Mielőtt minden rosszra fordult volna... - novellaíró pályázat

Sziasztok! Itt is az a 3 novella, amit a novellaíróra kaptam tőletek. :) Akinek van kedve, írjon a lányoknak, jó? Mindenkire lebontva. :)) Ajándék elküldve nekik, ők már olvashatják az új történet elejét. ;)

Dorka: Mielőtt minden rosszra fordult...

-Ez volt életem legjobb estéje! - lelkesedtem miközben az autóhoz sétáltunk, bár én inkább már csak botorkáltam.

-Persze, szívem. Örülök, hogy jól szórakoztál. - karolta át a derekamat Nicholas.

Akármilyen lelkesen is fecsegtem a rövid sétánk alatt, az autóba beülve szinte azonnal elaludtam. Egy darabig még hallottam a halk zenét, amit Nick hallgatott, hogy ébren tudjon maradni, de aztán szépen lassan elhalkultak ezek a zajok is teljesen. Meg sem tudnám ítélni mennyi idővel később egy óriási fékezésre ébredtem. Először azt hittem, hogy már haza is értünk. De mikor kinyitottam a szemeimet nem a házunk látványa tárult elém, hanem egy egy reflektor elvakított. Csodálkozásra se maradt időm, mert másodperceken belül belecsapódtunk a fény forrásába. Éreztem még ahogy az övem megfeszült és nekipréselt az ülésnek, ahogy a fejem még előrelendült a lendülettől majd nekicsapódott a fejtámlának. Ezt követően elsötétült minden.

Sikítva ültem fel az ágyamban. A homlokomon és a hátamon folyt a veríték. Az ágyam úgy nézett ki, mintha éppen most zajlott volna le ott a harmadik világháború. A lepedő betűrt része kicsúszott a matrac alól és az ágy közepén egy kupacban hevert, az egyik párna a földön feküdt, a fél takaró is ott lógott mellette és engem is csak néhány centi választott el a leeséstől. Az órámra pillantottam. Hajnali fél három. A héten már nem először ébredtem így. A baleset emléke még így évekkel később is élénken kísértett. Főleg éjszakánként, amikor egyedül voltam. Hirtelen a bal kezem gyűrűsujjához kaptam és megforgattam rajta a karikagyűrűmet. Minden éjjel ebben aludtam, így kevésbé éreztem magányosnak magam. Mintha ebben a pici fémtárgyban itt lett volna velem, legalább egy kis része, legalább egy kis időre. A barátaim vagyis amikor még voltak barátaim azt mondták, hogy ez beteges. Csak a magam dolgát nehezítem vele. Azt akarták, hogy zárjam le teljesen a múltat. Zárjam egy dobozba minden emlékemet, érzésemet, a történteket, dobjam el a kulcsot és hajítsam el magamtól az egészet. De én erre nem voltam képes. Mikor már ismét egyenletesen vettem a levegőt kibotorkáltam a konyhába, hogy bevegyek egy nyugtatót. Minden este így végződött. Nem tudtam nélküle tovább aludni. Néha egyáltalán nem tudtam nélküle aludni. Néha már úgy éreztem élni se tudok nélküle. Gyógyszerfüggő voltam.

Az életem három éve egy folyamatos zuhanórepülésre emlékeztet. A baleset és a férjem halála csak a kezdet volt. Az eddig tökéletesnek látszó életem napról-napra hullott darabokra. Nem tudtam feldolgozni a történteket és depresszióba zuhantam. Nicholas volt a mindenem, nem tudtam elfogadni, hogy nincs többé. Annyira elmélyültem az önsajnálatban, hogy elüldöztem magam mellől mindenkit. A családtagjaimat, a barátaimat. Úgy éreztem, hogy megfojtanak a sajnálatukkal, az együttérzésükkel és a megértésükkel. Nem érthettek ők semmit. Hogyan is érthettek volna. Fogalmuk sincs róla mit jelentett számomra Nick, ők nem érzik azt amit én érzek. Egy idő után azonban nekik is elegük lett az állandó ellenségeskedésemből és már inkább nem is kerestek. Nem is hibáztatom őket érte. Én se bírtam volna elviselni magamat.

Időközben a munkahelyem is megszűnt. A kis helyi étterem, ahol könyvelőként dolgoztam csődbe ment így már munkám se volt. 26 évesen munkanélküli, magányos és özvegy voltam. Egyedül magamra számíthattam volna. De még én is cserben hagytam magamat. Eleinte még eljártam állásinterjúkra, több helyre is beadtam a jelentkezésemet, az önéletrajzomat. Azonban ahogy a dolgok egyre kilátástalanabbá váltak az alkoholhoz menekültem. Egyszerűbb volt a problémáimat az ivásba fojtani, mint valóban szembenézni, foglalkozni velük. Az elképzeléseimmel szemben a dolgok így nem könnyebbek lettek, hanem a helyzet egyre romlott. És ekkor még, mint hab a tortán jöttek a rémálmok, amikben újra és újra át kellett élnem újfent a balesetet. Látnom kellett a saját két szememmel ahogy az imádott férjem meghal, nem, mintha a valós emlék nem lett volna elég szörnyű ahhoz, hogy egy életre beleégjen a kép a retinámba. Ekkor már gyógyszereket is kezdtem szedni. Eleinte még csak enyhe nyugtatókkal próbálkoztam, amik némi alkohollal feljavítva néha még hatottak is, de később már ez sem volt elég.

