Száguldó remény - 5. rész

Zsaninak, aki megcsinálta nekem a fejlécet és a képeket, valamint végigvirrasztotta velem a mai napot. :D És persze a pole pozíciós német fiatalemberről se feledkezzünk meg. :P

----------------------------------------------------------

Már majdnem 7 óra volt, mire sikerült rendbe tennünk a helyet. Mindketten elmentünk zuhanyozni és átöltözni, de én voltam, aki korábban érkezett vissza a helyére. Feltettem a kávét főni, mert ismerve a csapatunkat, mindenki koffeinnel indította a napot. Nem beszélve arról, hogy mennyien lesznek másnaposak.

Éppen a saját bögrémbe töltöttem a fekete nedűből, mikor nyílt az ajtó és Mia lépett be Tommival a nyomában. Valamint nagyon beszélgettek, de nem szóltam bele a dolgokba. Leültek a pult elé és rám függesztették a tekintetüket. Meglepetten pislogtam és alig egy pillanat múlva már lehajtottam a fejem, mert éreztem, hogy elpirulok.

- Ilyenkor még szebb vagy- szólalt meg a férfi és a pult felett átnyúlva megcirógatta az arcom.

- Kérlek, ne erőltessük a dolgot- néztem rá komolyan.

- Tehetsz bármit, nem hagyom, hogy menekülj- jelentette ki határozottan.

- Én is akarok egy ilyen pasit magamnak- sóhajtott fel Mia vágyakozva.

- Te ne ilyet akarj, hanem keresgélj magasabb szinteken- nevetett a férfi.

- Megértettem, majd teszek a dologért- kacsintott a lány. – Madison, te pedig fogd magad és menj aludni!

- Azért, hogy teljes legyen a káosz itt?- mutattam körbe meglepetten.

- Nyugi- kelt fel a székéről és belépett hátra, a pult mögé. – Engem váltottál. Tudom, mi is uralkodik itt egy-egy rosszabb napon. Talpon vagy lassan 27 órája, neked is kell pihenned.

- Eszedbe se jusson tiltakozni- hadarta Tommi, mikor meg akartam szólalni. – Menj, öltözz át, mert az öcséd lassan itt lesz. Megvárlak.

- Nem kell megvárnod- ráztam meg a fejem. – Te sem aludtál.

- De én nem keltem soha 4-kor, nem dolgoztam végig a napot úgy, ahogy te és én aludtam tegnap délután is. És veletek megyek.

Láttam Mián, hogy ő már rég visszavágott volna, ha a helyemben lenne. Nekem viszont nem volt elég erőm hozzá. Némán hagytam magukra őket és vánszorogtam el a szobámig. Éreztem, ahogy a tagjaim elnehezülnek és képes lennék állva elaludni. De nem tehettem meg. A szobámba belépve fel is kapcsoltam a villanyt, hogy esélyem se legyen aludni.

Kivettem egy farmert a szekrényből és egy olyan felsőt, ami még sosem volt rajtam. A legtöbb holmim csak ritkán viseltem, mivel szinte minden percemet benn töltöttem a gyárban a pult mögött. Pulcsinak így is csak csapatruha volt, így maradt a vastag, kék öltözet, valamint a vízálló kék kabát, amit szintén magamra aggattam.

- Tommi?- kérdeztem belépve a büfébe. Csak Mia volt benn.

- Szóltak neki a portáról, hogy megjött, akit vártatok, így lement a parkolóba. Kérte, hogy szóljak, ott várnak rád- mosolygott. – Menj, intézd a dolgod bártan! Itt minden rendben lesz. És legalább biztos lehetek abban, hogy jól döntöttem.

- Sosem tudom neked meghálálni azt, hogy ismeretlenül is ennyit segítesz nekem- néztem még rá, majd elindultam.

A gyárban lassan kezdődött az élet. A folyosókon már szaladgált egy-két mérnök, de ők is inkább a büfé felé tartottak a nyúzott arcukkal. Velük szemben a sajtósok kifogástalan ruhában, tökéletesen kinézve járkáltak, mintha délelőtt lenne, nem pedig 7 óra. De meg sem lepett a dolog, tőlük megszoktuk ezt a hozzáállást.

- Mad!- kiáltott az öcsém, amint kiléptem a lépcsőházból a parkolóba.

