Love from the past

Sziasztok! Megint emelem a tétet, jó? 15 komment...

8. rész

Estig nem sokat mozdultam ki a konyhánkból. Főztem és pakoltam egyszerre, hogy mindig legyen helyünk. Nem mintha panaszkodnom kellett volna, hogy kicsi a hely, mert óriási volt, de szerettem, ha mindig minden el van mosva és a helyére van rakva, mert akkor találtam meg biztosan.

Este 7-kor teljesen kimerülve mentem fel az emeletre, hogy lezuhanyozzak és felvegyek valami elegánsabb ruhát a vacsorához. A forró zuhany ellazította az izmaimat és ki sem akartam mozdulni onnan, annyira jól esett. Az ágyamra vágytam, a puha ágyneműre és egy hosszú alvásra. Ezt el kellett felejtenem még egy darabig. Kimentem, szárazra töröltem a testem, belebújtam a fehérneműbe, majd nekifogtam sminkelni. Éppen a szememen oszlattam el a zöld szemhéjpúdert, amikor nyílt az ajtó.

-Bejöhetek?- kérdezte Kimi és hátat fordított nekem.

-Ha nem zavar, hogy nincs rajtam sok ruha, nyugodtan- válaszoltam neki el sem fordulva a tükörtől.

-Gyönyörű vagy- jegyezte meg, miután becsukódott utána az ajtó.

-Nem csodálom, ha annak találsz, mikor szinte meztelen vagyok- nevettem és igyekeztem a heves szívverésemet normalizálni.

-Komolyan gondoltam- lépett mögém és a tükrön keresztül néztük egymást. - Ne mondd nekem, hogy nem volt senkid, mert egy ilyen alakra- futtatta végig a kezét az oldalamon és a combomon- bármelyik pasi azonnal ugrik.

-Volt egy-kettő- vettem a kezembe a rúzsomat, de éreztem, hogy a kezem remeg, hiszem az ő tenyerei még mindig a combomon hevertek. - De egyik sem volt elég ahhoz, hogy neked és Kaisának bemutassam.

-Néha hiányzol- simult hozzám teljesen. - Úgy, mint nő.

-Ne csináld!- suttogtam. Hogy is mondhattam volna meg neki, hogy én még mindig szeretem őt, csak ezt mélyen eltemettem magamban, hogy ne bántsam őt?

-Öcsi!- hallottuk meg Rami hangját a szobából.

-Menj!- fordultam Kimi felé. - És mielőtt kiléptek, azért a ruhámat beadhatod- tettem még hozzá, majd visszafordultam sminkelni.

Miután a ruha is nálam volt és befejeztem a sminkem, meg akartam mosni az arcomat, mert éreztem, hogy mennyire ég, mégsem tehettem, hiszen éppen elkészültem a tökéletesítésével. Nekidőltem a csempének, ami azért sokat segített abban, hogy lehűljek. Percekig álltam ott csukott szemekkel, majd belebújtam a térdig érő és ujjatlan zöld ruhámba. A hajam oldalt eltűztem, hogy ne zavarjon. A szobámban belebújtattam a lábam a ruhával passzoló színű magassarkú cipőbe és készen is voltam. Lementem a földszintre és a konyhában már Paulát találtam, aki pakolászott.

-Mondtam, hogy mindent megcsinálok- jegyeztem meg mosollyal az arcomon.

-Nagyon csinos vagy, kincsem- simogatta meg a karom, amikor mellé értem.

-Komolyan gondoltam, amit mondtam- néztem rá és elvettem volna tőle a húst, amit éppen kipakolt a tálakra, de nem hagyta.

-Minden évben benn vagyok a konyhában karácsonykor, te is tudod- mosolygott rám. A szemében láttam megcsillanni egy kis bánatot. Minden alkalommal tudtam, hogy ez Matti miatt van és az én szívem is elszorult, hogy nem lehet velünk. - Ezt a hátralévő életemben is ugyanígy szeretném tenni.

-De enyém a desszert- alkudoztam nevetve és erre ő is rábólintott.

Mikor minden a helyén volt és a család is az asztalnál ült, kipakoltunk mindent, hogy nekifoghassunk a vacsorának. Amíg ettünk, mindenki csacsogott mindenkivel, olyan hangzavar volt, hogy néha nem hallottam, amit anya mond nekem, pedig mellettem ült. Jól éreztük magunkat, aminek mindenki nagyon örült. Mikor elfogyott az ünnepi lakoma, áttereltünk mindenkit a nappaliba. Most anya és Kriista volt, akik segítettek nekem. Gyorsan eltettük a megmaradt ételt, a mosatlan edényeket bepakoltuk a mosogatógépbe, majd előszedtük a kistányérokat a süteménynek. Azt hiszem, hogy a gyerekek körében ez aratta a legnagyobb sikert. Láttam a csillogó szemüket, mialatt magukba tömték a finomságokat.