Azóta eltelt három év. Munkát szereztem. Egy éjszakai bárban dolgozom. Ha teljesen pontosak akarunk lenni egy sztiptízbárban, de szerencsére addig nem kellett lesüllyednem, hogy táncos legyek, pultos vagyok. Azóta sincs senkim, mégis az egész város a zűrös pasiügyeimen csámcsog. Senkiben nem tudtam igazán megbízni és az sem segített, hogy az elmúlt időben mindig sikerült kifognom a legzűrösebb alakokat. A családom és az egykori barátaim újabban már inkább letagadnak, minthogy a társaságukkal terheljenek így velük sincs sok kapcsolatom. Anyukámtól még kapok egy-egy képeslapot a születésnapomon, de ennél többet egyikőjük se tesz.

A régi barátaink már mind mintacsaládokban élnek. Kisgyerekek, kertvárosi ház, kiskutya, piknikek hétvégente. Ezt mindegyikükről elmondhatjuk. Valamikor én is erre vágytam. A lelkem mélyén még mindig erre vágyom. Sosem akartam lecsúszott gyógyszerfüggő alkoholista lenni. Ezt azt hiszem senki nem tervezi előre. Egyszerűen csak hiányzik valami, valaki az életemből, akivel ezt akartam. Nélküle pedig nem kell. Nem akarok hazugságban élni, minden nap úgy tenni, mintha az az élet valaki mással is ugyanaz lenne.

-Egy fiunk lesz meg egy kislányunk. De köztünk várnunk kell. Jó sokat. - néztem rá jelentőségteljesen. - Különben hogyan lehetne nekünk egy okos, erős nagyfiúnk, aki majd megvédi a tündéri kishúgát? - nevettem fel a férjem arcára nézve, aki éppen rajtam nevetett. 

-Ahogy akarod, drágám. De ezt a természettel hogyan akarod megbeszélni? - nézett rám komolyságot színlelve.

-Megvannak a módszereim. - kacsintottam titokzatosan.

-És mikor szeretnéd azt a nagyfiút?

-Mondjuk, most azonnal? - kacagtam ismét.

-Ugye tudod, hogy az nem így megy?

-Persze, hogy tudom.

A beszélgetés többi részét már nem tudtam felidézni. Az ágyunkon feküdtem az ujjamon a gyűrűmet forgatva. Megittam egy üveg wishky-t és bevettem egy csomó nyugtatót. Már szinte azt se tudtam hol vagyok. Utolsó tiszta pillanatomban még papírt és tollat ragadtam és megörökítettem, amiről azt akartam, hogy az utókor mindenképpen értesüljön, majd szekrény mélyéről elővettem a pisztolyt, ami már évek óta ott volt, de soha senki nem használta, még csak elő sem vette. Az ágyon ülve lassan a fejemhez emeltem a kis fegyvert, majd egy pillanatnyi gondolkodás után meghúztam a ravaszt. Éles fájdalom hasított a fejembe, de tudtam, hogy ez kell ahhoz, hogy az évek óta tartó szenvedés elmúljon. Ez vezet el Hozzá, ismét.

Néhány perccel később mikor a gondnok a pótkulccsal a lövést hallva bejött a lakásba már csak a vérbe fagyott testemet és a véres cetlit találhatta meg. Hiába értesített akárkit én már messze jártam, úton egy helyre, ahol újra minden jó lehet.

Kedves Anya, Apa és a többiek!

Szerettem. Mindennél jobban. Vele minden tökéletes volt. Minden jó volt amíg azon az estén minden rosszra nem fordult. Abban a balesetben nem csak a férjemet, de az addigi életemet is elvesztettem. Úgy tűnik másodszorra már nem sikerült. Nekem nem járt második esély. Nektek se kellettem, most már szégyelltetek. De ne aggódjatok, nem leszek tovább a terhetekre. Elmegyek egy olyan helyre, ahol talán ismét esélyt kapok a boldogságra és újra vele lehetek. Szeretlek Titeket!

Szeretettel,

Allie

Fanni: Mielőtt minden rosszra fordult...

Némán sétáltam a kihalt londoni utcákon. Kezeimet a zsebemben pihentettem, és a járdát figyeltem. Nem akartam felnézni, és szembetalálkozni az emberek ítélkező nézésével. Pedig mi alapján tudtak volna elítélni? Én is csak egy volt a több millió lakos közül, mondhatni egy senki. És jelen pillanatban így is éreztem. Felemeltem a fejem a földről, és az égre pillantottam. A hold úgy nézett ki, mintha egy kisgyerek rajzolta volna oda hanyagul. Nem fénylett. Hatalmasat sóhajtottam. Újabb emlék tört rám akaratlanul.

Kézen fogva sétáltunk Bennel. Pont évfordulónk volt, és úgy tűnt, minden nekünk szeretne kedvezni: az időjárás pazar volt, az étteremben nem rontották el az ételünket. Vacsora után átnyújtott nekem egy szál rózsát, amit egész este szorongattam, mintha az életem múlott volna tőle.

- Azon gondolkoztam, – kezdett bele hirtelen – hogy mi lenne akkor, ha egy ugyanilyen holdfényes estén mondanánk ki a boldogító igent?

- A boldogító mit? – kérdeztem vissza nevetve

- Igent. – felelte – Ismerd el, hogy alig várod azt a pillanatot!

- Várni várom, de nem vagyunk még fiatalok és bolondok? – bújtam hozzá szorosabban

- Bolondok vagyunk, és ez a lényeg! Na mit szólsz?

