A múlt kísértése - 12. rész

(Sebastian szemszöge)

Alig vártam, hogy Angel végre elmagyarázza nekem, hogy mi is történt. Nem értettem az egészet, nem tudtam, hogy hihetek-e annak, amit Zaira írt abba a könyvbe. Káosz volt bennem, amire választ akartam kapni, mert úgy éreztem, hogy megőrülök. Főleg attól, hogy a menyasszonyom szó nélkül rohant el mellőlem.

- Gyere, felmegyek veled- lépett mellém egy barna hajú nő. – Rob valószínűleg Zaira után vitte a barátnődet.

- Menjünk- álltam fel és nem törődve a közeledő szponzorral, kisiettem a teremből.

A lift ajtaja nem sokkal előttünk csukódott be. Hiába nyomkodtam a gombot, nem akart jönni a következő. Majdnem úgy döntöttem, hogy lépcsőzöm, mikor végre kinyílt előttünk az ajtó és elindulhattunk az emelet felé, ahol a szobánk volt. Annál az ajtónál álltunk meg, ahol délután Eva kiosztotta a nőt. Még a kilincsre sem tehettük a kezünket, mikor kinyílt az ajtó és egy aggódó Smedley lépett ki.

- Nem láttátok Zairát?- pillantott a mellettem lévő nőre, majd rám.

- Nem, mi is őt keressük- feleltem neki. – Nincs itt?

- Nincs- rázta meg a fejét. – És lenn sincs. Felhívom és elmegyek orvosért, ti menjetek be!- intett nekünk, majd el is viharzott.

Bementünk a szobába és nyitva volt a háló ajtaja. Láttam életem nagy szerelmét, ahogy az ágyon ül a két apró kicsi mellett, akik délután még nekem kiabáltak kinn a pályán. A fejüket simogatta, mialatt az arcát könnyek mosták. Odamentem, leültem mögé és átöleltem őt. Hátrafordította a fejét, majd halkan megszólalt.

- Seb, ő Zoé. Tudom- pislogott ki néhány könnycseppet. – Rob is megmondta nekem.

- Nem tudom elhinni- suttogtam magam elé és a szemeim a két arcocskát nézték. Ez azt jelentette, hogy ők az unokaöcsém és az unokahúgom.

- Felhívom Robot, hogy siessen, mert mindketten lázasak- hagyott magamra kedvesem.

Közelebb húzódtam a gyerekekhez. Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy milyen érzések kavarognak bennem. El sem akartam hinni, hogy létezik ilyen csoda. Felfoghatatlan volt számomra, hogy túlélték, hogy itt voltak, és hogy el tudták intézni, hogy mi ne tudjunk róla. Tucatnyi kérdés akart előtörni belőlem, de várnom kellett, mert Smedley visszatért az orvossal.

Kimentem a két nőhöz és megálltam a kanapé mellett. Csak néztem az ajtót, ami mögött a babák voltak. Ott akartam lenni, hogy Zoé soha ne vádolhasson azzal, hogy nem vagyok mellettük. Rápillantottam Angel arcára és a szemeiben láttam kavarogni a kérdéseit. De azt tudtam, hogy a bizalma, ami sosem veszett el, most vissza fog fizetődni.

Összerezzentem arra, mikor kivágódott az ajtó és a számomra ismeretlen arcú nő végigrohant a szobán, hogy a gyerekek mellett legyen. Majd utána mindenki legnagyobb meglepetésére Kimi sétált be és követte a nőt anélkül, hogy egy pillantást vetett volna ránk. Nem tudtam, hogy mennyit tudhat, de nem szólaltam meg.

*****

(Zaira szemszöge)

Hallottam, ahogy az ajtó egy halk kattanással becsukódik, de nem néztem fel. Féltem a Kimi szemeibe nézni és látni benne, hogy mit érez. Még jobban rettegtem a Jégember arcától, ami jelen helyzetben biztos, hogy padlóra küldött volna. Most pedig erősnek kellett lennem, nem adhattam fel, mert az ikreknek szüksége van rám.

Éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy, majd megláttam a jól ismert tetovált kart, ami átnyúlt előttem, hogy megsimogassa a kislányunk arcát. A szemeimet a kezére függesztettem, miközben éreztem, hogy megremegek attól, hogy a nyakamon érzem a lélegzetvételeit. Meg akartam maradni ebben a nyugodt, békés állapotban.

- A kislány betegebb, habár ugyanolyan magas a lázuk- közölte az orvos.

- Tudom- bólintottam. – A születésénél lévő légzésproblémák okozzák- folytattam, amit már elmondott nekem néhány orvos.

- Akkor tudja- nézett meglepve az orvos. – Azzal is tisztában van, hogy mennyire kell vigyáznia rá?

- Igen, nálam van minden- bólintottam ismételten. – Van valami, amit szedniük kell?

- Írok receptet és akkor ki is tudják váltani- bólintott, majd körmölt néhány sort és felém nyújtotta. – Ha bármi történik, akkor hívjanak.

Felállt, kezet fogtak Kimivel, majd magunkra hagyott minket. Gyorsan lerúgtam magamról a magas sarkú cipőmet és bemásztam Rina és Kalle közé. Rob közben bejött, majd némi kutakodás után felém nyújtott egy inhaláló készüléket, ami a kislányé volt. Hálásan bólintottam, ő pedig csak megvonta a vállát.

- Bejöhetünk?- kérdezte az ajtóból Eva, aki mögött ott állt Seb.

- Persze, gyertek- bólintottam, miközben a babáim fejét simogattam.

- Nem tudok hinni benned- jelentette ki Kimi hirtelen. – Zoé nem tette volna ezt velem.

- Egy pengeélen táncolva, összeégve, abban a hitben, hogy meghalt a kisbabám, az őrület határán voltam. Csak rányomtam a mellettem heverő telefonra, el sem hittem, hogy működni fog. Utána pedig csak annyit tudtam mondani Robnak, hogy Moszkvában keressen. Ha láttál volna akkor, ma nem lennél velem- néztem rá.

- Még mindig veled van- bökött az ajtóban álló Rob felé.

- Néha kísért az arca, ahogy először láttam- felelte a férfi. – Maga volt a pokol, rá sem ismertem.

- Zoé csak egy fiúval volt terhes- kötött belém újra életem szerelme.

- A 6. hónapban derült ki egy ultrahangon, hogy ketten vannak. Rina alulfejlett volt, az sem volt biztos, hogy életben lesz, mikor megszületik- sorolta Rob, nekem pedig elindultak a könnyek a szememből. Evangeline azonnal felénk mozdult és leült az ágy másik oldalára, továbbá megfogta a kezem biztatásként.

- Mi vagy te, szóvivő?- mordult fel Kims. – Nem tőled kérdeztem.

- Csak ő tud erről beszélni, mert én semmire nem emlékszem…