A múlt kísértése - 14. rész

A két legdrágább olvasómnak, mert még mindig könnybe lábad a szemem a szombati kommentektől. :)

-------------------------------------------------------------

(Kimi szemszöge)

Távolinak és hazugnak tűntek azok a percek, amiket a hajón töltöttem a nővel, aki azt állítja, a menyasszonyom. Vissza akartam kerülni oda, a jótékony tudatlanság világába, ahol még nem mondta meg nekem, hogy ő Zoé. Képtelen voltam hinni neki, nem akartam tudni, hogy igaz-e amit mond.

Teljesen összezavartak a dolgok. Mikor elveszítettem életem szerelmét, elveszítettem a fiam is. Ő pedig hirtelen kijelenti, hogy nem, Zoé nem halt meg, ő maga az és a gyerekek az én gyerekeim. Nem lehet igaz, nem tudok hinni benne. Soha életemben nem láttam senkit, aki hasonlítana rá, ő sem hasonlít. Nem hasonlíthat!

És Smedley? Miért nem szólt, ha végig tudott róla? Tisztában volt vele, hogy mennyire szenvedek, hogy mennyire padlóra küldött az, ami történt. Azzal is tisztában volt, hogy nem tudok felejteni, képtelen vagyok arra, hogy túllépjek ezen. Felháborított, hogy átvert, becsapott.

A szálloda recepciósával rendeltettem magamnak egy bérautót. Csak a sebesség volt, ami segíthetett legyőzni a bennem dúló érzelmeket. Át kellett gondolnom a dolgot, át kellett értékelnem az elmúlt éveket, mindent, amit éreztem, gondoltam, kimondtam. A bár felé siklott a tekintetem többször is, de végül nem mentem be.

Egész éjszaka száguldoztam. Nem érdekelt, hogy elkapnak és elveheti a jogosítványom. Még az sem érdekelt volna, ha felborulok és megsérülök. Menekülni akartam abból a világból, ami fojtogatott. Csak arra vágytam, hogy vége legyen az életnek, ami egy olyan tréfát űzött velem, ami felszakította az összes sebet, amit nehezen tudtam csak befoltozni. Az elmélkedésemből a telefonom csörgése szakított ki.

- Hogy van még bőr a pofádon felhívni engem?- morogtam a készülékbe, miután megláttam a képernyőn villogó nevet.

- Utálhatsz, engem kicsit sem zavar- válaszolt higgadtan. – De azt tudnod kell, hogy végig téged szeretett.

- Nem hiszem – vágtam rá azonnal. – Ha annyira szeretett volna, akkor nem hagy szenvedni.

- Ha nagyon tudni akarod, hogy miért nem szólt, akkor keress meg. Van róla néhány képem, hogy miként nézett ki- felelte halkan a férfi.

- Majd meglátom- mondtam ingerülten és rácsaptam a telefont Robra.

Egy félkört írtam le az üres úton és visszaindultam Monte-Carlo-ba, hogy megnézzem azokat a híres fotókat. Csak ekkor tűnt fel, hogy már világos van. A műszerfalra pillantva láthattam, hogy fél 9 múlt, ami azt jelentette, hogy olyan 10 órán keresztül száguldoztam. Kicsit sem éreztem magam fáradtnak testileg, de ez nem így volt a lelkemben.

*****

(Zaira szemszöge)

- Az volt a szerencsém, hogy nem az ablak mellett ültem- kezdtem bele a mesélésbe. – És a mellettem ülő férfi a testével védett a zuhanáskor. Ő meghalt, de mindent megtett értem és a babáimért. A füst, a tűz és a forróság engem is elért. Hogy miért vagy hogyan élhettem túl, azt én sem tudom.

- Zaira, ha ez neked nehéz…- pillantott rám a lány.

- El kell mondanom, mert be fogok golyózni, ha tovább kell magamban tartani ezeket a dolgokat- tettem le a bögrémet, mivel a kezem remegett. – Csak a türelmedet kérem.

- Ez csak természetes- bólintott rá a dologra Angel. – Tudod, hogy bennem megbízhatsz.

- Tudom- mosolyodtam el, majd újra elkomorultam, mikor visszatértem a történethez. – Ott feküdtem óriási fájdalmak között abban a tudatban, hogy a baba a méhemben már nem él. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy képes legyek szólni valakinek. Csak rányomtam a telefonra a tenyerem, nem tudtam, hogy mit teszek. Megváltás volt hallani Rob hangját. Annyit tudtam neki mondani, hogy Moszkvába jöjjön, és senkinek ne szóljon.

- Miért? Miért nem mondhatta el nekünk? Vagy csak nekem?- érdeklődött tovább a lány.

- Tudtam, hogy meg fogok halni. És azzal is tisztában voltam, hogy emberi roncsként fekszek a rengeteg törmelék között. Csak azt akartam, hogy boldog emlékeitek legyenek rólam. Vágytam a halálra azokban a pillanatokban- hunytam le a szemem, amiből könnyek potyogtak.

- Nem kell folytatnod, én megértelek- ölelt át barátnőm.

- Nem elmondom, mert még egyszer nem biztos, hogy lesz elég lelki erőm rá- tiltakoztam az abbahagyás ellen. – Utána…

- Kalleeeeeeee- szakított félbe a kislányom sikolya.

Mindketten berohantunk a hálóba. Rina az ágy végében kuporgott remegve a félelemtől és a láztól. Az arcán patakokban folytak a könnyek és a levegőt is nehezen vette. Ennél aggasztóbb volt, hogy a fiam rángatózott, remegett, csapkodott. Odarohantam hozzá és próbáltam csitítani, de nem ébredt fel.