- Elég egyedi, de… benne vagyok! – válaszoltam vidáman

Gyengéden megcsókolt. Ritka volt az olyan, mikor lágyan és romantikusan csókolt meg Ben. Ő inkább a vad és szenvedélyes csók és szex híve volt. És ezáltal én is az lettem.

- Szeretlek. – suttogta halkan

- Én is szeretlek.

Leültem egy padra, majd elővettem egy szatyrot. Szeretlek. Életem egyik legnagyobb hazugsága, amit hallottam. Furcsán zörgött a papírzacskó, amin kínomban nevetnem is kellett. Ilyet csak a filmekben láttam. A főhős – vagy éppen mellékszereplő, mindegy is – elővesz egy papírzacskót, amiben egy üveg valami volt. Whisky, vodka, likőr, egyszóval valami alkohol. És most én is ezt csináltam. Vodka megízesítve. Letekertem az üveg kupakját, majd beleittam. Szinte szétmarta a torkomat az alkohol, és mire leért, meg is könnyeztem. Mindig csak alkoholmentes italokat ittam, volt a családban elég baj az alkohollal…

Lent a bárban a barátnőimmel mentem. Tipikus csajos péntek, amikor pasi-vadászat van. Én sose szerettem ezeket az estéket, mivel ők leitták magukat, én meg kísérgethettem őket vagy haza, vagy ha még akartak maradni és baj lépett fel köztük és az ital között, akkor az illemhelyre.

- Észrevetted Billie, hogy néz téged a csapos? – kérdezte a kissé becsípett barátnőm, Samantha

- Szerintem nem engem néz, hanem a társaságunkat. – feleltem, mire a férfire néztem. Elcsapta a fejét. Akkor csak engem nézett.

- Bizony téged néz az! – csapott a hátamra Rose. Nem esett jól, hiszen hátul mélyen kivágott felső volt rajtam.

- Jaj, lányok! – legyintettem nevetve – Ha meghívok mindenkit egy körre, leszálltok rólam?

- Csak ha te is iszol! – kacsintott rám Sam, mire csak megráztam a fejem

Könnyen megjegyeztem, hogy ki mit iszik. Odamentem a pulthoz, és vártam, hogy sorra kerüljek.

- Szeretnék 3 feles tequillát kérni, és egy pohár gyömbért. – hadartam el a fiúnak, aki állítólag engem nézett

- Gyömbér mi? Sör? – kérdezett vissza

- Csak sima gyömbér. Jobb, ha marad egy józan a társaságban. – kacsintottam rá

- Általában mindig te vagy az, ahogy megfigyeltem.

Erre a mondatára köpni-nyelni nem tudtam de láttam, hogy ő sem. Saját magát buktatta le. Kislányosan elmosolyodtam, majd kifizettem az italokat. Visszatérve az asztalhoz a hangulat ugyanolyan volt.

Zárásig maradtunk, és kivételesen minden lány talált magának partnert. Kivéve engem, de ezt megszoktam már. Józan nő nem kell a pasiknak, így egyedül maradtam. Hajnali 4 tájékán ritka, ha nincs taxi, de én kifogtam pont azt az időszakot, amikor egy sem volt üres. Összébb húztam magamon a kabátom, és próbáltam nem megfagyni.

- Hát te? – kérdezte egy férfi hang a hátam mögött. Lassan megfordultam, és láttam, hogy a pultos az.

- Csak taxira várok. – válaszoltam – De úgy tűnik, pechem van!

- Oh, értem. – mondatának hangsúlyt is adott egy hatalmas bólintással – Amúgy Ben.

- Bille. – nyújtottam ki a kezem, amit el is fogadott egyből – Szóval… mióta is figyelsz te meg engem?

- Ez kínos. – vakarta meg a tarkóját, mire nevetnem kellett volna – Szerintem amióta ide jártok.

- Áhá… - hunyorítottam rá

Néma csend állt be közénk. Minden pasinál kb. idáig jutok. 3 mondat, majd megnémulunk. De kivételesen nem halt meg a beszélgetés.

- Hazavigyelek? – kérdezte kedvesen.

Válaszadásom előtt körbenéztem, hátha felbukkan egy taxi, de nem történt ez.

- Megköszönném. – a hajamat a fülem mögé tűrtem lányos zavaromban

Így kezdődött minden. Így ismerkedtem meg Benjamin Scott-al, 6 évvel ezelőtt. Ő volt az, akit a nagy szerelmemnek mondtam, akinek alig 2 hét ismeretség után elmondtam minden titkomat. És ő ugyanígy megnyílt. Első csókunkat vad szex követette, és tudtam, hogy sokáig együtt leszünk. Akár mindörökké. Elterveztük, hogy lesz egy csodaszép, egészséges gyermekünk, egy házacska egy londoni kerületben – vagy épp egy nagyobb lakás, ahol boldogan élünk, lesz esküvőnk és boldogan élünk, amíg a halál el nem választ. Mint egy tündérmese…

Semmit nem vettem észre. Semmi apró jelet arra, hogy baj lenne. Tökéletesen eltakartuk egymás elől a problémákat, amik aprók voltak. Elnéztük egymás hibáit. Hiába szóltak szüleim, hogy ennek nem lesz jó vége, nem hallgattam rájuk. Mindig csak azt hajtogattam, hogy tudom, mit csinálok. Dehogy tudtam! Őrült voltam, és még egyszerű jeleket sem vettem észre, ami a kapcsolatunk végét jelentette.

