A múlt kísértése - 24. rész

Éreztem, hogy remeg az egész testem. Soha nem vágytam még annyira a csókjára, mint abban a pillanatban. Az ajkai alig érintették meg az enyémet, mikor hangosan kopogtak az ajtón. Csalódott sóhajjal húzódtunk el egymástól, de az öleléséből nem engedett el.

- Nem akartam megzavarni semmit- szólalt meg Evangeline. – Viszont ideje reggelizned, mert mennünk kell.

- Én…- suttogtam magam elé és megszorítottam Kimi derekamon fekvő kezét.

- Ha szeretnéd, melletted maradok, ameddig lehet- súgta a fülembe.

Bólogattam, így jött velem. Nagy nehezen sikerült a torkomon letolnom egy szelet pirítóst, de ezt is csak külön könyörgésre. Utána felöltöztem és el tudtunk indulni a kórházba. A 40 perces utat végigremegtem, minél közelebb értünk, annál közelebb kerültem a kiboruláshoz, pedig mióta elhagytuk Monacót, csak az első héten volt ez a helyzet.

Beérve 5 percig vitatkoztunk, hogy ki és merre menjen, végül Kims jött fel velem, a többieket elküldtem a büfébe. Remegő kezekkel kopogtam be a vizsgálóba, ahová szinte azonnal beengedést nyertem. Lotti leültetett a vizsgálóasztalra és a megszokott vizsgálatokat végezte el rajtam.

- Ettél reggel rendesen?- kérdezte, mikor készen voltak a vizsgálatok.

- Az a kis pirítós és a kevéske tejeskávé nem nevezhető rendes reggelinek- jegyezte meg a mellettem álló finn.

- Valahogy sejtettem- nyújtott felém egy tányért.

- Mi ez?- vettem el és vizsgáltam meg az ételt.

- Szendvics- nevetett a lány. – És mindet meg kell enned.

- Nem akarom…- ráztam a fejem, de a következő pillanatban már a számban is volt az ételből egy falat.

Olyan volt, mintha újra kisgyerek lennék. Minden egyes falatot Kimi tett a számba és nem hagyta, hogy akárcsak egy morzsa is megmaradjon. Utána ihattam egy pohár vizet, majd jöhetett az átöltözés a kórházi hálóingbe. Lotti végig nyugtatott, biztatott és megígérte, hogy vigyázni fog rám az egész műtét során.

- Kit engedjek be, mielőtt bejön az altató orvos?- kérdezte meg a lány.

- Csak őt, senki mást- feleltem.

Biztos voltam abban, hogy Evangeline, Sebastian és Rob is kinn ácsorog a szoba előtt, és mellettem akar lenni az utolsó pillanatban. Nem akartam búcsúzkodni, ezért nem engedtem be őket is. Nem kell látniuk, hogy félek attól, ami rám vár az elkövetkezendő órákban. Kimi már tudta ezt kezelni.

- Semmi probléma nem lesz- szorította meg a kezem a férfi.

- Mellettem maradsz, bármi történjen?- simítottam az arcára a kezem.

Szóbeli választ nem kaptam tőle. Ezzel szemben az ajkait az enyémekre nyomta és csókolni kezdett olyan hévvel, amilyennel talán még soha. Annyira közel húztam őt magamhoz, amennyire csak esélyem volt. Egy pillanatig sem akartam elengedni őt, azt akartam, hogy megálljon a világ és így maradhassunk örökre.

- Vegyél levegőt is- tolt el magától lihegve.

- Gyere vissza!- húztam magamhoz a fejét és most én csókoltam meg őt.

- Elég legyen- vált el tőlem a finn újra. – Mire felébredsz, behozom a babáinkat is, jó?

- Jó, az jó lesz- öleltem át a nyakát és odabújtam hozzá.

Mellettem maradt akkor is, mikor bejöttek az orvosok. Fogta a kezemet, miközben az altató orvos is megvizsgált, majd mellettem jött egészen addig, amíg el nem értünk a műtőajtóba. Még nyomott az ajkaimra egy utolsó csókot, majd végül magamra hagyott és eljött a műtét ideje.

- Kisasszony, kezdjen el számolni 30-tól visszafelé- kérte az altatóorvos.

- 30, 29, 28, 27, 26, 25, 24, 23, 22, huszon… egy… húsz… tizenki…lenc, tizen…- elveszítettem a fonalat és a jótékony álmatlanság világába süllyedtem el.

Legközelebb, mikor kinyitottam a szemeimet, nem láttam semmit, teljes volt a sötétség. Sejtettem, hogy valószínűleg le fogják ragasztani a szemeimet, mint minden műtét után, de azért eléggé kényelmetlen egy dolog volt. Viszont nem kellett aggódnom, mert nem voltam egyedül a szobában.

- Apa, én akkor is zöldet szeretnék- jelentette ki Kalle.

- Nem, legyen sárga- vágta rá erre Rina.

- Tévedés, egyik sem lesz- cáfolta meg őket Evangeline. – Nem jöhettek, csak pirosban vagy kékben. Különben hogy tudná mindenki, hogy kinek szurkoltok.

- Apa, rajtad milyen ruha lesz?- érdeklődött a kisfiú.

- Rajtam kék, piros bikákkal- felelte Kimi. – És szerintem maradjunk abban, hogy majd akkor megbeszéljük, hogy jöhettek-e a versenyemre, ha anya felébred, mert nélküle nem döntünk semmiről.

- Köszönöm a védelmet- szólaltam meg halkan.

- Ideje volt, Csipkerózsika- mondta közvetlenül mellettem Rob.

- Még te beszélsz, aki úgy horkol, hogy 3 szobával arrébb is hallom?- kérdeztem vissza azonnal.

- Kikérem magamnak, az nem én voltam, hanem James- kötözködött Smedley egyből.

- Csak tudnám, hogy Lotti hogy bírja melletted- sóhajtottam fel viccesen.

- Füldugó a titka mindennek- jött be a lány is. – Pontosan a megjósolt időpontban ébredtél. Az elmúlt évekhez képest ez remek.

- Mindent mondj el, mert kezdünk beleőrülni a várakozásba- sürgette őt Evangeline.

- Nyugodjatok meg, az adatok szerint minden rendben ment. A műtét alatt nem lépett fel semmilyen komplikáció, mondhatnám, hogy gyerekjáték volt- sorolta a dolgokat Lotti.

- És a szemtakarás?- érdeklődtem most én. Mindig nehezen viseltem a teljes sötétet.

- Holnap reggel leveszem, megígérem. Hamarabb nem lehet, mert el kell telnie minimum 12 órának- biztosított barátnőm.

- Miért nem adtatok több altatót, hogy végigaludjam ezt az egészet?- ráztam a fejem.

- Hidd el, most élvezni fogod- mormolta a fülembe Kimi, amitől kirázott a hideg.

- Hol van Sebastian?- forgattam a fejem megszokásból. – Nem hallottam a hangját, mióta felkeltem.

- Hát, van egy kisebb problémánk…- mondta kissé félve Angel, ami nem kecsegtetett semmi jóval.