A múlt kísértése - 16. rész

Tekintve, hogy holnap délutánig nem leszek netközelben, felteszem a folytatást, lehet elmélkedni. :)

--------------------------------------------------------------

(Sebastian szemszöge)

Kilépve a kórteremből csak néztem a két jelen lévőt. Kimi a tekintetével képes lett volna ölni, ebben biztos voltam. Rob pedig dacosan állta ezt a pillantást. Olyanok voltak, mint két óvodás, akik azon vitatkoznak, hogy ki játszhat az egyetlen autóval. Mindketten ugyanazt akarták és nem tudtak megbékülni egymással.

- Elegem van belőletek- jelentettem ki és leültem egy székre. – Nem egy játékon vagy egy csokin veszekedtek, hanem egy emberen. Vegyétek már észre magatokat!

- Seb, neked mi bajod van?- kérdezte Kimster.

- Az a bajom, hogy gyerekesen viselkedtek – fakadtam ki. – Egymást marjátok és hibáztatjátok ahelyett, hogy segítenétek Zairának. Nem veszitek észre, hogy mennyire szenved és őrli magát?

- Nincs ember, aki ezt ne venné észre- jegyezte meg Rob.

- Ti meg mit csináltok? Egymás torkának ugrotok- keltem fel és járkálni kezdtem. – Pedig nagyobb szüksége nem is lehet rátok, mint most.

- Ha ennyire okos vagy, magyarázd el a dolgot nekünk is- fonta össze a karjait a mellkasa előtt Kimi.

- Pocsék anyának érzi magát, mert betegek az ikrek és nem tud kettészakadni, hogy mindkettővel ott lehessen minden pillanatban. Felőrli, hogy megbántott téged,- pillantottam Smedley-re – és még jobban fáj neki, hogy kihasznált éveken keresztül. És ne is beszéljünk arról, hogy szenved a szerelmetek miatt- néztem Kimire.

- Csak azt lehet kihasználni, aki hagyja magát- jegyezte meg a mérnök halkan. – Nem akarom, hogy azért érezze magát rossz embernek, mert én hagytam magam. Megtehettem volna, hogy szólok nektek, de nem volt elég lelki erőm nemet mondani neki.

- Hogy lett a neve Zaira?- kérdeztem a férfit.

- Mikor megműtötték és plasztikázták az arcát, hogy élhessen, teljesen maga alatt volt. Kijelentette, hogy Zoé meghalt abban a pillanatban, mikor elvették tőle a vonásait. Új nevet akart, új személyiséget. Végigolvastam neki a naptárat, nem is egyet és erre a névre esett a választása. Attól a pillanattól fogva nem hallgatott a Zoéra- felelte Smedley és a halántékát masszírozta.

- És az ikrek?- szólalt meg Kimi halkan.

- Ők az élet csodái- révedt el Rob. – Mindenki biztos volt benne, hogy a kisfiú, aki Zaira méhében növekedett, meghalt. Egy orvos tartott ki amellett, hogy él, ezért elvitte őt ultrahangra. Akkor derült ki, hogy ketten vannak, de egészségesek és élnek. Ezzel fogadtak, mikor Moszkvába értem.

- Ő nem is tudott róla?- kérdeztem rá a dologra.

- Nem, semmit nem tudott. Egy pillanatig nem volt biztos, hogy túléli. Döntenem kellett, hogy komplikáció esetén mit tegyenek. Önző voltam, azt mondtam, hogy őt mentsék meg- hajtotta le a fejét az angol. – A szíve négyszer állt le abban a két hétben, míg szinte minden nap műtötték. Azt hittem, hogy örökre el fogom veszíteni.

- De még mindig él…- nézett a kórterem ajtajára Kimi.

- Igen, még él. De a terhességének a baleset utáni feléről nem tud, ahogy a szülésről sem. Végig kómában volt, mesterségesen táplálták, hogy a kicsik megfelelően fejlődhessenek. A 8. hónapban volt, mikor vissza tudtam hozatni Angliába, ott születtek meg a kicsik császármetszéssel.

- És a nevek?- kíváncsiskodtam tovább.

- Ahhoz semmi közöm. 2 hónappal később, mikor felébredt, Zaira maga választott nevet a babáinak. Csak az fájt neki, hogy nem látta őket- sóhajtott fel Rob és folytatta, mielőtt kérdezhettünk volna. – Csak körvonalakat és fényeket látott. A balesetben sokat sérült a szeme, annak is örülhettünk, hogy nem vakult meg.

- Még mindig nem hiszel benne, igaz?- léptem oda Kimihez.

- Nem merek hinni- hajtotta le a fejét. – Még egyszer nem fogom kibírni, ha elveszítem őt.

- Elég a csevejből- lépett ki a szobából Angel. – Valamelyikőtök fogja magát és elmegy egy orvosért, aki hoz egy nyugtatóinjekciót Zairának, a másik megy és lerendezi Ecclestone-t, mert Zaira ilyen állapotban nem mehet vissza a pályára, a harmadik meg segít nekem.

- Megyek orvosért- léptem meg, hogy a két nagylegény lerendezze a dolgokat egymás között.

(Zaira szemszöge)

Barátnőm egy pillanatra ment csak ki, de úgy éreztem, megfojt a szoba levegője. Nem tudtam, hogy mi történik velem, mit kellene tennem. Csak azt éreztem, hogy elegem van, el akarom felejteni az elmúlt órákat, a gyerekeimet akarom boldogan és egészségesen, hogy el tudjak bújni velük a világ elől.

- Zaira, nyugodj meg!- hallottam egy határozott és nyugodt hangot. A képzeletem játéka nem segített a dolgok javulásában. A kezem megindult, hogy belemarjak a combomba, de valaki elkapta a csuklómat. – Nem teheted, hallod?

- Engedj el!- kezdtem rángatni a csuklóm és a látásom is kezdtem elveszíteni. – Ne vedd el tőlem a képeket!

- Kicsim, amíg nem nyugszol meg, nem javul semmi- mondta a hang és a kezeim még mindig béklyóban tartotta.

- Nem hiszek neked!- csattantam fel és akkorát rántottam a kezemen, hogy leestem az ágy széléről. A fal felé kezdtem csúszni. – Te már nem akarsz engem, ezért bántasz!

- Zaira, én nem bántalak- bizonygatta nekem kétségbeesett hangon. – Szeretlek!

- Te nem szeretsz- ráztam a fejem és végigkarmoltam az arcom. – Mindenki Zoét szereti, nem engem!

- Zaira, kérlek!- fogta le valaki újra a kezeimet, majd egy apró szúrást éreztem.

- Nem adom fel, nem hagyom, hogy legyőzzetek!- rángattam újra a kezem, de kezdett elszállni az erő belőlem.

Éreztem, ahogy valaki a karjaiba emel és szorosan átölel. Az orromon beáramlott az illata és valahol mélyen ismerős volt. Nem tudtam, hogy honnan, csak abban voltam biztos, hogy ismerem az illatot és szeretem. Bárki karjaiban voltam, vigyázott rám, ezt tudtam csak biztosan.