A kanapén ültem épp a TV-t nézve. Unalmas gasztroshow. Ben már szmokingban rohangált a lakásban keresve egy normális nyakkendőt. Rettentően boldog voltam, hogy végre új munkahelyén előléptették. Csak miattam hagyta ott a pultos munkát, hogy szakmájában dolgozhasson mint menedzsment.

- Segítenél? – kérdezte kedvesen, majd a kezembe nyomott egy nyakkendőt

- Persze. – álltam fel mosolyogva

Amíg próbáltam azt a fránya ruhadarabot kedvesemre varázsolni, elvigyorodtam. Még ő puccosan nézett ki, én elég szörnyűen festettem. Egyszerű tréningruha volt rajtam, a felkötött hajamból alig maradt valami. Akaratlanul is eszembe jutott az, hogy miközben főztem letámadott Ben, majd nem érdekelte se őt, se engem hogy odaég a kaja. Vadul nekem esett, a konyhaasztalra döntött és kiélte rajtam vágyait. Nem mondanám, hogy nem élveztem, sőt! Egyik legjobb spontán szexünk volt.

- Így ni. – igazítottam meg a gallérját – Nagyon szexi vagy.

- Te is. – lehelt egy puszit az ajkamra – Nem gond, hogy nem tartasz velem?

- Dehogy is! – legyintettem – Megbeszéltük már.

- De biztos? – kérdezett újra rá

- Ben, ha meg egyszer megkérded, baj lesz! – ráncoltam össze a homlokom – Menj már!

Mielőtt kilépett volna a lakásból, egy csókkal búcsúzott el. Mosolyogva feküdtem el a kanapén, és tovább néztem az agybutító műsorokat a TV-ben.

Miért nem tűnt fel, hogy egy ilyen puccos vacsorára nem vitt el?! Miért voltam ilyen vak? Sokszor kérdeztem ezt magamtól. Amikor névtelenül kaptam egy levelet, miszerint figyeljek Ben-re, csak nevettem, majd összegyűrve a kukába landolt. Pedig milyen jó lett volna, ha hallgatok névtelen jótevőmre! Most nem ülnék a Millenium Bridge-nél egy padon, és nem mérgezném magam. Oh, istenem! És csak a minap merte felvállalni…

„Anne MacCoyle vagyok, és Önök a BBC Radio 1 reggeli műsorát hallgatják! A mai napon 2012. március 12-ét írunk. Írják meg, ma milyen csodálatos dolog fog vagy épp történt már Önökkel! És most jöjjön egy szám Olly Murs-től!”

Halkan ügyködtem a reggelivel, hiszen a párom későn ért haza. De úgy látszik, mégsem voltam elég halk. Hallottam a lépteit, ami a konyhához vezettek.

- Félreléptem. – jelent meg az ajtóban Ben

- De ugye nem bicsaklott ki a bokád? – vettem viccesre a figurát

- Billie, nem érted! – ekkor fordultam meg – Megcsaltalak.

Kiesett a kezemben lévő tányér, ami a padlón hatalmas csörömpölés kíséretével tört szét. Nem tudtam megszólalni. Vagy nem is akartam. Szótlanul, Bent kikerülve mentem a közös szobánkba, majd az ágyra ültem. Tudtam, hogy be fog jönni, és mindent elmond.

- Emlékszel az előléptetésemre? – bólintottam – Nem hiába történt ez.

- Egyszeri alkalom volt? – kérdeztem halkan

- Vele igen. – felelte

Ordítani tudtam volna. Hány nővel csalt meg? Nem, inkább nem kérdezem meg! Dőlt belőle a megbánás a kérdéseim nélkül is.

- Tegnap, Rebecca Llyoddal feküdtem le. Az irodámban. Ő a titkárnőm. – fejezte be a listát

- Élvezted legalább? – kérdeztem undorral a hangomban, de nem válaszolt – Először dugtad meg? Vagy visszatérő partner? Válaszolj, te szemét!

Nem válaszolt, csak a paplant nézte.

- Volt gusztusod utána velem is lefeküdni? Hogy bírtál a tükörbe nézni? Ben, majdnem 5 éve dolgozol ott, hány nővel csaltál meg? Ne, ne is válaszolj! – ingerülten álltam fel, majd a vendégszobába siettem.

Előkotortam egy bőröndöt, majd azzal mentem vissza a szobánkba. Ledobtam elé.

- 20 perced van, hogy eltakarodj a lakásomból! – kiabáltam rá – Haladj!

Erősnek mutattam magam, de összetörtem. Miután kilépett a lakásomból, és vele együtt az életemből is. Nem éreztem magam nőnek abban a pillanatban. Rosszul voltam a tükörképemtől is. Pedig én nem tettem semmit, csak vak voltam.

2 hét telt el azóta. Hiába hívott, nem vettem fel. Hiába küldött virágot, kidobtam. Hiába jött a munkahelyemre, átnéztem rajta. De eddig bírtam. Nem vagyok erős. Gyenge jellemű nő vagyok. Muszáj lépnem.

Újra beleittam az üvegbe, és addig nem emeltem el a számtól, amíg el nem fogyott. Mindenemet marta: a számat, a torkom, a nyelvem, de nem érdekelt. Erőtlenül csúszott ki a kezemből az üres üveg, majd a földre esett. Maradék erőmet összeszedtem, és a Millenium Bridge-re sétáltam. A híd közepén elfogytam. Erőtlenül rogytam össze. Egy mondat csengett a fejembe az utolsó pillanatban is.

