Somewhere I belong

Előre is elnézéseteket kérem ezért a részért...

FEAR FROM DEATH

A negyedik éjszaka köszöntött rám Svájcban. Elmentem velük, mert annyira akarták és mert beláttam, hogy szembe kell néznem a félelmeimmel. Anya nagyon csúnyán összeveszett a bátyámmal, hogy miért is akar engem bárhová elvinni. Elég hangos vita volt, ami csúnyán végződött, hiszen ott bántották egymást, ahol tudták, hogy a másiknak fáj. És volt, ami fájdalmas volt mindenkinek, de az igazságot rejtette magában.

Seb volt, aki kiabálva közölte a szüleinkkel, hogy az ő hibájuk, hogy ennyi félelmem van a világgal kapcsolatban. Születésünk óta egy szinte steril burokban növekedtem a súlyos látássérülésem miatt. Mindösszesen annyit érzékelt a szemem, hogy sötét van vagy valamiféle fény. Se színek, se alakok, se körvonalak, semmi más. És ezért otthon tanultam, otthon éltem, az utcára sem mentem ki, csak nagyon ritkán. 25 évnyi száműzetésben éltem ahelyett, hogy megtanultam volna elfogadni a sorsom és élvezni mindent, amit a világ nyújthat. Nagyon fájt, amikor ezt a bátyám kimondta, de szinte azonnal igazat is adtam neki. Hiszen mellette egész életünkben biztonságban voltam és ha ismeretlen helyre keveredtünk nagy ritkán, mindig velem volt, vigyázott rám és segített beilleszkedni.

Bűntudatom volt, hogy úgy ment el Barcelonába, hogy nem tudtam tőle bocsánatot kérni, amiért ennyire kiborultam. Butának éreztem magam, amiért a fejéhez vágtam, hogy magamra hagyna, hogy tehetetlenségre ítélne. Hiszen az első dolga volt, amikor megvette a saját házát, hogy az én igényeimet figyelembe véve akadálymentesített mindent. Engem nézett, nem magát és még csak nem is Hannát, akivel együtt éltek itt. A lánytól már milliószor elnézést kértem. Ő volt az egyetlen barátnőm, akihez nem kötöttek rokoni szálak. Az egyetlen ember, akire mindig számíthattam, történhetett velem bármi. Ő gyorsan tovább is lépett azon, hogy nem akartam jönni, de engem a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni.

A gondolataimból az zökkentett ki, hogy hallottam, ahogy az ajtó nagyon halkan kinyílik. Egy rendes embernek ez fel sem tűnt volna, de a látásom hiányában a többi érzékszervemre tudtam csak támaszkodni és sok dolgot érzékeltem, amit mások nem. Megfordultam az ágyban és kinyitottam a szemem. Nagyon halvány fény derengett a szobában.

-Nikki- hallottam meg Seb suttogását.

-Haza is jöttél?- kérdeztem, míg az ágyban arrébb csúsztam, hogy mellém fekhessen.

-Bocsáss meg nekem!- dőlt le mellém. Azonnal az arcához nyúltam. Becsukta a szemeit és hagyta, hogy minden apró kis részét végigsimogassam a tenyeremmel. A belső szemeim előtt kirajzolódott egy kép, ami az ő arca volt. A rezdülései félelmet, aggodalmat és bűntudatot sugalltak felém.

-Mi a baj?- tettem az egyik kezem a mellkasára. - Mi rémített meg ennyire?

-Nem akartalak megbántani- folytatta anélkül, hogy figyelembe vette volna a kérdéseimet. - Soha nem akartam anyának azt mondani, hogy nem jó anya. Soha nem akartam, hogy azon vesszünk össze, hogy velem vagy-e vagy nem. Én csak... nem akartam.

-Megijesztesz- mondtam neki és éreztem, hogy a gyomrom összezsugorodik.

-Tudtam, hogy te azonnal rájönnél- motyogta. - Ezért nem hívtalak, meg nem jelentkeztem, meg ezért is kerültelek végig. Nikki, én félek...- csuklott el a hangja és éreztem, ahogy a kézfejemre potyogni kezdenek a könnyei.

-El kell mondanod- helyezkedtem vele teljesen egy szintbe. - Seb, meg kell nekem mondanom, hogy mi a baj- súgtam neki remegő hangon.

-Találtak... találtak egy tumort a gyomromban- felelte végül.

-Úristen!- ijedtem meg. Tudtam, hogy ez mekkora baj lehet. - Mindent tudnom kell, Basi!

-Még... még vizsgálják- folytatta. - Nem tudják, hogy jó vagy rossz indulatú. De én érzem, hogy baj van. Nikki, én tudom- ragadta meg a kezem, ami a mellkasán pihent és megszorította. - Könyörgöm, ne mondd el nekik! Ne mondd meg senkinek! Kérlek! Könyörgöm!

-Nem mondom- ígértem meg azonnal. - De Sebi...- cirógattam meg az arcát. - Én tudom, hogy nem lesz semmi baj.

-Rettegek- súgta némi hallgatás után.

-Meggyógyulsz- húztam magamhoz. - Meg kell gyógyulnod, hallod? És ez csak akkor fog sikerülni, ha hiszel benne.

-De olyan nehéz...

-Tudom. Nekem is nehéz. De szeretlek. És sosem hagytál cserben. Emlékszel, hogy mit ígértél nekem?- mosolyodtam el.

-Hogy örökké veled leszek és majd együtt fogunk lakni a házastársainkkal meg a gyerekeinkkel- motyogta a párnába.

-Ne merj cserben hagyni, hallod? Kell, hogy ez igaz legyen- simogattam meg az arcát.

Addig cirógattam és nyugtattam, amíg el nem aludt mellettem. Utána halkan kiosontam a fürdőbe, hogy a fal mellett lecsúszva átadhassam magam annak a hatalmas mértékű rémületnek, amit ez a titok okozott. Rettentően féltem attól, hogy baj lesz, hogy neki lesz igaza. Nem akartam, de eluralkodott rajtam a zokogás. Talán egy teljes órát is ültem ott, sírva, a bátyámat sajnálva és szinte már temetve. De utána összeszedtem magam, mert volt valami, amit tudtam: csak akkor lesz képes ezen túllépni és harcolni, ha én is vele vagyok és minden erőmmel a pozitív gondolatait támogatom.