- Eva, vidd ki Rinát és hívd az orvost! Most!- mondtam komolyan megkövült barátnőmnek, aki azonnal cselekedett.

Az a 2 perc, amit Kalle mellett töltöttem, maga volt a pokol. Mindennél jobban vágytam arra, hogy cserélhessek vele, és a fájdalom az én testemet kínozza. Semmi nem volt annál fájdalmasabb anyaként, mint látni a saját gyerekemet szenvedni. A tudat, hogy nem segíthetek neki, kezdett az őrületbe kergetni.

Sebastian volt az, aki szó szerint kirángatott a szobából. Karmoltam, sikítottam, haraptam, tomboltam, mindent csináltam, csak azért, hogy ne kelljen egyedül hagynom a kicsit. Észre sem vettem, hogy Rina és Evangeline sehol nem voltak. Seb pedig nyakon öntött egy kancsó vízzel, ami lenyugtatott egy picit, de nem eléggé.

- Higgadj le!- nézett rám szigorúan. – Az ikreknek nem egy hisztis libára van szüksége, hanem az anyjukra- jelentette ki. – Nem borulhatsz ki, amíg ők a közelben vannak és látnak.

- Én nem bírom tovább- néztem fel a kék szemekbe.

- Bírni fogod- guggolt le elém és a térdeimen támaszkodott. – Itt vagyunk veled. Itt van Angel, itt van Lotti, melletted van Rob és én is. Mindig, bármi is történik.

- Rob már nem hinném- hajtottam le a fejem és a bűntudat összeszorította a szívem.

- Már beszéltem vele ma, kicsit sem mérges és azt is elmeséltem neki, hogy miért nem akartad, hogy lássa, ha kibuksz Kimi miatt. De ő már ismer mindenhogy, nem tudsz neki újat mutatni- simogatta meg az arcom.

(Evangeline szemszöge)

Látni, hogy egy olyan aprócska 2 éves gyerek, mint Kalle, görcsösen rángatózik és dobálja magát az ágyban, teljesen lebénított. A kislány sikolya még mindig a fejemben visszhangzott, ami nem segített ép ésszel gondolkozni. Szerencsére Zaira észnél volt és képes voltam cselekedni, mikor felszólított.

A karjaimba kaptam a kicsi hercegnőt, magamhoz vettem az inhalátorát, de közben már az orvost hívtam. Anélkül, hogy körbenéztem volna, a szobából kifelé mentem céltudatosan. Minél messzebb akartam vinni Rinát attól a helytől, ahol a testvére volt, hogy esélye se legyen látni még egyszer azt a borzalmat.

- Édesem?- hallottam meg Sebi meglepett hangját.

- Menj be Zairához! Kalle nagyon rosszul van, kell valaki mellé- pillantottam rá kedvesem arcára, aki már rohant is a szoba felé.

Lassan, megfontoltan lépkedtem a mi szobánkhoz, ami a folyosó másik végén volt. A kislány a kezemben még mindig sírt, valamint még mindig féltem attól, hogy fulladásos roham törhet rá, annyira nehezen és rendszertelenül vette a levegőt. Még nem volt dolgom ennyire kicsi gyerekkel, de úgy éreztem, hogy tudom kezelni, mert a legjobb barátnőm ezt várja tőlem.

A lépcső előtt torpantam meg. Közvetlenül a lift mellett volt, de nem szokott rajta senki közlekedni, tekintve, hogy az 5. emeleten vagyunk. Most mégis egy szőke fejet láttam, ami maga elé mormolt néhány finn szidalmat. Ezeket az évek alatt már én is sikeresen megtanultam és a legtrágárabb kifejezések hagyták el a pilóta száját.

Meglepetten kapta fel a fejét, mikor meghallotta a kislány hüppögését. Kővé dermedve bámultunk egymásra, nem tudtuk, mit is kellene tennünk vagy mondanunk. Végül Rina volt, aki miatt megszakadt ez a kontaktus, mert kapálózni kezdett a kezemben. Azonnal a szájába tettem a készüléket, hogy minél előbb megnyugodjon.

Még túl sem volt a nehezén, mikor Kimi már ott állt előttünk és ő tartotta a lányka súlyát. A kék szemek ijedten pislogtak és még mindig könnyek fedték, de lassan kezdett újra nyugodtan és egyenletesen lélegezni. Biztatóan simogattam a kis arcocskát, ami még mindig piros pozsgás volt a láztól.

- Mi történt?- kérdezte Kimi, mikor a pici lány a mellkasának dőlt fáradtan.

- Kalle lázgörcsöt kapott- feleltem halkan. – Rina pedig bepánikolt. Elhoztam, hogy ne lássa a testvérét.

- Úristen!- kerekedtek el a szemei és szorosabban ölelte a kis testet magához. – Semmi baj, hercegnőm, itt vagyok veled.

- Kimi- motyogta a kislány mosollyal az arcán. – Apuci!

- Tessék?- kérdezte a férfi Rinát.

- Anya éjszaka mesélt és te voltál az apukám- csukta le a szemeit a kicsi. – Az én apucim.

- Aludj csak, kicsi lány!- léptem közelebb hozzájuk. – Az álmaidban nem érhetnek bajok.

Elindultam a szobánk felé és Kimi követett. Óvón ölelte magához a lányát. aki a pulcsijába kapaszkodva süllyedt egyre mélyebbre az álomvilágban. Láttam az arcán valami olyan érzelmet, amit nem tudtam beazonosítani. Talán ilyen lehet, mikor egy férfi először szembesül igazán azzal, hogy apa lett.