Szeretlek.

A doboz nyugtató, és az ital meghozta gyümölcsét. Amitől családom és én is rettegtem, bekövetkezett. A halotti papíromra annyit írtak, hogy gyógyszer- és alkohol-túladagolásban haltam meg, illetve a rendőrségi aktámhoz búcsúlevelem is csatolták.

Anya, apa! Nem hibáztatok senkit, csak magamat. Elbuktam, mint nő. Sajnálom! Szerető lányotok, Billie

Dorcsa: Mielőtt minden rosszra fordult...

Lassan sétáltam a folyosón, kezemben a gitárommal, és csak figyeltem a körülöttem rohangáló embereket. Nekem is sietnem kellett volna, de egyszerűen már nem volt energiám. És amúgy is… Mit segít az, ha kapkodok? És semmi kedvem nem volt beérni a kis termünkbe. Először úgyis le leszek cseszve, hogy hogy képzelem, hogy csak most érek ide. Utána meg azért, hogy miért nem vagyok lelkesebb, miért merészelek fáradtnak és letörtnek lenni, hogyan képzelem azt, hogy nem teng bennem túl az adrenalin. Hiszen tudom, hogy mennyire fontos ez a koncert!

Hát hogy ne tudnám. Országos kamaraverseny döntő. Teljesen tisztában vagyok azzal is, hogy már év eleje óta erre készülünk. És hogy én is mennyire vártam. De most nagyon nem tud érdekelni. Veszekedtem Vele. Emiatt. Pedig tisztában voltam vele mindig is, hogy nem lehet állandóan mellettem, sőt. Elfogadtam, hogy a munkája mindig elszólítja, és igaz, hogy az nem fontosabb nálam, de el kell mennie. Már akkor beletörődtem, amikor beleszerettem.

Mintha tudtam volna akármit is változtatni rajta…. Szeretem. Mindig is szerettem, és ez meglátásaim szerint nem is fog változni. Csak nehogy minden tönkremenjen a hisztim miatt. Pedig tudom, hogy neki is nehéz! Csak akkor elborult az agyam… Annyira nem akartam vele veszekedni! Egyszerűen kicsúsztak a szavak a számon. Ő meg bevágta az ajtót, úgy ment el. Nekem persze egyből leesett, hogy miket mondtam, és rohantam volna utána, csak megszólalt a telefon. Már sírtam, mikor felvettem. Tudtam, nem lenne szabad hagynom elmenni. De akkor még bennem volt az, hogy nem hagyhat úgy ott koncert előtt. Az a telefon mindent elrontott…

- Örülünk, hogy végül is méltóztattál megjelenni!- hangzott, amint beléptem a terembe. – Ugye tudod, hogy a színpadi próbalehetőségről már lecsúsztál? És, hogy eléggé húzós volt kimagyarázni, hogy a négy helyett miért csak hárman mennek fel a színpadra? És hogy ez most nem csak neked hátrány, hanem mindenki másnak is elronthatod a több mint fél éves, kemény munkáját!

Eddig bírtam. Gitáromat csak leraktam a sarokba, és ahogy voltam, kabátban fordultam is ki az ajtón.

…

- Lidi!? Lídia..?! Itt vagy? – hallottam barátnőm lépéseit a mosdó csempéjén. Tudom, nem túl eredeti hely, de ez volt az első, ahova be tudtam fordulni, és elkerülni a sok felesleges kérdést.

- Itt. Figyelj Dia, tudom, hogy most nagyon nem kellene elrontanom, de tényleg nem tudtam időben ideérni. Tudom, hogy mennyire fontos mindannyiunk munkája ebben, és hogy azt is fogják nézni, hogy mennyire sikerül csapatként játszanunk, és mindent meg fogok tenni, hogy jól sikerüljenek a dolgok! Igyekszem úgy játszani, ahogyan eddig is, igyekszem a legjobbat nyújtani, és reménykedem, hogy ennyi elég. Sajnálom. Most miattam ideges mindenki. Pedig a termet már láttam. Oda lyukadtam ki valami oldalajtón, miközben kóvályogtam. Kicsit még itt is eltévedtem…

- Sss... Semmi baj, és nem haragszunk! És Lehel is csak ideges és olyankor tudod milyen. Moss arcot, mosd le a sminked, én újra kifestelek, te meg közben elmondod, hogy mi a baj!

Észre se vettem, hogy sírtam. Vajon mióta? A teremben tuti nem, akkor nem üvöltötte volna le a fejem, annyi szíve neki is van.

És mit mondjak neki? Azon kívül, hogy veszekedtünk… Ő még megértene, ismer. Csak azt nem értené, hogy miért voltam ideges. Azt meg nem mondhatom el neki, hogy Petra kórházba került. A koncert előtt nem. Én se nagyon bírom ki, hogy ne legyek mellette, vagy legalábbis a műtő előtt… Infarktus… Pedig velem egykorú. De azt mondják örökölte a hajlamot. Nagypapája, sőt apukája is abban halt meg. Most csak reménykedni tudunk, hogy őt meg tudják menteni…

- Veszekedtünk. Olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nagyon nem kellett volna. Ő meg rám vágta az ajtót, úgy hagyott ott! – Azért vagyunk mi legjobb barátok, mert nem kérdez. Nem kérdezte, hogy miért. Vagy, hogy most akkor mi lesz. Se azt, hogy hogyan fogom bírni a koncertet, se azt, hogy ezen miért buktam ki annyira.

