Száguldó remény - 14. rész

Az este a büfében talált rám. Csak ültem és bámultam ki a fejemből. Egy-két mérnök még lézengett benn, de nem voltak sokan és nem nagyon volt szükségük semmire. A lányok már elmentek pihenni, mikor mondtam, hogy én még maradok. Seb és Tommi is elment már, Britta is megjelent, de Mia nem volt sehol.

- Hol vagy, te lány?- suttogtam magam elé.

Bezártam a büfét és elindultam megkeresni őt. Végigjártam az egész helyet, megnéztem minden irodát és kis zugot, de nem volt sehol. Kezdtem nagyon aggódni amiatt, hogy mi van a barátnőmmel. Nem tartottam túl jó dolognak, hogy nincs sehol, mikor már mindenki elment. Aggódva mentem át a szállásunkra, de ott sem volt.

Magamra vettem egy vastag pulóvert és nekiindultam az Albert Parknak, hogy megtaláljam a lányt. Egy zseblámpával a kezemben még a pályát is végigsétáltam, de nem volt sehol. Kezdtem teljesen bepánikolni, mikor egy férfit láttam meg kilépni a Ferrari egyik kamionjából.

- Dessy, mit csinálsz te ebben a sötétben itt?- közeledett felém.

- Rob!- sóhajtottam fel, mikor elég közel volt, hogy lássam, ki az. – Eltűnt az egyik lány, őt keresem, de nincs sehol.

- Nézted már a parkolónál?- indult el a kapuk felé.

- Nem, még nem- ráztam meg a fejem és követtem.

Némán léptünk ki az egyik ellenőrző kapun és mentünk át az őrzött parkolóba, ami az itt dolgozóknak volt fenntartva. Még állt ott egy-két autó, valamint néhány csapatbusz, mert volt néhány olyan másik csapat is, akiknél néhányan kinn aludtak. De nagyon kevés volt így is az autó. Sokáig semmit nem vettem észre, mígnem…

- Mia!- rohantam oda az egyik Red Bull jelzéses kisbusz mellé, ahol ott feküdt a lány. – Mia, úristen!

- Őt kerested?- térdelt le mellénk Rob is.

- Be kell vinnünk az orvoshoz- néztem rá teljesen elkeseredve.

- Hívj fel valakit a csapatból- emelte fel az ájult lányt. – Legyen veled valaki, aki vigyáz rád.

Sietve indultunk el befelé. Mikor az őrök látták, hogy Smedley karjaiban egy sérült lány van, saját kártyájukkal engedtek be minket, hogy gyorsabban eljussunk az orvosi központig. Közben elővettem a telefonomat, hogy felhívjak valakit. Nem tudtam, hogy kinek is kellene szólnom a történtekről.

- Be kell mennem telefonálni- mutattam az épületre.

Rob bólintott, én pedig berohantam a saját motorhome-unkba. A pultnál elővettem a kis noteszt, amiben fel voltak jegyezve a fontosabb telefonszámok. Felcsaptam a könyvet és lapozgatni kezdtem, miközben a kezemben volt a telefon. Amint megtaláltam a keresett számot, máris tárcsáztam.

- Britta Roeske, Red Bull Racing, sajtóosztály- vette fel a nő hivatalosan a telefont.

- Madison vagyok, a pályáról. Miára ájultan találtam rá, most vitték be a dokihoz a központba- hadartam a dolgokat.

- Ki tud róla?- kérdezte elhaló hangon.

- Csak én. Ide kell jönnöd, hogy mellette legyél- jelentettem ki határozottan.

- Rendben, azonnal indulok. És ne szólj senkinek!- emelte meg a hangját. – Senkinek!- nyomatékosította a mondandóját és letette.

Én is a helyére tettem a készüléket, majd rohantam Rob és a lány után. Ahogy beléptem a központba, meg is láttam a mérnököt a folyosón. Lassan mellé sétáltam és felnéztem az arcába. Szorosan átölelt és a könnyek potyogni kezdtek a szememből. Szükségem volt arra, hogy ott legyen mellettem valaki.

- Rendbe fog jönni, ígérem!- simogatta meg a hátamat.

Leültünk két műanyag székre és vártunk. A némaság kezdett teljesen felőrölni. Nem tudtam, hogy mit mondhatok, mit tehetek, mire kell számítanom. Nem értettem, hogy miért nem szólt nekem a lány, hogy baj van. Úgy éreztem, hogy bármennyire jó barátnőm, mégsem avatott be a dolgaiba teljes mértékben.

20 perccel később vágódott ki az ajtó és rohant be rajta Britta Sebastiannal és Tommival. Egyből felálltam és a következő pillanatban már a finn karjai öleltek át, amire nagyobb szükségem volt, mint bármikor korábban. Amint elengedett, két aggódó szempárral találtam szembe magam.

