Ismeretlen ismerős -43-44. rész

43. rész

Majd megtörtént. A lámpák kialudtak és a mezőny elindult. Az első kanyar után szerencsére nem történt baleset és az első 8 sorrendje nem változott (Kimi, Sebi, Hamilton, Heikki, Fernando, Felipe, Robert és Mark).  Szép lassan haladtunk és bánatomra Sebi nem bírta tartani a tempót sem Kimivel, sem a mögötte haladóval, így az első tankolás előtt visszaesett a 3. helyre. Miután visszatértek a boxból, volt 6 másodperc előnyünk. És akkor olyan történt, amire senki nem számított.

-Mi a baj a kocsival?- kérdezte Stefano idegesen.

-Nem tudom.- szólt idegesen Andrea.- A kocsival minden rendben, a gumikkal sincs semmi.

Ekkor rezgett a zsebemben a telefonom. Elővettem és azt láttam, hogy jött egy üzenetem Marktól. Gyorsan meg is nyitottam. „Szólj rájuk, hogy ne csináljanak tenni. Hagyjátok egy kicsit szórakozni a bajnokot.” Egy pillanatra elgondolkoztam, és kezdtem megérteni, hogy mire is gondol.

-…. Szólj neki, hogy ezt hagyja abba!- kiabált mellettem Stef.

-Ne!- szóltam a versenymérnöknek.- Engedje, hogy egy kis örömet okozzon a rajongóinak.

A csapatfőnök végül csak rábólintott a kérdésemre. Mindenki csak feszülten várt, a különbség meg egyre csak csökkent. Eljutottunk 1 másodperc alá, és ekkor megszólalt a pilótám.

-Andrea, szólj, ha 5 tizedhez érünk!- kérte. A hangjában valami csintalanságot véltem felfedezni. Természetesen szóltunk neki, mikor ott tartott, amit említett. Mindenki tudta, hogy a brit azt hiszi, Kimi a kezében van, mígnem Kimster rálépett a gázpedálra és fél kör alatt adott neki 6 tizedet. Utána ismét bevárta, majd megajándékozta fél másodperccel. Körökig játszogattak így egymással, elérve, hogy a mezőny (vagy legalábbis az őket követő 6-os boly) beérte őket és hogy Ron bácsi kedvencének az idegei tönkremenjenek.

-Bajnok! Tudom, hogy ez nagyon jó játék, de adj a többieknek is lehetőséget, hogy ők is szórakozhassanak.- szóltam bele a rádióba.

-Ahogy a főnökasszony kívánja.- mondta nevetve és rátaposott a gázpedálra. Alig telt el 2 kör, már más támadta az egyes rajtszám tulajdonosát. A kedvenc kis németünk gyorsan átgázolt az előtte haladón, majd néhány kör után Heikki is túl volt rajta. Majd következett a második kiállás. Fernando és Felipe is átlépett a mi kis kedvencünkön. A következő biztató esemény az volt, hogy Robert volt a 7. helyen és nagyon vágyott egy előkelőbb pozícióra. Nem csalódott benne senki, 3 kör múlva már ő is megelőzte Hamiltont. És akkor jött az utolsó 5 kör… Mindenki idegesen ült a monitorok előtt… A Red Bull gyorsabb volt, mint a McLaren… Mark pedig tövig nyomta a gázt… Az idő egyre fogyott… Eljött a leintés pillanata és egy emberként tomboltunk a fal mellett, ahogy a Ferrari F60 áthajtott a célvonalon. De hátul még mindig folyt a verseny. Az egész boxutca hangosan szidta az idióta ausztrál tévéseket, mert ahelyett, hogy a hátsó csatát adták volna, a győzteseket mutogatták. Nem mintha bajunk lett volna Kimivel, meg a többiekkel, de eléggé fontos dolog, hogy a világbajnok szerez-e pontot, vagy nem.

-Mondjátok már, ki a 8!- kiabált a győztes a rádióban.

-Nem tudjuk, mert a képeken te vagy mindenhol.- feleltem neki és még mindig a falon kapaszkodtam.

-De én nem vagyok olyan fontos!!!- mondta ingerülten. És abban a pillanatban megjelentek a célegyenes végén, fej-fej mellett. Mindenki csak bámulta, mert mindenki abban a hitben él, hogy holmi Red Bull nem tud legyorsulni egy Mercedest. De megtörtént a csoda, a zászlóhoz előbb ért a mi Markunk és ezzel övé lett az utolsó kis pontocska.

-Kimi, a siker teljes mértékű, Hamilton csak a 9.- közölte Stefano a jó híreket a maga higgadtságával, pedig ez nem jellemző az olaszokra. Majd mindenki rohant a dobogóhoz. Én pont akkor értem oda, mikor begurult a 3 dobogósunk. A nagy tömeg egyből előreengedett, mivel a Ferrarisok mindenhogy segítettek eljutni a kordonig, ami visszatartotta a tömeget. Mire odaértem, Kimi, Seb és Heikki is egymást ölelgette boldogan. Majd észrevettek engem is és kaptam 3 ölelést. Elmentek mérlegelni, megtörtént a díjátadás, a pezsgőzés és az interjúk is. Akkor úgy tűnt, itt a nap vége, legalábbis mindenki ezt hitte. Pedig csak ezek után jött a komoly ünneplés és a felejthetetlen buli.