- Minden rendben lesz, hidd el. Szeretitek egymást! És attól, hogy most nem lehet itt melletted, meg kell neki mutatnod, hogy van még plusz egy indok, amiért büszke lehet rád. A sok ezer másik mellett!- Kezdett el kiterelni a wc-ből. – Petra itt szurkol majd nekünk a nézőtéren, bár most még nem találkoztunk. Játssz neki! Gondolom, felveszi, és akkor elküldöd Neki e-mailben, és jó kedve lesz. – Az a szerencse, hogy maga után húzott így nem látta az arcomat, mikor Petráról beszélt. Tényleg úgy volt, hogy itt lesz. Minden koncertünkön ott volt. Gyakran ez segített, hogy kibírjam azt, hogy Ő nem lehet itt. Mégis mit fogok csinálni, ha ők nem lesznek mellettem?

- Behangoltam neked, most még egyszer átjátsszuk, és megyünk a színpadra!- Jött felénk Anna amint beléptünk. Kicsit parancsolónak tűnt a hangja, de ezt betudtam annak, hogy ideges. És, hogy azért én se segítettem rá a nyugalmára.

- Elmondod, mi a baj?- Kérdezte óvatosan Iza, a quartettünk negyedik tagja.

- Most inkább próbáljuk el egyszer, az többet segítene. - Tértem ki a válaszadás alól. Jóban voltunk mindannyian, de valahogy nem éreztem helyénvalónak az ő szemszögükből, hogy egy vita miatt kiakadok. Petrát pedig nem mondhattam el, Dia miatt.

Csak az első darab első tételét tudtuk eljátszani, mikor jött a rohangálós csajszi a mappájával, hogy menjünk a színpadhoz. Hamarosan mi jövünk. Nem játszottunk sokat, de én mégis éreztem, hogy ez nem lesz így jó. Alig tudtam odafigyelni. Minden egyes hangot jól meg kellett gondolni, hogy milyen hang, hol kell lefogni. Pedig szinte tudtam minden darab minden tételét kívülről. Mit fogok én ezért kapni a lányoktól, és Leheltől…

- Tényleg, kedvenc tanárunk merre leledzik? – Fordultam oda Izához. Próbáltam jókedvűnek tűnni, ha már az izgulást nem tudom eljátszani. Arra már végképp nem volt erőm. Valahogy, ami eddig fontos volt, már egyáltalán nem tűnt annak…

- Beült a nézőtérre, hogy onnan hallgasson, hogy pontos ítéletet tudjon adni.

- És, hogy ne húzzon fel még jobban!- Jött Anna hangja előröl.

- Köszönöm lányok! – Eszméletlen hálás voltam nekik. Tudtam, hogy ők vették rá, hogy ne borítson ki mindannyiunkat. Miattam. - Én tényleg sajnálom! Igyekszem mindent megtenni!

- Tudjuk, de most gondoljunk valami másra. Hiszen úgy is mi leszünk a legjobbak!

Furcsa volt úgy bemenni a nagy terembe, hogy tudom, hogy mennyien vannak, akik mind engem néznek, mégsem izgultam egy kicsit sem. Régebben mindig remegett a kezem, ami ugye elég nagy hátrány a gitárnál, de most semmi. Egyszerűen reménykedtem, hogy le tudom játszani. És hogy minél hamarabb elmehetek. Megszokott mozdulattal ültem ki és rendeztem a kottám, székem, kottatartóm, úgy, hogy mindenkit lássak.

Szépen beléptem, és nagyobb nehézségek nélkül elkezdtem a darabot. Egy bizonyos pontig még kikapcsolódni is sikerült, ahogy csak arra koncentráltam, hogy minden jól menjen. De ez azért nem egyszerű feladat. Együtt lenni a többiekkel, a jó hangot játszani, jókor, jó ritmussal, szép hangszínen. A dinamikára, tempóváltásokra odafigyelni… Ez nekem nem fog menni… Képtelen vagyok erre mind odafigyelni. Nem vagyok olyan állapotban. Nincs most kedvem küzdeni…

Pedig muszáj! Olyan nincs, hogy nem! Mi van, ha Petra gondol erre, és ő adja fel? Neki esélye sincs a választásra. Küzdenie kell, pedig sokkal nehezebb az akadály, és sokkal rosszabb állapotban van. Akkor én sem adhatom fel, hiszen ez csak egy koncert, ahol az átlagosnál kicsit jobban kellene teljesíteni.

És megy. Hiába nem figyeltem egyáltalán oda, a hangok eddig jól megvoltak. Legalábbis tudtam automatikusan játszani, úgy, hogy a gondolataim teljesen másutt voltak. Ilyenkor egy baj szokott lenni. Ha felébredek a kábulatból, leállok, mert nem tudom, hogy hol tartunk.