Odafutottam hozzá és a nyakába borultam. Nem láttam őt 8 éve, ami azt jelentette, hogy felnőtt. Most, 18 évesen magasabb és jóval erősebb volt, mint én. Felkapott és párszor megforgatott a levegőben. A nyakába fúrtam az arcom, hogy ne szédüljek el, valamint, hogy ne lássák a könnyeimet.

- Butaság volt érettségi előtt 2 hónappal otthagyni mindent- dorgáltam meg, mikor letett. – Ennyit már kihúzhattál volna.

- Arra a sorsra jutottam, amire te- mosolygott rám. – Nem tetszett a műszaki egyetem sem.

- Megoldjuk együtt- bújtam oda hozzá. Furcsa volt, mert az utolsó ölelésünk alkalmával még ő bújt hozzám.

- Akkor pakolhatok?- pislogott ránk.

- Itt nem maradhatsz- szólalt meg Tommi először. – Nem dolgozol itt, ezért nem élhetsz a gyárban. Szabály.

- Bemegyünk Milton Keynes-be- néztem az öcsémre. – Van egy panzió, ahol veszünk ki neked egy szobát.

- Nem akarom, hogy te tarts el- tiltakozott azonnal.

- Nem fejeztem be- pillantottam rá. – Holnap beiratkozol a suliba, mert nem fogom hagyni, hogy elkallódj.

- Rendben- bólintott beleegyezően. – De azért vezethetek én?

- Vezess!- nyitottam ki az anyósülés felől az ajtót. – Tommi, innen tényleg rendben lesz minden- pillantottam a férfire, aki némán hallgatott minket. – Kérlek, menj pihenni!

- Azért, ha visszaértél, keress meg, jó?- húzott magához. – Ígérd meg, Maddie!

- Megígérem- leheltem halkan, mivel teljesen elgyengített a pásztázó tekintete és a kék szemei.

Rám mosolygott és adott az ajkaimra egy puszit, majd elengedett és elindult vissza, az épületbe. Alig tudtam megkapaszkodni a kocsiban. Ha nincs a közelemben, biztos, hogy orra esek. Nem akartam komolyan kötődni hozzá, de már késő volt. Pillanatok alatt levett a lábamról. Beültem, bekapcsoltam a biztonsági övet, majd lehunytam a szemem, hogy megnyugodhassak.

- Tényleg a pasid. Pedig nem nagyon hittem, mikor bemutatkozott- jegyezte meg Dave, miután kiértünk az országútra.

- Nem a pasim- morogtam magam elé. – Csak a munkatársam.

- Persze, Mad, neked bármit elhiszek- vigyorgott rám pimaszul. Csak arra nem számított, hogy mikor újra az út felé fordul, kap egy taslit. – Ezt miért?

- Tekintve, hogy nincs itt sem a nagyi, sem Alison, én nevellek. És szemtelen voltál- mosolyogtam szépen. – Itt fordulj balra!

- Te a gyárban laksz, én itt. Akkor hiába vagyok itt, nem látlak- jegyezte meg és befordult a kis panzió elé.

- Eddig nem volt okom kijönni onnan, mert nem volt senki, akihez kötődtem volna. Most itt vagy te, akit nem fogok elhanyagolni, ezt megígérhetem- simogattam meg az arcát. – Kimaradtam abból, ahogy felnőttél és ezt mindig sajnálni fogom.

- Ne aggódj, Alison vigyázott rám- puszilta meg az arcom. – És olvastam az összes levelet, amit küldtél neki, és amiben leírtad, hogy mit is jelentünk neked.

- Alison tud róla, hogy eljöttél?- szálltam ki a kocsiból. David is kiszállt, de nem felelt. – Nem szóltál neki sem?

- Senkinek nem szóltam. Nem engedett volna el- rázta meg a fejét.

- Felnevelt, ő volt melletted végig és nem is mondtad el neki? Úgy tekint rád, mint a saját gyerekére- morogtam, ő pedig bánatosan lehajtotta a fejét. – Felhívom.

Nem is tétováztam sokat, hazatelefonáltam. Megfogadtam, hogy leteszem, ha nem a nő vagy a nagyi szól bele. Szerencsére nem kellett ehhez a cselhez folyamodnom, a mi drága nagyink, aki már apánk szüleinél is dolgozott, közel volt a készülékhez. Megnyugtattam, hogy a kicsi David jól van, velem van és nem lesz baja. Mikor befejeztem a telefonálást, együtt indultunk be a panzióba, hogy kivegyünk neki egy szobát.