A múlt kísértése - 17. rész

Csak lebegtem tudatlanul. Nem tudtam, hogy hol lehetek, mi lehet velem, kik lehetnek mellettem. Hallottam a gépek csipogását, a körülöttem lévők beszédét, ami összefolyt egyetlen hanggá, éreztem, mikor valaki a pulzusomat nézte vagy végigsimított az arcomon. Mindössze a szemem nem nyitottam ki.

Önző módon élveztem a helyzetemet. Senki és semmi nem érdekelt. A gondolataim teljesen eltűntek, nem volt jó és rossz pillanat, baj és öröm csak valami régi, ismeretlen dologként létezett. Egy olyan helyen lehettem, ahol nem bánthattak és ahol én sem bánthattam senkit a világon.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mikor a szemem kipattant. Nem akartam látni és hallani senkit, így csak bámultam a fehérre meszelt plafont. Az orromon betódult a fertőtlenítő semmivel össze nem téveszthető szaga, amitől a gyomrom felfordult. Utáltam a kórházakat, túl sok időt töltöttem ilyen helyen az elmúlt években.

Valaki hirtelen mellém lépett és a szemembe világított egy lámpával. Mérgesen pislogtam és meg akartam szólalni, de végül csendben maradtam. Ha rájönnek, hogy ébren vagyok és észlelem a jelenlétüket, akkor nem hagynak békén és mindent tudni akarnak majd. Nyugalomra volt szükségem, csendre és békére.

- A kisasszony ébren van, hall mindent- jelentette ki az orvos és pedig mérgesen felszusszantottam.

- Köszönünk mindent!- felelte erre egy női hang.

Annyit már megtudtam, hogy Evangeline a szobában van mellettem. Egy hosszú pillanatig őrületes vágyat éreztem arra, hogy megnézzem, van-e még valaki itt, de végül nem tettem meg. Durcás kislány módjára tovább kémleltem a plafont. Éreztem, ahogy az ágy széle lesüpped, de még erre sem reagáltam.

- Szombat van, alig néhány perce kezdődött meg a pályán a szabadedzés- jelentette ki a lány. – Rob és Seb is volt benn elköszönni, de aludtál. Kimi a kicsik szobájában van, vigyáz rájuk.

A szívem hevesebben kezdett dobogni a férfi neve hallatán. Dühösen fújtattam, nem akartam tudomást venni ezekről az érzésekről. El akartam felejteni az érzéseimet, a múltamat, élni akartam anélkül, hogy bárki és bármi miatt el kelljen gondolkoznom a cselekedeteim előtt. Menekülni akartam a kialakult helyzet elől.

- A babák jól vannak, Rinának már csak hőemelkedése van, Kalle láza is már 38,5 alatt van- folytatta tovább barátnőm. – Kimi el sem mozdul mellőlük. Na jó, nincs igazam, ő és Rob ingáznak a szobád és az ikrek szobája között. A doki sajnos nem engedte meg, hogy egy szobában legyetek, mert még gyenge vagy idegi alapon.

- Hahó!- hallottam meg a férfi hangját és újra elképesztő ritmusban kezdett a szívem zakatolni. – Bejöhetünk?

- Miért ne jöhetnétek?- telt meg melegséggel Angel hangja. – Szedd össze magad, a gyerekeidnek egy kiegyensúlyozott anyára van szükségük- súgta még nekem.

Vettem egy nagy levegőt és a kútba hajítottam az eddigi viselkedésemet egy időre. Annyit még hajlandó voltam belátni, hogy kihat a kicsikre az, ami velem történik. Ha én a padlón vagyok, ők sem fognak hamarabb meggyógyulni. És a legfőbb célom az volt, hogy elmúljon végre a láz és a fájdalom. Ügyetlenkedve feltoltam magam ülő helyzetbe és közben akaratlanul is sziszegés hagyta el a szám az infúziós tű miatt.

- Nagyon fáj?- pislogott rám Rina az ágy mellől.

- Csak egy kicsit, ha nem vagyok ügyes- próbáltam meg elmosolyodni.

- Ilyet Lotti is adott neked, nem, anyu?- érdeklődött Kalle tovább.

- Nem hittem, hogy erre emlékezni fogtok- meredtem meglepetten a gyerekekre.

- Amikor keresztapuval néztük a mesét nálad. Nem szeretted, mikor jött Lotti azzal- nevetett a kislányom és rámutatott az infúziós tasakra.

- Nem vicces- húztam fel az orrom játékosan megsértődve.

- Apa, mehetünk, anyu most rossz kislány- jelentette ki a kisfiam kuncogva.

- Ilyen gyorsan magamra hagynátok?- fordultam felé újra. Csak akkor láttam, hogy Kimi az ajtó mellett állva figyeli a kis szócsatánkat.

