A múlt kísértése - 11. rész

Sok szeretettel a két "bajkeverőnek": Rékának és Goofnak. Nagyra tartalak titeket, mert el meritek mondani a véleményeteket nekik. :) Köszönöm, hogy vagytok nekem!

----------------------------------------------------------

(Evangeline szemszöge)

Mosolyogva ültem Sebastian mellett. A könyvem előttem hevert, végül lehoztam, hogy aláírja az a nő. Volt egy kis lelkiismeret-furdalásom, mert nem akartam, hogy olyan dolgokat kelljen elmondania, amik fájhatnak neki. Ennyire én sem voltam mérges rá. De a cselekedete, miszerint Alonso nyakába borította a pezsgőt… nagyon tetszett.

- Még szerencse, hogy nem az enyémbe- adott egy puszit Seb.

- Rád nem lehet haragudni- mosolyogtam rá. – Még kiabálni sem tudok veled rendesen, csak ha a futam miatt vagy ideges.

- Én ennek örülök- vigyorgott rám. – Amúgy mit írt az a nő a könyvedbe?

- Nem tudom- ráztam meg a fejem és magam elé húztam a kötetet. – De mindjárt megnézzük!

Kinyitottam a könyvet és az első oldalon megláthattam az írását. Már ettől a hideg futkosott a hátamon… Zoé ugyanígy formálta a betűit. A szöveg pedig hasonló hatással volt rám:

„Sok szeretettel a legjobb barátnőmnek, a leendő sógornőmnek! Bocsáss meg nekem, amiért nem mondtam el a dolgot. És köszönöm a bizalmadat, akár megvolt, akár nem! Zoé”

- Angel, mi ez?- pislogott mellettem a vőlegényem.

- Annyira éreztem- suttogtam magam elé és a szemem könnybe lábadt. Egészen Smedley-ék asztaláig rohantam.

- Evangeline, minden rendben?- kérdezte Felipe. – Olyan sápadt vagy.

- Hol van Zaira?- néztem bele a mérnök szemeibe. – Hol van?

- Felment a kicsikhez- kelt fel Rob is az asztaltól. – Elkísérlek!

Némán mentünk el a lifthez, majd szálltunk be a felvonóba és utaztunk egészen az 5. emeletig. Akkor sem szólt egy szót sem, mikor idegesen elindultam a szoba felé, ahol délután még vitáztam vele. Csak az ajtó előtt közvetlenül kapta el a karom, hogy megállítson.

- Miért nem mondtad meg nekem?- kérdeztem könnyes szemekkel. – Miért hagytad, hogy abban a hitben éljünk, hogy meghaltak?

- Ő akarta így- szólalt meg Smedley. – Nem tudom, miért engem hívott, de csak annyit kért, hogy senki ne tudjon róla. Senkinek nem kívánom, hogy átéljen bármi hasonlót. A rosszabb napjaimon rémálmokban kísért a sérült és teljesen kiszolgáltatott éne. Gyere, beszélj vele te!

Benyitottunk a szobába, ahol csak egy kislámpa égett. A kanapén ott aludt egy lány, gondolom, ő vigyázott a gyerekekre, amíg Zoénak meg kellett jelennie odalenn. Rob elment mellette és benyitott a hálóba, ott pedig a fürdőbe, de barátnőm nem volt sehol. Gondterhelt arccal jött vissza hozzám.

- Nincs itt- ráztam meg a fejem.

- Az a kisebb baj- pillantott a háta mögé aggodalmasan. – Kalle lázas.

- Menj le és keresd meg őt! Én vigyázok a gyerekekre- indultam a háló felé.

*****

(Zaira szemszöge)

Nem tudtam, mit is kellene mondanom Kiminek. Annyira közel volt hozzám, mégis olyan távol éreztem magamtól. A pillantásai, amikben rengeteg volt a fájdalom, szinte égettek. Tudtam, hogy ideje lesz színt vallanom, de nem tudtam, miképp mondhatnám el neki ezt az egész történetet.

- Gyönyörű vagy- súgta a fülembe, mikor mögém lépett a jacht korlátjához.

- Talán annyira mégsem- húztam le a bolerót a vállamról, így látszottak a sebeim.

- Így is szépnek talállak- simított végig a jobb vállamon. – Nem befolyásol holmi heg vagy seb.

- Miért csinálod ezt velem?- fordultam vele szembe.

- Megbabonázol- nézett a szemembe. – A tekinteted beszippant, és úgy érzem, hogy soha többé nem tudok onnan szabadulni. Az illatod teljesen elbódítja a józan eszem és többé nem tudok tisztán gondolkozni. A hangod olyan, mintha csak azért lenne, hogy engem szórakoztasson.

- Ne mondj nekem ilyeneket- hajtottam le a fejem. Éreztem, hogy már túl sok, amit kapok.

- A szívem hevesebben dobog, mert velem vagy- húzta a kezem a mellkasára. – Évek óta nem éreztem magam így. És tiltakozhatok, mondhatok bármit, érzem, hogy képes lennék szeretni téged. Ő pedig megbocsátaná nekem.

- Rád nem lehet sokáig haragudni- bukott ki belőlem hirtelen. – Ahhoz túl közel kerülsz az emberekhez.

- Akkor engedj közelebb, kérlek!- emelte fel az arcom, majd egy rövidke csókot nyomott az ajkaimra.

- Kimi, el kell mondanom…- kezdtem volna, de a telefonom csörgése megszakított. Rob neve villogott rajta. – Mi történt?... Tessék? Mondd, hogy ez valami rossz vicc… Azonnal ott leszek!- csaptam le, meg sem várva a válaszát.

- Mi a baj?- karolta át a derekam, hogy ne tudjak elrohanni.

- A kicsiknek 40 fokos láza van- mondtam remegve az idegességtől. – Vissza kell mennem!

- Veled megyek!- jelentette ki azonnal és az ujjainkat összekulcsolva siettünk a szálloda felé.

A fejemben a kuszábbnál kuszább gondolatok kergették egymást. Nem tudtam mit tenni a dolgok ellen. A gyerekeim egészsége volt a legfontosabb, de minden pillanatban mellette voltak a ki nem mondott titkok, amiket tudnia kellett a mellettem lévő férfinak is. Elmondhattam volna neki, de nem volt rá lehetőségem.

A szállodában szó nélkül rohantunk el a meglepett emberek mellett, akik az előcsarnokban tartózkodtak. Nem érdekelt senki és semmi, csak a kicsik. A felvonóban idegesen mászkáltam, túl lassúnak találtam. Az emeletre kilépve lélekszakadva rohantam a szoba felé, aminek szinte feltéptem az ajtaját és meglepett Sebastian és Lotti mellett elfutva érkeztem meg a kicsikhez.

- Kérem, kisasszony, menjen ki!- mondta egy orvos, mikor benyitottam. Csak Rob volt benn.

- Ő az édesanyja a kicsiknek- mondta a dokinak, majd mellettem kisomfordált.

- Zaira- lépett be Kimi is egy perccel később.

- Uram, kérem…- kezdte az orvos, de a szavába vágtam.

- Maradnia kell, mert ő az ikrek apja- néztem egy pillanatra a szőke finnre, majd visszafordultam a láztól kipirult arcú gyerekek felé.