A múlt kísértése - 15. rész

Hogy mi a doppingszerem? Csak akkor árulom el, ha titok marad. :P:D Az doppingolt egész héten, hogy ti itt vagytok, olvastok és nyomot is hagytok magatok után. :D Úgyhogy magatoknak köszönjétek a dolgot. :D

-------------------------------------------------------


Az orvos nem kecsegtetett jó hírekkel. Kijelentette, hogy ő már nem tud sokat tenni a babámért, be kell vinnünk a kórházba, hogy ne lehessenek problémák. Újra kezdtem összetörni, nem voltam biztos abban, hogy kibírom azt, ami most körülöttem történik. Csak az akadályozott meg a teljes letargiában, hogy Seb mellettem volt.

Remegő kezekkel öltöztettem át a nedves pizsamából a fiamat, majd csak simogattam a fejét és néztem az arcát. Békés volt, semmi nem emlékeztetett arra, hogy mi is történt nem olyan régen. A mentősök alig 5 perccel később érkeztek és vitték el tőlem a kicsit. Már rohantam volna utána, mikor felfogtam, hogy Rina nincs sehol. Pocsék anyának éreztem magam.

- Seb, hol van Rina?- néztem az unokaöcsémre.

- Angel elvitte, hogy ne is lássa Kalle szenvedését és megnyugodhasson. A szobánkban lehetnek- nyugtatott meg.

- Mit tegyek?- pillantottam rá kétségbeesetten. Az egyik felem ment volna a kórházba, míg a másik a kislányomat akarta megnyugtatni. Ketté akartam szakadni, hogy mindkettővel ott lehessek.

- Menj be a fiad után- jelentette ki Sebi. – Mi pedig utánad visszük a kisangyalt, jó?

- Kérlek, küldd utánam Robot, mert bele fogok őrülni abba, ha egyedül vagyok- mondtam még, majd kirohantam a szobából.

Sajnáltam a taxist, aki a mentő után vitt, mert végig veszekedtem vele az egész utat. A kisbabáim féltése teljesen átvette felettem az irányítást és minden pillanat pokoli volt, amit nélkülük töltöttem. A rettegés, amit éreztem, felülmúlt minden korábbi félelmet, fájdalmat, a poklok poklát is.

A recepciós lányt is kiosztottam, mikor nem tudta azonnal megmondani, hogy merre is keressem a kisfiamat. Végül nagy nehezen eljutottam a kórteremig, ahová belépve láthattam, ahogy egy nővér infúziót köt be a pici gyermeknek. Ijedten kaptam el a fejem, hogy ne kelljen látnom a dolgot, mert úgy éreztem, megszakad a szívem.

A nővér kedvesen odajött hozzám és mutatta, hogy menjek nyugodtan oda az ágy mellé. Még annyit sikerült kiszednem belőle, hogy az orvos hamarosan megvizsgálja, de jelenleg stabil az állapota. Odamentem a kicsi mellé és leültem az ágy szélére. Csak simogattam a fejét és reméltem, hogy nagyon gyorsan elfelejthetem azt a rémálmot, amibe belecsöppentem.

Nem tudom, hogy meddig ülhettem egyedül és hagyhattam, hogy a negatív gondolatok átjárjanak, mikor kinyílt az ajtó. Nem néztem fel, úgy gondoltam, hogy tudom, ki érkezett. Nem szólaltam meg, mert nem tudtam, hogy a múltkori kitörésem után mire számítsak Robtól. Nem akartam újra megbántani őt.

- Kalle!- hallottam meg a kislányom riadt hangját.

Erre már felkaptam a fejem és megfordultam. A szívem kihagyott egy ütemet, mikor megláttam az elém táruló képet. Rina még mindig pizsamában volt, belebugyolálva egy hatalmas és meleg pulcsiba, ami Kimihez tartozott. Az említett személy volt, aki a karjaiban tartotta a pici lányt.

- Semmi baj, édesem- keltem fel és odamentem hozzájuk. – Kalle rendbe fog jönni, a doktor bácsi meg fogja gyógyítani.

- Anya, megölelsz minket?- kérdezte halkan a kicsi.

