A múlt kísértése - 1. rész

Sziasztok! Meghoztam az új történet első részét. A szereplőket már kitettem oldalra, a blogon még alakítanom kell majd, de valószínűleg ez eltolódik a hétvégére.:) Ez még csak egy kis bevezető, azért remélem, hogy tetszik!

------------------------------------------------------------

„Hosszú kampányidőszak és várakozás után megjelent az év sikerkönyve, A lóerők árnyékában. Bernie Ecclestone, a Forma-1 teljhatalmú ura maga adta meg az engedélyt az írónőnek, Zaira Mosess-nek, aki a remekül megszőtt szerelmi szál mellett tökéletes háttér-információkkal rendelkezik a királykategóriáról. A fiatal írónő az elkövetkezendő Monacói Nagydíj helyszínén fog először dedikálni.”

- Minden újságban és az interneten is rólad van szó- tett le egy lapot elém Rob.

- Szóval mindenki tudja, hogy jövök- hajtottam le a fejem. – Nehéz egy hétvége lesz.

- Nem beszélve az ikrekről- pillantott a mérnök az emelet felé. – Biztos vagy abban, hogy magaddal akarod hozni őket?

- Igen, vinni akarom őket. Ideje, hogy lássanak valamit abból a környezetből, amiben a keresztapjuk él. Te is tudod, hogy el sem lehet őket szakítani a tévé elől futam alatt- vettem le a napszemüvegem.

- Többet kellene hordanod, hogy a szemedet ne viselje meg annyira a fény- simogatta meg az arcom.

- Felveszem, amikor fáj- keltem fel a kanapéról. – Más pillanatokban zavar, ha rajtam kell lennie. És ne kezdj el vitatkozni velem, Rob, már milliószor végigjártuk ezt az utat.

- Jó, nem mondok semmit- sóhajtott mélyet, majd magamra hagyott.

A kezembe vettem az asztalon heverő könyvet. Az aszfaltszürke háttéren egy fekete színű Forma-1-es autó volt található, amelynek a mintája Kimi Räikkönen sisakjáról volt kölcsönvéve, az ő engedélyével. Nagyon jól tudtam, hogy Rob hathatós közbenjárására bólintott rá a dologra, de megdobogtatta a szívem, hogy így láthattam az autót.

A táskámhoz léptem, amiben benne volt a kedvenc tollam. Kivettem, az étkező asztalra helyeztem a könyvet és dedikáltam a következő szöveggel: „Az első kinyomtatott példányt annak a férfinek adom, akinek az életemet köszönhetem. Sosem fogom tudni meghálálni neked, hogy mellettem voltál minden percben! A kedvenc versenymérnökömnek millió csókkal: Zaira”

Bevittem a kötetet az irodájába és egy halom papír tetejére helyeztem. Utána felmentem az emeletre és folytattam a bőröndömbe való pakolást. Mindenhol meg kell jelennem, ahol a pilótáknak is. Bernie szokásához híven minden alkalmat kihasznál, hogy valami profitot termeljen magának, így most én voltam az eladásra kínált cikk.

És ha ez nem elég, akkor én adom át a másodiknak járó díjat a futamon. Albert herceg maga ragaszkodott ahhoz, hogy így cselekedjek, nem mondhattam neki nemet. Első könyves íróként most kell megkapaszkodnom és erőt merítenem abból, hogy látom azokat a fiúkat. És ennek kell segítenie ahhoz, hogy megírjam a félbe hagyott könyv folytatásait.

Kalle és Rina fél 4 körül ébredtek fel. Néhány percig csak ültem mellettük az ágyban és simogattam a fejüket, majd sikerült őket kiszedni onnan. Elhatározták, hogy építenek egy olyan magas várat, mint amekkorák ők, így az építkezést figyelve tudtam pakolni az ő dolgaikat is. Megbeszéltük azt is, hogy milyen játékokat viszünk magunkkal, és hogy nem vihetjük az egész szobát.

- Nem kell nekem adnod az első darabot- lépett be a gyerekszobába Rob.

- Azért kaptad meg, mert én neked akartam adni. Örömmel adom neked- magyaráztam pakolászás közben. – Bár, te már olvastad.

- Igen, olvastam- vigyorgott rám. – Majd pont én ne olvassam! Kell valaki, aki megvéd a botránytól- kuncogott.

- Te ezt élvezed, ugye?- fordultam felé. – Alig várod, hogy veszekedhess velük és megvédhess engem, igaz?

- Jó, egy icipicit várom- adott egy puszit a fejemre. – De nem lesz olyan jó móka velük vitázni.

- Végre, beláttad te is- ráztam a fejem, mintha csak egy gyerek csínytevéséről beszéltünk volna. – Törpike és Törpilla!- guggoltam le az ikrek mellé. – Hű, de nagy lett ez a torony!

- Legyőztetek, nekem nem volt ilyen magas a múltkor épített váram- ült le mellénk Rob is.

- Mi vagyunk a jobbak- bökte meg az orrát Rina.

- Igen, mi vagyunk- bólogatott mellette Kalle is. – De majd holnap segítesz és csinálunk együtt naaagy tornyot, jó?

- Holnap nem tudunk építeni, mert megyünk el- öleltem meg a kisfiam. – Tudod, az autókhoz.

- Tényleg?- pislogott rám Rina is. – És beleülhetünk a piros autóba? Abba, amelyiknek te beszélsz, keresztapu?- fordult Robhoz.

- Meggyőzhető vagyok- tartotta az arcát az angol, amire a kislány egyből puszikat kezdett osztani.

- Mi legyen a vacsora?- tértem vissza az eredeti kérdésemhez.

- Gyümölcsös tejberizs- mondta a két csibész és a nagy gyerek egyszerre.

- Akkor amíg ti összepakoltok, addig én főzök- adtam mindenkinek egy puszit, majd otthagytam őket hármasban.