44. rész

Este 10-kor találkoztunk Melbourne egyik legfelkapottabb szórakozóhelyén. Ott volt mindenki, akivel mostanában jóban voltunk/lettünk és persze arra tévedt még néhány pilóta is. Benn, a pultnál az volt az első a srácoknak, hogy rendeljenek mindenkinek. Addig mi, lányok, megkerestük a VIP részleget és kényelmesen letelepedtünk. Majd megjöttek a lovagok is a szomjoltóval.

-Igyunk a Ferrarira…- kezdte Kimi.

-És rád is.- folytattam mosolyogva.

-Meg Sebastianra is…- szólt szemből Leena.

-És Heikkire…- kuncogott Catherine.

-Meg persze Fernando-ra.- fejezte be a sort Raquel és végre koccintottunk. Kimi természetesen csak gyümölcslevet ivott, ahogy év elején ezt megfogadta. Beszélgettünk még egy kicsit, majd mentünk táncolni. Rengetegen megbámultak minket, úgy tűnt, nem mindennap járnak ide nevesebb emberek. Remekül szórakoztunk és nem is számítottunk arra, hogy még műsor is lesz. Valamikor éjfél körül vettük észre, hogy egy részeg, néger pasas felmászott nagy nehézségek árán a színpadra.

-Ezt közelről kell látnunk.- kezdett nevetni Leena és a színpad felé húzta a kis csapatot. A bulinkra nem hivatalos személy közben szerzett magának egy mikrofont (előtte azért a DJ srác behúzott neki). És mikor megszólalt… arról ne is nagyon beszéljünk.

-Én vagyok a legnagyobb sztár!...- nyújtotta ki a 2 kezét és majdnem levesztette az egyensúlyát. A tömeg csak hangosan nevetett.- De… tényleg!

-Igen, mindenki látja!- kiáltott fel hozzá Fernando.

-Te… én vagyok… világbajnok… volt… vagyok.- dadogott össze-vissza.

-Az a tavalyi csak egy véletlen volt.- felelt most Seb.

-Nekem… te nem mond…hatsz ilyet. Mert én… te… jobban vezetsz.- lépett előrébb és a feje annyira előre húzta, hogy ha nem támaszkodik meg, akkor leesik.

-Hogy mekkora igazságot mondtál.- ölelt meg engem Kimi.

-És te meg…- indult felénk, de azt nem vette észre, hogy a színpad útközben befejeződött. Szó szerint félrelépett és hatalmasat esett. A körülöttünk lévők hatalmas nevetésben törtek ki. Addigra ért oda Nicole is.

-Mi történt, kicsi mézescsókom?- guggolt le a kedvese mellé.

-Csak nem viseli a vereséget… vagy téged.- mondta Cathy. Ezért kapott egy nagyon csúnya pillantást, amitől nemhogy megrettent volna, hanem még jobb kedve lett. Mivel nem volt kedvünk tovább szemlélni a lecsúszott pilótát, visszamentünk a helyünkre.

-Ezt soha nem fogom elfelejteni. És gondoskodom róla, hogy neki se legyen lehetősége.- mosolygott Heikki.

-Az ötletet támogatjuk.- mondtam neki. Az éjszakánk még folytatódott egészen hajnali 4-ig, akkora kevergőztünk vissza a szállodába. Kimivel már csak annyi erőnk maradt, hogy letusoljunk és az ágyban kössünk ki. Alighogy a vízszintes helyzetbe kerültünk, mindkettőnket elnyomott az álom. „Reggel” olyan 2 körül ébredtem arra, hogy csörög a telefonom.

-Halló!- szóltam bele álmosan. A mellettem lévő pasim meg sem mozdult.

-Szia, Hannah, Stefano vagyok. Jól telt az éjszaka?- kérdezte.

-Igen, remekül. És még mielőtt megkérdezed, nem hinném, hogy másnaposak leszünk, mert nem ittunk. Bár szerintem Heikki, Seb és Fernando erről már nem így nyilatkozna.- ültem fel.

-Ennek örülök. Csak azért hívtalak, hogy szóljak, mától kezdve bármikor utazhattok Malajziába, a szállodai szobátok le van foglalva. És Bahreinben pedig lesz egy komoly megbeszélés a szponzorok és a részvényesek között, amin nagy szükségünk lesz rád.- darálta.

-Jó, ott leszek, ne aggódj.- feleltem álmosan.

-Akkor nem is zavarlak tovább, szia!- köszönt el.

-Szia!- köszöntem én is és letettem. Álmosan zuhantam vissza a párnámra. Kimi még mindig mozdulatlanul aludt, a hasán fekve, és a takaró le volt csúszva róla. Percekig legeltettem a szemem rajta, majd végül betakargattam és én is visszaaludtam.