Petra azt mondta, hogy olyan így, mintha álmomban gitároznék, mert látszik is, hogy nem vagyok ott fejben. Remélem, most nem látszik. Vagy lehet, hogy csak ő látja, mert ismer? Jobban, mint bárki más. Még talán Nála is jobban. Mi lenne velem nélküle? Én mindenben az ő segítségét kértem. Még az éjszaka közepén is felhívhattam, ha valami nem stimmelt. Legyen szó az odaégetett meglepetés reggeliről Neki, vagy, hogy nem úgy jött ki a lépés, ahogy terveztem. És soha nem éreztette azt, hogy a terhére lennék. Jó, persze, néha azért bosszús volt, de úgy igazán soha. Ez teljesen kölcsönös volt. Bármit megtettem volna érte, bármikor! Legyen szó a bevásárlásról, amire nem maradt ideje, vagy, hogy nyomozzam ki, hogy a kiszemelt foglalt-e. Vagy lelki segély-szolgálat hajnali háromkor. Nem csak a legjobb barátnőm, de a másik felem is. El sem tudom képzelni, mihez kezdenék én nélküle. Egy rakás szerencsétlenség lennék, annyi szent. Hiszen nekem már csak a tudat is biztonságot ad, hogy tudom, ha szükségem van valakire, hozzá fordulhatok. De mi lesz, ha… Ha az orvosok sem tudnak már tenni semmit… Ha soha többet nem nevet velem… Ha nem mossa meg a fejemet, nem világít rá a dolgokra… Ha nincs, aki miatt jókedvűnek kell lennem, mert látja rajtam, ha nem vagyok az. Ha nincs, akire minden körülmény között számíthatok. Ha már nem lesz mellettem. Ha… Ha elmegy…

A hirtelen csend térített magamhoz. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. És hogy miért bámul rám mindenki.

- Cserélj kottát!- Mutogatta Anna, kicsit sem feltűnően.

Miközben a kottaállvánnyal szerencsétlenkedtem, feltűnt, hogy könnyezem. Remek. Csak a zsűri ne szúrja ki. Kicsit gáz lenne, ha azt hinnék, hogy a melankolikus dallam fogott meg ennyire. Bár... Lehet, járna érte plusz pont! Azzal is segíteném a többieket.

Most nekem kellett intenem. Ahogy Diára néztem, hogy mehet- e, láttam a szemében a temérdek kérdést és aggódást. Neki most nem szabad arra koncentrálnia! Gyors mosoly, és indítottam is a darabot.

Szóval akkor a három tételes darabunkon úgy túljutottam, hogy nem is emlékszem belőle szinte semmire. Már csak egy egy tételes jó kis darab van hátra. Azért arra kíváncsi lennék, hogy mennyire jól kezeltem a tételek közötti szüneteket. De ha komoly gáz lenne, akkor tuti, abbahagytuk volna, vagy legalább feltűnik.

Ha később felhívom, és elmesélem mindezt Neki, tuti ki fog nevetni. És nem is fogja érteni, hogyan csináltam.. Jó, mondjuk én sem értem, de még két hét múlva is ezt fogom hallgatni Tőle. Feltéve, ha egyáltalán beszélünk még akkor. Remélem, azért a telefont felveszi. Mert jogosan dühös most rám. Olyan dolog miatt voltam rá mérges, amiről nem tehet. De egyszerűen fájt, hogy nem lesz itt. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy egy ilyen fontosnak vélt napot Nélküle töltsek. De már rájöttem, hogy egyáltalán nem számít. Csak ne haragudjon rám sokáig. És nehogy vége legyen mindennek. Akkor már felkelni se lenne értelme reggelente. Még ha messze van is, tudom, hogy szeret. És vissza fog jönni. De most… Simán lehet, hogy egy kicsit még távol marad. Vagy megismerkedik valakivel, aztán nekünk annyi… Ötletem sincsen, hogy most mivel tudnám tudomására hozni, hogy mennyire sajnálom, hiányzik és szeretem. Ha dühös, akkor nem fog azzal foglalkozni, hogy én mit érezhetek. Csalódott bennem, mert semmi nem számított csak az, hogy nekem jó legyen. Nem vettem figyelembe, hogy ő is azt akarná esetleg. Amennyiben nagyon ki van akadva, akkor el se fogja olvasni az üzeneteimet és a telefont se veszi fel. Biztos azt hiszi, nem gondolok rá. Hogy teljesen úgy érzem, hogy igazam volt azzal, amit a fejéhez vágtam. Csak, mert nem volt időm írni neki, vagy hívni. Mert bár semmi nem lehet fontosabb Nála, mégis az volt. Inkább rohantam Petrához, majd ide. Nem tudnék létezni, ha Őt is elveszíteném. Az nem lehet, hogy Ő is elhagyjon!

Hirtelen, rémült sóhajom térített magamhoz. Ezzel a lendülttel el is rontottam. Szerencsére Iza futama volt, ami csak egy van az egész darabban. Bár kicsit elcsúfította az a mellément hang, de mégis tudtam, hol vagyunk. Simán visszataláltam! A hátralevő pár ütemet teljes odafigyeléssel vittem végig.

Mikor felálltunk meghajolni, már tudtam, mit kell tennem. Alig értünk le a színpadról, és már rohantam is. Mire a többiek utolértek, már a táskámban kotorásztam a telefonomért.

’2 olvasatlan üzenet!’

Villogott a képernyő, de gyorsan kiléptem, még a feladót sem olvasva. Többször is rontottam, miközben írtam. Csak arra figyeltem, hogy minél hamarabb el tudjam küldeni.

’ Hiányzol! Kérlek, ne haragudj, tudom, hogy hülyén viselkedtem, kérlek bocsáss meg! Szeretlek. L’

-Nagyon jók voltatok! –Lépett be Lehel, én meg kezdtem megnyugodni. - Lidi, te kicsit későn ébredtél fel, de ezt kárpótolta a játékod! Szerintem még soha nem játszottál ennyire gondolkodás nélkül, csak az érzelmek által vezérelve! Legalábbis a nézőtérről úgy tűnt. A többiek pedig szokásosan fantasztikusak voltak! Gratulálok mindannyiótoknak!