- Nem tudok semmit- ráztam meg a fejem. – Mióta megtaláltuk és behoztuk, az orvosnál van.

- Rob, maga mit keres itt?- fordult a nő az eddig csendben ácsorgó angol felé.

- Ott voltam, mikor Dessy megtalálta a lányt ájultan. Segítettem neki behozni és úgy gondoltam, nem hagyom magára, amíg nem jön valaki, aki itt lesz mellette.

- Köszönöm, Rob!- öleltem meg újra a férfit. – Menj, pihenj le, innen már megleszünk mi is.

- Azért valahogy tájékoztassatok, hogy mi a helyzet, jó?- kért minket, majd kezet fogott a fiúkkal és távozott.

- Britta, mondtam, hogy nem kell jönnöd- jegyezte meg halkan Seb néhány perc után. A nő már válaszra nyitotta a száját, mikor megjelent az orvos.

- Hogy van a húgom?- fordult felé Britta. A két fiú teljesen meglepve bámult rá.

- Tudtak arról, hogy a kisasszonynak olyan idegrendszeri problémája van, amire gyógyszert kell szednie?- nézett végig rajtunk, de mi nemlegesen ráztuk a fejünket. – A kisasszony túl sokat szedett be, emiatt ájult el. Kimostuk a gyomrát. Még néhány napig megfigyelésre szorul és ajánlanék egy pszichológiai kivizsgálást is.

- Ez csak természetes, uram- bólogattam. – Bemehetünk hozzá?

- Most alszik. Adtam neki néhány enyhe nyugtatót, végig fogja aludni az éjjelt. Jó lenne, ha önök is elmennének pihenni. De ha nagyon akarnak, maradhatnak- nézett végig rajtunk, majd bement az irodájába.

- Irány aludni!- néztem végig a többieken. – Most!

- Nem- vágta rá azonnal Seb és Britta.

- Tudtam, hogy ez lesz- sóhajtottam fel. – Ne kelljen könyörögnöm nektek.

- Nem fogom magára hagyni a húgomat betegen, akkor sem, ha végig fogja aludni az éjjelt- jelentette ki a nő. – És ezen akkor sem változtatok, ha maga Dietrich akar emiatt kirúgni- mondta, majd velünk nem törődve bement a kórterembe.

- Mi ez a dolog, hogy Mia a húga?- kérdezte Sebi aggodalmasan. – Mondhatná azt is, hogy aggódik, nem küldenénk el.

- Féltestvérek- feleltem halkan. – Hosszú történet, de nincsenek jóban, ezért is nem értem őt.

- Abban viszont Maddie-nek igaza van, hogy el kell mennünk aludni- simogatta meg a vállam Tommi. – Holnap futam, ki kell pihenned magad.

- Nem érdekel- rázta meg a fejét a kicsi német, majd az ajtót kezdte bámulni.

- Téged senki nem kérdezett- léptem elé. – Most fogod magad és elindulsz szépen a szállásunkra. Gyerünk!- néztem rá türelmetlenül. – Hajrá, Sebastian, mozogj!- kezdtem el az ajtó felé lökdösni.

- Nem kell ennyire akaratosnak lenni- kezdett el duzzogni, de végre azt csinálta, amit mondtam.

Végig mögötte mentünk, ha megtorpant, mi is megálltunk. Nem hagytam neki, hogy mögénk kerüljön, mert tudtam, hogy akkor visszamenne barátnőmhöz. Én is ott akartam lenni, természetesen, de megértettem, hogy azzal nem segítek, ha én is kevésbé leszek a topon. És valakinek figyelnie kellett a pilótára.

Tommi hozott át a Seb szobájából nekik ruhát, amiben tudtak aludni. Láttam a kék szemekben azt a félelmet, amit én is éreztem a lány miatt. Már én is az ágyban feküdtem, mikor eszembe jutott, hogy előző nap láttam Miánál egy kis dobozt, ami félig tele volt pirulákkal. Azt mondta rá, hogy C-vitamin. Kikeltem a takaró alól és előkutattam a dobozt. Üres volt.

- Mi az?- kérdezte a finn felkönyökölve.

- Tegnap azt mondta, hogy vitamin- mutattam fel a kezemben tartott tárgyat. – És félig még tele volt. Az olyan 20 szem körül lehetett.

- Úristen!- suttogta maga elé a két fiú.

- Mit beszéltél vele?- fordultam Seb felé, aki barátnőm ágyán ült.

- Nem beszéltem vele- tiltakozott azonnal. – Vártam, hogy majd jön. Mikor eluntam magam, megkerestem Brittát, de azt mondta, hogy nem beszéltek, mert a kávét is mással küldte be. Te sem láttad, mikor kérdeztelek.

- Neked sem mondott semmit?- kérdezte Tommi.

- Nem és emiatt aggódom nagyon- bújtam vissza mellé és próbáltam elfelejteni, hogy mekkora bajban lehet a legjobb barátnőm.