- Apu, miért vagy olyan messze?- érdeklődött tőle Rina. – Nem szeretsz minket?

- Dehogynem, kicsim- lágyult el a férfi tekintete. – Ti vagytok a legfontosabban a világon nekem.

- Akkor gyere ide!- kiáltotta egyszerre a két törpe.

Evangeline somolyogva hagyta el az ágyam szélét, hogy odaengedje a Jégembert, aki foggal-körömmel tiltakozott a dolog ellen. Az ikrek az ágyamon ültek a két oldalamon és türelmesen várták az apjukat. A férfi végül leült oda, ahol az előbb barátnőm ücsörgött. A kislányunk arcán igazi, boldog mosoly jelent meg ezt látva.

- Mit csináltál az arcoddal, anya?- szólalt meg újra a kisfiam. Döbbentem pislogtam rá.

- Anyának volt egy kis balesete tegnap- kezdett magyarázni Kimi, még mielőtt bármit mondhattam volna. – Azért is van most ő is itt. És el fognak tűnni az arcáról azok a sebek, nem kell félni.

- És a keze?- mutatott a bekötözött csuklóimra a fiúcska.

- Az is este sérült meg. Nem lesz semmi baj, anya pillanatok alatt meggyógyul, akárcsak ti ketten- vette át Rinát is maga mellé Kims. – Megígéritek nekem?

- Igen- vágta rá a két csibész.

Kimi várakozó pillantása az én arcomon nyugodott. Nem akartam elhinni, hogy nekem is szólt ez a kérése, ezért nem feleltem neki. Ő azonban türelmesen nézett továbbra is engem, semmi sürgető nem volt abban, amit tett. Én mégis úgy éreztem, hogy újra a hatalmába kerít az a fuldokló érzés, ami előző este.

- Csipet-csapat, ideje visszamenni a szobátokba, mert a doktor bácsi nagyon mérges lesz, ha nem talál ott titeket- simogatta meg a baba buksikat barátnőm. – Adjatok puszit anyának, aztán irány az ágy.

Megkaptam a két puszit, amit még a lélekjelenlétemnek köszönhetően tudtam viszonozni, de amint becsukódott mögöttük az ajtó, én összetörtem. Úgy éreztem, hogy valaki két kézzel préseli ki a levegőt a tüdőmből. A szemem könnybe lábadt, akaratlanul is újra és újra valami fájdalmat akartam okozni magamnak. De ismételten meg lettem akadályozva.

- Zaira, elég volt!- szólt rám Kimi és azonnal tudtam, ő rohant be hozzám előző nap.

- Eressz!- rángattam meg a kezem, de semmi reményem nem volt.

- Ne okozz még több fájdalmat magadnak és nekünk, kérlek!- kezdte el simogatni az arcom. – Próbálj meg nagy levegőt venni, hogy lelassuljon a szívverésed és megnyugodj.

Minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy oda tudjak figyelni rá. Együtt lélegeztünk, velem együtt csinált mindent, amivel le tudott nyugtatni. Mikorra elmúltak az érzéseim, teljesen kimerültem. Visszadőltem a párnák közé és küzdöttem az ellen, hogy aludni akarjak. Meg kellett hallgatnom, ami érdekelt.

- Még mindig Zoéba vagy szerelmes, ugye?- kérdeztem halkan.

- Te vagy Zoé- jelentette ki. – Te voltál Zoé. És még mindig emlékszem arra, hogy milyen szeretni Zoét.

- Értem- bólintottam csalódottan.

- Rengeteget beszélgettem Robbal tegnap óta- folytatta, észre sem véve a megjegyzésem. – És végig az volt az érzésem, hogy akiről beszél, azt ismerem. Nem kértem, ő mégis mindent elmondott kettőtökről. Azért harcol, hogy veled legyek.

- Kár, hogy veszett ügy mellett áll- csuktam be a szemeim és elfordítottam a fejem.

- Csak akkor veszett az ügy, ha nem hagysz nekem időt- cirógatta meg az arcom, mire visszafordultam felé. – Nem tudok ígérni semmit, csak azt, hogy próbálkozom. Meg akarlak ismerni, hogy megtudhassam, mit is érzek.

- És az ikrek?- kérdeztem remegő ajkakkal.

- Nekik nem lehet nemet mondani- mosolyodott el. – Szeretnék részese lenni az életüknek, persze, csak ha téged nem zavar.

- Nem, soha nem zavarna- mondtam ki, amit gondoltam.

- Most hagylak aludni- adott egy puszit a homlokomra. – És ne idegeskedj, kérlek!

Meglepve pislogtam rá, ő pedig mosolyogva hagyott magamra. Már becsukta az ajtót, mikor rájöttem, hogy az alsó ajkam rágcsálom. Még emlékezett egy régi szokásomra…