Félve pillantottam Kimire, akinek az arca nem tükrözött semmit. Nem tudtam, hogy mit is kellene tennem, mivel Rinán látszott, hogy nem lesz hajlandó elengedni az apját. Végül ő volt az, aki segített eldönteni a dolgot. A jobb kezébe helyezte a kislány teljes súlyát és magához húzott engem. A fejem a vállára hajtottam és átöleltem fél kezemmel a derekát, a másikkal pedig a lányunkat.

- Ez nem jelenti azt, hogy megbocsátottam- morogta a fülembe Kimi.

- Tudom- feleltem és éreztem, ahogy elkezd rázni a zokogás.

- Anya, miért sírsz?- simogatta meg a hajam a kislányom.

- Anya nagyon aggódik, mert betegek vagytok- válaszolt helyettem Kimi, mivel még inkább a vállába fúrtam a fejem. – Nem szeretné, hogy sokáig betegek legyetek, mert szomorú lesz.

- Te is?- kérdezett vissza a lányka.

- Igen, kicsim, én is az leszek- erősítette meg őt Kims.

- Odafeküdhetek Kalle mellé?- kérdezte a kislány.

Nem tudtam neki felelni. Csak elvettem Kimitől és odavittem a testvére mellé. Az ágy bőven elég nagy volt a két gyereknek, így gond nálkül le tudtam tenni oda a kislányt. A másik ágyról levettem a takarót és őt is betakartam. Adtam a fejére egy puszit, majd ő is lehunyta a szemeit és lassan el is aludt.

A könnyeim még mindig potyogtak, némán, hang nélkül sírtam. Fájt látni a gyerekeimet ebben az állapotban. Az pedig csak tetézte a helyzetet, hogy Kimi hiába volt itt, semmi közöm nem lehetett hozzá. Éreztem a belőle áradó fájdalmat, a kérdések mázsás súlyát, a szerelmünk csírája pedig még véletlen sem lebegett körülöttünk.

- Együtt voltatok vele, igaz?- szólalt meg halkan, nem messze tőlem.

- Ha rajta múlik, akkor ma a felesége vagyok és az ikrek őt hívják apának- válaszoltam. – Szerelmes volt belém, amikor csak tehette, megpróbált rávenni, hogy legyek vele, mert boldoggá tud tenni. Még arra is rávette magáát, hogy egy gyenge pillanatomban megcsókoljon.

- Utána meg kaptam egy hatalmas pofont és 3 hét némaságot- szólalt meg Smedley az ajtóból.

- Azt hittem, tagadni fogod- fordult felé Kimi gúnyos mosollyal.

- Nem tagadom, mert tényleg szerelmes voltam belé és azt akartam, hogy elfelejtsen téged. De őt valami olyan erő köti hozzád, ami ellen én kevés vagyok. Megértettem, amikor az arcomon csattant a keze- jött beljebb Rob.

- Mégis mellettem maradtál- emeltem fel a fejem. – Miért?

- Sosem tudlak elengedni teljesen- nézett rám egy szomorú mosollyal. – Ne érts félre, szerelmes vagyok Lottiba, de a szívem mélyén még őrzöm a szerelmet, amit irántad éreztem. De felfogtam, hogy neked Kimi az igazi.

- Smedley, válogasd meg a szavaid!- mordult fel a finn. – Csak Zoé számára voltam az igazi, ő pedig Zaira.

- Csökönyös marha- csattant Seb hangja a feszült csendben. – Ne hazudj már magadnak, ha nem muszáj!

- Miben is, ha szabad tudnom?- kérdezte az említett.

- Még én is elismerem, hogy egy címeres idióta voltam, mert nem ismertem meg azonnal a nővéremet. De nézz végre a szemébe egyszer, komolyan! Meg fogod érteni, hogy miről beszélek- pillantott rám Sebi.

- Elég volt- szólalt meg Evangeline is, aki eddig unokaöcsém mögött ácsorgott. – Tűnés, kifelé! Minden pasi kifelé- terelgette a fiúkat. – Odakinn rendezzétek le a tesztoszteron túltengéseteket, aztán esetleg beszélhetünk- csukta be az ajtót az orruk előtt, majd mellém lépett, hogy megnyugtasson.