Még egy kicsit magyarázott, amire őszintén szólva nem nagyon figyeltem. Túl voltam az ősz óta félt és várt feladaton, és valahogy mégse érzem a felszabadultságot. Csak az számít, hogy Petra hogy van. És, hogy mit válaszol. Még a gyűrűmet is elfelejtettem levenni, pedig nem szoktam abban játszani. De legalább ott volt velem. Ki tudja, meddig hordhatom…

- Jobban vagy már?- Lépett hozzám Anna. Te jó ég… Még Diának is el kell mondanom, mi van Petrával…

- Némileg. Dia!- Indultam volna barátnőm felé, csak közben az ölemből lecsúszott a telefon.

- Mondd! – Fordult felém, és a szemében már láttam, hogy nagyon kíváncsi, és aggódik is.

- Pillanat, csak elolvasom, amit kaptam!- Tudom, nem szép dolog halasztani, de egyszerűen nem volt erőm odaállni elé, és közölni a tényt…

’ Sajnálom Kicsim, nem kellett vna úgy eljönnöm! El tudom képzelni, hogy mit érzel, de kérlek koncentrálj a koncertre! Sietek vissza amint tudok! Légyszi ne haragudj! Próbálom jóvátenni majd vhogy! Lélekben ott szurkolok! Nagyon hiányzol! Szeretl’

A gyomrom tájékán lévő görcs elkezdett feloldódni, és a boldogság, mint valami meleg varázsszer útjának indult a testem minden pontja felé. Nem haragszik!

- Na, mit írt?- Kezdett kukucskálni Dia.

- Honnan gondolod, hogy Ő írt?- Kezdtem húzni az agyát, de már nyújtottam felé a telefont.

- Látszik az arcodon!- Mutatott rá. – és az is, hogy mit írt, csak udvariasságból kérdezem. Hát igen, aki sok mindent akar írni egy smsben, annak nem fér bele. Amúgy van még egy! Petra mamájától!

Mint az őrült kaptam ki a kezéből. Inkább mondom el neki, minthogy így kelljen megtudnia.

’Feladó: Petra mama’ Remegő kézzel nyitottam meg a levelet ’Jól sikerült a műtét!Fel fog épülni! Még altatásban van. Ráértek később jönni, maradjatok nyugodtan! Hogy sikerült?’

Csak annyit sikerült felfognom, hogy jól van! Mellettem marad az összes hülyeségével.

- Mi történt? Mit ír, mondd már el!- Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy Dia rázza a vállamat, a többiek meg csak néznek. A földön ültem, kezemben a telefonommal, és sírtam. Megint. De most boldog voltam! Alig tudatosult bennem a dolog, de már kezdtem érezni, hogy minden rendben van.

- Jól van! Rendbe fog jönni!- Öleltem át barátnőmet, aki persze semmit nem értett.

-Miért, mi baja volt?

- Nagyon dühös leszel, de nem mertem elmondani a koncert előtt, mert tudtam, hogy mindenkinek mennyire fontos ez. - Nagy levegőt vettem, miközben ő kíváncsian nézett. - Petra reggel infarktust kapott, és mostanáig próbálták megmenteni az életét, és sikerült, rendben lesz!- Hadartam el egy szuszra.

- De mi… Hogy…? Mi történt?

- Majd elmesélem, de most menjünk be hozzá. Azt írta anyukája, hogy nem fog felébredni, de…

- Megyünk!- Kezdte el pakolni a cuccait. - Lányok, el lesztek nélkülünk?

- Természetesen. Lehelnek meg elmondjuk, hogy mi a szitu, és simán venni fogja a lapot, hogy hol a helyetek. - Legyintett Iza.

Ahogy a csarnokból kilépve a napsütésben sétáltunk a buszmegálló felé elkezdtem mesélni a történteket Diusnak. A fák között átszűrődő napfényt nézve rájöttem, hogy mennyivel teljesebb lett az életem, mint az egész ramazuri előtt. Ott van a tudat, hogy történtek amik történtek, és erős tudtam maradni, és megcsináltam. A lányok, élükön Diával, végig mellettem álltak. El sem tudják képzelni, mit is jelent ez nekem. Veszekedtem Vele, de kibékültünk, és most már tudom, hogy sokkal jobban meg kell becsülni azokat a perceket, amiket velem tölt. Nem szabad hirtelen felindultságból beszélnem, mert utána csak mind a ketten rosszul érezzük magunkat, és néha elég sokáig nem láthatom viszont, hogy személyesen bocsánatot kérjek tőle. Felmerült bennem a lehetőség, hogy elveszítem, és ennek súlyát észlelve tudom, hogy sokkal jobban kell éreztetnem az iránta érzett szerelmemet.

És nem utolsó sorban Petra infarktusa. Megmutatta, hogy az élet múlandó. Nem szabad magától értetődőnek venni azt, hogy mellettem vannak emberek. Az élet minden percét ki kell élvezni, és úgy kell élni, mintha mindjárt vége szakadna.

Lehet, hogy a nap folyamán nagyon rosszul éreztem magam, de most sokkal több energiám van, és boldogabb vagyok, mint mielőtt minden rosszra fordult volna.