10 óra is elmúlt, mire a két kicsit ágyba tudtuk parancsolni, majd Kaisa is elment aludni. Lenn maradtunk mi, felnőttek. Mindenki kapott egy-egy pohár bort és azt kortyolgatva beszélgettünk. Biztonságban éreztem magam a kanapé karfáján ülve a derekamon Kimi kezével. Sokszor nem is figyelve cirógatta végig a derekam, amitől a szívem minden egyes alkalommal hevesebben dobogott.

-Rami, ugye nem fogtatok össze a lányunkkal?- pillantottam a férfire.

-Összefogni? Miben?- pillantott rám csodálkozva.

-Hiba, mosolyogtál egy tizedmásodpercig- mutatott rá Kims.

-Te vak vagy- vágta oda neki a bátyja.

-Könyörgöm, ne add alá a lovat, hogy mi ketten, jó?- kértem a férfit.

-Mintha bármikor megtenném- forgatta meg a szemét, de nagyon jól tudtuk, hogy megteszi.

Éjfél előtt nem sokkal mindenki kipakolta az ajándékokat a fa alá, majd aludni tért. Én kibújtam a cipőmből, amitől már egy kicsit fájt a lábam, majd a konyhában pakolásztam. Elhatároztam, hogy szólok Kiminek, hogy szerezzen nekem egy ágyat ide, mert sokszor el tudnék aludni, míg a konyhai dolgokat csinálom. Nem volt senki, aki megcsinálta volna helyettem, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy egy normális életet élhessünk.

Már elindultam volna felfelé, amikor megláttam, hogy a pulton ott a naplóm. Felnyitottam ott, ahol egy könyvjelző volt beletéve és elolvastam a rövid bejegyzést.

„1996. december 24., éjjel

Még mindig szárnyalok. Nem tudom abbahagyni a vigyorgást, annyira örülök neki.

Este, a vacsi után csengettek. Én nyitottam ajtót és Kimi állt ott. Igazából rá akartam vágni az orrára az ajtót, miután elküldtem melegebb éghajlatra a sulis dolog miatt, de megfogta a karom és kihúzott. Csak éppen azt nem mondta, hogy esik a hó és hideg van. Azonnal meg akartam fagyni, de közelebb húzott magához és szó nélkül átölelt. Addig észre sem vettem, hogy a kabátja ki van cipzározva, amíg nem simultam a pulóverének. Átkulcsoltam a derekát, hogy még közelebb legyek hozzá. Néhány percig így álltunk, majd eltolt magától. Utána pedig minden kérdés vagy szó nélkül lehajolt hozzám és megcsókolt. Még mindig nem tudom elhinni. Megcsókolt. Engem csókolt!

-Boldog karácsonyt, Mila!- suttogta még, utána megfordult és elment.

Fogalmam sincs, hogy mit fogok kapni karácsonyra, de biztos, hogy ennél szebbet nem tud adni senki.”

Kinéztem az ablakon és láttam, hogy esik. Gyorsan visszabújtam a cipőmbe, a fogasról leakasztottam Kimppa kabátját és kiléptem az udvarra. Éreztem, hogy a csontomig hatol a hideg, de nem zavart. Becsuktam a szemeimet és magam elé idéztem azt a régi pillanatot. A szívem őrült ritmusban kezdett dobogni, az arcomra kiült egy mosoly.

Mikor egy óvatos érintést éreztem az arcomon, megremegtek a térdeim, de nem mertem kinyitni a szemem. Tudtam, hogy velem van, és ez bőven elég volt. Az ajkai puhán siklottak az enyémre, hogy egy pici, mégis szívet melengető csókot adjon.

-Boldog karácsonyt, Mila!- súgta még a fülembe, majd elengedett. Kinyitottam a szemem és a hóesést nézve hallgattam a lépéseit, amik a házba vezettek.

Kapott tőlem fél órát. Utána mentem csak fel a szobámba. Akkor már az ágyban feküdt és aludt. Halkan átöltöztem a pizsamámba, lemostam az arcomat és befeküdtem mellé. A hátához bújva aludtam el.