tudod- kezdett bele barátnőm és én bólogattam. – Este, mikor hazamentünk, már nem beszéltünk semmiről, mert mindketten fáradtak voltunk.
- És utána?- csatlakozott hozzánk Lotti is.
- Felhoztam a témát másnap délelőtt, de edzenie kellett. Délután mindenképpen el kellett mennie vásárolni, utána fontos meccs volt, halaszthatatlan telefon Christiannak, elnapolhatatlan levél Fabiannak és a szüleinek, 5 perccel sem elcsúsztatható beszélgetés Tommival és még sorolhatnám. Amikor felhozom a témát, elmenekül- válaszolta csalódottan a lány.
- Csak tudnám, miért menekül- morfondíroztam. – Nem hinném, hogy bármi lenne abból, ha leülnétek és megbeszélnétek.
- Nem lehet, hogy neked hamarabb megnyílna?- kérdezte Lotti. – Talán, ha valaki kívülállóval megbeszélheti a dolgot, neki is könnyebb lenne leülni Eva mellé.
- Beszéljek vele?- kérdeztem meg barátnőmet.
- Nagyon szeretném- rebegte halkan, mire csak felé nyújtottam a kezem és végül megöleltem őt.
Összeszedtem minden holmimat és visszapakoltam a szobámba. Utána bevonultam a konyhába és készítettem két bögre forró csokit magunknak. Mindezt teljes némaságban, attól függetlenül, hogy Kimi a konyhában tartózkodott. Úgy voltam a dologgal, hogy ha ő nem beszél velem, akkor én sem fogok vele.
Mire visszaértem a szobámba, ott toporgott a kis német. Felé nyújtottam az egyik bögrét, majd bezártam magam után az ajtót. Leültem vele szemben az ágyra és vártam egy kicsit. Úgy láttam (már amennyire láthattam), hogy engem méreget, majd végül beleszagol a bögrébe, attól függetlenül, hogy a szobát körbelengte a csoki illata.
- Ha csokit nyomsz a kezembe, itt baj van- jelentette ki. – Vagy nagyon komoly a dolog.
- Szerintem te is tudod, hogy miről akarok veled társalogni- néztem rá kis félmosollyal.
- Nem szeretnék erről a témáról beszélni- vágta rá a kelleténél gyorsabban és hangosabban. – Bocsi, nem akarom a fejedet venni.
- Azt azért reméltem- engedtem meg magamnak egy kis mosolyt. – Csak azt nem értem, hogy miért nem ültök le és beszélitek meg. Egyikőtöknek sem jó, hogy kerülgetitek egymást és közben lassan elkezdtek eltávolodni.
- Tudom- értett egyet velem. – Már most nagyon hiányzik. Nem is bújunk össze, mikor lefekszünk aludni, nem adunk egymásnak puszit ok nélkül, de még felkeléskor vagy lefekvéskor sem- panaszolta nekem.
- Látod, már te is érzed a dolgot- nyúltam a keze után, hogy megnyugtassam.
- Fogalmam sincs, mit kellene neki mondanom- vallotta be végül.
- Miért félsz a dologtól ennyire?- tettem fel a legfontosabb kérdést.
- Melanie miatt- suttogta. Döbbenten pislogtam, mert nem mesélt még a családunkról, bármennyire faggattam. – Ezért nem mondtam neked semmit anyáékról, mert jelenleg senki nincs teljesen jól. 3 hete elvesztette a kisbabáját. Jelenleg orvos kezeli, mert depressziós.
- Gyere!- vettem ki a kezéből a bögréjét, majd átöleltem. – Angelnek sem mondtad el?
- Nem akartam elvenni az örömét, annyira boldog még mindig, hogy újra megtaláltunk téged és veled lehetünk- vallotta be. – Félek neki elmondani, nem akarom, hogy emiatt összetörjön ő is.
- Meg kell értened, hogy ő a társad. Ezeket a dolgokat együtt kell átélnetek, és én hiszek benne, hogy együtt át tudjátok vészelni a dolgokat. Biztos vagyok abban, hogy meg fogja érteni ezt a félelmedet és türelmes lesz- fúrtam az ujjam a szőke tincsek közé.
- Ha tudnám, hányszor könyörögtem, hogy jelenj meg és segíts egy-egy helyzetben megtalálnom a megfelelő utat- vallotta be.
Sokáig csak ültünk az ágyon egymás ölelésében és iszogattuk a kiöntött forró csokit. Nagyon jó érzés volt ott lenni mellette. Akkor éreztem igazán, hogy visszakaptam a kisöcsémet, aki valamikor sok-sok évvel korábban megígérte, hogy mellettem lesz és vigyázni fog rám, amikor csak arra nekem szükségem lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése